Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Visszatérés a múlt homályából

D. Berde Amál és R. Berde Mária emlékezete

A Berde család öt megszületett gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort és közülük három kiváló alkotó lett. R. Berde Mária író-költő, műfordító mindig igazi otthonának tekintette Nagyenyedet „a melegfészkű kollégiumot.” Dócziné Berde Amál festőművész témái kiterjednek az erdélyi tájra és a népviseletre. Fiútestvérük Dr. Berde Károly orvosprofesszor, a szellemi néprajz megalkotója. A két testvérlány munkássága elsősorban Nagyenyedhez, Kolozsvárhoz, de egyben egész Erdélyhez kötődik. Életműveik fontos láncszemei azoknak a gazdag kultúrtörténeti kapcsolatoknak, amelyek a két várost az évszázadok folyamán összefűzték. A csaknem félévszázados kommunista diktatúra idején emléküket száműzték, nem vettek róluk tudomást, ezért több nemzedék tudatából hiányoznak.


 D. Berde Amál és R. Berde Mária (jobbról)

Kolozsvári megemlékezés és kiállítás

Tavaly augusztus 12-én a 8. Kolozsvári Magyar Napok egyik legelső rendezvényeként, a Bánffy palota Tonitza-termében a Berde testvérek életére és munkásságára emlékeztünk. A kincses város igen népes és hozzáértő közönsége tisztelte meg az eseményt, amelyen Nagyenyedről a Bethlen-kollégium igazgatója, Szőcs Ildikó, néhány aktív és nyugdíjas tanár és a kollégium egyik volt diákja is részt vett. Elsősorban Berde Amál művészi munkájával, művészeti és néprajzi írói tevékenységével ismerkedhettünk, de az alkotó testvértrió másik két tagjáról, Máriáról és Károlyról is szó esett. A közönség megtekintette Berde Amál több mint ötven festményből összeállított kiállítását.

Gergely Balázs a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője bevezető szavaiban „méltó keretnek” nevezte, hogy a kolozsvári napok nyolc napos programjának egyik első eseménye éppen a Berde testvérekről szól. Tőkés Erzsébet régi tartozás lerovásának nevezte a rendezvényt. A leszármazottak közül díszmeghívottként Berde Amál leánya, a 96 éves Gaál Ferencné Dóczy Aglent is eljött, annak ellenére, hogy kerekes székben érkezett a bemutatóra. A humorérzékéről jól ismert idős hölgy, az első sorban ült és régi képeket adományozott a közös dokumentációhoz. A felelevenített családi emlékek közé tartozik, hogy Berde Amál lakásának ajtaja mindenki, de legfőképpen a gyermekek előtt nyitva állt, lakásában ma is akadnak tárgyak, amelyek rá emlékeztetnek. 


Rakják a kelengyét

Ez a rendezvény nem egy kényszerű évforduló sugallta emlékezés volt, hanem a lelkek mélyén sokáig szunnyadó, de felszínre kerülő alkotóhármas története. Hajdanán a Berde gyermekek fiatal és ifjúkoruk egy részét, különösen a tanulási éveket Nagyenyeden töltötték. Apai és anyai ágon is erős szálak fűzték a családot a kisvároshoz. Életük nagyobb része végül Kolozsváron telt el, az akkori divatos külföldi egyetemjárással együtt. Rövidebb-hosszabb időre visszajártak Enyedre. Dr. Gál László a Babeș-Bolyai Tudományegyetem előadó tanára vetítettképes előadásában a Berde család életéről értékes információkat, részleteket tett közkincsé, főleg, a református kollégium évkönyvei alapján.

Dóczyné Berde Amál (1886–1976) élete és művészi fejlődése

Az idősebb nővér gyermekkorától ösztönösen rajzolt és festett. Kislány korában így írt az angyalnak: „Angyal bácsi hozzon egy pemzlit és szépfestékeket”. A festészet iránti érdeklődése tehát korán megnyilvánult. Tanítóképzőt végzett a Bethlen-kollégiumban. Később tanító és rajztanár volt az „álmodozó és nagyratörő” Maros parti városka kollégiumában. Közben Münchenben művészeti tanulmányokat folytatott a Debitz-féle festőiskolában, de a nagybányai iskola is komoly hatással volt rá. Makkai Sándor találóan jellemezte művészetét: „nagy változatosság a témában egyszerűség a formákban, egységesség a színekben, a lényegre törő és a lelket kifejező természetszemléletre törekvés a koncepciókban, íme, legfőbb jellemvonása művészetének, mely sok küzdelem, tanulás határszövedékein át végre is önmagát, saját lelkét akarja adni egész bátorságában, őszinteségében és melegségében.”

