Emlékutazás 2023 őszén a Partiumban (1.)

Szabadszállás református egyházközségének tagjai úgy ünnepelték Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját, hogy végigjárták a Partiumban azokat a településeket, ahol  a költő is megfordult. A Művelődésben négy részben közöljük az emlékútról készült beszámolót.

Portré Petőfiről

„Állandó égésben-lobogásban élt jelent, álmodott holnapot. Szerelmeit megvívta. Júliáját megtalálta, majd az 1848-as márciustól a segesvári epilógusig versekben írt életkrónikával és megálmodott hősi halállal lett Történelem. Ha örvendünk, őt daloljuk, ha bánatunk van, ha hiányzik, ami nincs, a Petőfi-sorok mindig kisegítenek az idézésben. A szavakkal minket keresett, és amióta Ő a halhatatlanság Parnasszusán tanyázik, mindig hozzá hasonlók után vágyik az értelem. Egy 150 évvel ezelőtti óév búcsúztatójának hangulatában-érzelmeiben azonosulva valljuk: »Ó, haldokló év! sírod mellett engem / Lágy bölcsőjében ringat a remény…«1

Érsemjéni falurészlet madártávlatból. Kép: Érsemjén hivatalos Facebook-oldala

Az irodalomtörténészek szorgos munkájának köszönhetően tudjuk, hogy Petőfi személyéhez kb. kétszáz ember kapcsolódik, akiknek neve, barátsága, élete, személye valahol felbukkan a költő rövidre szabott életében. Ismeretségi köre igen széles volt, a tíz-tizenegy év alatt számtalan helyen felbukkant, élt, több-kevesebb időt töltött, és szinte minden társadalmi rétegben otthonosan mozgott: főrangú nemesek, szegény, éhenkórász színészek, mesteremberek, iskolatársak, neves írók, költők, magas rangú katonák, forradalmárok, szabadságharcosok körében. Iskolaévei, kalandos ifjúsága színterei, iskolák, színtársulatok, katonaság, Sárszentlőrinc, Aszód, Selmecbánya, Pápa, Pest, katonaság, Sopron. 1839. szeptember 6-án önkéntesként kötelezte el magát a császári hadseregben, igaz, kis csalással, mert 1821-ben születettnek mondta megát, hogy felvegyék. Pedig csak 16 volt, vékony, sovány gyenge kamaszlegény – végül két évet szolgált le, mert súlyosan megbetegedett. 1841-ben bocsátották el a zágrábi kórházból, ahol súlyos tüdőbetegsége után lábadozott. Színházi próbálkozásai: Pest, Debrecen; vándorszínész évei: Diószeg, Székelyhíd, majd ismét Debrecen, s ki tudja, még hol, merre nyomorgott. 1843. november 28-án írta Bajza Józsefnek, hogy egy trupp hívta magához a „szerelmes színész” szerepkörre, ez egy falujáró harmadrangú társulat volt: „Ez hítt magához, s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennél fogva – de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább már nem utazhattam – hozzá állék. Diószegre menénk.” Ezután érmelléki falvakban kalandoztak, bevétel nem volt, éhezés, nyomor annál inkább, a társulat felbomlott. Petőfi üres zsebbel, gyalog tért vissza Debrecenbe, még ruháit is eladta, szinte semmije sem volt. Erről, az 1843-as télről írja Illyés Gyula Petőfiről szóló könyvében, hogy ekkor tudatosult a költőben, hogy színésznek nem jó, marad tehát a költészet, szerepet játszani úgyis tud: versben. „Minden versében van valami a deszkára kiugró színész közvetlenségéből. Itt van például a Befordultam a konyhára, vagy Kis furulyám szomorúfűz ága verse. Népdalszerű versei a szerepjátszás remekei.” Megérkezve Debrecenbe, barátjánál, Pákh Albertnél próbált menedéket keresni. Pákh elbeszélését Jókai írta meg később a találkozásról: „Egy este, amint hazamegy (ti. Pákh) a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát ülni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, egy nagy vándorbottal a kezében. Alig ismert rá, Petőfi volt.” Néhány nap után Petőfi lakást bérelt egy Fogas Józsefné nevű színházi jegyszedőnél, aki megosztotta saját nyomorát a költővel, mert az fizetni nem tudott. A házacska a város szélén, szemben az akasztófával állott, a költő didergett, beteg volt, éhezett. Felgyűlt 150 váltóforint adóssága, kiújult a katonaságnál szerzett tüdőbaja, szinte másodszor került élete veszélybe. Ekkor írta meg a Temetésre szól az ének című versét. Ezután kereste meg levélben Vahot Imre Pestről, majd segédszerkesztői állást kínált neki a Pesti Divatlapnál. Pestre gyalog és szekéren érkezett, tarisznyájában egy füzetnyi verssel, amiket egyenesen Vörösmartyhoz vitt. Vahot így írja le az érkezőt: „…egy mogorva, de jelentős, lelkes arcú fiatalember toppan a szobámba, borzas hajjal, világos színű vagy inkább színehagyott kabát és nadrágban s magas tetejű fehér kalappal. Igazi vándorbolygó lélek a viszontagságos hányt-vetett kalandos élet sajátszerű bélyegével.” 1844 tavaszán Pestre került, és végső búcsút vett a színészettől – ekkor írja Búcsú a színészettől című versét. Szerkesztőként dolgozik a Pesti Divatlapnál, közlik a verseit, majd a János vitéz elhozza a sikert, és ezzel az országos ismertséget. Folytonos utazásainak élményeiről az Úti levelekben olvashatnak a pestiek. E beszámolók alapján több évtizedes kutató munka tárta fel személyek, helyek, látogatások nyomait Petőfi életében.

