Száz év – amit vitt és amit hozott

Emlékezések az első világháború körüli időszak történéseire

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés”1 lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek. Később ezt a nevezetes vagont a francia állam megvásárolta és 1927-ben a compiègne-i erdőben felépített múzeumban helyezték el, mint a győzelem szimbólumát.

„Ezzel a »minden háborúnak véget vető« háború után a győztesek egy »minden békének véget vető« békét erőszakoltak a vesztesekre, így egyenes út vezetett a két évtizeddel később kitört újabb világégéshez” – olvashatjuk a Cultura-MTI hasábjain.2


Monarchiabeli katonák lőállása a galíciai harctéren

Voltak, akik akkor optimistán abban reménykedtek, hogy az átélt borzalmak után többé soha nem kerülhet sor hasonlóra. … Azt hitték, hogy maradtak a mindenkori háborúk utáni győztesek és vesztesek. De amint a későbbiek tanulságai mutatják, nem maradtak csak vesztesek: jóformán senki sem maradt veszteség nélkül. Volt, aki hazát, más „csak” házat veszített. Volt, aki családot, más „csak” családtago(ka)t. Volt, aki a javai részét, más részeinek javát. Közel 10 millió ember az életét. Volt, aki már akkor tudta, hogy nem „ez a harc lesz a végső”, s volt ugyanaz a Foch marsall, aki a békediktátumok láttán már akkor megmondta, hogy „ez nem béke, csak fegyverszünet húsz évre”. Huszonkét év elteltével, amikor Németország lerohanta és 1940-ben néhány hét alatt elfoglalta Franciaországot, Hitler a múzeum falait kibontatva a vagont ismét odaszállíttatta, ahol 1918. november 11-én állt, horogkeresztes zászlókkal vonatta be, és ott íratta alá a hadsereg vezetőivel Franciaország megadásról szóló egyezményt.3

„Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem kis Kató, / Ne félj, vigyázunk mi magunkra, velünk az Isten kis Kató”

– énekelték a háború kezdetén a felbuzdult önkéntesek és besorozottak, mert mindenki úgy gondolta, hogy a „kutya Szerbia” megleckéztetése pár hét alatt megtörténik, és mindenki virággal a puskacsőben, énekszóval vonul haza azon a szerelvényen, amelyik épp „most van indulóban, s az eleje fel van virágozva”. Ez az optimizmus még a másodszor is átélt borzalmak, a második világháború ellenére is olyan erővel lobogott, hogy gyermekkorom minden esküvőjét, bálját követő hajnali mulatáson a katonaviselt férfiak úgy énekelték újra és újra, mint akik valóban hajlandók bármelyik „este indulni a frontra”, ha kerül egy kis Kató, aki meghallgatja az éneket.

A nagy tragédiák felidézése rendjén a korábbi történetírás csak ritkán merészkedik el a személyes élettörténetek, átélések felidézéséig arra gondolva, hogy a nagy történeteknek, veszteségeknek csak a nagy számok adnak súlyt, fontosságot. A mai történetírás számára azonban az emlékezés felidézése, a szájhagyomány, a megélt történések elmesélése, továbbadása a nemzedékek láncolatában éppoly fontos információ, mint a háborús statisztikák, hadműveleti leírások, veszteséglisták tanulmányozása.

„Vitték legénységnek szépit, országinknak ékességit”… „Fekete zászlók lobognak, s a leányok szépen sírnak, Kedves barátom”4 – idézte fel Cseh Tamás is egyik előadásában.

S hogy mennyi nyomorúság, éhezés, gyász, szegénység, árvaság maradt kinn „a Doberdói nagyhegyen”, vagy a lágerekben, arról is legtöbbször csak a szégyenlősen eldúdolt háborús énekek árulkodtak; hiszen beszélni róla azért sem volt a későbbiekben ildomos, mert a vesztesek nem panaszkodhattak a győztesektől elszenvedett dolgok miatt, főleg miután területileg és politikailag is ezek fennhatósága alá kerültek. Akárcsak mi erdélyiek…

A fronton harcolókra, fogságba esettekre, lágerekbe hurcoltakra a mindennapi létbizonytalanság mellett az otthoniak távolról megoldhatatlan gondjai is nehezedtek. Nem volt elég az éhezés, a fázás, a sebesülés, a halálfélelem mindennapos gondja, hanem mellé párosult a kínzó tudat, hogy az otthon maradt család is hasonlóképpen retteg, fázik, éhezik, szenved. Nincs mellette semmiféle földi hatalom, amely védené. El kell viselni a napi gondok mellett ország gondját, terhét is, amelyből ebben az időszakban bőven jutott: a hatalmak erőviszonyainak alakulásai fegyveres szövetségeket bontott meg, ellenséges indulatokat korbácsolt fel, országhatárokat rajzolt át.

Az otthoniaknak maradt a fronton, a fogságban, a korházban, az internálótáborban levők miatti aggódás és az otthoni terhek viselése, az élhetetlen élet fenntartása, továbbvitele. Mindezekhez még hozzáadódott Románia 1916-os hadba lépése, és az erdélyi betörés.

