Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Száz év – amit vitt és amit hozott

Emlékezések az első világháború körüli időszak történéseire

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés”1 lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek. Később ezt a nevezetes vagont a francia állam megvásárolta és 1927-ben a compiègne-i erdőben felépített múzeumban helyezték el, mint a győzelem szimbólumát.

„Ezzel a »minden háborúnak véget vető« háború után a győztesek egy »minden békének véget vető« békét erőszakoltak a vesztesekre, így egyenes út vezetett a két évtizeddel később kitört újabb világégéshez” – olvashatjuk a Cultura-MTI hasábjain.2


Monarchiabeli katonák lőállása a galíciai harctéren

Voltak, akik akkor optimistán abban reménykedtek, hogy az átélt borzalmak után többé soha nem kerülhet sor hasonlóra. … Azt hitték, hogy maradtak a mindenkori háborúk utáni győztesek és vesztesek. De amint a későbbiek tanulságai mutatják, nem maradtak csak vesztesek: jóformán senki sem maradt veszteség nélkül. Volt, aki hazát, más „csak” házat veszített. Volt, aki családot, más „csak” családtago(ka)t. Volt, aki a javai részét, más részeinek javát. Közel 10 millió ember az életét. Volt, aki már akkor tudta, hogy nem „ez a harc lesz a végső”, s volt ugyanaz a Foch marsall, aki a békediktátumok láttán már akkor megmondta, hogy „ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre”. Huszonkét év elteltével, amikor Németország lerohanta és 1940-ben néhány hét alatt elfoglalta Franciaországot, Hitler a múzeum falait kibontatva a vagont ismét odaszállíttatta, ahol 1918. november 11-én állt, horogkeresztes zászlókkal vonatta be, és ott íratta alá a hadsereg vezetőivel Franciaország megadásról szóló egyezményt.3

„Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem kis Kató, / Ne félj, vigyázunk mi magunkra, velünk az Isten kis Kató”

– énekelték a háború kezdetén a felbuzdult önkéntesek és besorozottak, mert mindenki úgy gondolta, hogy a „kutya Szerbia” megleckéztetése pár hét alatt megtörténik, és mindenki virággal a puskacsőben, énekszóval vonul haza azon a szerelvényen, amelyik épp „most van indulóban, s az eleje fel van virágozva”. Ez az optimizmus még a másodszor is átélt borzalmak, a második világháború ellenére is olyan erővel lobogott, hogy gyermekkorom minden esküvőjét, bálját követő hajnali mulatáson a katonaviselt férfiak úgy énekelték újra és újra, mint akik valóban hajlandók bármelyik „este indulni a frontra”, ha kerül egy kis Kató, aki meghallgatja az éneket.

A nagy tragédiák felidézése rendjén a korábbi történetírás csak ritkán merészkedik el a személyes élettörténetek, átélések felidézéséig arra gondolva, hogy a nagy történeteknek, veszteségeknek csak a nagy számok adnak súlyt, fontosságot. A mai történetírás számára azonban az emlékezés felidézése, a szájhagyomány, a megélt történések elmesélése, továbbadása a nemzedékek láncolatában éppoly fontos információ, mint a háborús statisztikák, hadműveleti leírások, veszteséglisták tanulmányozása.

„Vitték legénységnek szépit, országinknak ékességit”… „Fekete zászlók lobognak, s a leányok szépen sírnak, Kedves barátom”4 – idézte fel Cseh Tamás is egyik előadásában.

S hogy mennyi nyomorúság, éhezés, gyász, szegénység, árvaság maradt kinn „a Doberdói nagyhegyen”, vagy a lágerekben, arról is legtöbbször csak a szégyenlősen eldúdolt háborús énekek árulkodtak; hiszen beszélni róla azért sem volt a későbbiekben ildomos, mert a vesztesek nem panaszkodhattak a győztesektől elszenvedett dolgok miatt, főleg miután területileg és politikailag is ezek fennhatósága alá kerültek. Akárcsak mi erdélyiek…

A fronton harcolókra, fogságba esettekre, lágerekbe hurcoltakra a mindennapi létbizonytalanság mellett az otthoniak távolról megoldhatatlan gondjai is nehezedtek. Nem volt elég az éhezés, a fázás, a sebesülés, a halálfélelem mindennapos gondja, hanem mellé párosult a kínzó tudat, hogy az otthon maradt család is hasonlóképpen retteg, fázik, éhezik, szenved. Nincs mellette semmiféle földi hatalom, amely védené. El kell viselni a napi gondok mellett ország gondját, terhét is, amelyből ebben az időszakban bőven jutott: a hatalmak erőviszonyainak alakulásai fegyveres szövetségeket bontott meg, ellenséges indulatokat korbácsolt fel, országhatárokat rajzolt át.

Az otthoniaknak maradt a fronton, a fogságban, a korházban, az internálótáborban levők miatti aggódás és az otthoni terhek viselése, az élhetetlen élet fenntartása, továbbvitele. Mindezekhez még hozzáadódott Románia 1916-os hadba lépése, és az erdélyi betörés.

„Özvegyasszony a kicsi fiával, kiül este a pitvar elé. / S áhítatos, ábrándos orcával, Néznek ketten fel az ég felé. / Édesanyám, mondja meg azt nékem, Hogy odafenn vajon mi ragyog? / Mit jelentenek ott fönn az égen, Azok a sok fényes csillagok? / Két szemében sűrű könnyek gyűlnek, S megszólal a somogyi anya. / Az egyik egy szakaszvezetőé, A másik egy káplár csillaga. / Gallérjukra volt az rája tűzve, Hanem most már szegény mind halott. / Az angyalok felvitték az égbe, S ott ragyognak fenn a csillagok.”5 – őrizték a csillagok fényét, leginkább valós fényük hiányát az árván maradt otthoniak, amíg végre legalább templomok falára helyezett kőtáblákon lehetett emlékezni rájuk.