 

És az utókor? 19 országban 416 szobor, 180 emlékmű, 145 emléktábla őrzi emlékét, arról is van adat, hogy ezek közül hányat, mikor, kik miért romboltak le. 1862-ben Kiskőrösön, szülőhelyén állították fel az országban először Petőfi szobrát, valamint a főtéri emlékmű részeként Szendrey Júlia egész alakos szobrát, ez az egyetlen szobor róla Magyarországon, Koppenhágában van ehhez hasonló, hiszen Andersen meséit ő fordította le magyarra elsőként. Petőfi életének utolsó óráját Segesvár közelében, Héjjasfalva határában, az Ispán-kútnál töltötte – a költő helyszínen található, összetört emléktáblájának látványáról e sorok írója is beszámolhat. Várkonyi Nándor versnaptára szerint Petőfi tizenkét év alatt (ebben diákkora is benne rejlik) 849–860 befejezett verset írt.2 Ebből 71 vers vált népdallá. Idős emberek a hatvan-hetven évvel ezelőtt megtanult Petőfi-verseket ma is hiba nélkül mondják vagy éneklik el. Ne feledkezzünk meg életművének kevésbé ismert részeiről sem, kiterjedt levelezéseiről, műfordításairól, regényéről (A hóhér kötele), drámáiról (Tigris és hiéna), drámatöredékeiről. Utolsó befejezett versét Mezőberényben, 1849. július 16–17-én írta Szörnyű idő címmel, ezzel pedig lezárult gazdag életműve. De mindmáig születnek legendák a haláláról és túléléséről, sírjáról. Székelyföldön, Kányádi Sándor szerint, szinte minden faluban van Petőfinek sírja.

Számadat őrzi, hány verset írt Petőfi a Partium különböző helyszínein, településein. Költői életművét néhány év alatt írta meg, közben bejárta Magyarország minden táját, Felvidéktől Erdélyen át kis falvaktól városokig, Szebenig, és végül Segesvárig.

Volt hely, s ilyen Szatmár, ahol összesen hat alkalommal járt, volt év, amikor egyvégben egy hónapot vendégeskedett Szatmáron. Itt barátja volt Papp Endre költő, Riskó Ignác vármegyei főjegyző és Sass Károly, akit iskolai évei alatt ismert meg. Petőfi többször megfordult a Sass családnál Borjádon, majd Erdődön újra találkozott Sass Károllyal, aki gazdasági gyakornok volt a Károlyi-birtokon Szendrey Ignác keze alatt – utóbbi mutatta be Petőfit Júliának és Térey Máriának Nagykárolyban 1846 szeptemberében.

Petőfi 1848 telén Debrecenben szolgált „kiképzőként”, várandós feleségét lehozta Pestről, hogy a gyermeke születését ő is várhassa együtt feleségével. Júlia Debrecenben együtt lakott Vörösmartyékkal, mert a Pestről menekültek miatt alig lehetett szálláshoz jutni a városban. Júliának nagy segítséget jelentett Csajághy Laura, a Szózat költőjének felesége. Szállásuk Debrecenben a mai Batthyány utca 16. alatt volt. November közepén Petőfi Júlia szüleit is Debrecenbe hozta, futárszolgálaton volt, mindig úton, majd 1849 februárjában Szalontára utazott Aranyékhoz. A hadi helyzet miatt nem hagyhatta családját magára, elvitte Szalontára Júliát és újszülött gyermekét, majd innen is tovább menekítette Tordára 1849 nyarán. A város református lelkésze, Miklós Miklós régi ismerőse volt a költőnek, benne megbízott, nála ott hagyhatta szeretett családját 1849. július 22-én, ő maga pedig Bem nyomába indult Marosvásárhelyre. Többé nem látta övéit.

Júlia hírt kapott férje eltűnéséről, őt magát fiával együtt Miklós Miklós lányai menekítették Kolozsvárra. Fiatal özvegyként próbálta megkeresni eltűnt férjét, de senki nem tudott neki segíteni. Visszatért Pestre kisfiával, már az öngyilkosságot fontolgatta, másfél éves fiának írt búcsúlevelet, melyet a gyermeknek tízévesen kellett volna megkapnia: „…midőn olvasod e szavakat, már akkor sem apád, sem anyád. Egyetlen örökségül nem bírsz tőlük egyebet, csak nevedet: de azt ne feledd soha, hogy e név, Petőfi! Apád naggyá, fényessé tevé, te legalább őrizd meg minden szennytől, minden folttól.” A hatóságok közlik az özveggyel, hogy nem maradhat Petőfiné, csak más néven, más családban kaphat tartózkodási engedélyt a császári csapatok megszállása alatt álló fővárosban. És Horváth Árpád jelentkezik, aki mindezt biztosítani tudja özvegy Petőfi Sándornénak. Hát így történt.

Jókai írja 1856-ban: „Elveszett, […] benne irodalmunk legfényesebb csillaga hunyt el. Egyhirtelen meg sem lehet azt mondani, mit veszténk el benne, csak amint mindig jobban halad egyik év a másik után madárlátta sírja felett: úgy tűnik fel egyenkint, hogy hány helyen nincsen Petőfi?”

Szendrey Júlia és Petőfi Sándor fia, Petőfi Zoltán 1848. december 15-én született Debrecenben. Anyja után katolikusnak keresztelték, keresztszülei Arany János és felesége voltak. Erdődön, majd Pesten nevelkedett, anyja új családjában nem volt helye, gyámja nagybátyja, Petrovics István volt. 1865-ben Szarvason járt az evangélikus gimnáziumban, de miután egy vándorszínész társulathoz csapódott Mezőtúron, nagybátyja elvitte magához Pestre, ott íratta be iskolába. Ám 1867-ben ismét színésznek állt, csak apjára való tekintettel vették be a társulatba, nem volt színésznek való, versírással is próbálkozott. Már 17 éves volt, amikor ismét beiratkozott az iskolába Szegeden, jól beszélt franciául, németül, fordított is a társulatnak, ezért valami csekély fizetést kapott. Szervezete meggyengült a rendszertelen életmód miatt, megbetegedett, nagybátyja fürdőre küldte gyógyulni. Utolsó napjaiban nagyapja gondozta, kezét fogta halálában, ő intézte a temetést is. 21 évesen tüdőbajban meghalt, egy jó barát, Dolinay Gyula lakásában, a Sándor utca 12. szám alatt Pesten, 1870. november 5-én. Hagyatéki írói munkásságából 160 német és franciából fordított vers, valamint három drámafordítás maradt. (Krúdy Gyula 1913-ban színdarabot írt róla Zoltánka címmel.)