„Özvegyasszony a kicsi fiával, kiül este a pitvar elé. / S áhítatos, ábrándos orcával, Néznek ketten fel az ég felé. / Édesanyám, mondja meg azt nékem, Hogy odafenn vajon mi ragyog? / Mit jelentenek ott fönn az égen, Azok a sok fényes csillagok? / Két szemében sűrű könnyek gyűlnek, S megszólal a somogyi anya. / Az egyik egy szakaszvezetőé, A másik egy káplár csillaga. / Gallérjukra volt az rája tűzve, Hanem most már szegény mind halott. / Az angyalok felvitték az égbe, S ott ragyognak fenn a csillagok.”5 – őrizték a csillagok fényét, leginkább valós fényük hiányát az árván maradt otthoniak, amíg végre legalább templomok falára helyezett kőtáblákon lehetett emlékezni rájuk.

Hogy valójában mennyire tehető az első világháború áldozatainak száma, sajnos, még ma sem ismert pontosan. Bár a Honvédelmi Minisztérium 2018-ra igyekezett elkészíteni a pontos kimutatást, objektív okok miatt késlekedik ennek megvalósulása, mivel a hivatalos adatokat, nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették Magyarországon, és csak a bécsi hadilevéltár adatainak felhasználásával próbálják rekonstruálni a világháború veszteségi adatbázisát. Ennek ellenére hozzávetőlegesen 660 ezer áldozatról tesznek említést.6

Minden település lakosságának a színe-javát küldte a „nagy verekedésekbe”, hogy nagy részükből csupán táblán őrzött név, másokból hazatért hadirokkant, testben sínylődő lelki nyomorék maradjon a történtek után. Nem illett beszélni az ott átéltekről, nagyrészük a sírig hordta magában a borzalmak sorát.

A férfilakosság körében akadt néhány foglalkozáshoz kötődő társadalmi kategória, akik viszonylag könnyebben vészelték át a háború viharát, mert közülük csak néhányan kerültek valódi frontszolgálatra (pl. tábori lelkészség, tábori papság), nagyrészük önkéntesként vett részt a háborúban. Ilyenek voltak a különböző felekezetek lelkészei, papjai, rabbijai, de a népiskolák tanítói közül is sokan maradtak szükségből a katedra mellett, hogy a fronton harcolók gyermekeit tanítsák.7 Az otthon maradtak közül kerültek ki azok a személyek, akik nem a front, nem a fogság és a lágerek, hanem az otthon átélt borzalmak, szenvedések szemtanúi, tolmácsai. Ők örökítették át az emlékeket, némelyek közülük önként, a történelmi idők őrének tudatosságával, mások felsőbb hatóságok kérése vagy utasítása eredményeként.

Volt téma bőven. A háborúban elszenvedettek mellé társult a politikai törések, nemzeti tragédiák, hatalomváltások, nemzeti csapások szűnni nem akaró sorozata: az 1918-as román nemzetgyűlési határozat, amelyben kijelentették, hogy Erdély egyesül Ó-Romániával, az 1919 év eleji béketárgyalások bizonytalanságai, a Tanácsköztársaság mindent felforgató halvaszületése, a román csapatok hadjárata, amellyel elfoglalták Budapestet, Trianon tragédiája, az új román hatalom sorozatos magyarellenes intézkedései. A túlélésre való berendezkedés, a remény megtartása, hogy nem végleges, hogy van visszaút, van igazság…

Az itt közölt részletek nem az akkor történtek friss feljegyzései. Miután 1940. augusztus 30., a második bécsi döntés nyomán az Erdélyi Református Egyházkerület – a dél-erdélyi rész kivételével – ismét szervesen a magyarországihoz kapcsolódott, a Magyarországi Református Egyház konventje a 10/1943. számú határozatával kezdeményezte, hogy az egyházkerületek gyűjtsék össze a református lelkészek és családtagjaik összes adatait egy adattárba. Ennek alapján a kolozsvári Igazgatótanács április 2-i 2715/1943. sz. körlevelében továbbította a felkérést az espereseknek és a lelkészeknek. Ugyanezt a körlevelet a Református Szemle 1943. április 20-i számában is közölték.8

Az Erdélyből összegyűlt anyagot ma a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár őrzi négy levéltári dobozban TtREL, I. 8. d. 12–15 jelzet alatt.

Ezekből szemlézgettünk az alábbiakban, de az adott terjedelmi korlátok révén csak rövid ízelítőt van lehetőségünk felkínálni. A lelkészek által összeállított emlékezésekből csak azokat a részeket hagytuk itt meg, amelyek a háború kezdetétől a trianoni békeszerződés beálltáig terjedő időszakban történtekre tesznek utalást.