Hogy valójában mennyire tehető az első világháború áldozatainak száma, sajnos, még ma sem ismert pontosan. Bár a Honvédelmi Minisztérium 2018-ra igyekezett elkészíteni a pontos kimutatást, objektív okok miatt késlekedik ennek megvalósulása, mivel a hivatalos adatokat, nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették Magyarországon, és csak a bécsi hadilevéltár adatainak felhasználásával próbálják rekonstruálni a világháború veszteségi adatbázisát. Ennek ellenére hozzávetőlegesen 660 ezer áldozatról tesznek említést.6

Minden település lakosságának a színe-javát küldte a „nagy verekedésekbe”, hogy nagy részükből csupán táblán őrzött név, másokból hazatért hadirokkant, testben sínylődő lelki nyomorék maradjon a történtek után. Nem illett beszélni az ott átéltekről, nagyrészük a sírig hordta magában a borzalmak sorát.

A férfilakosság körében akadt néhány foglalkozáshoz kötődő társadalmi kategória, akik viszonylag könnyebben vészelték át a háború viharát, mert közülük csak néhányan kerültek valódi frontszolgálatra (pl. tábori lelkészség, tábori papság), nagyrészük önkéntesként vett részt a háborúban. Ilyenek voltak a különböző felekezetek lelkészei, papjai, rabbijai, de a népiskolák tanítói közül is sokan maradtak szükségből a katedra mellett, hogy a fronton harcolók gyermekeit tanítsák.7 Az otthon maradtak közül kerültek ki azok a személyek, akik nem a front, nem a fogság és a lágerek, hanem az otthon átélt borzalmak, szenvedések szemtanúi, tolmácsai. Ők örökítették át az emlékeket, némelyek közülük önként, a történelmi idők őrének tudatosságával, mások felsőbb hatóságok kérése vagy utasítása eredményeként.

Volt téma bőven. A háborúban elszenvedettek mellé társult a politikai törések, nemzeti tragédiák, hatalomváltások, nemzeti csapások szűnni nem akaró sorozata: az 1918-as román nemzetgyűlési határozat, amelyben kijelentették, hogy Erdély egyesül Ó-Romániával, az 1919 év eleji béketárgyalások bizonytalanságai, a Tanácsköztársaság mindent felforgató halvaszületése, a román csapatok hadjárata, amellyel elfoglalták Budapestet, Trianon tragédiája, az új román hatalom sorozatos magyarellenes intézkedései. A túlélésre való berendezkedés, a remény megtartása, hogy nem végleges, hogy van visszaút, van igazság…

Az itt közölt részletek nem az akkor történtek friss feljegyzései. Miután 1940. augusztus 30., a második bécsi döntés nyomán az Erdélyi Református Egyházkerület – a dél-erdélyi rész kivételével – ismét szervesen a magyarországihoz kapcsolódott, a Magyarországi Református Egyház konventje a 10/1943. számú határozatával kezdeményezte, hogy az egyházkerületek gyűjtsék össze a református lelkészek és családtagjaik összes adatait egy adattárba. Ennek alapján a kolozsvári Igazgatótanács április 2-i 2715/1943. sz. körlevelében továbbította a felkérést az espereseknek és a lelkészeknek. Ugyanezt a körlevelet a Református Szemle 1943. április 20-i számában is közölték.8

Az Erdélyből összegyűlt anyagot ma a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár őrzi négy levéltári dobozban TtREL, I. 8. d. 12–15 jelzet alatt.

Ezekből szemlézgettünk az alábbiakban, de az adott terjedelmi korlátok révén csak rövid ízelítőt van lehetőségünk felkínálni. A lelkészek által összeállított emlékezésekből csak azokat a részeket hagytuk itt meg, amelyek a háború kezdetétől a trianoni békeszerződés beálltáig terjedő időszakban történtekre tesznek utalást.

Fülöp Ferenc lelkipásztor – Erdőszentgyörgy9

„(…) Az 1916. évi román betörés alkalmával nem tudtunk menekülni, mert József nevű öcsém akkor volt héthónapos. Így a románok nagyon megkínoztak volt. Amikor vonultak vissza, Parajdon 37 civil embert lőttek agyon, akiknek nagy része öregasszony és gyerek volt. Háromnapi fogságunk idején, a téglagyár udvarán mi ástuk meg kényszerítésre egy parajdi embernek a sírját, ahová az elfogott gyermek- és asszonysereg szeme láttára lőtték bele egy másik süketnémával együtt. (…)


Monarchiabeli katonák pihenőben, tisztálkodás közben Galíciában

Az 1919. évi »Sóvidéki lázadás« napjaiban a Kollégiumban voltam. Akkor volt édesapám községi bíró és Laár Ferenc a lelkipásztor. Az irtózatos reakció, amit a megszálló román hatóság alkalmazott – természetesen – először édesapámon tombolta ki magát. A községünkből három hősi halottja volt az egész akciónak, nem beszélve Abodi Dénes sóváradi születésű emberről, akit az egész község lakosságának szeme láttára lőttek főbe a katolikus temetőben. (…) A marosvásárhelyi kollégiumban is 1920-ban összefogdosták a VII–VIII. osztályos diákok egy részét – élükön – Szekeres János kollégiumi tanítóval, s fegyverrejtegetés vádja címén jól elverték a vizsgálati fogság alatt.(…)