1908-ban Petőfi Zoltánt exhumálták, majd anyjával együtt a Petőfi család közös sírjába helyezték. Petőfi szülei, Petrovics István és Hrúz Mária 1849 tavaszán hunytak el Pesten. Szendrey Júlia (1828–1868), aki férje halála évében huszonkét éves volt, 1850-ben férjhez ment Horváth Árpád (1820–1894) tanárhoz, közös gyermekeik: Attila, Árpád, Viola, Ilona (aki mindenkit túlélt, 1859-ben született és 1945-ben halt meg). Júlia szülei Szendrey Ignác (1800–1895) és Gálovics Anna (1805–1849) voltak. Húga Szendrey Mária (1838–1866), Gyulai Pál felesége volt, gyermekeik Aranka, Kálmán, Margit. Petőfi Zoltánt mégsem tudta megmenteni egyik rokona se a korai haláltól, mert mindvégig apja árnyékában élt, abba is halt bele. „Gyorsan, pergő változatban játssza le apja életét, sokszorosan megkicsinyítve” – írja Kosztolányi Dezső. Az utókor apja örökösének elherdálójaként tartja számon. Nem tudott segíteni rajta keresztapja, Arany János sem, aki legjobb barátja volt apjának. Nemcsak Arany János, de az akkori közvélemény se tudta megbocsátani Júliának, hogy „eldobta az özvegyi fátyolt”, fiát se tudta magához venni, nevelni szerencsétlen házassága miatt. De nekünk nem szabad, és nem is kell pálcát törnünk felette. Ő marad a költő múzsája, a magyar szerelmi líra „főszereplője”.

Fráter Béláné Rhédey Júlia, Fráter Lóránd
dalszerző édesanyja. Kép: Érintő portál

A Partium, azaz Magyarország részeinek ura

A Partium a mai Románia legnyugatibb részén található történelmi, földrajzi terület. Az elnevezés a középkori latin dominus partium regni Hungariae, azaz Magyarország részeinek ura kifejezésből származik, és arra a néhány kelet-magyarországi vármegyére utal, amelyek Magyarország három részre szakadása után az erdélyi fejedelem uralma alá kerültek.

Az elnevezése az 1544-es tordai országgyűlésre vezethető vissza. Már 1541-től gyakran változott a Partium területe a török hódítások nyomán, végül 1690-ben megszűnt az Erdélyhez kapcsolódó viszony, s vele az Erdélyi Fejedelemség jogi státusza. 1848-ban az Unió kivívásával Magyarország és Erdély egyesült, így pedig megszűnt a Partium mint jogi fogalom.

1556-tól az Erdélyi Fejedelemség önálló államként létezett, János Zsigmond fejedelem uralkodásától kezdődően. A 1570. december 1-i speyeri egyezmény szövegében a következő szerepel János Zsigmond fejedelmi címei között: „Isten kegyelméből Erdély és a magyarországi Részek fejedelme.” Ekkor Máramaros, Bihar, Zaránd, Közép-Szolnok, illetve Kraszna vármegye, valamint Kővár vidéke tartozott a Partiumhoz, és az Erdélyi Fejedelemség további terjeszkedése eredményeként később a Partium része lett még Arad vármegye keleti része és Szörény vármegye is.

A Partium az 1606 utáni rendi függetlenségi küzdelmekben részt vevő erdélyi fejedelmeknek időlegesen átengedett területté vált, mintegy „végkielégítésként” kapcsolódott a királyi magyarországi vármegyék besorolása mellett. Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György politikai, diplomáciai lépéseinek köszönhetően változó területű vármegyéket kaptak meg Erdély legnyugatibb részében.

A Partium tehát nem a történelmi Erdély része, attól különálló terület, amely az idők során közigazgatásilag hol Erdélyhez, hol Magyarországhoz, hol a Habsburg Birodalomhoz tartozott. A mai román és sok esetben magyar közfelfogás szerint ugyanakkor a Partium területét is a tágabb értelemben vett Erdély részének tekintik, bizonyos értelemben hibásan.

A továbbiakban lássuk tehát Partium fontosabb településeit és tájegységeit, illetve a nevesebb partiumi szülötteket.

Érsemjén

Egy kis település mindjárt Nyírábrány után, amely nagy embereket adott a magyar történelemnek. Itt született 1759. október 27-én Kazinczy Ferenc, a „széphalmi vezér”, aki polgárosult, finom ízlésű, pallérozott, gazdag és boldog Magyarországról álmodott, így igyekezett a magyar nyelvet is megújítani, csiszolni a költészet nyelvét, irtani a „töviseket”, helyettük a „virágokat” elültetni a nyelvhasználatban. Édesanyja, Bossányi Zsuzsanna szülei nevelték itt, Érsemjénben tízéves koráig, akkor apja elvitte a sárospataki kollégiumba. Majd Kassán az első magyar nyelvű folyóirat, a Magyar Museum egyik szerkesztője lett, együtt dolgozott Batsányi Jánossal. Sorsa messzire sodorta, megjárta a kufsteini várbörtönt, majd kiszabadulása után megkezdte nyelvújítói tevékenységét. Házastársa Török Sophie volt, sok gyermekkel áldotta meg a széphalmi mester házasságát az Úr. Legfiatalabb fia, Kazinczy Lajos az aradi mártírok sorstársa jutott 28 évesen. Kazinczy Ferenc sírhelye Széphalmon (Bányácskán) van, 1831. augusztus 23-án halt meg.

Fráter Lóránd dalszerző (1872–1930), földbirtokos, honvédhuszár százados, országgyűlési képviselő. A Fráter család ősének tartotta Fráter Györgyöt, akinek apja kisnemes, anyja velencei nemesi családból származott, a fiú eleinte Utyeszenity nevet viselte, később felvette anyja után a Martinuzzi nevet, majd pályája felívelő korszakában bíboros lett, húszévesen már pálos szerzetes, „fehér barát”, fráter, páter, György barát, innen a Fráter név. 1534-ben már Várad püspöke, majd Esztergom érseke. Izabellának, Szapolyai János király özvegyének jobbkeze volt, a kiskorú fejedelem János Zsigmond nevében Erdély kormányzója. A császár embere, Castaldo zsoldosaival meggyilkoltatta alvinci várában. Érdekes, hogy a protestáns Fráter család rokonának tartotta a protestantizmus elszánt üldözőjét, Fráter Györgyöt. Fráter Lóránd rokona volt Fráter Erzsébet is, Madách Imre felesége. Fráter Lóránd édesanyja, Rhédey Júlia révén rokonságot tartott az angol királyi házzal is. 1907-ben ő állított szobrot Érsemjénben a jakobinus mozgalom hívének, Kazinczy Ferencnek. A település hálás lakói 2009-ben Fráter Lórándnak is szobrot állítottak. A neves érsemjéni dalszerző 1928-ban még New Yorkban is hegedült.