1910-ben férjhez ment Dóczy Ferenc fizikatanárhoz. Kolozsváron rajztanárként dolgozott tovább, majd megjárta Európa több országát.

Tagja volt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak, a bukaresti Szépművészeti Társaságnak és a kolozsvári Barabás Miklós Céhnek. Kiválóan ismerte az erdélyi, ezen belül a torockói, a kalotaszegi és a székelyföldi népművészetet. Műveiből kiállításokat rendezett, véleményét a művészetről előadásaiban és szakmai írásaiban hozta nyilvánosságra a korabeli lapok és folyóiratok hasábjain. Torockóról és környékéről a következőképpen írt: „A természet itt mindent a legegyszerűbb geometriai formába, a háromszögbe fogott össze. Háromszögű a Székelykő, nagy mezője, az égbenyúló háztetők sziluettje, lábunk alatt a sziklatörmelék. Öltözködésünk kort, rangot, módot külön érzékeltet (…) Egyenes vonalai germán eredetűek, a merev felépítésbe beleharsog a keleti színlátás: kunkorodott orrú piros csizma és a hideg éghajlat követelte állatbőrök: róka és bárány. (…)” Asszonyfarsang címen 1941-ben vígjátékot írt, amelyben kalotaszegi folklóranyagot dolgozott fel.


Táj

A Bánffy-kastély kiállítótermében Székely Sebestyén György művészettörténész vállalkozott Berde Amál kiállítási anyagának a bemutatására, elemzésére. Ezután román nyelvű ismertetés következett. Több mint ötven képet csodálhattunk meg. Számunkra érdekes volt a Kőrösi Csoma Sándorról alkotott portré. A változatos tematikával készült képek között különösen tetszett például a Gyalu felé, a Torockó, a Testvériség, vagy a Farkas utcai református templom.

Berde Mária (1889–1949) élete és írói pályája

Kackón született, majd az akkori Erdély egyik legjelentősebb kollégiumában, a Nagyenyedi Bethlen Főtanodában tanult és érettségizett. Édesapja régi erdélyi értelmiségi család tagja, református lelkész, Nagyenyeden a Protestáns Teológiai Intézet tanára volt. Gyermekkorától, kezdve Julmárnak becézték, keresztneveiből rövidítve. Apja ifjú korában „szolgadiákként” tanult a kollégiumban, később a család az enyedi tanárság révén költözött a kisvárosba. Édesanyja Ónodi Weress Mária (1858–1952) Weress Károly kollégiumi jogász kilencedik gyermeke volt. A Berde család Enyeden először a Tövis utcában lakott, ahonnan Mária és Károly óvodába, Amál pedig a szász iskolába járt. Később a Bethlen utca 15. szám alá költöztek.

A Berde apa fiatalon, harmincnyolc éves korában, 1896-ben meghalt. Feleségével, valamint a mindössze kétéves korában elhunyt fiukkal, Zoltánnal (1894–1896) együtt a nagyenyedi református temetőben nyugszanak. A nagyenyedi Dokumentációs Könyvtárban található, Enyed az én városom című önéletrajzában az írónő világos képet nyújt szellemi örökségéről: „lelkiségem kialakítója gyermek- és ifjúkoromban anyám családjának légköre. Ezt a szellemet két döntően erős tény befolyásolta. Egyik, hogy anyám ősei több nemzedéken át kimutathatóan mindig a kollégiumot szolgálták. Másik valóságos beleszólás nem csupán felfogásunkba, hanem sorsunkban is anyai nagyapámnak Weress Károlynak, idős Szász Károlynak és általában a március előtti vándorpatriótákkal való belső kapcsolata.”  Ugyanott Berde Mária a továbbiakban így vall anyai nagyapjáról: „ezen az életvonalon lett nagyapám Weress Károly a kollégium ügyvédje és e felelős állásában 1849-ben az iskola anyagi és erkölcsi létalapjának megmentője. Ebben a szellemben kívánt később apám – 1891 óta a teológia professzora – egy jobb és tisztább, hivatottabb lelkű papnemzedéket nevelni Erdélynek.”

