Minden családi történet általában egy fényképpel szokott kezdődni. Mint például ez is.
Én áldásnak nevezem azt a gyermekkort, amelyben éltem, az 1960-as évek elején. Közös házban laktunk a nagyszüleimmel: ők a díszesebb, tornácos, utca felőli, első részben, mi a hátsó bejáratú, oldalsó szobában. Ez akkoriban így dukált, a család fiatalabbjai csak az öregek kihalása után foglalhatták el az első szobát. De ez nemcsak Széken volt így, hanem faluhelyen mindenütt. Nem is volt ezzel baj, mert ezt mindenki magától értetődőnek tartotta.
Természetesen kisgyermekként naponta többször is bementem a nagyszüleimhez. Bapóm már ekkor öreg volt, és csak az ágyban ülve olvasta naphosszat a Bibliát. Megszoktuk, hogy csak akkor beszéltünk vele, ha kérdezett. Nanó, aki fiatalabb volt, jó időben kinn tartózkodott a nyári konyhában, vagy a tornácban kézimunkázott, s olvasta az újságot. Ezeken a napokon én is csak jöttem-mentem hozzájuk meg vissza. Téli napokon azonban, amikor bent rekedtünk a házban, megültem náluk, mint a kotló. Nanóval elmeséltettem ugyanazokat a régi történeteket, amelyeket már kívülről tudtam, és főleg elnézegettem a falra akasztott, berámázott, családi fényképeket, amelyeknek külön történetük volt. Egyiken különös ruhájú, egyáltalán nem széki kinézetű család volt látható. Nanó pedig elmondta, szóról szóra a következőket:
„Mikor kitört a tizennégyes háború, behívtak minden épkézláb férfit, köztük bapódat és a két öccsét is. János nevű testvére rövidesen oda is maradt, meglőtték a fronton, a felesége akkor volt várandós, a gyermeket soha nem látta. Dani nevű testvére, aki még legény volt, szintén megsebesült, de túlélte. Szibériába hurcolták fogságba, ahol aztán a lábát is levágták. A kórházban megismerkedett egy özvegy ápolónővel, akinek egy kicsi leánykája is volt, azt elvette feleségül, és amikor jobban lett, letelepedett az Omszk-Tomszk-i területen lévő Dergeuszava faluban. Négy közös gyermekük született. Mindezeket levélben megírta, az itthon maradt testvérének, bapódnak, akivel több levelet is váltottak...”
Telt-múlt az idő, és kitört a második világháború is. Daninak ekkor már besorozták az elsőszülött, szintén Dániel nevű fiát. Az apja – biztos, ami biztos – egy papírra felírta a széki rokonok címét, mert sohase lehet tudni, mit hoz a sors, legyen az ott a fiú zsebében. És mit ad az Isten, ez a fiú, 1944. október 11-én már ott volt, orosz katonaként, Szamosújvár bombázásánál. Sőt, egy katonai autóval már a füzesi hídhoz ért, ahol megtudta, hogy az ott torlódó szekerek éppen a széki útra hajtanak. Leszállt a kocsiról, és az óriási kavarodásban, néhány magyar szót kiabálva, majd egy tolmács segítségével, megértette a székiekkel, hogy ő éppen az ottani bíróhoz igyekszik, aki az ő nagybátyja. Nem szívesen vették fel a székiek maguk közé, de aztán mégis helyet szorítottak neki az egyik szekéren. Ám alig haladtak valamit, a hidat bombatalálat érte, lövöldözés is támadt, és a fiú meghalt. A székiek közül is sokan áldozatul estek, de néhányan, akik megmenekültek, mikor hazaértek, hírül adták a bírónak az esetet.
Mikor idáig ért a történettel, nanó már rendszerint a szemét törülgette:
„Bapód azonnal lóra ült, és sietett a tragédia helyszínére, ahol az emberek már javában válogatták a halottakat. De, mint mondták, a halott katonát már elszállították az oroszok. Állítólag a dési hősök temetőjében nyugszik. Nem láthatta meg soha azt a helyet, ahonnan, sok évvel azelőtt, az apja a nagyvilágba szakadt...”
