A Kolozsvári Magyar Zenekonzervatórium története

Emlékezés Rezik Károly zenészre

Immár egy évszázad telt el azóta, hogy Rezik Károly hazajött szülőföldjére, felvállalva a Kolozsvári Magyar Zenekonzervatórium megszervezését. Noha már volt állása Budapesten, mégis Erdélyt választotta. Akkor még nem tudta, hogy mit hoz Trianon, de minden körülmények között vállalta a nehézségeket. De ki is volt Rezik Károly?


Rezik Károly (jobb oldalt) az erdélyi magyar zenei élet kiemelkedő személyisége volt

A néhai művész és tanár életrajzi adatait Budapesten élő lánya, Fitori Julianna bocsátotta rendelkezésünkre, miután azokat a világhálóra is feltöltötte – hadd ismerje meg a világ, ki volt Rezik Károly. A művész 1887. március 26-án született Aradon. A kiváló orgona- és csellóművész, zenetanár, karnagy, a kolozsvári zenei élet egyik meghatározó alakja, Bartók Béla kortársa volt. Életének és munkásságának célja az erdélyi magyar zenei élet fenntartása, megtartása a két világháború között.

Arad VII. kerületében született, az elemi elvégzése után következett a Magyar Királyi Főgimnázium, amelyben reáliskola és tanítóképző is működött. Tizenöt éves korában kezdett zenével foglalkozni, először hegedűt és zongorát tanult, később pedig csellót a Krispin Zenedében. Az iskola koncertjein szóló számot is játszott, és a Fehér Szálló nagytermében megtartotta első csellóhangversenyét.

Érettségi után, 1905-ben felvételizett a budapesti Zeneakadémiára, az orgona-, gordonka- és zeneszerzés főtanszakokra. Orgona- és zeneszerzés tanára Koessler János, gordonkatanára Schiffer Adolf, majd Popper Dávid volt.

A zeneakadémiai szakok elvégzése után 1909-ben külföldi tanulmányútra ment. A lipcsei Königliches Musik Konzervatóriumot választotta, ahol az orgonát Karl Straube, a csellót Julius Klengel, két kiváló szakember tanította. A sikeres felvételi után orgonatanára a Tamás templomban tartotta az órákat. Az első év végén tanári oklevelet, a második végén, 1911-ben orgona- és csellóművészi oklevelet szerzett.

Csellótanára több németországi városba ajánlotta tanárnak, de mégis Budapesten telepedett le, ahol az Országos Szimfonikus Zenekar és a Népopera szólógordonkása lett. Eközben fellépett Lipcsében, Berlinben, Frankfurt am Mainban, Münchenben és Bécsben, valamint számos magyarországi városban (Budapest, Esztergom, Szeged, Szolnok, Debrecen stb.).


Próba közben

A kolozsvári Zenekonzervatórium igazgatója, Lavotta Rudolf 1913-ban meghívta az intézethez tanárnak. Ezt elfogadta, és 1913. december 1-jén elfoglalta a tanári állást az 1819-ben alapított Zenekonzervatóriumban gordonka-, énekkar-, kamarazene- és zenekar-tanszakokon. Közben megpályázta a budapesti Zeneakadémián meghirdetett Sidney város operájának és zenekonzervatóriumának igazgatói állását, amelyet meg is kapott, de az első világháború kitörése meghiusította az elutazását.

A kolozsvári zeneiskolának nagyon sok növendéke volt; a tanítás mellett ő rendezte a növendék-hangversenyeket énekkar-, kamarazene-, zenekar- és hangszeres szólószámokkal. Emellett sok orgona- és gordonkahangversenyt tartott Kolozsváron és Erdély más városaiban (Arad, Temesvár, Nagyvárad, Tusnád, Kovászna, Brassó, Szeben, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Szatmár, Torda stb.).