Fülöp Ferenc lelkipásztor – Erdőszentgyörgy9

„(…) Az 1916. évi román betörés alkalmával nem tudtunk menekülni, mert József nevű öcsém akkor volt héthónapos. Így a románok nagyon megkínoztak volt. Amikor vonultak vissza, Parajdon 37 civil embert lőttek agyon, akiknek nagy része öregasszony és gyerek volt. Háromnapi fogságunk idején, a téglagyár udvarán mi ástuk meg kényszerítésre egy parajdi embernek a sírját, ahová az elfogott gyermek- és asszonysereg szeme láttára lőtték bele egy másik süketnémával együtt. (…)


Monarchiabeli katonák pihenőben, tisztálkodás közben Galíciában

Az 1919. évi »Sóvidéki lázadás« napjaiban a Kollégiumban voltam. Akkor volt édesapám községi bíró és Laár Ferenc a lelkipásztor. Az irtózatos reakció, amit a megszálló román hatóság alkalmazott – természetesen – először édesapámon tombolta ki magát. A községünkből három hősi halottja volt az egész akciónak, nem beszélve Abodi Dénes sóváradi születésű emberről, akit az egész község lakosságának szeme láttára lőttek főbe a katolikus temetőben. (…) A marosvásárhelyi kollégiumban is 1920-ban összefogdosták a VII–VIII. osztályos diákok egy részét – élükön – Szekeres János kollégiumi tanítóval, s fegyverrejtegetés vádja címén jól elverték a vizsgálati fogság alatt.(…)

Tanáraink közül Kóbori Jánosnak volt állandó kellemetlensége a románokkal, aki sehogy sem tudott beletörődni a helyzetbe. (…) Ezért sokszor megbotozták. Az első alkalommal neki kellett számolnia a botütlegeket, a 24-iknél felkiáltott: »még csak egyet adtok, tolvajok«, erre elölről kezdték az egészet, amíg ötvenet rá nem mértek. Amikor már közismert lett a románok előtt is, egyik bevitetése alkalmával a szolgálatos tiszt arra kérte, hogy hagyjon fel az irredentáskodással, mert úgy elinternáltatja, hogy karácsony előtt nem kerül haza, a tanár úr azt felelte »hát keetek még akkor is itt akarnak lenni?« (…)

1925 szeptemberében Nagy Károly püspök úr az Öraljaboldogfalvai szórványegyház lévita-tanítójává nevezett ki (…) A gyülekezet nagyon vegyes elemekből tevődött össze. Faji (etnikai, nemzetiségi, a korabeli szóhasználat szerint – szerk. megj.) öntudat nagyon halvány, elszíntelenedett. A templom Árpád korabeli, papi lakása nagy. Utolsó rendes lelkésze Vásárhelyi Lőrincz, a püspök úr édesapja. Ebben a faluban és ennek a környékén döbbentem rá az elnémult harangok valóságára. Nagyon sok Rákóczi, Rákosi, Kovács etc. nevű román emberrel találkoztam, és amikor azt kérdeztem tőle, hogy román vagy, azt felelte: nem. Magyar vagy? Nem! Hát akkor mi vagy? Nemes vagyok. Megvan a kutyabőröm is. (…)”

Nagyobb Péter református lelkipásztor – Bölön10

„(…) mint VI. gimnazista éltem át az 1914–18-as világháborút, a forradalmat és a román megszállást. Sírt a lelkem, mikor láttam a román sereget rongyosan, bocskorban, hiányos fegyverrel bejönni. (…) Etéd község és környéke székelységét az 1919-es székely megmozdulásért, mely felülről volt megszervezve és nem sikerült, behurcolták Székelykeresztúrra. Gyermekektől az öregekig, nem kímélve a nőket, sem véresre verték. Székelykeresztúr utcáin kiabáltatták: »Így jár, aki fellázad«.”

Csia Kálmán református lelkész – Székelyszentistván11

„(…) 1916-ban, mint annyi sok erdélyi családnak, nekünk is menekülnünk kellett. Jött a hír: meneküljünk. De hogyan és hová? Kilenc gyermek, egy öreg nagyanya és egy haldokló dédnagyapa, semmi más. Dédnagyapámat eltemettük, és aztán vég nélküli utakon mi is elindultunk a bujdosók után. Lovak húzták az első kocsit. A másik elé tehenek voltak fogva. Így indultunk el. (…) Mi, gyermekek, lármás jó kedvel indultunk el és nehéz betegen, lázban égő testtel értünk Kolozsvárra. Egyszerre öten feküdtünk skarlátban és a kicsi szoba ahová meghúztuk magunkat korházzá változott. (…) Ahogy jobban lettünk, tovább vándoroltunk. Messze az Alföld szívében pihentünk meg. Hazatérésünk után nemsokára elkövetkezett az összeomlás. A kicsiny székely falu tiszta utcáin megjelentek a keleti hadak. Mi az ablakból néztük őket. Egyik a sok közül fegyvert fogott reánk. Este az ablakpárkányáról ellopták a vacsoránkat. Reggel a kert drótján egy rongyos katona lábszárvédőt lengetett a szél.”

