A demokrácia hírnöke (2.)

A közjót szolgálva próbált erőt gyűjteni a jelen elviseléséhez

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Élete vesztett illúzióinak ellensúlyozására a közügyekért és a közjóért való cselekvést választotta. A nemzeti felemelkedésben bízva kitartóan munkálkodott. Küldetésének érezte az állandó munkálkodást a közjó érdekében. 1825-ben megalapította a Gondoskodó Társaság nevű önsegélyző egyletet, ez volt magyar földön az első hitelszövetkezet, amely a szerényebb jövedelmű polgárok segítésére szolgált, és 1945-ig működött Kolozsvárott. Bár népszerűsége egyre nőtt, hivatali előreléptetésének – ekkor ugyanis csak ötödosztályú írnok, azaz másoló volt – megakadályozásáról ezt írta Gyulai Lajosnak: „Erősen érzem, Barátom, hogy a szegénység mily terhes… legtöbb jussom nekem volt praetendálni (igényelni) előmenetelem, de én mégis lemaradtam, mert vallásom akadályoz, és szegény vagyok.” Hiába lázadozott az igazságtalanság ellen, a puszta lét és megélhetési gondjai mindig megalkuvásra kényszerítették. Csak 1838-ban, 21 év munka után nevezték ki fogalmazónak, amihez közismertsége és hírneve is hozzájárult.

Az 1829-es év rendkívüli jelentőségű volt számára: az év elején Erdély történetének megírásába kezdett, de nem fejezte be. Ez év nyarán javaslatot tett Erdély kancellárjának – gr. Lázár Lászlónak – egy erdélyi múzeumtársulat létrehozására, elkészítve a részletes tervet is, azonban pártfogók nélkül az elgondolása nem valósult meg.

Az év utolsó hónapjában megismerte élete nagy szerelmét, Polcz Jozefinát, a Bánffy grófok kolozsvári származású német nevelőnőjét. A sors bíztató ígéretei után a boldog szerelem örömei nem mosolyogtak rá. A lángoló szerelmes harmóniára, szeretetre vágyó lelkét gyakori viták keserítették meg. (A lány nem maradt hűséges hozzá, külföldi utazásai idején férjhez ment egy Kolozsvárra látogató amerikai polgárhoz. Ez a nagy csalódás és egyre súlyosbodó betegsége szomorúvá tette élete végéig.)

Ez idő tájt ugyanattól a vágytól fűtve, mint Kőrösi Csoma Sándor, a távoli őshazát szándékozott felkeresni és „fellebbenteni a nemzetünk eredetét borító sötét fátylat” – írta róla Jancsó Elemér (Pásztortűz, 1943, 2. szám. 83. old.). Kérését nem engedélyezték. Döbrentei e tervéről így vélekedett: „Te ne menj zseniddel, használj nemzetednek itthon!” (Uo. 83. old.)

Az 1830-as év hozta el életébe a hőn áhított nagy változást. A Guberniumnál előléptették negyedosztályú írnokká, majd útlevelet kapott orvosi javallatra, „egészsége helyreállítása” céljából egy hosszabb külföldi utazásra.

Bölönben örökségét eladva másfél év szabadságot kért a hivataltól. Szabadulni kívánt a hivatalnokvilág bürokrata légköréből, és gyötrelem emésztette idegen hatalmat kiszolgáló, szolgalelkű státusa miatt. Novemberben indultak útnak gr. Béldi Ferenccel. Több nyugat-európai város megismerése után, 1831. július 27-én Londonban hajóra szálltak, a Columbia óriás vitorlással (közel 170 útitárssal) áthajóztak az Észak-Amerikai Államokba. 1831. szeptember 3-án (39 napi utazás után) értek New Yorkba.