A zenekonzervatórium 100. éves jubileumára készültek 1919-ben, amikor augusztus 28-án a románok átvették az intézetet. A Magyar Zenekonzervatóriumot a Karolina-téri lakásán működtette tovább az 1921. januári román kultuszminiszteri rendelet alapján. Grandpierre Emil, akkori kormánybiztos kérésére maradt Kolozsváron és folytatta az oktatást rendkívül nehéz körülmények között, főleg a tanteremhiány miatt. Lavotta Rudolf 1920-ban elhagyta Kolozsvárt, így Rezik Károlynak, az intézet új igazgatójának 400 diák tanítását kellett megszerveznie.

A román Oktatásügyi, Kulturális- és Művészeti Minisztérium engedélyével 1935-től 1945-ig Rezik magán zene- és előadó-művészeti konzervatóriumot működtetett. Tanári és művészi tevékenysége mellett énekkarok és dalárdák vezetésével is foglalkozott. Legelőször a Vasúti Műhelyek dalkara hívta meg karnagyának, azután pedig az Iparos Egylet Dalkara, a Szent Péter templom férfikara és a Szent Mihály templom Erzsébet vegyes kara. Ezek a dalkarok számos kerületi és országos versenyen első díjat nyertek, például Désen, Nagyenyeden, Tordán és Segesváron. Négyszer volt magyarországi dalosversenyen: 1925-ben az Iparos Dalkarral, 1929-ben a Magyar Dalárdával, 1931-ben a Magyar Dalárdával és az Erzsébet énekkarral, 1941-ben Siófokon az Erzsébet karral, illetve a Magyar Dalárdával első díjat kaptak.


Valósággal megrohanták a növendékek

Az 1920-as években megalakították Kolozsváron a filharmonikus zenekart, amely a zenei élet nélkülözhetetlen tényezője volt. Rezik Károly állandósította a kincses városban a filharmonikus koncerteket, és minden évadban hat hangversenyt dirigált. Számos misét, oratóriumot adtak elő, például Beethoven Krisztus az olajfák hegyén, Verdi Requiem, Liszt Szent Erzsébet legendája, Mendelssohn 42. Zsoltár, Beretvás Hugó Szent Ferenc oratórium című alkotását. Ebben az időben adták elő először Erdélyben, Beethoven IX. szimfóniáját a Magyar Színházban. Rezik Károly nagy sikerű erdélyi körutat szervezett 1922-ben Bartók Bélának, az ezzel kapcsolatos nyolc levél eredetijét a New York-i Bartók Múzeumban őrzik.

Beethoven IX. szimfóniáját 1927. november 29-én másodszor is előadták Kolozsváron a Magyar utcai református templomban Rezik Károly felkészítője nyomán, Dohnányi Ernő vezényletével, 240 közreműködővel.

Rezik Károlyt 1945-ben nyugdíjazták, s ettől kezdve csak egyházkarnagyként dolgozott a Szent Mihály templomban, ahol 48 éven keresztül működött és a zeneirodalom legszebb miséit mutatta be énekkarral, zenekarral. Rövid betegség után kolozsvári lakásában hunyt el 1968. július 15-én, sírja a Házsongárdi temetőben található.

Az alábbiakban Rezik Károly emlékiratából közlünk részletet a Kolozsvári Magyar Zenekonzervatórium történetéről. Ezt is a művész lánya, Fitori Julianna juttatta el hozzánk.

„A mai »Magyar Zenekonzervatórium« 1819 óta áll fenn. Az alapítási jegyzőkönyvben Erdély akkori legelőkelőbbjei szerepelnek az alapítók között. 1913-ig nem tudok sokat az intézetről, csupán annyit, ami a meglévő jegyzőkönyvekből kivehető.

1913 szeptemberében vette át az intézet vezetését Lavotta Rudolf. Én akkor Budapesten voltam, és 3 hónapon át levelezett velem, hogy jöjjek Kolozsvárra tanárnak. Alapos megfontolás után elfogadtam a meghívást, és 1913. december 1-jén érkeztem ide, és még aznap elfoglaltam az állásomat. A csellótanszakra és kamarazenére lettem szerződtetve. Később Lavotta reám ruházta a zenekari gyakorlatot és karéneket. Amikor Farkas Ödönné súlyos beteg lett, a magasabb osztályból a növendékei (akik a kamarazene tanulásnál ismerték meg zongoraismereteimet) kérték Lavottát, hogy én helyettesítsem Farkas Ödönnét betegsége alatt. Halála után pedig, miután szép eredményeket értem el a zongoratanítás terén, valósággal megrohantak a növendékek, olyannyira, hogy a háború első évében 45 növendékem volt.