A fénykép akkor készült, amikor a fiút besorozták katonának. Egyet hordott ő magánál, hogy majd ha a rokonokra rátalál, azzal igazolja magát. A másikat postán küldte el az apja, nagyapámnak. A két kép azonban soha nem találkozhatott. A kommunista időkben megtiltották a külföldi kapcsolatot, bapó soha nem kapott több levelet a testvérétől. Valószínűleg ő sem többet Székről, hiszen bapó is többször írt neki, de válasz soha nem érkezett. A rendszerváltás után sokfele próbáltam a szibériai unokatestvérek után kutatni, de nem jártam sikerrel. Nemrég, a 2022-ben megjelent, Balladák könnye című könyvemben próbáltam emléket állítani ennek a történetnek és a két, tragikus sorsú Szász Dánielnek. Ennyi maradt utánuk. A könyv – amelyben más széki élettörténeteket is feldolgoztam – mottójaként ezt az idézetet választottam: „A múlt nem a hátunk mögött van, hanem bennünk.” (Csoóri Sándor)
A vér szava
Dörögnek az ágyúk a dési Rózsadombon,
Jönnek az oroszok, nehéz autókon.
Dáváj, dáváj, dáváj – csak úgy kiabálnak,
futnak az emberek, amerre csak látnak.
Az egyik kocsiról valaki leugrik,
kezében papírlap, azzal hadonászik.
Szép szál katona, kék szemű, szőke,
arca is biztató, nem is félnek tőle.
Nézzék – mutatja – ez van ide írva:
Szék község – ismerik? – kérdi majdnem sírva.
Itt született apám – mondja oroszul,
meglátszik rajta, hogy alig tud magyarul.
Összegyűl a tömeg, máris sokan vannak,
félnek is, de mégis, jót tenni akarnak.
Köréje gyűlnek, kerül már tolmács is,
a szép történettől ellágyul a szív is.
Magyar fiú vagyok – mondja a katona,
nem voltam ellenség, nem is leszek soha.
Ne féljenek tőlem, nem kérek én sokat,
csak hogy Szék felé mutassák az utat.
Üljünk autóba, magammal elviszem,
aki elirányít, jól meg is fizetem.
Szólnak az ágyúk, dörög az ég alja,
de a katona még csak nem is hallja.
Zúgnak a repülők, menekül mindenki,
de ez a katonát cseppet sem érdekli.
Csak a tájat nézi, miközben könnyezik,
mint aki messziről most hazaérkezik.
Húsz éve már, hogy készül a nagy napra,
mikor Székvárosát végre megláthatja.
Úgy jön ide vissza, az ősei földjére,
mint a sas, mikor visszaszáll a régi fészkére.
A sok ágyúgolyó süvít, mint a szél,
de a fiú nem fél, és csak egyre mesél:
Nagybátyám a bíró, vannak rokonok,
hozzájuk megyek, velük is maradok.
Szibériába majd írok egy levelet,
hogy itt maradok, bizony, örökre, ha lehet.
Apám úgyis, mindig, nekünk azt mesélte,
hogy Székvárosában ott maradt a szíve.
Hát én visszahoztam, elhozta a vérem,
nem is viszem el azt, erre Istent kérem.
Robog az autó, a fiú álmodozik,
szép meséje közben fel-fel sóhajtozik.
Jövőjét tervezi, kovács lesz belőle,
csupa jót fognak majd hallani felőle.
Ha Székváros az apját el is veszítette,
ő lesz majd ezentúl jó széki helyette.
A füzesi hídnál ellenőrök vannak,
a széki útra térni akárkit nem hagynak.
Torlódnak a kocsik, az utat elállják,
ropog a fegyver is, a lőszert nem sajnálják.
Fütyül a sok golyó, potyára nem hullik,
az orosz katonának is szívébe fúródik.
Kezében a papírt még mindig szorongatja,
de amit azon ír, már soha nem láthatja.
Gyűlnek a székiek a füzesi hídnál,
úgy állnak ott, akárcsak egy sírnál.
Válogatnak a sok meglőtt ember közül,
akit felismernek, az szekérre kerül.
Az orosz katona kilétét nem tudják,
ott hagyják a földön, majd csak elszállítják.
Elment már a levél nagy Oroszországba,
Szibéria közepén, a Tomszki járásba.
Az van a pecsétes levélben megírva,
Szász Dániel meghalt, hősnek nyilvánítva.
A dési temetőben el is van temetve,
neve a hősök közt fel is van tüntetve.
Az Om folyó partján üldögél egy apa,
keserű sóhaját elnyeli a tajga.
Szíve már nincsen, az élet elkérte,
két nagy háború darabokra tépte.
Nem is lesz az többé soha összerakva,
Székvárosán maradt a legszebb darabja.