Észak-Amerikában közel 2 hónapot töltöttek, meglátogatva New York, Philadelphia, Washington, Québec, Ontario, Erie, Boston városokat, és a Cambridge-hez közeli, 1638-ban alapított Harward „Kollégyomot”, valamint a Nagy Tavak vidékét a „Niagara-zuhataggal”, amelyet felülmúlhatatlanul szép, szemléletes képekben tárt az olvasó elé. Amerikában megismerte a fejlett polgári viszonyokat, a demokráciát, a demokratikus elveken alapuló államapparátust, a nemzeti és nyelvi sokszínűséget, a modern oktatási rendszert, a sajtó- és vallásszabadságot, a társadalmi és gazdasági fejlődés irányvonalait, jelenségeit, bámulatos megvalósításait, valamint a függetlenségi eszmék és a szabadság gyakorlatát. De elítélte a rabszolgakereskedelmet és a „szerecsen” rabszolgákkal, valamint az „indusokkal” szembeni ellenséges és megalázó bánásmódot: „mindig megfoghatatlan volt számomra a felséges teória s e gyalázatos praxis közti nagy ellenkezőség” – írta. Továbbá tanulmányozták az amerikai alkotmányt és a Függetlenségi nyilatkozatot. Számos intézetet meglátogattak, és több jeles személyiséggel (magyarral is) találkoztak.

1832. január 14-én értek partot Franciaország Le Havre kikötőjében. Innen Bécsbe mentek, majd pár hét múlva érkeztek vissza Kolozsvárra. Erre így emlékezett vissza: „Ez volt életem egyik legszebb időszaka”. Ezután fogott hozzá úti jegyzetei alapján megírni az első magyar nyelvű útleírást az Amerikai Államokról, az ott tapasztalt viszonyokról és életformáról.

1833-ban jelent meg főműve, Utazás Észak-Amerikában. Utazási emlékül útitársának, méltóságos Béldi Ferenc úrnak ajánlotta tisztelete és barátsága jeléül. Az útleírás tizenkilenc fejezetből áll. Az Előbeszédben ezt írja: „Az utazás örömei a visszaemlékezetben kedvesebbek, de még kétszereződnek, ha azokat másokkal is közölhetjük. (…) Az amerikai polgári és társasági életben sok oly pontot találtam tökéletre kifejtve, és sok oly tudnivalót, mik nálunk ismeretlenek. Ha jegyzeteimmel e boldog ország helyzetéről némi felvilágosítást terjeszthetek, sokszorozva lesznek utazásaim örömei.” És örömei megsokszorozódhattak, mert műve rendkívüli könyvsiker lett! Az olvasók elkapkodták, ezért a következő évben szükség volt a második kiadásra. Az emberek az amerikai alkotmányt olvasva, és az 1776-ban elfogadott Függetlenségi nyilatkozatot megismerve az erdélyi és magyarországi félfeudális viszonyok közt élve, és az idegen zsarnokság járma alatt nyögve új, merészebb világszemléletet alakítottak ki. A Függetlenségi nyilatkozatot elsőként ő fordította magyarra: „A mostani angol király históriája a rajtunk elkövetett méltatlanságok s törvénytelen bitangolásoknak is histórája, minden tetteivel odacélozván, hogy ezen gyarmatok felett határtalan tyranizmussal uralkodjék.” Továbbá: „az Amerikai Egyesült Státusok (…) a britus korona iránti minden kötelesség s hívségtartás alól fel vannak mentve, s ezen státusok és Nagy-Británia között minden politikai egybeköttetés megszűnt és elszakadt.” Erdélyországban és Magyarországon, melyek Ausztria „gyarmatai” voltak, minden itt élő haladó gondolkodású ember a tyrannustól való elszakadásra és nemzeti szabadságra vágyott. A Bölöni által felvetett eszmék bekerültek a köztudatba. Az osztrák kormány keményen felelősségre vonta az 1833-as kiadás cenzorait, és a bécsi császári államtanács Ausztria ellen lázító veszedelmes írásnak kiáltotta ki. Az írót zavarkeltéssel és zendüléssel vádolták, és a könyvet tiltólistára helyezték. A gyanakvó hatalom bűnösséggel vádolta a haladó eszmék hangoztatása miatt, a maradi gondolkodású nemesek körében is sok ellenséget szerzett, holott Bölöni a munkáiban felvetett új eszmék ismertetésével serkenteni akarta hazája előmenetelét.