Gáspár Samu lelkipásztor – Bardoc12

„(…) Édesapámat, aki húsz éven át volt Bardoc község közszeretetnek és megbecsülésnek örvendő községi bírója, a megszállás idején a románok 1916-ban elhurcolták, és támasz nélkül maradt családunk csak évek múltán értesült arról, hogy apám a romániai sipotai fogolytáborban flekktífuszban meghalt. (…)”

Özv. Pálffy Istvánné született Borbáth Irén református lelkészné – Bibarcfalva13

„(…) Magyarbodzán a m. kir. postánál, mint postamester voltam. 1916 augusztusában, mikor a románok betörtek, menekülnöm kellett. A fontosabb iratokat és értékcikkeket megmentve, gyalog vittem 80 km távolságra fekvő Bibarcfalvára lakó szüleimhez. Onnan két nap múlva a kolozsvári posta igazgatóságához mentem, ahol átadtam a megmentett összes pénzt és értékeket. A menekülés izgalmai, minthogy a románok fegyvertűzében kellett elmenekülnöm, annyira megviseltek, hogy súlyos beteg lettem és fél évig feküdtem Nagy Károly református püspök nagybátyámnál Kolozsváron. (…)”

Nagy Ferenc lelkész – Erdőfüle14

„(…) 1916-ban a román betöréskor előbb a falu népével együtt a messzi erdőkbe menekültünk. Apró kis gyermekekkel az őszi hideg eső, az erdei csípős derek, a hajléktalanság majd egy hétig gyötörtek az erdők vadonjában, míg egyszer csak erőt vettünk, a faluba visszatelepültünk, folyton rettegve az érkező román katonáktól. Szeptember 10-ig (…) egy tehervonaton, marhakupéban elindultunk apósomékhoz, Pápa felé. A nagy ijedség miatt a marhakupéban, tengernyi vegyes népség között feleségemet elérte a koraszülés. Vérzett, szerfelett szenvedett, s a már meglévő apró gyermekek a szokatlan környezetben visítottak éktelenül, úgy hogy e rettenetes helyzetben majdnem eszemet vesztettem. A vonat hátsó felén a menekülő csángók a teheneiket is hozták. Oda hátra zarándokoltam, a gyermekeknek tejet kértem, akkor elérohantam a mozdonyra, hol a tejet felforraltam és vittem a gyermekeknek, akik alig várták már a drága tejecskét. Ha erre az irtózatos jelenetre gondolok, még ma is borzong a hátam.”

Rozsonday Ádám – Magyarhermány15

„(…) A következő évben aztán (1916. november) igen tragikus körülmények között meghalt édesapám is. A román betörés alkalmával nem menekült el, otthon maradt, a románok elfogták, megverték és megkínozták. A brassói győzelem után – ahogy a hadvezetőségtől engedélyt nyertem – azonnal haza mentem és szegényt testileg és lelkileg összetörve találtam. Hazaérkezésem második éjszakáján aztán azzal a revolverrel, amit én az esetleges védekezésre magammal vittem, főbe lőtte magát. Az én életem e megrázó tragédiájának hatását még mostanában is sokszor érzem.”

Szőke Miklós lelkész – Ikafalva16

„(…) Szörcsén az 1916. évi román betörés után rendes lelkész nem volt. (…) Az először megjelent román katonák nevetségesen ijedtek és gyávák voltak. Jobban féltek, mint mi. De hovatovább mindinkább tudatára ébredtek annak, hogy az ő kezükben van a fegyver és a hatalom, s egyre inkább éreztették is velünk. Gyakran ismétlődtek a házkutatások, fenyegetések, verekedések és elhurcolások. (…) Szüntelen remegés és vigyázás volt az élet (…).

Z. Antal Lajos nyugalmazott református pap – Marosvásárhely17

Az 1916-os románok bejövetelkor elmenekül családostól Budapestre, majd visszatér Zágonba. A román hatóság teljes súllyal kezdi el a névelemzésen alapuló elrománosítási politikáját. Amikor látják, hogy lehetetlen a nyakas székelyeket megtörni, akkor igyekeznek vagyonukból kiforgatni őket. A jogtalan eljárások ellen a lelkész többször szót emel. Emiatt még a trianoni békeszerződés előtt sokszor bekísérik a helyi csendőrségre, ott többször megverik, hogy a híveket is megfélemlítsék. A trianoni békeszerződés kihirdetése után erősödik a tettleges erőszak, de ekkor már előbb az őrsre kísérik, utána a sziguranciára, onnan pedig a törvényszékre.

Az ügyész halálbüntetést kér hazaárulás címén. A védőbeszédet tolmács útján maga mondja el. A három tagból álló bíróság felmentő ítéletet hirdet.

Hazafelé menet derül ki, hogy a törvényszéki elnök gyergyószentmiklósi örmény család szülötte, s arról panaszkodik, hogy a román hatóság őt is folyton szekírozza, ami miatt hamarosan nyugalomba vonul.


Rögtönzött tűzhely Galíciába

Bódi György lelkész – Sajószentandrás18

„Marosújvárról 1918. szeptember 1-én ismét Székelyudvarhelyre küldött vissza a püspöki kinevezés. (…) Minden munkám katonai ellenőrzés mellett történt. (…) A házkutatás gyakori kedvessége volt a hadseregnek. A tisztviselők eskümegtagadása utáni vasárnap, beszédem miatt megfenyegetett a román prefektus, hogy szuronyos katonákkal vetet le a szószékből, ha még egyszer úgy merek beszélni.”