Édesapjáról Berde Mária a Három angyal című, a második világháború előtt népszerű költeményében emlékszik meg: „Édesapám, Berde Sándor / Fiatalon sírba hágott / Angyalhívő istenszolga / Ránkhagyta az imádságot/ (…)” Mózes Huba szerint „a puritán családban a gyermekek olyan erkölcsi vértezetet szereztek a századelőn, amely megvédte őket a mértéktelenség bármilyen csábításával szemben”.

A fiatal Berde Mária kialakuló szellemiségét Nagy Lajos rektorprofesszorsága idején (1878–1907) jeles enyedi tanárok is irányították. Ő volt a nagyenyedi kollégium első leánytanulója 1895 és 1907 között, első verse, vagy ahogyan ő nevezte, „kis dalocskája” 1903-ban jelent meg a kollégiumi Haladjunk című diáklapban. Ugyancsak diákkorában a Pesti Napló is közölte néhány versét. Az Enyed az én városom című írásában emlékezik élete legszebb korszakára: „A kollégium fényében, árnyékában éltünk, ő segített, őt szolgáltuk, abban a szellemben, amelynek legnagyobb képviselője id. idős Szász Károly.” A gyermekkori barát, Szentimrei Jenő igen találóan írja le, hogy milyen volt a kollégium első tanulóleánya: „bejárt, mint rendes tanuló a fiúk osztályába. Oldalt széket és kicsi asztalt állítottak be számára. Osztálytársai eleget szégyenkeztek, mert ez a vékonydongájú, szeplős lány sokkal többet tudott náluk. Komolyan tanult, készült az egyetemre.” Mivel azonban Berde Mária neve a Dokumentációs Könyvtárban található iskolai évkönyvekben nem szerepel, valószínű, hogy kezdetben magántanulóként látogatta az órákat. Ő volt az osztály mesemondója, osztálytársai körében közkézen forogtak versei és elbeszélései.


A nagyenyedi Farkas pataka

Molnár Szabolcs, Berde Mária monográfusa a Nagyenyeden eltöltött évekről azt írja: „Az írónő Enyeden szerezte egész életre kiható élményeit, az Őrhegy oldalában a termőkerttel, a hegy lábánál a Kollégium családi hagyományokat is továbbélesztő történelmi levegőjű épülete, a vár, a piac, a burg, az ódon polgári házak s az ezeket betöltő kollégiumi fiatalság mindig változó, zsibongó népe.” Önéletírásában Berde Mária arról is beszámol, hogy kik voltak példaképei az őt körülvevő világban: „a modern irodalmi mozgalmaktól távol, a klasszikus hagyományokban nőttünk fel, de a napok igénytelen irodalmi iparát is ismertük. Anyánk egész kicsiny korunkban Kisfaludy Sándort adta kezünkbe, Petőfit, Heinét, Tompát, Szász Károly műfordításait, a költők lugasát és albumát egyforma szellemi étvággyal fogyasztottam.”

Tanulmányútra Münchenbe ment, ahol angol és német nyelvet tanult. Erről az időszakról írta Az örök film című diákregényét. Münchenben megbetegedett, a tüdőbaj egész életén át kísérte. Ezt a Haláltánc című érettebb regényében dolgozta fel. 1917 és 1920 között tanérként oktatott a nagyenyedi kollégiumban, ahol Áprily Lajos költő is kollegája volt. 1920-ban elhagyta Enyedet és keserűen állapította meg önéletírásában, hogy „rendes tanári állásra itt, mint nőnek kilátásom nem lehetett”.