Csiha Kálmán (1929–2007) református lelkész, erdélyi püspök, költő, memoáríró. A családnak a településhez tartozó Barantón volt birtoka. Számos vallásos könyv szerzője. 1957-ben letartóztatták, tíz év börtönre ítélték, megjárta Marosvásárhely, Kolozsvár, Jilava börtöneit, volt elítélt rab a Duna-deltai kényszermunkatáborban. 1964-ben szabadult, emlékirata: Fény a rácsokon.

Érmihályfalva

Első lakói a királyi várbirtok népei lehettek, de a település a tatárjáráskor elpusztult. Neve csak 1270-ben tűnik fel, bizonyos Mihaelt birtokaként, elhagyott, puszta falu lehetett, melyet aztán a Turul nemzetség népesített be. A környező puszták is hozzá tartoztak, egyházilag is volt jelentősége, hiszen bizonyos Péter nevű papja már a váradi székeskáptalan papjaként járta a szomszédos határban található kis településeket. 1457-ben már vásártartási jogot is kapott. A püspöki tizedjegyzék alapján látható, hogy a falu a korabeli Bihar vármegye egyik legnagyobb gabonatizedét fizette. Ám 1552-ben csupán 14 portát írtak itt össze, a dúlások, harcok nyomát viselte ez a település is. Lassan nőtt a népesség száma, 1720-ban már 69 jobbágycsalád élt itt. Csak a 19. század végére indult meg a fejlődés, amikor a vasútvonal megépítésével bekerült a gazdaság érrendszerébe. Textilárut, olajat szállítottak a vidéki szatócsoknak, gabonát és élőállatot vásároltak a földesúrtól. Mihályfalván is megjelentek a polgárosultabb iparágak, ablakredőny-gyárat, papírgyárat, pótkávégyárat és téglagyárat hoztak létre. 1883-ban megalakult az Érmelléki Takarékpénztár, majd a Kereskedelmi és Iparbank. Református temploma a középkori egyház alapjaira épült 1714-ben, miután a korábbi évtizedekben a törökök többször feldúlták a települést, mai arculatát a 1887–1892-es felújítás után nyerte el. A templom nagy értéket képviselő harangja 500 éves, 800 kg-ot nyom. Felirata szerint: Veres Mátyás szolgálata idején, II. Ulászló király idején Szent György vértanúnak ajánlva 1491-ben készült Nagyváradon, Imre mester harangöntő által. A katolikus templom 1901 és 1904 között épült. Érmihályfalván az évszázadok során három iskola is működött. 1650-ben református, 1755-ben katolikus, a 19. század végén pedig izraelita elemi iskola. Ma már középiskolája is van. 1844-ben V. Ferdinánd császár mezővárosi rangra emelte a települést, 1882-től járási székhely főszolgabírói hivatallal. 1989-től város. Az elmúlt évtizedekben került a központba Bocskai István mellszobra, és egy emléktábla is, amely Petőfi ottjártát örökíti meg. A lánglelkű költő 1847. május végén töltött ott egy éjszakát, és itt írta Legszebb versem című költeményét. (A fennmaradt vers nem hiteles szöveg.)

Érmihályfalva főutcája egy 1902-ből származó képeslapon. Kép: kepeslapok.wordpress.com

Kuthy Lajos (1813–1864), író, drámaíró, 1848-ban miniszterelnöki irodavezető. Nemeskürty István azt írta róla: „Jókai, Kemény nem támadt a semmiből, többek között olyan előkészítőik voltak, mint Kuthy, akinek prózájától lehetetlen megtagadni az elismerést.”

Zelk Zoltán (1906–1981) Baumgarten-, József Attila-, Kossuth-díjas költő. Apja, Zelkovits Ármin zsidó kántor volt, anyja Herskovits Mária. A család Miskolcra költözött, az ifjú Zelkovits Szatmárnémetiben boltosinasnak állt, majd belépett az ifjúmunkás szövetségbe. Kassák Lajos volt a példaképe, aki ekkor már Budapesten élt. 1928-ban a Nyugat közölte verseit, 1942-ben Ukrajnába vitték munkatáborba, majd 1944-ben újra behívták, de nem jelentkezett, hanem megszökött, így pedig megmenekült. 1947-től különböző irodalmi díjakat kapott, 1956-ban a felkelők oldalára állt, így sokáig mellőzte a rendszer. 1960-tól az Élet és Irodalom munkatársa, 1981-ben halt meg Budapesten.

A szalacsi születésű Andrássy Ernő (1894–1968) orvos, Budapesten szerzett diplomát, 1941-ben létrehozta a vidék első szülőotthonát. Szenvedélyesen kutatta az Érmelléket, mindent gyűjtött, a Londoni Zoológusok Társaságának is tagja volt. 1952-ben, Érmihályfalván múzeumot létesített. Mint közéleti ember, elnöke volt a Magyar Párt járási szervezetének, világi elnöke az Érmelléki Katolikus Egyházközségnek. 1958. július 25-én az 1956-os magyarországi forradalmat követő bosszú- és megfélemlítési hadjárat során letartóztatták. Államellenes szervezkedés, összeesküvés, hazaárulás volt a vád. Életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1964. április 13-án szabadult, Érmihályfalván hunyt el négy évvel később.