Wass Lajos lelkipásztor – Szilágygörcsön19

„1916 augusztusában megtörtént a román invázió. Háromszék evakuáltatott. Egyik napról a másikra földönfutó üldözöttek lettünk. Sepsibodok népe a menekülés alatt Nagyszénás Békés megyei községben volt letelepítve. A román invázióval kezdődött népem szenvedése, felbecsülhetetlen kár érte a székely népet. Termését és szép állatállományát otthagyta, semmi nélkül mentette meg a puszta életét. Az alföldi nép semmi megértést, semmi részvétet nem tanúsított a menekülő székelyekkel szemben. Még lakást sem szívesen, csak a hatóságok erélyes közbelépésére adott.

A menekültek sokat nélkülöztek, de az otthon maradottak még többet szenvedtek (…). 1918 őszén fellépett a spanyolnátha. Egymás után hullottak az emberek, egész családok kipusztultak. Én is megkaptam a spanyolnáthát. (…) A Székely Hadosztály hívó szózata Sepsibodokon süket fülekre talált. Nem mozdult senki.”

Szabó Mózes református levita-lelkész – Ége20

„1914. augusztus 1-én, a világháború kitörésekor bevonultam katonának, nyolc nap múlva kivittek a harctérre, hol három és félhavi harctéri szolgálat után orosz hadifogságba estem. Hat évet töltöttem Szibéria két fogolytáborában Berezovkán és Nikolszk-Uszszurijszkban. A hadifogságban nem volt lelkipásztorunk. 1916 nyarán két tanítótársammal vállaltuk az istentiszteletek tartását, elhalt társaink eltemetését. 1918 őszéig a berezovkai fogolytáborban minden második vasárnap tartottunk istentiszteletet. 1918 őszén a berezovkai fogolytábort áthelyezték Nikolszk-Usszurijszkba. Itt Bákány István 16-os honvéd őrnagy és az én kezdeményezésemre megalakítottuk a Nikolszk-Usszurijszk-i magyar protestáns hadifoglyok egyházközségét, választottunk két főgondnokot, tizenkét tagú presbitériumot. Ennek az egyházközségnek vezetője, igehirdetője voltam két éven át, a hadifogságból való megszabadulásomig. Minden vasárnap istentiszteleteket tartottunk, beteg testvéreinket könyöradományokból segélyeztük, bibliaköröket szerveztünk, elhalt testvérein eltemetéséről gondoskodtunk stb.”

Kiss Lajos lelkész – Magyaró21

„(…) Beköszöntésem után nem sokára megtörtént a mozgósítás és híveimnek nagy része, a férfiak úgy elmentek a háborúba, hogy egy része csak éppen 1919-ben került haza, közülük mintegy hetvennyolcan elesvén és sokan megrokkanva kerültek haza. (…)”

Molnár Ödön református lelkész – Tancs22

„(…) Ez az idő életének legnehezebb része. Itt éri az első világháború, azután a román uralom. Felesége 1918. október 26-án a nagy spanyolnáthajárványban meghal, ő maga több mint 40 fokos lázban fekszik. Négy gyermeke közül a legnagyobbik hét éves, a legkisebbik nyolc hónapos. Felesége temetésekor ágyban fekvő, s azután is még sokáig. De a spanyol egyre-másra szedi áldozatait. Temetni kell, de ki végezze el a temetéseket? A szomszéd egyházközségből a lelkészek elmenekültek a forradalom kitörésekor. Mit tegyen? Felkel és temet. (…) Ha a halottas ház messze van, nem tud oda menni, gyengébb annál, a halottat hozzák közelebb, s úgy temet, de még a temetőbe kimenni sem tud. (…)

Kimondhatatlanul fájdalmas volt, amikor mint az állami iskola gondnoksági elnöke az iskolát és javait átadja a román bizottságnak, s annak egyik tagja a magyar lobogót kapcának nevezi, a magyar címert megrugdossa, megtapossa.”

Csog Sámuel lelkész önéletrajza – Nyárszó23

„(…) 1918 novembere az igazi aggodalmak ideje. A harctérről hazajött katonák szakadatlan lövöldöznek, fenyegetőznek, megtagadnak minden fizetést. Közben megjelennek a székely csapatok. Megszállják a sárvásári iskolát, ami már a templomunk használhatatlansága miatt templom is számunkra. Karácsony estéjén bekényszerítik az ifjúságot az iskolába, egész éjjel táncolnak, az iskolát felforgatják, úgy, hogy az úri szent vacsorát nincs kinek és hol kiosztani. A fékevesztett állati ösztön ujjong. A teljesen felelőtlen elemek felszínre jutnak. Az egyházi élet teljesen szétesik, senki nem akar szolgálatba állni.”