Közben bekapcsolódott az erdélyi irodalmi életbe. Első regénye, Az örök film 1917-ben, még az első világháború idején jelent meg. 1919-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság, 1920-ban a Kemény Zsigmond Társaság tagjává vált, mind élénkebben fordult a társadalmi kérdések felé. Első sikerkönyve kétségtelenül a Romuáld és Andriána című regénye, amit a Magyar Tudományos Akadémia Ormódy-díjjal tüntetett ki. Az Erdélyi Helikonba Kuncz Aladár felkérésére kapcsolódott be, munkái erdélyi, budapesti és felvidéki magyar lapokban jelentek meg.

1922-ben cselekvően vett részt iskolája, a Bethlen-kollégium 300. évfordulójának ünnepségén. Az irodalmi matinén felolvasta az ifjúságnak ajánlott a Catalaunum esteledvén című versét: „Fegyveretek legyen villámfehér / Pirosabb vérünk nem győzött a sárban / Fehérebb lelkünk a magasban győz.”

Az 1925-ben megjelent Szent szégyen című regényében egy leányanya történetét írta meg. Mivel tabutémát érintett, a szülők tiltása miatt a lányok akkoriban titokban olvasták a könyvet. 1931-től a nagyváradi kereskedelmi iskolában német-magyar szakos tanár és főmunkatársa volt az Írás című irodalmi, művészeti és zenei lapnak.

Legjelentősebb regénye, a Földindulás 1924-ben készült, de csak 1931-ben jelent meg. A regényben egy birtokát elvesztett magyar család széthullásának történetét írta meg. A Nagyvárad című lap 1932-ben közölte Marokszedők című regényét.

1933-ban szakított az Erdélyi Helikonnal és létrehozta az Erdélyi Magyar Írói Rendet (EMIR), ahol 1937-ig tevékenykedett.

 A második világháború után sok társával együtt az újjászerveződésen munkálkodott. Verseit, tanulmányait és cikkeit a Világosság, a marosvásárhelyi Szabad Szó és a Népakarat közölte. A Zord Idők szerkesztője, az Írás munkatársa, majd a Dolgozó Nő főszerkesztője volt. Az együttélés jegyében, előadásaiban román irodalmi alkotásokat és alkotókat is népszerűsített. Verseinek javát a Seherezádé himnusza című kötetében publikálta.

A Kolozsvári Egyetem bölcsészkarán magyar-német nyelvből és irodalomból doktorált. Marosvásárhelyi tartózkodása idején kötött házasságot Róth Jenő banktisztviselővel, aki nemcsak hitvestársa volt, hanem munkatársaként is mindenben segítette. Róla írja egy kéziratban: „Az én R betűm, melyet írói nevem előtt viselek, mint záróévkövét a gyűrűnek, legjobb énemet jelenti (…) legszigorúbb belső titkos műbírálómmá nőtte ki magát.”

Életműve betetőzése A Hajnal Emberei című négykötetes történelmi regénye volt. Önéletírásában írja: „1937 óta foglalkoztam komolyan a gondolattal, hogy Enyednek közelebbi történeti múltját jelesen a március előtti időkben regényszerűen feldolgozzam. Elmélyedve ebben a múltban mindinkább ráébredtem, mily jelentős és nemes szerep jutott benne városomnak, megyémnek. És mégis mily kevés tudomást vett róla a teljes magyarság Erdély, sőt maga Enyed is egykoron, kisebb hazánk legdíszesebb megyéjének székhelye!”

Az első két kötet 1942-43-ban jelent meg. Befejező része csak félévszázad után került nyomdába, a harmadik és a negyedik kötet a Református Egyházkerület kiadásában látott napvilágot 1995-ben Kolozsváron. A Baumgarten-díjas regény olvasása különösen azoknak a felnövekvő nemzedékeknek volt hasznos, akik az iskolában sokáig szinte semmit nem tanulhattak a magyar történelemről. Regényéből enyedi epizódot idézek, amit Berde Máriánál találóbban, eddigi ismereteink szerint, senki nem írt meg: „felrázó, költögető frissességet áraszt szét a harangnak is beillő nagycsengettyű torka. Öles izmos a szeres diák, aki a karcsú tornyos haranglábba állva, a kötelet rángatja. Az ütemes csendülés hulláma egyszer visszapattan a várpiacforma kúria zárt falairól, aztán megtorlódva, beloccsan Oxoniumba, Edinburgba, Ephesusba. és a még méltóságosabb nevű kamrákba, jól nyakon öntve a kemény surgyékon, keskeny fenyőágyakban és falipolcokon szendergő dominékat és fikákat. Jól felerősödve a schola fölé nyúló Őrhegy meredek oldalától: kibuggyan aztán a város felé. Végiglebbenti a hírt az aluvó polgárságnak is, hogy pittymallik.”