Tanáraink közül Kóbori Jánosnak volt állandó kellemetlensége a románokkal, aki sehogy sem tudott beletörődni a helyzetbe. (…) Ezért sokszor megbotozták. Az első alkalommal neki kellett számolnia a botütlegeket, a 24-iknél felkiáltott: »még csak egyet adtok, tolvajok«, erre elölről kezdték az egészet, amíg ötvenet rá nem mértek. Amikor már közismert lett a románok előtt is, egyik bevitetése alkalmával a szolgálatos tiszt arra kérte, hogy hagyjon fel az irredentáskodással, mert úgy elinternáltatja, hogy karácsony előtt nem kerül haza, a tanár úr azt felelte »hát keetek még akkor is itt akarnak lenni?« (…)

1925 szeptemberében Nagy Károly püspök úr az Öraljaboldogfalvai szórványegyház lévita-tanítójává nevezett ki (…) A gyülekezet nagyon vegyes elemekből tevődött össze. Faji (etnikai, nemzetiségi, a korabeli szóhasználat szerint – szerk. megj.) öntudat nagyon halvány, elszíntelenedett. A templom Árpád korabeli, papi lakása nagy. Utolsó rendes lelkésze Vásárhelyi Lőrincz, a püspök úr édesapja. Ebben a faluban és ennek a környékén döbbentem rá az elnémult harangok valóságára. Nagyon sok Rákóczi, Rákosi, Kovács etc. nevű román emberrel találkoztam, és amikor azt kérdeztem tőle, hogy román vagy, azt felelte: nem. Magyar vagy? Nem! Hát akkor mi vagy? Nemes vagyok. Megvan a kutyabőröm is. (…)”

Nagyobb Péter református lelkipásztor – Bölön10

„(…) mint VI. gimnazista éltem át az 1914–18-as világháborút, a forradalmat és a román megszállást. Sírt a lelkem, mikor láttam a román sereget rongyosan, bocskorban, hiányos fegyverrel bejönni. (…) Etéd község és környéke székelységét az 1919-es székely megmozdulásért, mely felülről volt megszervezve és nem sikerült, behurcolták Székelykeresztúrra. Gyermekektől az öregekig, nem kímélve a nőket, sem véresre verték. Székelykeresztúr utcáin kiabáltatták: »Így jár, aki fellázad«.”

Csia Kálmán református lelkész – Székelyszentistván11

„(…) 1916-ban, mint annyi sok erdélyi családnak, nekünk is menekülnünk kellett. Jött a hír: meneküljünk. De hogyan és hová? Kilenc gyermek, egy öreg nagyanya és egy haldokló dédnagyapa, semmi más. Dédnagyapámat eltemettük, és aztán vég nélküli utakon mi is elindultunk a bujdosók után. Lovak húzták az első kocsit. A másik elé tehenek voltak fogva. Így indultunk el. (…) Mi, gyermekek, lármás jó kedvel indultunk el és nehéz betegen, lázban égő testtel értünk Kolozsvárra. Egyszerre öten feküdtünk skarlátban és a kicsi szoba ahová meghúztuk magunkat korházzá változott. (…) Ahogy jobban lettünk, tovább vándoroltunk. Messze az Alföld szívében pihentünk meg. Hazatérésünk után nemsokára elkövetkezett az összeomlás. A kicsiny székely falu tiszta utcáin megjelentek a keleti hadak. Mi az ablakból néztük őket. Egyik a sok közül fegyvert fogott reánk. Este az ablakpárkányáról ellopták a vacsoránkat. Reggel a kert drótján egy rongyos katona lábszárvédőt lengetett a szél.”

Gáspár Samu lelkipásztor – Bardoc12

„(…) Édesapámat, aki húsz éven át volt Bardoc község közszeretetnek és megbecsülésnek örvendő községi bírója, a megszállás idején a románok 1916-ban elhurcolták, és támasz nélkül maradt családunk csak évek múltán értesült arról, hogy apám a romániai sipotai fogolytáborban flekktífuszban meghalt. (…)”

Özv. Pálffy Istvánné született Borbáth Irén református lelkészné – Bibarcfalva13

„(…) Magyarbodzán a m. kir. postánál, mint postamester voltam. 1916 augusztusában, mikor a románok betörtek, menekülnöm kellett. A fontosabb iratokat és értékcikkeket megmentve, gyalog vittem 80 km távolságra fekvő Bibarcfalvára lakó szüleimhez. Onnan két nap múlva a kolozsvári posta igazgatóságához mentem, ahol átadtam a megmentett összes pénzt és értékeket. A menekülés izgalmai, minthogy a románok fegyvertűzében kellett elmenekülnöm, annyira megviseltek, hogy súlyos beteg lettem és fél évig feküdtem Nagy Károly református püspök nagybátyámnál Kolozsváron. (…)”

Nagy Ferenc lelkész – Erdőfüle14

„(…) 1916-ban a román betöréskor előbb a falu népével együtt a messzi erdőkbe menekültünk. Apró kis gyermekekkel az őszi hideg eső, az erdei csípős derek, a hajléktalanság majd egy hétig gyötörtek az erdők vadonjában, míg egyszer csak erőt vettünk, a faluba visszatelepültünk, folyton rettegve az érkező román katonáktól. Szeptember 10-ig (…) egy tehervonaton, marhakupéban elindultunk apósomékhoz, Pápa felé. A nagy ijedség miatt a marhakupéban, tengernyi vegyes népség között feleségemet elérte a koraszülés. Vérzett, szerfelett szenvedett, s a már meglévő apró gyermekek a szokatlan környezetben visítottak éktelenül, úgy hogy e rettenetes helyzetben majdnem eszemet vesztettem. A vonat hátsó felén a menekülő csángók a teheneiket is hozták. Oda hátra zarándokoltam, a gyermekeknek tejet kértem, akkor elérohantam a mozdonyra, hol a tejet felforraltam és vittem a gyermekeknek, akik alig várták már a drága tejecskét. Ha erre az irtózatos jelenetre gondolok, még ma is borzong a hátam.”