Lányi Lőrincz – Székelyvaja24

„Torboszlói lelkészségem idejére esik a világháború borzalma (…) 1918. november elején a kitört forradalommal megindult a lavina, amely annyi mindent eltemetett, ami nekünk addig az életet jelentette. Átviharzott az országon a forradalom, utána a rettenetes emlékű kommunista uralom, amely mindent lábbal tiport, ami nekünk szent volt. S mindezeket az időket mintha átaludta volna az én kicsi falum, amikor köröskörül égett minden s nem volt élet- és vagyonbiztonság, az én maroknyi népem csendesen végezte a maga dolgát és nem elegyedett a rombolók közé. 1918 végén, a román impérium kezdetén is türelemmel, okosan viselkedett a népem a Nyárád menti felkelés idején. (…)”

Szakács Ferenc önéletrajza – Désakna25

(A háború alatt) „Lehetőleg igazságosan és méltányosan jártunk el magyarral és oláhval szemben. Az eredmény, hogy Désaknán nem volt tizennyolcas forradalom. Az oláh megszállás alatt, mikor a hatóságok azon ürüggyel, hogy miattam nem lehet Désaknát románizálni, és ki akartak üldözni, az oláh nép mellém állott és védett. (…)”

Kisborosnyó26

„(…) A forradalom kitörése után bevonultam Kolozsvárra a »Székely Zászlóaljhoz« (hadosztályhoz – szerk. megj.). A románokkal folytatott harcokban megsebesülve fogságba kerültem Nyírkarász mellett. Ez időtől kezdődött életem legnehezebb szakasza (1919. Április 25.). A fogság ideje alatt átélt borzalmak készítettek elő arra, hogy egy esztendő múlva kiszabadulva, középiskoláim elvégzése után papi pályára lépjek.

A teológián eltöltött négy esztendő is a legnagyobb zaklatások között telt el. (…)”

Mentő István lelkipásztor – Szilágyfőkeresztúr27

„(…) anyagilag és lelkileg elhanyagolt, romokban heverő gyülekezettel találta magát szembe. A lelki elhanyagoltság egyik oka főképpen abban rejlett, hogy a gyülekezet kétharmad része iparos, munkásemberekből állván, akiknek egy része az 1914–18-as világháborúból és az orosz fogságból került haza, s akik az orosz kommunista eszméket hozták haza magukban, aminek az 1919-es forradalmi időkben itthon is tevékeny hirdetői lettek.”

Kertész Lajos lelkész – Székelyszáldobos28

„Közbejött az 1916. évi román betörés, s a menekülés. Nekem is menekülnöm kellett családommal együtt. Az utolsó vonatot lekéstük. Szekeret kapni nem lehetett, s a zabkepézés napján, augusztus 30-án megkaptuk a figyelmeztetést, hogy menekülni kell. Másnap útra keltünk gyalog – a feleségem, (áldott állapotban), hét éves Paula leányom, hat éves Lajos fiam, két éves Mária leányom és én. Mária leányomat az ölömben vittem. A többi gyalog jött, ahogy tudott. Útközben akadt egy-egy jószívű menekülő, kik szekéren mentek, s megsajnáltak minket és egy-egy rövidebb útra fel-felültették a gyermekeket a szekérre, de feleségemmel gyalog mentünk egész Fiatfalváig (…), hogy ne legyek ráutalva kegyelemkenyérre. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy behívatom magam tábori lelkésznek. (…)

November 7-én érkeztem Lembergbe, s onnan Berezsaniba irányítottak… (…) Harctéri élményeim leírása túlságosan sok időt igényelne, s ezért csak annyit tartok szükségesnek megemlítenem, hogy éltem át ötvennégyórás pergőtüzet. Volt részem zárótűzön át való visszavonulásban. Voltam járőrben. Nagyon sokszor járt közelemben a halál, tömeges temetések alkalmával, úrvacsoraosztáskor, a rajvonalba járásom alkalmával, kocsin vagy gyalog utazva egyik-másik csapattesthez, sőt csendes vacsorázás közben is, de Isten kegyelmes volt hozzám, s megőrzött. Voltak szolgálataim, melyeknek elvégzésére összes lelkierőmre szükségem volt, de a legérzékenyebb az volt, amikor egy húszéves fiút kellett elkísérnem a kivégzés helyére, s kellett bíztatnom, bátorítanom, míg fiatal homlokából sugárban ömlött ki a vér… Bűne csak annyi volt, hogy a frontról hazaszökött, hogy özvegy édesanyját megnézze, s egy pár bőröndöt készítve kenyere legyen. Ezért ítélték halálra. S ugyanakkor egy román katona kegyelmet kapott hasonló bűnért. Szegény magyar, milyen kevés volt az értéked akkor is!”