Torockói táj. D. Berde Amál munkái

Értekezései, mesegyűjteményei, elbeszélései, versei (egy részüket románul is kiadták) műfordításai gazdagították életművét. Sokáig szinte elfelejtették, mellőzték munkásságát, tiltólistán is szerepelt. A hallgatás homálya fedi, amely újrafelfedezésre serkent.

A kolozsvári megemlékezés Gergely Balázs magvas üzenetével zárult: „meggyőződésünk, hogy a többségi románság részéről akkor számíthatunk tiszteletre, ha számukra is láthatóvá, és ezáltal számukra is érthetővé tesszük magunkat.”

Ez most a saját közösségünkben a Berde család alkotóival is megtörténik. 1996-ban a Torockói Tóbiás Éva Galéria, ismertető előadással egybekötött sikeres kiállítást szervezett Berde Amál festményeiből. Hantz-Lám Irén 2009-ben naptárt szerkesztett a művésznő torockói és kalotaszegi tárgyú képeiből. 2009-ben Berde Mária íróra emlékeztek szülőfalujában, Kackón az írónő születésének 120., halálának 60. évfordulóján. Előadást tartott Józsa Miklós a nagyenyedi Kollégium tanára. 2017. szeptember 8-tól Szebeni Szabó Róbert rendező és Ambrus Emese operatőr néhány napig a Bethlen-kollégiumban filmfelvételeket készítettek a Berde-emlékekről egy dokumentumfilm összeállítása céljából.

 Jelen írás célja, hogy a Berde család alkotói és műveik egyre jobban kijussanak a homályból. Minden megemlékezéssel, írással, újabb kutatással nő az esély, hogy napfényre kerüljenek.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.

a dévai vár

A Déva város feletti Várhegyen (250 m) az ókorban a dákok, majd a rómaiak is emeltek erődítményt, amely őrtoronyként funkcionált. Az Árpád-kori várat a mongolok lerombolták, majd tatárjárás után IV. Béla újraépítette. 1302-től az erdélyi alvajdák székhelye, a 14. században a Hunyadiak birtoka, később pedig a Szapolyai, Perényi családok tulajdona volt. Itt raboskodott és hunyt el Dávid Ferenc unitárius püspök. 1717 és 1719 között Stephan von Steinville gróf tábornok, erdélyi főhadparancsnok megerősítette a Vauban-i erődépítészet elvei alapján. A 18. század derekától katonai jelentősége csökkent.

kallos zoltán

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. 

nagyajtai sport

A sport, elsősorban a labdarúgás szerelmese volt. Vallomása szerint sportstatisztikusi „inaséveit” falubelije, Kuttlik (Rezső) Rudolf „műhelyében” töltötte, tőle tanult meg újságot írni, szaklapokat böngészni, kivonatolni, adatokat gyűjteni. Kőhalomból az 1960-as években heti rendszerességgel hazajárt, és Rudi bácsival közösen szerkesztették a kézzel írt, majd stencilezett Nagyajtai Sport című lapot. A lap a maga nemében az újságírás különleges kuriózuma. A kézzel írott, rajzokkal illusztrált Nagyajtai Sport 1946 és 1972 között 386 alkalommal jelent meg.  

Pelikán-szobor a Duna-delta áldozatainak

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület rendhagyó kezdeményezésére Mezőfelében (Maros megye) fából faragott pelikán-szobrot avattak. Ez az első emlékhely egész Erdélyben, amely a kommunizmus áldozatai közül a totalitárius rendszer által a Duna-delta kényszermunkatáboraiba száműzött politikai meghurcoltaknak állít emléket. 