Emlék az 1920-as évekből

Idejövetelem után proponáltam Lavottának, hogy építsük ki az akadémiai tanfolyamot, ami meg is történt minden tanszakon, teljesen a Bp.-i zeneakadémiai tananyag alapján.

További nagy terveink megvalósítását (városi zenekar, új tanerők beállítása) a háború megakadályozta.

A háború utolsó évében városi fennhatóság alá akarták helyezni az intézetet, s a dolog már annyira ment, hogy az 1918. augusztusi városi közgyűlés ehhez hozzá is járult, ellenben a minisztériumtól jött valami kifogás. Így az intézet nem ment át a város tulajdonába. A miniszteri jóváhagyás már nem is jöhetett meg, mert 1918 decemberében beállt az impériumváltozás.

1919-ben nagy ünnepség keretében akartuk megülni az intézet 100 éves jubileumát, azonban az impériumváltozás ezt megakadályozta. Minden intézményt átvettek, mi ellenben 1919. júliusig zavartalanul működtünk. 1919 húsvét táján harmadmagával megjelent Pop Iulian akkori polgármester, és egy nyári tanfolyam megtartásáról tárgyaltak, ami az intézetben lett volna. Az intézet átengedését illetőleg Lavotta igenlő választ adott. Mi a tanévet június 15-én zártuk.

Június 17-én 3 tanárral és 25-30 növendékkel megnyílt a tanfolyam. A tanfolyam, amelynek a célja tanárképzés volt, nagyon gyengén sikerült, mégis a folytatását a jövő nyárra tervezték. Közben meggondolták a dolgot, és augusztus 28-án 4 szuronyos katonával átvették az intézetet.

Én a nyári szünetet otthon, Aradon töltöttem, és csak szeptember 1-jén értesültem az átvételről. Pop Iulian akkori polgármester kérte Lavottát és engem, hogy tegyük le az esküt és maradjunk ott, mert ők megbecsülnek és a tenyerükön fognak hordozni. Lavotta az eskütételt megtagadta az én nevemben is. Erre a polgármester azt mondta, hogy csináljuk meg a »Magyar Zenekonzervatóriumot«, s a legmesszebbmenő támogatásban fogunk részesülni. Így született meg az intézet új neve: »Magyar Zenekonzervatórium«.

Intézetünket akkor a Mariánumban akarták elhelyezni. Az akkori vezetők eljártak Hirschler prelátus úrnál, aki készséggel adott helyet azzal, hogy nekik az intézethez semmi közük, csupán helyiséget adnak.

Csipkés Ilona, aki az odamenekült tanítóképzőnek volt zongoratanárnője, felajánlotta a prelátus úrnak segítségét, egyben pedig kijelentette, hogy az intézethez az ott lévő intézetek egyikének sincs semmi köze. Később kijelentette, hogy tanerőink közül Kőváry Dalmát, Ruzitska Ilonát és Stritzky Lilit nem veszik át. Helyettük Donogány Valériát, Csipkés Ilonát és Dr. Klumáknét alkalmazzák. Erre kijelentettem Csipkés Ilonának, hogy ebbe semmi szín alatt nem megyek bele, mert bennünket, hetünket dobtak ki az intézetünkből, és nem engedem meg, hogy olyanok közösítsék ki az említett 3 régi tanerőnket, akiknek a konzervatóriumhoz soha semmi közük nem volt. Ezt a tervet közöltem a 3 tanerőnkkel, egyben elhatároztuk, hogy a konzervatóriumot a Múzeum-téri lakásomon fogjuk folytatni, ami meg is történt. Itt folytattuk a 100 éves intézet működését minden segítség nélkül. A házban volt 3 zongora, amelyeket átengedtek tanítás céljára. Ellenértékül tulajdonosaikat ingyen tanítottuk. Ebben az évben volt 100 növendékünk. Ennek dacára a mariánumi zeneiskola is működött.