Derzsi Kálmán lelkész – Mezőkölpény29

„Legnagyobb feladat volt a világháború által felzavart családok lelkiállapotának megnyugtatása: a távoli harcmezőkön küzdő édesapák[kal] és fiakkal való állandó lelki kapcsolat fenntartása, azok érdekeinek, ahol csak szükség volt, megvédése (…) A forradalom kitörésekor, midőn a katonaságról az itthon maradottakra is átterjedt a minden meggondolás nélkül való pusztítás-rombolás és megsemmisítés rohanó szenvedélye – híveim között maradtam. Szeretettel, meggyőző erővel igyekeztem őket ettől a veszélytől távol tartani, s ennek köszönhető, hogy kicsiny falunk békessége, csendessége megmaradt még akkor is, midőn a szomszéd Mezősámsond, Mezőbánd községekben fékevesztett pusztítás, rombolás szenvedélye ragadott el sokakat, s felzavarták a mindennapi élet nyugalmát, csendességét.”


Katonasírok Galíciában

Kacsó Lajos lelkész – Mezőmadaras30

„(…) A forradalom a keretekben nem tett kárt. Annál többet ártott a román impérium! Az agrárreform elvette 66 kataszteri hold kivételével az egyház földjeit. Elvette az iskolafenntartó Pataky Ágota Alapítvány 300 kataszteri hold príma birtokát is. Egyik napról a másikra koldussá lett egyház és iskola. Emberileg minden tőlem telhetőt megkíséreltem a kisajátítás megakadályozására. Mikor láttam, hogy ez lehetetlen, annak enyhítésére törekedtem. Ez részben sikerült: meg lehetett menteni a paprét dűlő tizenegy hold kanonikáját s a feketei egyház részére is egy ár holdat. Ámde a harcot nem sikerült elég óvatossággal megvívnom. Most látom, hogy a fegyverem sokszor a vérig vágott. (…)

Feljelentettek a katonai hatóságnak. Közben letépte valaki a községházára kitűzött román lobogót. Óriási bűn volt! Az értelmi szerzőséget nekem tulajdonították. Elfogtak. Tamás mezőbándi volt tanító viselve még a honvédtiszti ruhát, vezette a román nemzetőröket ellenem. Levittek Mezőbándra. Rusu prim-prétor kihallgatás után elbocsájtott, de az eljárást beindította ellenem. Feleségem előkészítette az utat, hogy meneküljek ki Magyarországra. F. Mihály Zsigmond főgondnokunk tanácsára nem mentem. 1919. február 20. körül egy éjszaka arra ébredtünk fel, hogy valaki zörgeti – idegesen – a hálószobánk ablakát. Kinyitom. Surányi Samu, a mezőbándi Teleki-birtok gazdatisztje áll lóháton az ablak előtt és a következőket mondja: Rózsika (a marosvásárhelyi postásnő Surányi testvére) az este egy sürgönyt vett le, amelyben ez áll: Kacsó Lajos mezőmadarasi lelkészt tartóztassa le és kísérje Iași-ba! A távirat a csendőrparancsnokságnak szól. Rózsika csak reggel kézbesíti, addig van még időd, szaladj. (…)

Februártól október végéig bujdostam emberek elől bujkálva, egy-egy félreeső papi ház oldalszobájában meglapulva. Márciusban Darabont Mihály marosvásárhelyi lakos – előttem ismeretlen vármegyei altiszt – felajánlotta lakását menedékül, s ha jól emlékszem, április elején belopódzkodtam egy hajnalban Marosvásárhelyre. S ez a román szolgálatból élő ember veszélyeztette állását, szabadságát, testi épségét – biztos fedezéket nyújtott számomra. Isten áldja meg őt s jó feleségét, Báthy Elizát mind a két kezével! Náluk nélkül, ha Isten nem küldi őket segítségemre, elveszett ember vagyok! Nem volt már papi hajlék, amelynek ajtaja megnyílt volna számomra.”

Jakab József református lelkész – Bögöz31

„1920. július 8-án korosztályomat a románok sor alá állították. A sorozásra magyar nemzetiszín és fekete zászlóval mentünk. A zászlókat én adtam ki a templomból, hol a magyar zászló elrejtve őriztetett. E tény miatt egyévi vizsgálati fogság után, kétévi börtönre ítéltettem. Börtönbüntetésemet Nagyszebenben, majd a Regátban, Krajován kellett kitöltenem. 1922. szeptember 17-én helyeztek szabadlábra a nagyváradi börtönből, hová mint cserefoglyot szállítottak Magyarországon lévő foglyokkal való kicserélés végett.”

Fekete Károly református lelkész – Bádok32

„(…) Beiratkoztam a dévai állami tanítóképzőbe (…) kértem a minisztertől félkedvezményt, s a miniszter egészet adott. Déván végeztem két évet, s onnan katonai szolgálatra bevonultam 1918. március 15-én (…) A Székely Hadosztályban a csucsai fronton teljesítettem szolgálatot, mint hadapród őrmester. A barátkai postán, mint a 38. had osztályparancsnokság telefon kezelője, én vettem le telefonon Kun Bélától a tanácsköztársasággá alakulásról szóló parancsot. Beszéltem vele. Román fogságba kerültem. Onnan hazajöttem és a falubeli román csendőrség annyit vert, hogy a lelkem is keserű volt miatta.”