Rozsonday Ádám – Magyarhermány15

„(…) A következő évben aztán (1916. november) igen tragikus körülmények között meghalt édesapám is. A román betörés alkalmával nem menekült el, otthon maradt, a románok elfogták, megverték és megkínozták. A brassói győzelem után – ahogy a hadvezetőségtől engedélyt nyertem – azonnal haza mentem és szegényt testileg és lelkileg összetörve találtam. Hazaérkezésem második éjszakáján aztán azzal a revolverrel, amit én az esetleges védekezésre magammal vittem, főbe lőtte magát. Az én életem e megrázó tragédiájának hatását még mostanában is sokszor érzem.”

Szőke Miklós lelkész – Ikafalva16

„(…) Szörcsén az 1916. évi román betörés után rendes lelkész nem volt. (…) Az először megjelent román katonák nevetségesen ijedtek és gyávák voltak. Jobban féltek, mint mi. De hovatovább mindinkább tudatára ébredtek annak, hogy az ő kezükben van a fegyver és a hatalom, s egyre inkább éreztették is velünk. Gyakran ismétlődtek a házkutatások, fenyegetések, verekedések és elhurcolások. (…) Szüntelen remegés és vigyázás volt az élet (…).

Z. Antal Lajos nyugalmazott református pap – Marosvásárhely17

Az 1916-os románok bejövetelkor elmenekül családostól Budapestre, majd visszatér Zágonba. A román hatóság teljes súllyal kezdi el a névelemzésen alapuló elrománosítási politikáját. Amikor látják, hogy lehetetlen a nyakas székelyeket megtörni, akkor igyekeznek vagyonukból kiforgatni őket. A jogtalan eljárások ellen a lelkész többször szót emel. Emiatt még a trianoni békeszerződés előtt sokszor bekísérik a helyi csendőrségre, ott többször megverik, hogy a híveket is megfélemlítsék. A trianoni békeszerződés kihirdetése után erősödik a tettleges erőszak, de ekkor már előbb az őrsre kísérik, utána a sziguranciára, onnan pedig a törvényszékre.

Az ügyész halálbüntetést kér hazaárulás címén. A védőbeszédet tolmács útján maga mondja el. A három tagból álló bíróság felmentő ítéletet hirdet.

Hazafelé menet derül ki, hogy a törvényszéki elnök gyergyószentmiklósi örmény család szülötte, s arról panaszkodik, hogy a román hatóság őt is folyton szekírozza, ami miatt hamarosan nyugalomba vonul.


Rögtönzött tűzhely Galíciába

Bódi György lelkész – Sajószentandrás18

„Marosújvárról 1918. szeptember 1-én ismét Székelyudvarhelyre küldött vissza a püspöki kinevezés. (…) Minden munkám katonai ellenőrzés mellett történt. (…) A házkutatás gyakori kedvessége volt a hadseregnek. A tisztviselők eskümegtagadása utáni vasárnap, beszédem miatt megfenyegetett a román prefektus, hogy szuronyos katonákkal vetet le a szószékből, ha még egyszer úgy merek beszélni.”

Wass Lajos lelkipásztor – Szilágygörcsön19

„1916 augusztusában megtörtént a román invázió. Háromszék evakuáltatott. Egyik napról a másikra földönfutó üldözöttek lettünk. Sepsibodok népe a menekülés alatt Nagyszénás Békés megyei községben volt letelepítve. A román invázióval kezdődött népem szenvedése, felbecsülhetetlen kár érte a székely népet. Termését és szép állatállományát otthagyta, semmi nélkül mentette meg a puszta életét. Az alföldi nép semmi megértést, semmi részvétet nem tanúsított a menekülő székelyekkel szemben. Még lakást sem szívesen, csak a hatóságok erélyes közbelépésére adott.

A menekültek sokat nélkülöztek, de az otthon maradottak még többet szenvedtek (…). 1918 őszén fellépett a spanyolnátha. Egymás után hullottak az emberek, egész családok kipusztultak. Én is megkaptam a spanyolnáthát. (…) A Székely Hadosztály hívó szózata Sepsibodokon süket fülekre talált. Nem mozdult senki.”

Szabó Mózes református levita-lelkész – Ége20

„1914. augusztus 1-én, a világháború kitörésekor bevonultam katonának, nyolc nap múlva kivittek a harctérre, hol három és félhavi harctéri szolgálat után orosz hadifogságba estem. Hat évet töltöttem Szibéria két fogolytáborában Berezovkán és Nikolszk-Uszszurijszkban. A hadifogságban nem volt lelkipásztorunk. 1916 nyarán két tanítótársammal vállaltuk az istentiszteletek tartását, elhalt társaink eltemetését. 1918 őszéig a berezovkai fogolytáborban minden második vasárnap tartottunk istentiszteletet. 1918 őszén a berezovkai fogolytábort áthelyezték Nikolszk-Usszurijszkba. Itt Bákány István 16-os honvéd őrnagy és az én kezdeményezésemre megalakítottuk a Nikolszk-Usszurijszk-i magyar protestáns hadifoglyok egyházközségét, választottunk két főgondnokot, tizenkét tagú presbitériumot. Ennek az egyházközségnek vezetője, igehirdetője voltam két éven át, a hadifogságból való megszabadulásomig. Minden vasárnap istentiszteleteket tartottunk, beteg testvéreinket könyöradományokból segélyeztük, bibliaköröket szerveztünk, elhalt testvérein eltemetéséről gondoskodtunk stb.”