1920 májusában magához hívatott Hirschler prelátus úr, és bocsánatkérések között közölte velem, hogy csak most értesült arról, hogy mi nem a Mariánumban dolgozunk, és kijelentette, hogy ő Csipkést semmire sem jogosította fel, csak a konzervatórium elhelyezését, illetőleg felajánlott segédkezését fogadta el. Csipkés teljesen önhatalmúlag járt el, éppen ezért elégtételt ad nekünk Csipkéssel szemben. Lavotta erre kijelentette, hogy amúgy is év vége van, hagyjuk az ügyet, és szeptembertől legyen másképp.

Ennek dacára szeptemberben a Mariánum újból meghirdette a zeneiskolát azzal, hogy ez az iskola a 100 éves zenekonzervatórium folytatása!!!

Erre összehívtuk a református teológia dísztermébe Kolozsvár magyarságát közgyűlésre, és ottan feltettük a kérdést: »Akarja-e a magyarság, szükségesnek tartja-e, hogy a 100 éves legelső magyar zenekonzervatóriumot továbbra is fenntartsuk«? Mindenki igennel felelt, és ugyanakkor tisztázódott az intézet jogfolytonossága is. Választmányt alakítottak, és ebben az évben a növendékek száma meghaladta a 150-et. (A Mariánumban ugyanakkor 30 növendék volt.)


Emlékkép régi kolozsváriakkal

Lavotta a sok intrika és aknamunka miatt annyira elkeseredett, hogy 1920 nyarán repatriált. Én is vele akartam menni, azonban Grandpierre, akkori kormánybiztos a következő szavakkal tartott vissza: »Kérem Rezik, ameddig teheti, ne menjen el, mert ha Ön elmegy, vége itt a magyar zenekultúrának. Egyedül magával lehet dokumentálni, hogy itt magyarok élnek.« Erre azt válaszoltam, hogy vagyok olyan jó magyar és szívemen viselem itteni zenekultúránkat, s ha reám szükség van, itt maradok azzal a feltétellel, hogy megszüntetik a Mariánum zeneiskoláját, és adnak nekünk 4 termet. Ez a terv annyira tetszett Grandpierrenek, hogy 2 nap múlva már a felekezetközi tanács tárgyalta. Ott elhatározták, hogy a Mariánum zeneiskoláját megszüntetik, és az ott lévő tanárokat meghívják hozzánk tanítani. A tanárok összehívását Kirchknopf lelkészre bízták, az igazgatást pedig rám ruházták.

Kirchknopf összehívta a tanárokat, illetőleg mindnyájunkat, azonban a mariánumbeliek közül egy sem jelent meg, ki szóban, ki írásban kijelentette, hogy a zenekonzervatóriumi állásra nem reflektál.

Helyiséget a katolikus gimnáziumban kaptunk, 2 termet. Ámbár nagyon szűkösen voltunk, növendékeink száma meghaladta a 200-at.

1921. január 29-én, a polgármesteri hivatal útján kaptuk meg a román kultuszminiszter 2835/1921 számú rendeletét, amelynek alapján jelentést kellett tennünk az intézet programjáról, a tanulók számáról, osztályokról, tanárok kvalifikációjáról, államsegélyről stb.

A vonatkozó jelentést március hó 21-én adta be a vezetőség. Ebben benne volt az is, hogy a nagy értéket képviselő ingó és ingatlan vagyont jogtalanul vették el.

Ebben az évben, dacára a szűk helységnek, zavartalanul dolgozhattunk a Farkas utcai gimnázium épületében. Augusztus hóban szabályszerűen meghirdettük az 1921/22 tanévet. Szeptember 1-jén a katolikus egyházközségtől hivatalos felszólítást kaptam, hogy azonnal pakoljunk ki onnét, mert ott tovább helyünk nincs. Ezt a határozatot az egyházközség augusztus 31-én hozta. Elképzelhető, hogy milyen konsternációt keltett éppen tanév elején. Pár nap múlva már tisztán láttam a dolgot: a Mariánum megint meghirdette a zeneiskoláját, és azt hitték, hogy mi most helység nélkül lévén, összes növendékeink oda mennek.