Gyulaffy László várkapitány

Már huszonéves korában, 1551-ben lovas hadnagyként részt vett Nádasdy Tamás Lippát ostromló seregében. 1568-ban felségsértési ügy gyanújába keveredett, s Bécsbe idézték. Hogy ennek mi volt a tényleges oka, az nem derül ki a korabeli feljegyzésekből. Ekkor családjával együtt elhagyta Magyarországot, és Erdélyben telepedett le.

Március 15-én a világ magyarsága az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepli. Felidézzük a szabadságharc kiemelkedő vezetőinek és hétköznapi tanúinak, polgárainak, katonáinak, egyszerű kétkezi munkásainak emlékét. Általános és középiskolai tankönyveinkből szinte már-már kívülről tudjuk, hogy mi történt március 15-én. Petőfi, Jókai és Vasvári vezetésével a márciusi ifjak 1848-ban e napon délelőtt indultak meg a Pilvax kávéházból a népgyűlés megtartására, remegésre kényszerítetve a Helytartótanács addigi mindenható urait. Ezt követte az Újépületben fogva tartott Táncsics Mihály kiszabadítása és diadalmenete a fővárosok utcáin.

Az egykori m. kir. tábornok ágostai evangélikus (lutheránus) vallású volt. Anyanyelve mellett tökéletesen beszélte a magyar nyelvet. Tiszti személyi lapja szerint nagyon jó tornász, vívó, úszó és rajzoló volt, ugyanakkor jól zongorázott. Fiatal korában szépirodalommal is foglalkozott. Elbeszéléseit, novelláit Lengyel Henrik néven a dél-magyarországi lapokban, többek között a Bácskai Hírlapban közölte. Magda eljegyzése című négy felvonásos színművét 1901. december 4-én a szabadkai színház mutatta be.

aratás

Különösen szép és tartalmas korszaka volt a Művelődésnek, írja a szerkesztő, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje, amikor V. András János szerkesztette a folyóiratot.

A Szent Korona az Érmelléken

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mái napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló apropóján okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását.

nagyvárad

A 17. század Erdélyében élt nemes életével és családjával azért érdemes foglalkozni, mivel családfáján sok a hiányzó és pontatlan adat. Ezt az általunk megismertek alapján szeretnénk pontosítani és kiegészíteni. Másrészt, mivel nagyapjával kapcsolatban a genealógusok egy olyan tévedést említenek, amely az Erdélyben akkor élt több személy családfáját érinti. Ezt az elírást azóta többen is átvették, és mint kész tényt viszik tovább e családok történetében.

korona

A magyar Szent Korona nemcsak a magyar államiság fő jelképe, hanem öreg kontinensünk egyik legrégebbi, mai napig épségben megmaradt beavató koronája. A Szent Korona kalandos történelmet élt meg – megannyi városba, országba elvitték, hol ellopták, hol nyoma veszett –, míg végül 1978. január 6-án, azaz 40 esztendeje egy négytagú mérnökcsoport hazaszállította Magyarországra az Amerikai Egyesült Államokból. A kerek évforduló okán közöljük Szabó József A Szent Korona az Érmelléken című írását. 

csombord

A 16. században élt végrendelkező nevét kevesen ismerik. Egyáltalán ki is volt ez az erdélyi, csombordi birtokközponttal bíró nemes származású férfi, akiről oly keveset tudunk? Katona? Vagy csak a Báthory család bizalmas, belső embere? Amint végrendeletében írja: „legelőször ő felségének, Lengyelországi István királynak, kinek gyermekségemtül fogva hiven és jámborul igyekeztem szolgálni, annak utána az ő felsége báttyának, az tekintetes és nagyságos Báthory Kristóf uramnak, Erdélyi vajdának.”

Ünnepi istentisztelet az Írisz-telepi református templomban

Ritkán adatik meg egy ember életében, hogy szoboravatáson vegyen részt. Nem mindennapos esemény. A kolozsvári, Írisz-telepi református gyülekezet sem tudta, mi fán terem az ilyen rendezvény. És lám, ma, a reformáció félezredes megemlékezésének mintegy előestéjén, kettős szoboravatási ünnepséget ülünk! Ünnepeljünk hát, jókedvre fel!