Kiss Lajos lelkész – Magyaró21

„(…) Beköszöntésem után nem sokára megtörtént a mozgósítás és híveimnek nagy része, a férfiak úgy elmentek a háborúba, hogy egy része csak éppen 1919-ben került haza, közülük mintegy hetvennyolcan elesvén és sokan megrokkanva kerültek haza. (…)”

Molnár Ödön református lelkész – Tancs22

„(…) Ez az idő életének legnehezebb része. Itt éri az első világháború, azután a román uralom. Felesége 1918. október 26-án a nagy spanyolnáthajárványban meghal, ő maga több mint 40 fokos lázban fekszik. Négy gyermeke közül a legnagyobbik hét éves, a legkisebbik nyolc hónapos. Felesége temetésekor ágyban fekvő, s azután is még sokáig. De a spanyol egyre-másra szedi áldozatait. Temetni kell, de ki végezze el a temetéseket? A szomszéd egyházközségből a lelkészek elmenekültek a forradalom kitörésekor. Mit tegyen? Felkel és temet. (…) Ha a halottas ház messze van, nem tud oda menni, gyengébb annál, a halottat hozzák közelebb, s úgy temet, de még a temetőbe kimenni sem tud. (…)

Kimondhatatlanul fájdalmas volt, amikor mint az állami iskola gondnoksági elnöke az iskolát és javait átadja a román bizottságnak, s annak egyik tagja a magyar lobogót kapcának nevezi, a magyar címert megrugdossa, megtapossa.”

Csog Sámuel lelkész önéletrajza – Nyárszó23

„(…) 1918 novembere az igazi aggodalmak ideje. A harctérről hazajött katonák szakadatlan lövöldöznek, fenyegetőznek, megtagadnak minden fizetést. Közben megjelennek a székely csapatok. Megszállják a sárvásári iskolát, ami már a templomunk használhatatlansága miatt templom is számunkra. Karácsony estéjén bekényszerítik az ifjúságot az iskolába, egész éjjel táncolnak, az iskolát felforgatják, úgy, hogy az úri szent vacsorát nincs kinek és hol kiosztani. A fékevesztett állati ösztön ujjong. A teljesen felelőtlen elemek felszínre jutnak. Az egyházi élet teljesen szétesik, senki nem akar szolgálatba állni.”

Lányi Lőrincz – Székelyvaja24

„Torboszlói lelkészségem idejére esik a világháború borzalma (…) 1918. november elején a kitört forradalommal megindult a lavina, amely annyi mindent eltemetett, ami nekünk addig az életet jelentette. Átviharzott az országon a forradalom, utána a rettenetes emlékű kommunista uralom, amely mindent lábbal tiport, ami nekünk szent volt. S mindezeket az időket mintha átaludta volna az én kicsi falum, amikor köröskörül égett minden s nem volt élet- és vagyonbiztonság, az én maroknyi népem csendesen végezte a maga dolgát és nem elegyedett a rombolók közé. 1918 végén, a román impérium kezdetén is türelemmel, okosan viselkedett a népem a Nyárád menti felkelés idején. (…)”

Szakács Ferenc önéletrajza – Désakna25

(A háború alatt) „Lehetőleg igazságosan és méltányosan jártunk el magyarral és oláhval szemben. Az eredmény, hogy Désaknán nem volt tizennyolcas forradalom. Az oláh megszállás alatt, mikor a hatóságok azon ürüggyel, hogy miattam nem lehet Désaknát románizálni, és ki akartak üldözni, az oláh nép mellém állott és védett. (…)”

Kisborosnyó26

„(…) A forradalom kitörése után bevonultam Kolozsvárra a »Székely Zászlóaljhoz« (hadosztályhoz – szerk. megj.). A románokkal folytatott harcokban megsebesülve fogságba kerültem Nyírkarász mellett. Ez időtől kezdődött életem legnehezebb szakasza (1919. Április 25.). A fogság ideje alatt átélt borzalmak készítettek elő arra, hogy egy esztendő múlva kiszabadulva, középiskoláim elvégzése után papi pályára lépjek.

A teológián eltöltött négy esztendő is a legnagyobb zaklatások között telt el. (…)”

Mentő István lelkipásztor – Szilágyfőkeresztúr27

„(…) anyagilag és lelkileg elhanyagolt, romokban heverő gyülekezettel találta magát szembe. A lelki elhanyagoltság egyik oka főképpen abban rejlett, hogy a gyülekezet kétharmad része iparos, munkásemberekből állván, akiknek egy része az 1914–18-as világháborúból és az orosz fogságból került haza, s akik az orosz kommunista eszméket hozták haza magukban, aminek az 1919-es forradalmi időkben itthon is tevékeny hirdetői lettek.”

