Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A 300 éves Oravicabánya 200 esztendős kőszínháza (1.)

Bányatelep alapítása a Bánsági Érchegységben

Az oszmán hódítókat – akik több mint másfél évszázadon át uralták a három részre szakított magyar királyság déli és középső harmadát – a „felszabadító” osztrák hadak zentai és péterváradi diadalaik után 1716–1717-ben a Tisza, a Maros, a Duna és a Déli-Kárpátok határolta régióból is kiűzték, majd a Habsburg-ház gyarmatává tették és minősítették át a kivételes természeti adottságokkal megáldott területet. Temesvár erődítményének török megszállói és védői 1716. október 13-án kapituláltak a túlerőben levő, a várat több mint másfél hónapon át ostromgyűrűben tartó szövetkezett keresztény seregek tejhatalmú fővezére, Eugen von Savoya herceg, tábornagy előtt. A herceg a sátrában aláírt szerződésben az oszmán katonáknak, a civil lakosságnak, valamint megvető, sértő megjegyzés kíséretében a vilajetközpontba menekült kurucoknak is szabad kivonulást biztosított. A Habsburg Birodalom uralkodóját, VI. Károly császárt 1716. október 28-án Temesváron papírra vetett levelében arról tájékoztatta, hogy báró Claudius Florimund Mercy lovassági tábornokot nevezte ki a megszerzett terület ideiglenes katonai és polgári parancsnokának. Fölöttese határozott utasítását teljesítve Claudius Florimund Mercy 12 zászlóaljjal és 13 lovasszázaddal 1716. november 4-én az alsó részek erősségeinek – Pancsovának, Újpalánkának, Fehértemplomnak, Versecnek, Mehádiának, Orsovának – a bevételére indult. A törökök sorra feladták támaszpontjaikat, 1717. augusztus 18-án Nándorfehérvárról is kivonultak, Orsováról tíz nappal később báró Splényi László huszártábornok űzte ki a török várőrséget. Sikeres hadműveleteik eredményeként az osztrák csapatok a hajdani Szörényi Bánság keleti felét, Olténia öt kerületét is elfoglalták, az Olt folyóig tolva ki a Habsburg Birodalom határát. Az 1716–1717-es háborút az 1718. július 21-én az észak-szerbiai Pozsarevácon aláírt békeszerződés zárta le.


Az oravicabányai színház épülete egy 1900-ból származó képeslapon

Magyarországnak – amelynek képviselői Eugen von Savoya herceg határozott vétójára nem vehettek részt a béketárgyalásokon – a Pozsarevácon megkötött paktum mély sérelmeket, komoly hátrányokat hozott. A Marostól és az Al-Dunáig terjedő területet nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem Eugen von Savoya herceg tanácsára VI. Károly császár birtokaként az Udvari Kamara és az Udvari Haditanács fennhatósága alá került és központilag Bécsből igazgatták, illetve katonai parancsnokság alá rendelték. A mintegy 28 000 km2-es területet, amelyet Temesi Bánságnak bérmáltak át, az osztrák örökös tartományok mintájára szerveztek meg és gyarmatként kezeltek, illetve igazgattak. A földek, a telkek, az erdők és a bányák a császári kincstár kizárólagos tulajdonát képezték.

A Császári Kincstár vezetői, hivatalnokai kiemelt, megkülönböztetett figyelmet fordítottak a krassói hegyek bányakincseinek feltárására, kitermelésére és hasznosítására. Tirolból, Morvaországból és Észak-Magyarországról hoztak bányászokat a törököktől elhagyott lelőhelyek felkutatására, az ércbányák megnyitására. A bányászokat Oravicabányára, Dognácskára és Boksánbányára telepítették. Az Oravica patak – nevét a diófás jelentésű szláv szóból származtatják – festői völgyében a folyóvíz nevét viselő 77 házas falu mellett 1717-nen alapított Montanorawitzon – Oravicabányán – helyezték el a Tirolból 1718 őszén érkezett 13 bányászt: Josef Dollt, Johann Dollt, Peter Jaufot, Mathias Jaufot, Cristoph Dardlert, Johann Hanitzelt, Martin Sollt, Ulrich Sollt, Joseph Paumgartnert, Jakob Reittert, Sebastian Pichlert, Andreas Knallt és Johann Forverkert. Rövid időn belül 10 Csehországból jött bányász, két vas­olvasztómester, két rézolvasztó mester, két kovácsmester és egy kohóépítőmester csatlakozott az alapítókhoz. Oravicabányán és környékén 1718-ban elkezdődött a rézbányászat, amely megkülönböztetett stratégiai fontossággal bírt, s a bányahivatalt is felállították. Újabb 134 bányamunkás érkezett 1719. szeptember 6-án Tirolból Oravicabányára, ahol bányákat, rézolvasztókat és kovácsműhelyeket állítottak üzembe. A bányászok VI. Károly rendeletéből kiváltságos előnyöket, különféle privilégiumokat élveztek.