Főműve megosztó, de ugyanakkor egyesítő hatású is volt, s bár igencsak népszerűvé vált, a népszerűség örömét elnyomta a romantikus lélek félelme. De igazi örömet s elégtételt eszmetársai bátorító levelei jelentették számára. Könyve nagy hatással volt a reformmozgalom vezéralakjaira, Kossuthra, továbbá Széchenyire, aki levélben üdvözölte és köszöntötte, akinek – mint írta – „a drága könyv (…) kimondhatatlan kellemes pillanatokat” szerzett számára. „Hála a Mindenhatónak, hogy ezen könyv napvilágra jött, haszna honosinkra nézve felszámíthatatlan. A nékem ajándékozott példányt legkedvesebb kincseim közé számlálom (…) Eddigelé ennél hasznosabb és szebb ajándékkal (…) senki meg nem tisztelte a magyar hont” – fogalmazott Széchenyi gróf.

Wesselényi fájdalmasan írt az „üldözött szabadságról”, célozva a hazai viszonyokra, majd örömmel konstatálta: „a pokol hatalma megtört, az emberi jussok kivívattak”. Derűlátó levelének befejező mondata ez: „A magvak máris csíráznak, s egykor óriási fákká növekednek”.

Mikó Imre véleménye szerint: „Farkas Sándor írásművészeténél csak jellemszilárdsága volt nagyobb: a közjót az egyéni érdek elé helyezte.” Bölöni Farkas Sándor útleírása az 1848 előtti idők legnépszerűbb olvasmányává vált br. Jósika Miklós Abafi című regénye mellett.

Hatással volt kora haladó gondolkodású értelmiségére, miközben folytatta társadalmi tevékenységét. 1833-ban, az ő kezdeményezésére, 173 művelődni vágyó részvényes hazafival megalakult a kolozsvári Nemzeti Casino, és abban az évben a Magyar Tudós Társaság (az Akadémia őse) levelező tagjai sorába választotta, művét az 1834. év legjobb könyvének nyilvánította, így 200 aranynyal – 3 évi fizetésével egyenlő összeggel – jutalmazta íróját. De ő a pénzt nem fogadta el, a magyar kultúra oltárára szánta, és alapítványként visszaküldte az Akadémiának, hogy a magyar kultúra javára fordítsák, miközben ő anyagi gondokkal küszködött. Köszönetét és örömét levében fejezte ki, hogy alkalma nyílt „e keveset a Haza oltárára tenni”.

A gondoskodás a közösség ereje

E jeles hazafi értékhonosító tevékenysége 1834-től kezdődően nemcsak a nemzeti haladásra, hanem a magyar jövő szolgálatára, a nemzeti felemelkedésre is irányult. Ugyancsak ebben az évben megindította a Vasárnapi Újság című hetilapot, amelynek szerkesztésére Brassai Sámuel professzort kérte fel, „hogy az olvasás kedvét a nép között” felserkentsék. Ez olyan néplap volt, amely a nemzeti szellem ápolását tűzte céljául, és amelyet csaknem ingyen kínáltak. Kortársai ezt felismerve az 1834. június-júliusi erdélyi országgyűlésen ítélőmesternek javasolták, de az osztrák Gubernium nem nézte őt jó szemmel, és a javaslatot elutasította.

Bár puritán, aszkéta életmódja és egyre súlyosbodó betegsége mind jobban megkeserítették életét, ennek ellenére jövedelmének jelentős részét költötte közcélokra. Gr. Kendeffy Ádám anyagi támogatásával az ifjak számára vívóiskolát alapított, létrehozta az Aszszonyi Olvasó Társaságot könyvkölcsönzés lehetőségével, amely sokáig nagyon jól működött, majd az ifjúság számára olvasóköröket létesített.