Kertész Lajos lelkész – Székelyszáldobos28

„Közbejött az 1916. évi román betörés, s a menekülés. Nekem is menekülnöm kellett családommal együtt. Az utolsó vonatot lekéstük. Szekeret kapni nem lehetett, s a zabkepézés napján, augusztus 30-án megkaptuk a figyelmeztetést, hogy menekülni kell. Másnap útra keltünk gyalog – a feleségem, (áldott állapotban), hét éves Paula leányom, hat éves Lajos fiam, két éves Mária leányom és én. Mária leányomat az ölömben vittem. A többi gyalog jött, ahogy tudott. Útközben akadt egy-egy jószívű menekülő, kik szekéren mentek, s megsajnáltak minket és egy-egy rövidebb útra fel-felültették a gyermekeket a szekérre, de feleségemmel gyalog mentünk egész Fiatfalváig (…), hogy ne legyek ráutalva kegyelemkenyérre. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy behívatom magam tábori lelkésznek. (…)

November 7-én érkeztem Lembergbe, s onnan Berezsaniba irányítottak… (…) Harctéri élményeim leírása túlságosan sok időt igényelne, s ezért csak annyit tartok szükségesnek megemlítenem, hogy éltem át ötvennégyórás pergőtüzet. Volt részem zárótűzön át való visszavonulásban. Voltam járőrben. Nagyon sokszor járt közelemben a halál, tömeges temetések alkalmával, úrvacsoraosztáskor, a rajvonalba járásom alkalmával, kocsin vagy gyalog utazva egyik-másik csapattesthez, sőt csendes vacsorázás közben is, de Isten kegyelmes volt hozzám, s megőrzött. Voltak szolgálataim, melyeknek elvégzésére összes lelkierőmre szükségem volt, de a legérzékenyebb az volt, amikor egy húszéves fiút kellett elkísérnem a kivégzés helyére, s kellett bíztatnom, bátorítanom, míg fiatal homlokából sugárban ömlött ki a vér… Bűne csak annyi volt, hogy a frontról hazaszökött, hogy özvegy édesanyját megnézze, s egy pár bőröndöt készítve kenyere legyen. Ezért ítélték halálra. S ugyanakkor egy román katona kegyelmet kapott hasonló bűnért. Szegény magyar, milyen kevés volt az értéked akkor is!”

Derzsi Kálmán lelkész – Mezőkölpény29

„Legnagyobb feladat volt a világháború által felzavart családok lelkiállapotának megnyugtatása: a távoli harcmezőkön küzdő édesapák[kal] és fiakkal való állandó lelki kapcsolat fenntartása, azok érdekeinek, ahol csak szükség volt, megvédése (…) A forradalom kitörésekor, midőn a katonaságról az itthon maradottakra is átterjedt a minden meggondolás nélkül való pusztítás-rombolás és megsemmisítés rohanó szenvedélye – híveim között maradtam. Szeretettel, meggyőző erővel igyekeztem őket ettől a veszélytől távol tartani, s ennek köszönhető, hogy kicsiny falunk békessége, csendessége megmaradt még akkor is, midőn a szomszéd Mezősámsond, Mezőbánd községekben fékevesztett pusztítás, rombolás szenvedélye ragadott el sokakat, s felzavarták a mindennapi élet nyugalmát, csendességét.”


Katonasírok Galíciában

Kacsó Lajos lelkész – Mezőmadaras30

„(…) A forradalom a keretekben nem tett kárt. Annál többet ártott a román impérium! Az agrárreform elvette 66 kataszteri hold kivételével az egyház földjeit. Elvette az iskolafenntartó Pataky Ágota Alapítvány 300 kataszteri hold príma birtokát is. Egyik napról a másikra koldussá lett egyház és iskola. Emberileg minden tőlem telhetőt megkíséreltem a kisajátítás megakadályozására. Mikor láttam, hogy ez lehetetlen, annak enyhítésére törekedtem. Ez részben sikerült: meg lehetett menteni a paprét dűlő tizenegy hold kanonikáját s a feketei egyház részére is egy ár holdat. Ámde a harcot nem sikerült elég óvatossággal megvívnom. Most látom, hogy a fegyverem sokszor a vérig vágott. (…)

Feljelentettek a katonai hatóságnak. Közben letépte valaki a községházára kitűzött román lobogót. Óriási bűn volt! Az értelmi szerzőséget nekem tulajdonították. Elfogtak. Tamás mezőbándi volt tanító viselve még a honvédtiszti ruhát, vezette a román nemzetőröket ellenem. Levittek Mezőbándra. Rusu prim-prétor kihallgatás után elbocsájtott, de az eljárást beindította ellenem. Feleségem előkészítette az utat, hogy meneküljek ki Magyarországra. F. Mihály Zsigmond főgondnokunk tanácsára nem mentem. 1919. február 20. körül egy éjszaka arra ébredtünk fel, hogy valaki zörgeti – idegesen – a hálószobánk ablakát. Kinyitom. Surányi Samu, a mezőbándi Teleki-birtok gazdatisztje áll lóháton az ablak előtt és a következőket mondja: Rózsika (a marosvásárhelyi postásnő Surányi testvére) az este egy sürgönyt vett le, amelyben ez áll: Kacsó Lajos mezőmadarasi lelkészt tartóztassa le és kísérje Iași-ba! A távirat a csendőrparancsnokságnak szól. Rózsika csak reggel kézbesíti, addig van még időd, szaladj. (…)

Februártól október végéig bujdostam emberek elől bujkálva, egy-egy félreeső papi ház oldalszobájában meglapulva. Márciusban Darabont Mihály marosvásárhelyi lakos – előttem ismeretlen vármegyei altiszt – felajánlotta lakását menedékül, s ha jól emlékszem, április elején belopódzkodtam egy hajnalban Marosvásárhelyre. S ez a román szolgálatból élő ember veszélyeztette állását, szabadságát, testi épségét – biztos fedezéket nyújtott számomra. Isten áldja meg őt s jó feleségét, Báthy Elizát mind a két kezével! Náluk nélkül, ha Isten nem küldi őket segítségemre, elveszett ember vagyok! Nem volt már papi hajlék, amelynek ajtaja megnyílt volna számomra.”