A Temesi Bánság katonai, gazdasági és közigazgatási központjából, Temesvárról 1723-ban a „bányaigazgatóságot” Oravicabányára helyezték át, ahol 1729. január 22-én megnyitották Délkelet-Európa első ipari szakiskoláját, „montanisztikus” tanintézetét, amelyet 1789-be Resicabányára helyeztek át. Oravicabánya „a bánsági főbányász kerületnek, igazgatóságnak és kerületi bányatörvényszéknek” a székhelyévé vált. Később Oravicabányán rendezték be a bányavidék első kémiai laboratóriumát is. 1793-ben kezdte meg működését a bányatelepen a négyosztályos algimnázium.


Stukkó a színházban

A Habsburg Birodalomban a bányászok kitüntetett társadalmi megbecsülésnek örvendtek. Oravicán is 1742-ben megteremtették szakmai szervezeteiket. A „bányapolgárság”, valamint az értelmiségiek, hivatalnokok, az oktatók, a magánvállalkozók és a kereskedők pallérozott közössége Oravicabányát nemcsak rohamosan fejlődő és gyarapodó iparteleppé, hanem tevékeny művelődési központtá avatta, fejlesztette. A Bánságot felkereső német vándortársulatok is útjukba ejtették a bányaközpontot, ahol a lakosság döntő hányada J. W. Goethe nyelvét beszélte. A tájegység fürge tollú, jeles historikusa, a verseci Milleker Bódog (1858–1942) szerint Oravicabányán Anton Eintrag együttese tartotta az első színi előadásokat 1763 nyarán. Játszó helyül éveken át a posta épületének nagyterme szolgált. A bányaközpont műkedvelői társulva a szomszédos Nagytikványon állomásozó osztrák csapatok tisztjeivel vitték színre a Waltron gróf avagy az alárendeltség című darabot, Henrich Ferdinand Möller 1776-ban írt sikeres színművét. A Magyar Koronához címzett fogadó tulajdonosa, a szabadkőműves ifj. Peter Eirich 1783-ban a szálláshely épületében állított fel alkalmasabb, tágasabb és jobban felszerelt színpadot, amelyen a vándortársulatok és az oravicabányai amatőr színjátszók közönség elé léphettek. Megalakult 1806-ban Oravicabányán a Műkedvelő Színjátszók Klubja. Jótékony célú előadást – amely 51 forint 2 krajcár összegyűjtését eredményezte – tartottak a bányatelep műkedvelői 1815-ben a lipcsei csatában megsebesült, rokkanttá vált katonák, valamint az elesett harcosok hozzátartozóinak megsegítésére. Thália művészete meghódította Németoravica és a környékbeli települések lakosságát, és számottevő teret nyert a bányavidék társadalmi, szellemi és társasági életében.

Kőszínház közadakozásból

A játékszín iránti érdeklődés és vonzódás fokozódása a mintegy 3500 lelket számláló lakosság körében késztette arra Prokop Lhotka von Zmislow kincstári tanácsost, az oravicai bányatörvényszék igazgatóját, hogy felvesse egy kőszínház építésének eszméjét. Kezdeményezését, javaslatát támogatólag felkarolták a Szerencse fel! szabadkőműves páholy tagjai, a bányahivatalnokok, a vállalkozók, a vezető értelmiségiek, a szomszédos ipartelepek vezetői stb. Elhatározták, hogy az építkezés költségeit közadakozásból összegyűjtött pénzalapokból fedezik, biztosítják. Thália oravicabányai templomának felhúzásával, tető alá hozásával kívánták köszönteni, emlékezetessé tenni a Bánság török iga alóli felszabadításának centenáriumát. Oberhofer Gáspár és Prokop Lhotka von Smislow járult hozzá a legnagyobb összegekkel az ambiciózus célkitűzés és vállalkozás megvalósítása anyagi alapjainak megteremtéséhez. Az adományozók 1816. március 24-én megnyitott listáján Fülepp József, Hoffmann Antal, özv. Madeschpachné Lhotka Mária, Medveczky Antal, Orthmayr Mihály neve is szerepelt. Különböző pénzösszegekkel járultak hozzá a befektetés alaptőkéjének gyarapításához az oravicabányai, az újmoldovai, a szászkabányai, a dognácskai bányaegyesületek, bányaszövetkezetek, a nándorhegyi vasgyár, az újmoldovai, resicabányai, dognácskai, boksánbányai, románszászkai, szászkabányai, ruszkabányai, gerlistyei, gladnai, csiklóbányai bánya- és ipartelepek hivatalnokai, művezetői. Adományként került a színházépítési alap birtokába egy színesfémbánya is, amely a Thália nevet kapta és viselte. Az oravicabányai Egyesült Bányaszakszervezet a színházépítés céljára átengedte a szűkké és elavulttá vált foncsorozó telepét, amelyen az aranyamalgamozás beszüntetése, új telepre költöztetése után egy 114 láb hosszú és 48 láb széles kőépület üresen maradt. A kihasználatlanul árválkodó, a bányakapitányságtól megszerzett épületet az „élelmes műkedvelők” 352 pengőforintos költséggel – az összeget közadakozásból, színielőadások bevételeiből, valamint kölcsönökből gyűjtötték össze – átalakították, játékszíni előadások tartására tették alkalmassá. Kicserélték a régi tetőt, a foncsorító egykori épületét színpadi résszel toldották meg.