Az 1835. és 1836. évekből származó Naplótöredékek is (csak kéziratban maradt meg) értékes forrása a múlt eseményeinek és személyes érzéseinek. Jancsó Elemér szerint „a 19. század első felének egyik legszebb, legművészibb önvallomása”.

Egyik bejegyzése szerint mélyen elkeserítette Wesselényi megaláztatása: pert indított ellene a hatalom. De arról is beszámolt, hogy a Református Tanoda diákjai vállalva a kicsapás büntetését, Miklós-napján rá emlékezve és vele szolidaritást vállalva Kolozsvár főterén „illumináltak” fáklyákkal, gyertyákkal.

Naplójában január 1-jén Jozefinára – ahogy ő nevezte, a Havasok Violájára – emlékezett: „nem becsültem eléggé szerelmét, pedig ő csak értem élt”, majd így folytatta: „és te eltűntél, s nincs már kivel örüljek, nincs ki felé lebegjenek reményeim, s hagyád nékem az utánad sóhajtás örökségét”. Számára az élet szépségének, örömeinek minden íze, színe örökre ott maradt ebben az elvesztett szerelemben.

„Megcsalódtam hazám morális erejében” – írta naplójában 1835. január 1-jén, utalva a ravasz, alakoskodó emberekre, akik jóindulatot színleltek, de háta mögött támadták.

1836-ban a kolozsvári Játékszín titkárává választották. Sok és szerteágazó lelkiismeretes munkája nyomán a színház anyagi helyzete helyreállt. Felismerte, hogy a gondoskodás a közösség ereje. És igaza volt!

1838-tól az udvari Kancellária előléptette, kinevezték fogalmazónak, miután 21 éven át lúdtollal másolta az iratokat. Tüdőbetegségétől gyötörve az alkotóvágy lángolása nem hagyta nyugodni. Dolgozni kezdett a Nyugat-európai utazás című munkáján, de ez – sajnos anyagi gondok miatt – kéziratban maradt, és csak 1943-ban láthatott nyomdafestéket, Jancsó Elemérnek köszönhetően. Az európai útinapló az amerikaival egyenrangú szellemi érték. Franciaországba pár hónappal az 1830. július 27-29-ei „revolució” után érkeztek, amikor az idegen utazó „oly viszonyban látja az előljárókat alattvalóikkal, melyben a parancsoló méltósága s az engedelmeskedő megalázkodása nem találtatik fel.” A napló 1831. június 10-i bejegyzésénél érdekes alcím kelti fel az olvasó figyelmét: A gőz-szekér első magyar utasa – ez ugyanis Ő volt. A londoni vasúti gőzmozdonyról azt írja, hogy elragadtatással érzékelte annak repülését.

Erről a munkáról Gál István így vélekedik: „Bölöni Farkas Sándor kitűnő megfigyelő volt, lelkes szív és érzékeny elme. (…) Gondolatvilága természetesen a francia és az amerikai forradalom eszméivel rokon. (…) Nemhiába szerette stílusát Kazinczy, s volt tőle elragadtatva Széchenyi és Wesselényi.” (Pásztortűz, 1942., 2. szám, 86– 87. old.)

1838-ban és 1839-ben Nagyváradon és Kovásznán gyógykezeltette magát. 1840-ben rohamosan gyengülő egészségi állapota ellenére nem fordult el a közügyektől, ezek sikerében bizakodva próbált erőt gyűjteni gyötrő betegsége és a rosszindulatú támadások elviseléséhez. Eleget tett 11 marosvásárhelyi céh felkérésének: panaszuk kivizsgálása után Bölöni Farkas Sándornak köszönhetően a pert 1841 januárjában megnyerték.

Élete folyamán egyaránt megtapasztalta a mellőzést és a sikert!

A kor, amelyben élt, a megszülető nemzeti érzés, a nemzeti ébredés és függetlenség eszméinek hajnala volt. Életműve az eszmei újjáépülés szellemében bontakozott ki a lankadatlan nemzet- és hazaszeretet, az áldozatos tenni akarás és kitartó kötelességteljesítés jegyében.