Jakab József református lelkész – Bögöz31

„1920. július 8-án korosztályomat a románok sor alá állították. A sorozásra magyar nemzetiszín és fekete zászlóval mentünk. A zászlókat én adtam ki a templomból, hol a magyar zászló elrejtve őriztetett. E tény miatt egyévi vizsgálati fogság után, kétévi börtönre ítéltettem. Börtönbüntetésemet Nagyszebenben, majd a Regátban, Krajován kellett kitöltenem. 1922. szeptember 17-én helyeztek szabadlábra a nagyváradi börtönből, hová mint cserefoglyot szállítottak Magyarországon lévő foglyokkal való kicserélés végett.”

Fekete Károly református lelkész – Bádok32

„(…) Beiratkoztam a dévai állami tanítóképzőbe (…) kértem a minisztertől félkedvezményt, s a miniszter egészet adott. Déván végeztem két évet, s onnan katonai szolgálatra bevonultam 1918. március 15-én (…) A Székely Hadosztályban a csucsai fronton teljesítettem szolgálatot, mint hadapród őrmester. A barátkai postán, mint a 38. had osztályparancsnokság telefon kezelője, én vettem le telefonon Kun Bélától a tanácsköztársasággá alakulásról szóló parancsot. Beszéltem vele. Román fogságba kerültem. Onnan hazajöttem és a falubeli román csendőrség annyit vert, hogy a lelkem is keserű volt miatta.”

Regény Pál lelkipásztor – Krasznacégény33

„1911. november 20-án születtem Bustyaházán (Máramaros vármegye – ma Ukrajna, szerk. megj.). (…) A helybeli elemi iskola elvégzése után édesapám a Sárospataki Református Gimnáziumba íratott be, ahol érettségiztem is. Gimnáziumi tanulásom alatt két éven át szökve jártam át a magyar–cseh trianoni határon, mert a csehek, annak dacára, hogy minden elődöm cseh megszállt területen született, nem adták meg az állampolgárságot, végül elismerték, s mint útlevéllel utazó diák beiratkoztam a debreceni egyetem teológiai fakultására.

A fenti események nemcsak a háborús és ellenséges idők borzadalmait, veszteségeit, gyászát hordozzák, de a nagy tanulságot is: nem csak a vesztesek szenvednek és a győztesek ünnepelnek. A háborúnak csak vesztesei vannak, s a mindkét félen esett sebeket csak a közös emlékezéssel, közös építő célok egyeztetésével lehet [gyógyítani].”

Száz év eltelt. De még mindig rengeteg tennivalónk van ezen a téren. Sőt, amint kitetszik a politikai-társadalmi kontextusból, az egykori vesztesek utódainak kell felülkerekedni a múlt nyomorúságain és lehetőséget adni a többségnek, a győzteseknek az újrakezdésre a megbocsájtásban.

 

Képek: Állami Levéltárak Kolozs megyei szolgálata, Kelemen Lajos hagyatéka

Jegyzetek

1 A moldvai csángók a világháborúk kapcsán következetesen ezt a kifejezést használják

2 Cultura-MTI / 2013. november 11. hétfő / Aktuális, Háttér

 3 Topor István: Tudod-e, milyen szerepet játszott a compiègne-i vagon az I. és a II. világháborúban? https://korok.webnode. hu/news/tudod-e%2C-milyen-szerepetjatszott-a-compi%C3%A8gne-i-vagon-azi-es-a-ii-vilaghaboruban-/ u. m. 2018. november 20.

4 Előüzent Ferenc Jóska. Katonadal. In. Cseh Tamás: Magyar katonadalok és énekek a XX. századból

5 Somogy megye kellős közepében. Katonadal. In. Cseh Tamás: Magyar katonadalok és énekek a XX. századból. https://www.discogs.com/Various-Magyar-Katonadalok-%C3%89s-%C3%89nekek-A.... U. m. 2018. november 20.

6 Hány magyar katona halt meg az 1. vhban? Múlt-kor Történelmi Magazin. 2013. augusztus 15. https://mult-kor.hu/cikk. php?id=39456.

7 Lásd Kacziáni Géza: Az egyévi önkéntes a közös hadseregben és a M. Kir. Honvédségben. Kézikönyv egyévi önkéntes jelöltek, továbbá papnövendékek, tanítójelöltek, öröklött mezei gazdaságok birtokosai, családfenntartók és a hatóságok számára. 1889. Budapest, Franklin Társulat.

Református Szemle. 1943. ápr.20. 166–170. old.