Regény Pál lelkipásztor – Krasznacégény33

„1911. november 20-án születtem Bustyaházán (Máramaros vármegye – ma Ukrajna, szerk. megj.). (…) A helybeli elemi iskola elvégzése után édesapám a Sárospataki Református Gimnáziumba íratott be, ahol érettségiztem is. Gimnáziumi tanulásom alatt két éven át szökve jártam át a magyar–cseh trianoni határon, mert a csehek, annak dacára, hogy minden elődöm cseh megszállt területen született, nem adták meg az állampolgárságot, végül elismerték, s mint útlevéllel utazó diák beiratkoztam a debreceni egyetem teológiai fakultására.

A fenti események nemcsak a háborús és ellenséges idők borzadalmait, veszteségeit, gyászát hordozzák, de a nagy tanulságot is: nem csak a vesztesek szenvednek és a győztesek ünnepelnek. A háborúnak csak vesztesei vannak, s a mindkét félen esett sebeket csak a közös emlékezéssel, közös építő célok egyeztetésével lehet [gyógyítani].”

Száz év eltelt. De még mindig rengeteg tennivalónk van ezen a téren. Sőt, amint kitetszik a politikai-társadalmi kontextusból, az egykori vesztesek utódainak kell felülkerekedni a múlt nyomorúságain és lehetőséget adni a többségnek, a győzteseknek az újrakezdésre a megbocsájtásban.

 

Képek: Állami Levéltárak Kolozs megyei szolgálata, Kelemen Lajos hagyatéka

Jegyzetek

1 A moldvai csángók a világháborúk kapcsán következetesen ezt a kifejezést használják

2 Cultura-MTI / 2013. november 11. hétfő / Aktuális, Háttér

 3 Topor István: Tudod-e, milyen szerepet játszott a compiègne-i vagon az I. és a II. világháborúban? https://korok.webnode. hu/news/tudod-e%2C-milyen-szerepetjatszott-a-compi%C3%A8gne-i-vagon-azi-es-a-ii-vilaghaboruban-/ u. m. 2018. november 20.

4 Előüzent Ferenc Jóska. Katonadal. In. Cseh Tamás: Magyar katonadalok és énekek a XX. századból

5 Somogy megye kellős közepében. Katonadal. In. Cseh Tamás: Magyar katonadalok és énekek a XX. századból. https://www.discogs.com/Various-Magyar-Katonadalok-%C3%89s-%C3%89nekek-A.... U. m. 2018. november 20.

6 Hány magyar katona halt meg az 1. vhban? Múlt-kor Történelmi Magazin. 2013. augusztus 15. https://mult-kor.hu/cikk. php?id=39456.

7 Lásd Kacziáni Géza: Az egyévi önkéntes a közös hadseregben és a M. Kir. Honvédségben. Kézikönyv egyévi önkéntes jelöltek, továbbá papnövendékek, tanítójelöltek, öröklött mezei gazdaságok birtokosai, családfenntartók és a hatóságok számára. 1889. Budapest, Franklin Társulat.

Református Szemle. 1943. ápr.20. 166–170. old.

9 TtREL, I. 8. d., 12., Erdőszentgyörgy (67), 33–45.

10 TtREL, I. 8. d., 12., Bölön (39), 1–4.

11 TtREL, I. 8. d., 15., Székelyszentistván (310), 9–17.

12 TtREL, I. 8. d., 12., Bardoc (19). 25–36.

13 TtREL, I. 8. d., 12., Bibarcfalva (30), 1–18.

14 TtREL, I. 8. d., 12., Erdőfüle (66), 18–26.

15 TtREL, I. 8. d., 14., Magyarhermány (185), 18–31.

16 TtREL, I. 8. d., 13., Ikafalva (112), 50–61.

17 TtREL, I. 8. d., 14., Marosvásárhely (209), sz. n.

18 TtREL, I. 8. d., 14., Sajószentandrás (271), 1–9.

19 TtREL, I. 8. d., 15., Szilágygörcsön (323), 1–21.

20 TtREL, I. 8. d., 12., Ége (71), 31–36.

21 TtREL, I. 8. d., 14., Magyaró (183), 12–13.

22 TtREL, I. 8. d., 15., Tancs (342), 20–30.

23 TtREL, I. 8. d., 14., Nyárszó (252), 3–7.

24 TtREL, I. 8. d., 15., Székelyvaja (314), 14–24.

25 TtREL, I. 8. d., 12., Désakna (56), 26–69.

26 TtREL, I. 8. d., 13., Kisborosnyó (141), 1–3.

27 TtREL, I. 8. d., 15., Szilágyfőkeresztúr (322), 4–7.

28 TtREL, I. 8. d., 15., Székelyszáldobos (309), 17–34.

29 TtREL, I. 8. d., 14., Mezőkölpény (221), 1–11.

30 TtREL, I. 8. d., 14., Mezőmadaras (222), 9–28.

31 TtREL, I. 8. d., 12., Bögöz (38), 8–9.

32 TtREL, I. 8. d., 12., Bádok (21), sz. n.

33 TtREL, I. 8. d., 13., Krasznacégény (167), 1–2.

 
Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.