A ma embere számára Bölöni Farkas Sándor a nemzeti és etikai értékeink megtestesítője. Lelki életének belső harcai és örökös vívódásai, önzetlen áldozatai, szűkös életlehetőségei, aszkétizmussal párosult szerénysége nemes jellemre vall. Beleremeg a lélek a délibábos remények útján kifogyhatatlan jószívűséggel és lankadatlan segítő szándékkal felvértezett szikár alakját, sápadt arcát, kiváló jellemét felidézve… Bölöni Farkas a szebb, emberibb jövő ígéretének hirdetője, a természet és emberiség jogait becsülő, szabadgondolkodású hazafi volt, aki tudásával, tehetségével és pénzével nemzete felemelkedését szolgálta. Példája mindenkor időszerű!

Benkő Samu így vélekedett róla: „Bölöni Farkas Sándor az egyik legsokoldalúbb egyéniség, és a társadalmi haladást a legváltozatosabb eszközökkel szolgáló demokrata. Igazi közösségi ember, aki a társadalom jobb, igazabb rendjét, a nép kiművelését és a szépségalkotó humánum diadalra juttatását munkálta egész életében.” (Utazás Észak-Amerikában, Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta Benkő Samu, Irodalmi könyvkiadó, Bukarest, 1966)

„Hídépítő is volt a két egymástól különálló magyar haza között” – írta Jancsó Elemér az Irodalom és időszerűség című munkája 395. oldalán.

Szeretném hinni, hogy most, amikor születésének 225. és halálának 178. évfordulóján emlékezünk, a kolozsvári Házsongárdi temetőben, neogótikus síremlékén a megemlékezés virágjai fogják hirdetni, hogy Bölöni Farkas Sándor örökké él a nemzeti emlékezetben, és kulturális örökségünk elavulhatatlan része marad! És azt is hinni szeretném, hogy megidézett múltunk nemzeti öntudatunkat, kultúránkat és lelket gazdagító, felemelő élményt jelenthet.

Záró gondolatként Jancsó Elemér imént idézett munkája 390. oldalán rögzített szavaival mondanám: „Apáczai Csere Jánoshoz és a Bolyaiakhoz hasonlóan ő is az erdélyi föld mártírja lett, és prófétai sorsot kellett hordoznia mind kevesebb reménnyel, tovább haladva elrendeltetése útján.”

Könyvészet:

Benkő Samu: Sorsformáló értelem. In: Művelődéstörténeti dolgozatok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.

Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában. A bevető tanulmányt írta Benkő Samu. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966.

Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában. A bevezetőt írta Mikó Imre, Dacia Kiadó, Kolozsvár–Napoca, 1975.

Bölöni Farkas Sándor Naplója. Az előszót írta Jancsó Elemér. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.

Gál István: Bölöni Farkas Sándor európai utazásából. In.: Pásztortűz, 1942/2. szám Gondolkodó magyarok.

Bölöni Farkas Sándor: Naplótöredék (1835–36). Szigethi Gábor előszavával. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.

Hatvany Lajos: Bölöni Farkas Sándor. Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát. Minerva, Budapest, 1943.

Jakab Elek: Bölöni Farkas Sándor és kora. In: Keresztény Magvető, V. köt., Budapest, 1870.

Jancsó Elemér: Irodalom és időszerűség. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.

Jancsó Elemér: Nyugat-európai utazás. Minerva kiadó, Kolozsvár, 1943, Erdélyi ritkaságok sorozat 11.

Jancsó Elemér: Bölöni Farkas Sándor élete és munkássága. Kolozsvár, 1942

Jancsó Elemér: Bölöni Farkas Sándor. In.: Pásztortűz, 1943/2. sz.

Mikó Imre: A bércre esett fa. Bölöni Farkas Sándor életregénye. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969.

Webográfia:

https://hu.wikipedia.org/wiki/ Bölöni_Farkas_Sándor

www.arcanum.hu.online-kiadvanyok. boloni