A nézőtér

Az előadóteremmé átformált iparcsarnokot az oravicabányaiak csak átmeneti, ideiglenes megoldásnak tekintették. Nyomban az épület birtokba vétele és átalakítása után hozzáláttak a pénzadományok gyűjtéséhez, hogy megvalósítsák eredeti tervüket: egy szabályos, minden igénynek megfelelő, kor- és célszerű színházépület emelését, berendezését Oravicabányán. Közadakozásból a nemes célra 8622,50 bécsi aranyforintot gyűjtöttek össze. Az Egyesült Bányaszakszervezet, illetve Prokop Lhotka von Zmislow felesége, Maderspach Mária, és apósa, id. Maderspach Károly, az amalgamozó és raktárhelyisége telkét engedte át az építkezés céljaira. A terveket a tanulmányait a bécsi politechnikumban végző Johann Niuny mérnök a császárvárosból rendelte meg – ő volt a Műkedvelők Egyesületének az elnöke, aki az építkezési munkálatokat vezette –, majd felkérte építész-szaktársát, Hieronymus Platzgert, hogy készítse el és küldje el Oravicabányára a Burgtheater kicsinyített, redukált hasonmásának rajzait. A homlokzaton, a külső tagoláson és kinézeten módosítottak, ellenben a belső kiképzésben, elrendezésben és dekorációban szigorúan a bécsi mintát követték: „Nagylelkű műbarátok nemes odaadással ingyen hordták az építkezés helyére a különféle anyagokat, akárcsak nem sokkal később a pesti Nemzeti Színháznál. Az épületen dolgozó iparosok a bányatisztviselők vendégei voltak, Niuny János bányamérnök pedig minden díjazás nélkül vezette az építkezést, megtervezte a dísz­leteket, sőt még a festékanyagokat is ő állította elő a közeli hegyek érceiből és kőzeteiből – írta dr. Polgár István. – Már 1817 júniusában állott a csinos és ízléses színház, amelynek építése 3372 forintba került. Ha az ingyen munkákat is felértékeljük, akkor az építési költségét 6000 pengő körüli összegnek vehetjük.” Magyarország sorrendben elsőként megépült és felavatott kőszínháza homlokzati részének földszintjét – ahol a bejáratot is kiképezték –, valamint emeletét két hatalmas csarnok foglalta el. A balkonra külső lépcső vezetett fel az épület északkeleti oldalán. Páholyok szegélyezték a földszinten és az emeleten is a dúsan aranyozott, 36 méter hosszú és 15 méter széles nézőteret, amelynek ülőhelyeit bársonyhuzat borította. A viszonylag szűk színpadot szükség esetén 20 lábnyira (6 méternyire) ki lehetett mélyíteni. Kezdettől fogva a színház jelentékeny díszlettárral rendelkezett, és a színpadi gépezet is maradéktalanul megfelelt a 19. század első negyede követelményeinek. Az aranyozás, a belső ékítmények Franz Knée festő rátermettségét, hozzáértését dicsérik.