Sass Kálmán (1904–1958) az érmelléki Gálospetriben született. 1915-ben apja elesett Doberdónál, az árván maradt családot ő tartotta el, szántott-vetett, mezei munkát végzett a kis birtokon. Nagykárolyban, majd a máramaros­szigeti piarista gimnáziumban tanult, Kolozsváron a teológiai intézetben végzett, majd Bázelban, Stuttgartban magas teológiai képzettséget szerzett, nyelveket tanult. 1937-ben Érmihályfalva református lelkésze lett, majd 1939-ben letartóztatták, mert azzal gyanúsították, hogy a Rongyos Gárda tagja. Miután 1944 őszén egy szovjet repülő partizánokat dobott le Érmihályfalva térségében, befogadott egy sebesültet, aki Maléter Pál volt. Maléter tizenkét évvel később, 1956 novemberében a harmadik Nagy Imre-kormány honvédelmi minisztere lett, majd mivel átállt a forradalmárok oldalára, a Nagy Imre-perben vádlottként számoltak vele, 1958-ban pedig kivégezték. Később az a tény, hogy Maléter Pált befogadta Sass Kálmán, vádként szolgált saját perében. 1946–47-ben Romániában súlyos gondot okozott a szárazság, a Kárpátokon túli területekről éhező gyerekeket hoztak Erdélybe, a Partiumba. A református lelkész öt gyermeke mellé még befogadott egy testvérpárt is, akik aztán 1957-ben azt vallották a bíróságon, hogy a lelkész és családja korlátolta őket anyanyelvük használatában. 1946-ban letartóztatták Sass Kálmánt, mivel azzal gyanúsították, hogy részt vett a Magyar Ellenzéki Mozgalomban, 1948-ban hazaengedték, de az ötvenes évek elejétől követési dossziéja volt már. 1956-ban érmihályfalvi fiatalok röpcédulákat terjesztettek, a lelkészt a részvétellel gyanúsították meg, 1957. február 19-én ismét letartóztatták, aznap lett volna nagyobbik lánya esküvője, csak annyit engedtek meg neki, hogy levették a kezéről a bilincset, hogy megáldja az ifjú párt. A lakásában tartott házkutatás alkalmából a gyerekek szobájában 5 amerikai dollárt találtak, ehhez kémtevékenységi vádat kreált a Szekuritáté. Vallatás, súlyos bántalmazás, majd per következett, végül 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégezték, családját, feleségét az öt gyermekkel a Bărăgánba deportálták kényszermunkatáborba. A református templom előtt emelt emlékművön (állították 1993. május 30-án.) ez a felirat áll: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten.” (2Tim 1,7)

A majtényi sík, Nagy- és Kismajtény

1711. április 30-án a majtényi síkon Károlyi Sándor, a kuruc csapatok ezredese letette a fegyvert Pálffy János császári főparancsnok előtt. Mindez Rákóczi tudta nélkül történt. II. Rákóczi Ferenc Lengyelországban volt éppen – igaz, előzőleg szóba került a megadás, de döntés nem született, mert a vezérkar többsége ellenezte –, a fejedelem ott értesült a szatmári békéről, és bár neki távollétében felajánlották a szabadságot, valamint azt, hogy a birtokait megtarthatja, ő inkább a száműzetést választotta. Rodostóban halt meg 1735-ben. Károlyi döntése ma is vitatható, történelmi megítélése szintén: reálpolitikus vagy áruló? A kuruc sereg 12 ezer főből állt, a katonák ezredesük parancsára hűségesküt tettek a császárra. (I. József Habsburg császár akkor már halott volt, utódját még nem iktatták be.) Zászlóikat földbe szúrták, fegyvereiket megtartották, a nemesek birtokát nem kobozták el, és szabadon elvonulhatott mindenki. Kismajtényról Domahida felé lehet letérni, ott, a vasúti megállóval szemben szerény kőoszlop áll, rajta egy felirat: 1711. Ez emlékezteti a maiakat is az 1703 és 1711 között dúló szabadságharcra, II. Rákóczi Ferenc vezérlőfejedelem személyére. Itt ért véget a Habsburg Birodalom elleni, változó szerencsével folyó harc. Az eseményt megelőző gyűlés április 27-én, Szatmáron volt a Vécsey-palota helyén álló épületben, amely ma a megyei múzeum. A kuruc főtisztek a hivatalos lemondást május 1-jén írták alá Nagykárolyban, a Károlyi-birtokon, a ma is álló kastély elődjében, az ún. „szatmári asztalon”. Azt az asztalt sok-sok évvel később a sátoraljaújhelyi kórház pincéjében találták meg, ki tudja, honnan, hogyan, mikor került oda. A feltételek kompromisszumot jelentettek a rendiség és a felvilágosult abszolutizmus között, ez biztosította 1848-ig Magyarország rendi különállását a Habsburg Birodalmon belül. Ilyen „megadást aláíró asztalt” láttunk a világosi várban, 1849 augusztusából, aztán volt ilyen asztalunk Trianonban is 1920. június 4-én. Mohácsnál nem tudjuk, hol állt az a bizonyos sátor, de ott már az sem volt, aki aláírt volna bármit is. 1945-ben a szovjet tisztek ültek körül ugyanilyen asztalt, szóval történelmünk során voltak ilyen asztalaink, vesztett csatáink.

1711. április 30-án a Nagymajtény melletti síkságon tette le zászlóit a császári főparancsnok előtt a
kuruc hadsereg. Kép: Wikipédia

Fejezzük be a majtényi sík történetét egy felemelő eseménnyel: II. Rákóczi Ferenc testőrségének századosa volt gróf székesi Bercsényi László Ignác, aki 1711 tavaszán Franciaországba emigrált, ahol XV. Lajos francia király támogatásával megszervezte a magyar huszár típusú könnyűlovas ezredet. Ez az ezred ma is létezik Franciaországban, a legrégebbi katonai egységük a franciáknak. Ma is nemzeti ünnepeken huszár öltözetben, lovon ülve éneklik el magyar nyelven a himnuszukat: „Gyenge violának letörött az ága, / Az én bánatomnak nincs vigasztalása / Suhog a szél Késmárk felett, / Édes hazám, Isten veled! / Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magában / Elfogyott szegénynek minden katonája / Suhog a szél Késmárk felett, / Édes rózsám, Isten veled!”