9 TtREL, I. 8. d., 12., Erdőszentgyörgy (67), 33–45.

10 TtREL, I. 8. d., 12., Bölön (39), 1–4.

11 TtREL, I. 8. d., 15., Székelyszentistván (310), 9–17.

12 TtREL, I. 8. d., 12., Bardoc (19). 25–36.

13 TtREL, I. 8. d., 12., Bibarcfalva (30), 1–18.

14 TtREL, I. 8. d., 12., Erdőfüle (66), 18–26.

15 TtREL, I. 8. d., 14., Magyarhermány (185), 18–31.

16 TtREL, I. 8. d., 13., Ikafalva (112), 50–61.

17 TtREL, I. 8. d., 14., Marosvásárhely (209), sz. n.

18 TtREL, I. 8. d., 14., Sajószentandrás (271), 1–9.

19 TtREL, I. 8. d., 15., Szilágygörcsön (323), 1–21.

20 TtREL, I. 8. d., 12., Ége (71), 31–36.

21 TtREL, I. 8. d., 14., Magyaró (183), 12–13.

22 TtREL, I. 8. d., 15., Tancs (342), 20–30.

23 TtREL, I. 8. d., 14., Nyárszó (252), 3–7.

24 TtREL, I. 8. d., 15., Székelyvaja (314), 14–24.

25 TtREL, I. 8. d., 12., Désakna (56), 26–69.

26 TtREL, I. 8. d., 13., Kisborosnyó (141), 1–3.

27 TtREL, I. 8. d., 15., Szilágyfőkeresztúr (322), 4–7.

28 TtREL, I. 8. d., 15., Székelyszáldobos (309), 17–34.

29 TtREL, I. 8. d., 14., Mezőkölpény (221), 1–11.

30 TtREL, I. 8. d., 14., Mezőmadaras (222), 9–28.

31 TtREL, I. 8. d., 12., Bögöz (38), 8–9.

32 TtREL, I. 8. d., 12., Bádok (21), sz. n.

33 TtREL, I. 8. d., 13., Krasznacégény (167), 1–2.

 
Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kötő József

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is.

A 17. századi Magyarország fennmaradt zenei forrásai különleges értéket kép­viselnek. Ennek oka egyrészt az, hogy kevés van belőlük, másrészt pedig rend­kívül sokrétű a tartalmuk, amely bősé­ges kutatási anyagot kínál úgy a tánc-, egyházi és világi zene nyugat-európai kapcsolatainak vizsgálatához, valamint mint a helyi zenei emlékek felderítésé­hez és feldolgozásához. Vajon megtör­tént-e már ezeknek a felbecsülhetetlen értékű anyagoknak a rendszerezése, méltó helyük kijelölése az európai ze­netörténetben? Azt kell mondanunk, hogy nem. 

Azt hinnénk, hogy csak a mi korunkban, a 20–21. században vannak válások és rossz házasságok. Pedig ilyenek előfordultak régen is, amint ezen írásban majd olvashatjuk, a 17. században is akadt rá példa. Mégpedig nem is egyszerű emberek esetében, hanem még a híres nemesi családok körében is. Egy ilyen történetet elevenítünk fel a továbbiakban a nevezetes erdélyi Béldi család életéből.

Nagykároly

A kaplonyi nemzetségből származó nagy-károlyi gróf Károlyi család évszázadokon át elévülhetetlen szerepet játszott nemzetünk történelmében. Három nemzedéken keresztül ők viselték a főispáni tisztséget Szatmár vármegyében. Gróf Károlyi Lajos – aki gróf Károlyi Sándor egyenes ágú leszármazottja volt – Élmények és visszapillantások című terjedelmes önéletrajzi munkájában, megkülönböztetett figyelmet fordított „a több mint ezer éves múltú” Károlyi család bemutatására. (1) Könyvében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Károlyi család legkiemelkedőbb személyisége gróf Károlyi Sándor, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc legendás alakja, a szatmári béke megkötője volt.

A magyar előkelőségek szórakozása volt, maguk az agarászatok társadalmi (sokszor politikai) események voltak, amelyet csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A „vadász” valójában az agarász, aki a zsákmányt agarakkal vagy azok segítségével ejtette el. A cél a préda felkeresése, felhajtása és elfogása volt. Ez legtöbbször nyúl, de a bátrabb és erősebb agarak többedmagukkal képesek voltak vaddisznót vagy szarvast is elkapni.

Haller kastély

A Haller család eredete, Magyarországra való áttelepülése, majd egyik ágának Erdélybe történt kiszakadása és felemelkedése a történészek, a genealógusok számára érdekes és izgalmas téma volt régen is, ma is. Házasságaik révén rengeteg híres magyar családdal kerültek rokoni kapcsolatba, jelentős csatákban vettek részt, elismert országos és megyei politikai szerepet vállaltak. Ugyanígy téma az irodalmároknak is, hisz tagjai közül – szinte öröklődően – többen megörökítették írásaikkal a nevüket a magyar irodalom történetében.

széki csárdás

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is. A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből

Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.

román hadsereg bevonul Kolozsvárra

Az első világháborút követően az Osztrák– Magyar Monarchia szétesésével Erdély Romániához került. Az impériumváltás, majd az azt követő integrációs időszak többéves folyamat eredményeként jött létre. Az impériumváltás, más szóval hatalom- vagy főhatalomváltás szűkebb értelemben, a mi esetünkben azt a rövid időszakot jelenti, amely az Osztrák–Magyar Monarchia de jure felbomlásától egészen a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) aláírásáig tartott, illetve ennek a következő év nyarán történő ratifikálásáig. A tágabb értelmezési keret már jóval kimerítőbb megközelítési lehetőségét nyújtja ennek az időszaknak. Kezdve a nacionalizmusok és nemzeti mozgalmak kialakulásától, végig a „hosszú 19. század” eseménysorozatain, el egészen az első világháború befejezéséig.

Cseke András a brassói 24. honvéd gyalogezred kötelékében került ki a galíciai harctérre géppuskásként és telefonosként. Kis jegyzetfüzetébe naponta feljegyezte az 1916. szeptember 30. és 1918. június 15. közötti, számára fontosabb eseményeket a fogságba esés napjától a hazaérkezésig. Feljegyzései nem annyira a hadi eseményeket, hanem sokkal inkább a fogságba esett ember, a hadifogoly katona lelkiállapotát, vívódásait és vágyódásait tükrözik. 

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.