A tetszetős, „ékszerdoboz-szépségű” színházban az első előadást az oravicabányai Műkedvelő Egyesület színjátszói 1817. július 1-én tartották, jótékony céllal, a szegényalap pénztára javára. A bányaváros mutatós középületének ünnepélyes felavatását 1817 őszére időzítették, amikor I. Ferenc (1768–1835) császár 1816. november 10-én Bécsben feleségül vett harmadik hitvesével, Sarolta Auguszta Karolina (1792–1873) bajor királyi hercegnővel 1817 nyarán és őszén végiglátogatta Bukovinát, Erdélyt és a Bánságot. Hátszeg felöl az Erdélyi Vaskapun át 1817. szeptember 29-én érkezett népes kíséretével a császár a Temesköz földjére. Karánsebesen, ahol a helyőrség parancsnoka fogadta a 12 hintóból, több szekérből és lovasalakulatból álló menetet, rövid pihenőt tartva Herkulesfürdőre vonultak, ahol az éjszakát töltötték. Három napig időztek a rómaiak korából ismert, híres hévizes fürdőhelyen, ahonnan kirándultak Orsovára, s a Dunán, a Kazán-szorosban Ogradena szigetéig és vissza sétahajókáztak. Dukafalvi és kucsini Duka Péter (1756–1822) báró, altábornagy kalauzolásával indult el a császár és kísérete 1817. október 3-án Herkulesfürdőről Bozovics irányába, ahol éjszakai szállás várta a magas rangú vendégeket. A császár névnapja alkalmából a mehádiai római katolikus plébános ünnepi misét mutatott be a bozovicsi templomban. A sztancsillovai hegyek közt átkelve Szenesfalut érintve érkeztek meg Szászkabányára, ahol I. Ferenc császár oklevelet állított ki, amellyel a települést vásártartási joggal ruházta fel. Este, 1817. október 4-én jutott el a vendégsereg Oravicabányára, ahol a Fő utcán 1733-ban emelt szállodában, – amely nyomban felvette az Imperial nevet – szállásolták el I. Ferenc császárt és nejét, Karolina Augustát.

Másnap, 1817. október 5-én a császárt este 7 órára a színházépület ünnepélyes felavatására várták. Az oravicabányai műkedvelő színjátszók Johanna Franul von Weissenthurm (1773–1847) osztrák színésznő és színműírónő A megalázó féltékenység című három felvonásos vígjátékát keltették életre német nyelven az acetilénlámpák fényében. Az oravicabányai volt az első színház Európában, amelyben a nézőtér és a színpad megvilágítására acetiléngázas lámpákat használtak. Több hely- és színháztörténész úgy tudja, hogy I. Ferenc császár és neje, Karolina Augusta császárné betegségükre és fáradságukra hivatkozva tüntetőleg nem jelentek meg az épületavató előadáson. Kezébe került ugyanis a császárnak az az Oravicabányáról keltezett névtelen feljelentő levél, amelyben azzal vádolták meg Prokop Lhotha von Zmislow igazgatót, hogy az államkincstárat 30 000 pengőforinttal megkárosítva építtette fel az oravicabányai színházat. A császárt felháborította a feljelentő állítása, s nyomban megbízta Ürményi Ferenc (1780–1858) közgazdászt, udvari tanácsost, temesi kamarai igazgatót, hogy haladéktalanul vizsgálja ki a fölöttébb kényes ügyet. A lefolytatott helyszíni számvizsgálat az iratokat rendben találta, s vádat alaptalannak, álnok rágalomnak minősítette.


Oravicabánya látképe

A császári pár 1817. október 6-án fölkereste a közeli Mária-zarándokhelyet és bányaközpontot, Csiklóbányát. Megtekintették a Prokop Lhotka von Zmislow, kincstári bányaigazgató által a császár rendeletére 1815-ben felállított rézpénzverdét, amelynek ünnepélyes, hivatalos átadására is sort kerítettek. Alaposan érdeklődtek a kitermelő telepek a tárnák helyzetéről, hozamáról és jövedelmezőségéről, s fölmentek a település fölé magasodó sziklahegyre emelt római katolikus kegytemplomhoz is, ahol letérdelve, közösen imádkoztak a Sarlós Boldogasszonyt ábrázoló csodatevő oltárkép előtt. A rendkívüli eseményt Michael Podzensky plébános lelkiismeretesen bejegyezte a kegytemplom Historia Domusába.

Hetvenfős kíséretükkel, amelyhez további bécsi és temesvári kincstári és megyei főhivatalnokok csatlakoztak, a császár és a császárné a második előadást – Friederich Wilhelm Ziegler (1767–1827) A babérkoszorú, avagy a törvény ereje című öt felvonásos színművének színpadi változatát – 1817. november 7-én immár megtekintették a bányaváros színházában, amelyről a legnagyobb elismerés hangján szóltak. A két előadás színlapjainak néhány példányát selyemre nyomtatták a koronás fők tiszteletére. I. Ferenc császár, feleségével és kíséretével 1817. október 8-án hagyta el Oravicabányát, hogy Fehértemplom és Versec városokon át Bécs felé vegye az irányt.

(Folytatjuk)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.