Talán kevesen tudják, hogy a román fővárosban, Bukarestben régi idők óta létezett egy városnegyed: Berceni. Ez bizony az ott állomásozó magyar huszárok emlékét őrzi, de ezt a románok nem hangoztatják. Az elnevezés Bercsényi Miklóshoz (1665, Bécs –1725, Rodostó) birtokos főúrhoz kötődik – a grófi címet 1687-ben kapta I. Lipóttól vitézsége jutalmául. 1696-ban barátkozott össze az új sárosi főispánnal, a későbbi II. Rákóczi Ferenccel, mindvégig hűséges társa maradt a fejedelemnek. Fia, Bercsényi László szintén a kuruc sereg generálisa volt. Mindketten elutasították a szatmári béke kínálta amnesztiát, fia Franciaországban, ő maga a Portánál keresett menedéket. Erdélyen át indult a török által birtokolt Havasalföld (Havaselve) felé, a kurucok egy része itt le is telepedett, a város melletti Văcărești falunál, amikor Bukarest közelébe értek. Bercsényi itt megvett egy hatalmas területet a katonáinak, ők itt építkeztek, még kórházat is felhúztak, ott is maradtak a róluk elnevezett Bercsényi településen, amely később Bukarest része lett. Bercsényi Miklós tovább ment a fejedelem után, Rodostóban telepedett le, özvegy volt már, feleségül vette a szintén emigráns családból a nagyon fiatal Kőszegi Zsuzsannát, aki titokban Mikes Kelemen szerelme volt. Mikes megemlékezik erről a Törökországi levelek című memoárjában, melyet a magyar széppróza kezdetének tekint a magyar irodalomtörténet. Bercsényi Miklós hamvait II. Rákóczi Ferenc, édesanyja, Zrínyi Ilona, és Thököly Imre földi maradványaival együtt hozták haza Magyarországra 1906-ban. Zrínyi Ilonát a kassai dóm altemplomában, Thökölyt pedig Késmárkon helyezték örök nyugalomra.

Nagykároly

Kölcsey Ferenc 2023-ban felavatott szobra Nagykárolyban.
Győrfi Lajos alkotása.
Demeter Zsuzsanna felvétele

1080-ban Szent László király monostort alapított, hogy a szerzeteseknek, akik a keresztény vallást terjesztették a még pogány vidékeken, legyen hol lakniuk. A monostor később a Kaplony nemzetségből származó Károlyiak temetkezési helye lett, birtokaik is errefelé terültek el. Egyik helyet előbb Kárul-pusztának, később pedig Kis-Kárulnak nevezték, ebből lett aztán Nagy-Kárul, később Nagykároly. A család eredetileg Ördög néven szerepelt a registrumban, de egyik ősük, bizonyos Ördög András fia kezdte magát Károlynak nevezni. Mindannyian hűséges alattvalói voltak a mindenkori királyoknak, hű szolgálataikért címeket, birtokokat kaptak, majd Nagy Lajostól vásártartási jogot, Zsigmond brandenburgi őrgróftól országos főkapitányi rangot és az ezzel járó pallosjogot is birtokolták. Ezután kezdtek építkezni. A települést 1335-ben említik először. De szomszédjogokat sérthettek, mert a Báthoryak bepanaszolták Mátyás királynál, hogy ezek várat építenek, idegen katonákat, főleg cseheket tartanak. Ám Mátyásnak szüksége volt hűséges alattvalóira, megengedte a várépítést. A vár nem sikerülhetett rosszul, mert 1661-ben a törökök sikertelenül ostromolták. Egy kis bővítés után még kényelmes is volt ellentétben más várakkal, a kurucok idején maga Rákóczi is egy hónapot lakott benne 1708-ban. Aztán az a bizonyos békekötés 1711-ben új fejezetet nyitott a Károlyiak történetében, egyrészt három évszázadnyi vitát indított el, milyen ember is volt Károlyi Sándor, mert ugye az ő birtokát a Habsburgok nem kobozták el. (Sőt, bátyja, Károlyi Antal labanc volt, ahogy az sok más magyar történelmi család is, s vegyük hozzá Jókait a kőszívűekkel.) Károlyi Sándor 1711 után 23 sváb falut telepített Nagykároly közelében. A várat a fiú, Károlyi József lebontotta, az öreg kövekből kényelmes, sőt fényűző kastélyt építtetett, aztán 1894-ben neogótikus kastély lett belőle az újabb átépítés során, majd még kicsit igazítottak rajta 1904-ben. A fejlesztésre odafigyeltek a Károlyiak, az egyik leszármazott 1831-ben megalapította a Hangya Szövetkezetet. Károlyi Györgyné Zichy Ilona pedig azonnal kitiltotta a kastélyból azt a vendéget, aki kiejtette a száján Ferenc József nevét. Nagykároly és környéke a honfoglalástól Trianonig gyakorlatilag (bárhogy is hívták őket) a Kaplony nembéli Károlyi család birtoka volt, nem véletlen, hogy Nagykároly Szatmár vármegye székhelye volt évszázadokig (1919-ig), pedig kisebb volt, mint Szatmár.

A város református temploma 1746 és 1792 között épült. A reformáció térhódítása se volt véletlen, itt született Károli Gáspár, eredeti nevén Radicsics Gáspár, majd Karolus Gasparus (1529–1592) református prédikátor, akit 1559-től Göncön volt községlelkész. 1585 körül kezdett hozzá a Biblia fordításához: „Szabad mindennek az Isten házába ajándékot vinni. Egyebek vigyenek aranyat, ezüstöt, drágaköveket, én azt viszem, amit vihetek, magyar nyelven az egész Bibliát” – vallotta. A munkájában segített neki a fiatal, még szinte gyerek Szenczi Molnár Albert – a későbbi neves prédikátor –, aki naponta vitte át lóháton egy tarisznyában az aznapi fordítást Vizsolyba. Ott Mantskovit Bálint nyomdász kezdett hozzá a nyomtatáshoz, Lengyelhonból hozták hozzá a szükséges papírt egy boroshordóban, ti. a közeli Tálya bort „exportált” a lengyel kereskedőkhöz, cserébe hozták a merített papírt. 1590. július 20-án az utolsó betű is ki volt nyomtatva! (A vizsolyi biblia további története is megérne egy estét, semmi nincs kalandok nélkül a történelemben.)