A gyors kidobásba nem nyugodtunk bele, és báró Jósika Sámuel főgondnok útján sikerült kieszközölni, hogy még egy évig ott maradhassunk. Ezek után a zaklatások napirenden voltak. A Mariánum valóságos terrorral igyekezett növendékeit arra kényszeríteni, hogy az ő iskolájukba iratkozzanak be, ezt a szülők és tanulók igazolták. Így is csak 30 növendéket tudtak összefogni. Nálunk ellenben a növendékek száma 226 volt.

A tanév végén a legradikálisabb eszközhöz fordultak: kitették a zongorákat és a szekrényt a folyosóra, és lezárták az ajtókat, nehogy újra visszamenjünk. Néhai Seprődi János akkori ügyvezető elnök közbenjárására sikerült a Református Kollégiumban helyet kapni.

Az 1922-es nyár folyamán az Iparos Egylet vezetőségével folytattam tárgyalást, mire ők a legnagyobb készséggel adtak otthont az intézetnek, és ma is élvezzük jóindulatukat.

1922-ben vetődött fel a Mariánummal való fúzió gondolata. Grandpierre, Seprődi és Dr. Szádeczky voltak megbízva, hogy a tárgyalást Hirschler prelátussal lefolytassák. A tárgyalás eredményre nem vezetett. Ti. kijelentették, hogy engem tanárnak elfogadnak, de igazgatónak nem. És itt pattant ki a dolog veleje. Mindenáron az igazgatói állásom ellen törtek. Én erre kijelentettem, hogy szívesen megyek tanárnak abban az esetben, ha az igazgató olyan ember lesz, akinek ha nem is több, de legalább annyi kvalifikációja van, mint nekem. Grandpierre erre kereken kijelentette, hogy nélkülem a zenekonzervatórium nem tud létezni. Ezzel a tárgyalások megszakadtak.

1923. december 6-án a konzervatórium új választmányt kapott, akiknek odaadó munkájával sikerült az elhanyagolt (csaknem elkallódott) 100 éves intézetet újra talpra állítani. Különösen 3 lelkes ember (Dr. Koleszár László, Dr. Kiss Béla és Biasini Sándor) szívós, kitartó és fáradhatatlan munkájának volt az eredménye, akik munkát és költséget nem kímélve vezették és intézték az újraépítés nagy munkáját.

Megalakítottuk a filharmonikus zenekart, amely ma már a zenei élet nélkülözhetetlen tényezője.

Az 1922/23 évben még a református gimnáziumban is tanítottunk, mivel az Iparos egylet helyisége szűknek bizonyult. A következő évben pedig kénytelenek voltunk az unitáriusoknál is tanítani.

Alapszabályainkat az illetékes hatóság jóváhagyta, jogi személyiségünk elismerést nyert, és nyugodtan dolgozhattunk. A minisztérium minden évben jelentést kért a működésünkről, és azoknak mindenkor pontosan eleget is tettünk.

Az intézet visszazökkenve a rendes kerékvágásba, a közgyűlésen Dr. Veres Ferenc egyetemi tanárt elnöknek, Dr. Koleszár Lászlót ügyvezetőnek, Dr. Kiss Bélát titkárnak, Biasini Sándort pénztárosnak választotta meg. Igazgató Rezik Károly. 15 tagú választmány és 10 tagú közbizottság működik az intézet fejlesztése és a zenei kultúra felvirágoztatása érdekében.

Kívánságaink: 1. A jogtalanul elvett ingó és ingatlan vagyon visszaadása; 2. Intézetünknek a főiskolai jelleg megadása, hogy államilag elismert oklevelet adhassunk ki, beleértve a középiskolai énektanítói diplomát is; 3. Államsegély”.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?