Nagykárolyban 1829 és 1833 között főjegyzői tisztséget viselt Kölcsey Ferenc. A település féltőn őrizte a Himnusz írójának emlékét, volt is mitől, mert a történelem vihara sok becses emléket örökre elpusztított. 1897-ben Kallós Ede szobrász Kölcsey-szobrát avatták a vármegyeháza előtt, a város polgárai, a vármegye, a kastély gazdája, Károlyi István adományokkal segítette a szobor felállítását. Kallós Ede korabeli rézmetszet alapján mintázta meg a költő alakját. Kölcsey egy karosszékben ül, öltözete korabeli magyar viselet, egyik kezében könyvet tart, lefele néz, arca nyugodt – hiszen olyan korban élt, amikor a hazafiak egy szebb jövő felé nézhettek. Ám 1938-ban, a költő halálának 100. évfordulóján az új hatalom a szobrot lerombolta. Nagykároly főterén a helyi rendőrök felügyelete alatt nacionalista diákok lefűrészelték a szobor fejét, majd az egész építményt szétdúlták, a városháza pincéjébe dobták, majd 1940 tavaszán beolvasztották, még a nyomát is eltüntették, szökőkutat építettek helyére. A város megsiratta, de várt türelmesen, mígnem 2023 áprilisában Győrfi Lajos alkotását felállíthatták a régi helyére, ami ismét csak nem ment zökkenőmentesen, mert gonosz lelkű emberek megzavarták az ünnepélyes pillanatot.

A város büszkélkedhet néhány szép épületével: Arany Szarvas fogadó, amit Ybl Miklós tervezett 1838-ban megyebálok rendezésére. 1846. szeptember 8-án itt találkozott Petőfi Teleki Sándor gróffal, és lettek egy életre jó barátok. Aztán a Vármegyeház 1830-as évek végén készült el – 1834-ben még földrengés is volt itt –, Kölcsey itt dolgozott, itt szólalt fel Wesselényi Miklós, melynek vége a Habsburg felségárulás vádja lett. (Ma itt találjuk a Iuliu Maniu Műszaki Kollégiumot.)

Bercsényi Miklós (1665–1725).
Kép: Nemzeti Portrétár

A református templom előtt áll Károli Gáspár szobra, amely Deák Árpád alkotása. E templom közelében, az esperesi hivatalban jegyezték be 1790. augusztus 9-én Kölcsey Ferenc születését, mert Sződemeter akkoriban ehhez a vármegyéhez tartozott. 1994-ben a főtéren Petőfi-mellszobrot avattak fel, amely Petrovics István alkotása. A szobor azoknak szól, akikkel maga a költő is közösséget érezne. A hajdani nagykárolyi vármegyeháza gyűléstermében 1848 után a falra a reformkori nagyságaink, Kölcsey, Kossuth, Wesselényi, Széchenyi portréi kerültek. 1918-at követően ezeket az új hatalom levakarta, a helyüket bemeszelte. Hajdan három tábla emlékeztetett a városban Petőfi itt eltöltött napjaira, az egykori Aranycsillag, az Arany Szarvas fogadó és a Térey-ház falán. Mindhármat leverték, a harmadikat 1943-ban újra felállították a ház helyén épített iskola falán. 1944 után ezt a táblát az evangélikus templomba menekítették, ma ott látható. 2003-ban a helyi RMDSZ emléktáblát állított Petőfi Sándor és Szendrey Júlia emlékére az egykori Térey-ház helyén épült 1. Számú Általános Iskola falára, rajta Petőfi soraival: „Itt láttam meg először kedves galambomat…” 2015-ben az emléktábla magyarellenesség céltáblájává vált. Egy civil szervezet levetette azzal az ürüggyel, hogy nincs rajta román nyelvű fordítás. A kérést a magyarok teljesítették. Ám most újra ez a kifogás merült fel, a pár héttel ezelőtt felállított Kölcsey-szobor esetében. A kifogás ismét az volt, hogy nincs ott a Himnusz egy sorának román fordítása.

A város szülötte Kaffka Margit írónő, 1880. június 10-én született, 1918. december 1-jén halt meg Budapesten a spanyolnátha járványban kisfiával, Petikével együtt. A Nyugat nagy nemzedékének tagja volt, a lélektani epika nagyszerű megalkotója.

Itt, Nagykárolyban koptatta a macskaköveket, később a flasztert a gyermek Ady Endre, ez volt legközelebbi iskola Érmindszenthez, szigorú apja ide hozta, hogy gyakran rajta tarthassa a szemét. De nem sokáig volt ez így, mert Ady Endre Zilahra ment iskolába, ez egy kicsit távolabb volt, oda apja nem tudott minden héten Zilahig elkocsizni, mert a birtokkal is foglalkozni kellett. Így aztán a fiú élte a boldog diákéveket, s később szép verssel hálálta meg egykori iskolájának a türelmét és a gondoskodást, hogy semmiben nem akadályozta: Üzenet egykori iskolámba.

Petőfi Partiumban

1846. szeptember elején, Petőfi Szatmáron járt Pap Endre költőnél, aki hajdan Kölcsey joggyakornoka volt, majd Riskó Ignác vármegyei főjegyzőnél töltött néhány napot. Ezek után szekéren Nagykárolyba mentek, a háromórás úton jól felhergelték magukat a politikai fordulatokon, így érkeztek a megyegyűlésre, és mentek szállásukra, az Arany Szarvas fogadóba. A megyegyűlésen már ott voltak a térség mobilitásai, köztük Teleki Sándor is, a „vad gróf”. Itt, a fogadó éttermében ismerkedtek meg, itt zajlott le a „bemutatkozás”, ami már a történelem, az irodalomtörténet része: „Ön az első eleven gróf, akivel beszélek” – így a költő. „Hát döglöttel beszéltél-e?” – kérdezett vissza Teleki. „Az magam is voltam komédiás koromban” – így Petőfi. „Na, cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok” – válaszolta Teleki. Ez a rövid párbeszéd hamar feloldotta a feszültséget, és egy különleges barátság vette kezdetét. A gróf öregkori visszaemlékezésében leírja aprólékosan, milyennek látta akkor a költőt: „Középtermetnél valamivel magasabb alak, sugár növéssel, arányos testtagokkal…”

Az erdődi vár bástyája 2023 áprilisában.
Demeter Zsuzsanna fényképe

Nem tudhatta a költő, hogy eközben egy közeli házból – mégpedig Térey Gábor, Szendrey Júlia barátnőjének apjának, a Károlyi grófok uradalmi főinspektorának háza ablakából – a két kisasszony már szemügyre vette Petőfit. Tudniillik Júliát az apja behozta Károlyba a megyebál idejére, hogy fiatalok társaságában legyen, no meg volt már egy tisztelője is, aki időnként meglátogatta Erdődön a lányt a szülők örömére, hadd találkozzanak itt is. Közben már a költő is észrevette a két lányt, igen nézegette az alacsonyabb, sötét hajú Júliát, gyakran tekintgetett a szemben álló ház felé. Később, már egy év múltán írta: „Amott a fogadóval átellenben a kert és a fák, melyek alatt először láttam őt tavaly szeptember 8-án 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet.” A többi már a sors, része a magyar költészetnek. Az Arany Szarvas vendéglőben este táncmulatság volt, erről Petőfi barátja, majd esküvői tanúja, a nagybányai Törökfalvi Papp Zsigmond számolt be. A bálon Petőfi is megjelent, ott le se vette szemét az egyik lányról, a karcsú termetű, élénk pillantású kedves alakról, Szendrey Júliáról. Azt mondta barátjának: „Az a lány az enyém!” Ott volt a báli forgatagban Uray Előd szolgabíró, aki bizony forgatta a táncban Júliát, de a költőt ez nem érdekelte, komoly volt, és határozott. Petőfinek egyébként az egész szatmári ifjúságról megvolt a maga nem is hízelgő véleménye. Végül egy másik barát, Riskó Ignác mutatta be Petőfit Júliának és Térey Máriának.

Petőfi a következő napokban kikocsizott Teleki Sándorral Erdőd felé, közben pedig megírta Júliához című versét. Teleki kocsija, valamint lovai lenyűgözték a költőt, aki szerette volna kipróbálni a hajtást. Teleki biztatta, hogy menjen ki hozzá Koltóra, megtanítja lovagolni és hajtani. Majtény felé hajtottak – ez az emlék köszön vissza A majtényi síkon című versből. Lám, így fonódott össze a költő életének legszebb napjaiban is a szabadság és a szerelem.

Eljött az idő, szeptember 19-én Papp Endre és Riskó Ignác kíséretében Petőfi kikocsizott Erdődre Szatmárról. Júlia szülei akkor még szívesen látták a híres költőt Erdődön, a látogatás ebédmeghívással is járt. A következő napokban Szatmáron is találkoztak a fiatalok, ám Petőfi barátai (főleg Sass Károly) elérhetetlennek tartották Júliát Petőfi számára, hiszen e napokban rendszeresen megjelent Erdődön Urai Előd is, akit a szülők szívesen fogadtak, mint jövendőbeli kérőt. A költő gondolatai minden nap Júlia körül forogtak. Kirándult barátaival a környéken Nagybányára, Szatmárcsekére – akkor oda nem kellett útlevél –, de nem tudott elszabadulni a lány emlékétől, érzelmei elragadták, ezekben a napokban több verset is írt. Közben zajlott a bújócska az érzelmekkel, Júlia határozatlan volt, és megzavarta a rázúduló érzelmek hevessége. Petőfi ősz végén már Koltón volt, előtte egy napot Nagybányán töltött, majd szeptember 25-én érkezett Koltóra. Telve volt az erdélyi hegyek, erdők látványával, ezt írta meg Erdélyben című versében. Ez a vers először a koltói kastély ebédlőjében hangzott el.

Felhasznált irodalom

Hegedüs Géza: Körösparti metropolis. Nagyváradi legendárium. Várad, villanyváros. Palatinus Kiadó, 1999.

Bihar megye útikönyve. Prolog Kiadó, Nagyvárad, 2004.

Indig Ottó: Arca az időnek. Literátor Könyvkiadó, Nagyvárad, 1996.

A vér városa: Nagyvárad. Válogatta Robotos Imre. Csokonai Kiadóvállalat, Debrecen, 1992 .

Hegedüs Nándor: Ady Endre Nagyváradon. Szabadság napilap.

Implon Irén: Nagyváradi tollrajzok. Literátor Könyvkiadó, Nagyvárad, 1993.

Koltói kalauz. A Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület.

Szatmári Kalendárium 2023.

Fazekas Árpád: Szilágyi István, Arany János Iza-parti hű barátja. Kelet-Magyarország. 1987. július, 44. évfolyam.

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményei a történelmi Máramarosban. Szerkesztette Mazalik Alfréd, Máramaros Publicisztikai és Művelődési Egylet, 1999.

Zöld ország Máramaros a századok tükrében. Máramarosi írások antológiája. Szerkesztette Ioan J. Popescu, SZMISZ kiadó, Máramarossziget, 2012.

Gazda István: Kuriózumok a magyar művelődés történetéből. Kossuth Kiadó, Budapest, 1990.

Dávid Gyula, Mikó Imre: Petőfi Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.

Péteri I. Zoltán: Régi képeslapok, régi történetek. Nagyvárad-Olaszi. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016.

Balázs D. Attila: Szent László és Nagyvárad régi képeslapokon. Magyar Polgári Egyesület, Nagyvárad, 2017.

Péteri I. Zoltán: Főúr, fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idejében. Noran Libri–Riport, Budapest–Nagyvárad, 2013.

Arany és Petőfi levelezése. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.

Andrea Dobeș, Daniel Giurgiu: A máramarosszigeti „Dunai Munkatelep”. Márton Áron püspök „lakhelye” három éven át. Székelyföld, 2023. február.

Jegyzetek

1 Részlet Petőfi Sándor: Búcsú 1844-től című verséből.

2 Várkonyi Nándor: Az üstökös csóvája. Összegyűjtött tanulmányok. Budapest, 2006.

Hozzászólások

Nagyváradi Szű… (nem ellenőrzött) küldte be 2023. 12. 05., k – 22:56 időpontban

Permalink

 

                                                        Kedves barátaim !

     Ez az anyag egy igazi kincs. Várom türelmetlenül a második részt.

                                 - Nagyváradi Szűcs Mihály -

Új hozzászólás