A befejezett síremlék (2.)

Ágyú ontá ki az ágyúhős szívét

Gábor Áron életútja a sepsiszentgyörgyi Székházban tett fogadalmától a kökösi csatáig nagyrészt ismert: kitalálta a fekvő helyzetben, lyukas csővel öntött löveg technológiáját, felállította a kézdivásárhelyi hadiipari üzemet, tüzéreket képezett ki, megszervezte a szorosok védelmét, s ha kellett, Moldvába kémkedni is átment. Berde Mózes javaslatára – „utólagos jóváhagyás reményében” – tüzérfőhadnagyi rangot kapott, Kossuth Lajos őrnaggyá léptette elő, egyben kinevezte az önálló székely tüzérség igazgatójává. Nélkülözhetetlenné vált mindenhol, és ő igyekezett is minden kérésnek és parancsnak eleget tenni. Egyvalamivel nem tudott mit kezdeni: magánéletével.

Hogy mikor szegődött hozzá „hűséges árnyéka”, Velcsuj Jusztina, arról nem maradtak fenn adatok. Hogy ki volt Velcsuj Jusztina, az Süli Attila hadtörténész Gábor Áron-monográfiájából¹ derül ki: anyakönyvi bejegyzése szerint 1824-ben született Nyiszulany Velcsuj és Nagy Mária gyermekeként, az anya „feltehetőleg csángó. Jusztina tehát az édesanyja vallását követte”, vagyis katolikus volt – ezt bizonyítja, hogy 1856-ban, mikor immár törvényesen férjhez ment a berecki Istók Andráshoz, az esküvőt a katolikus templomban tartották, illetve az 1874-ben bekövetkezett halálakor temetése is a katolikus szertartás szerint történt. Gábor Áron és Velcsuj Jusztina élettársi kapcsolatából 1849. április 13-án egy törvénytelen gyermek született, Áron, a „kis tüzér” – miként Gábor Áron nevezte fiát egy Turóczi Mózeshez írott levelében –, azonban alig háromhetesen, május 7-én elhunyt. Másnap temették el a kantai plébánián, Gábor Áron a gyászszertartáson nem vehetett részt: felsőbb utasításra a Kolozsváron létesítendő ágyúgyár ügyében a kincses városban tartózkodott.

Gábor Áron földi pályafutása nem egészen 35 esztendőt tartott – ebből mindösszesen néhány hónapot élt: 1848 novemberétől 1849 júliusáig. Háromszék önvédelmi harcának – éppen az általa a novemberi székgyűlésen tett felajánlás következtében vállalt – kimondása adta meg számára azt a kitörési lehetőséget, amelyet sem a tanulás, sem a katonáskodás nem biztosíthatott. A befele forduló, kudarcai és a társadalmi számkivetettség okán önmagával meghasonlott mesterember egyik napról a másikra vezéregyéniséggé vált, akire a honvédek felnéztek, akit a tüzérek atyjukként tiszteltek, aki mögé félelmet nem ismerve sorakoztak fel az addig a katonai szolgálattal meg nem ismerkedett fiatalok és a kiszolgált határőrök egyaránt. Üstökös volt a szabadságharc egén, útja az ismeretlenségből a megdicsőülésbe vezetett.

Gábor Áron halálának körülményei legalább annyira misztikusak, mint az életét átszövő legendák. A kökösi csatában történt elestét a szemtanúk többféleképpen írták le vagy mesélték el, „legfeljebb annyiban értettek egyet, hogy az ágyúi mellett, a tüzelés irányítása közben következett be”, írta Bordi Zsigmond Lóránd történész-régész a kökösi csatát rekonstruáló tanulmányában². Eszerint „Gábor Áron halálának helye az országút és a vasút által bezárt tompaszögben, nagyjából az egykori bakterház³ környékén lehetett. (...) A halálhírét közzé tevő újsághír forrása egy tűzmester szerint »egy kartácsgolyó [...] szívén úgy találta, hogy hátán ugrott ki, s szörnyet halt«. Az ütegét tőle nem messze irányító Szabó Sámuel szerint: »a középen, az országúttól jobbra, egy 6 fontos golyó bal karja tövénél találta; ámbár vér belőle nem folyt, rögtön meghalt«. Szabó azt feltételezte, hogy a fehér lovon ülő őrnagyot az oroszok felismerték és több ízben egyszerre 3–4 ágyú vette célba. A Gábor Áron mellett tevékenykedő Nagy Sándor szerint a végzetes találatot egy 3 fontos ágyúgolyó okozta, »mely kiszakitá kebléből a nemes szivet«. Gál Sándor emlékirataiban ellenben arról emlékezett meg, hogy Gábor Áront, »aki áthágva Gál parancsait, elhagyta a tartalékosok közötti helyét és az első vonalba ment – ágyúgolyó érte és szörnyethalt«.

Első látásra kétségbe vonható a tűzmester által közölt adat, mely szerint a halál oka egy kartácsgolyó volt. Ugyanis ezt a lövedéktípust csak kis távolságon belül (általában 400 lépésig) használták, míg az ütközet során az ágyúk a 6 fontosok hatásos lőtávolságának határán állva tömör golyókkal tüzeltek egymásra. Egy időközben előkerült adat azonban más megvilágításba helyezi ezt az információt. A Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményébe 1915-ben két olyan ágyúgolyó-töredék került, amelyről a leltárkönyvben a következő bejegyzés található: »Ágyúgolyó töredék. A kökösi csatatéren Mara Gábort ölte meg [...]« Mara Gábor megsebesülésének körülményéről Gál Sándor emlék­iratai szolgálnak adatokkal, miszerint az őrnagy a kapott parancsot megszegve (tudniillik azt, hogy maradjon zászlóalja mellett) az első vonalba ment, és halálos sebet kapott. A sebet ezek szerint nem egy ágyúgolyó, hanem repeszek okozták. A kartács használata ez esetben is kizárható, de a repeszek által okozott sérülések magyarázataként fennáll az a lehetőség, hogy az orosz ágyúgolyókat túlságosan ridegre edzették, és azok a becsapódáskor darabokra törtek. Ezt a szempontot figyelembe véve Gábor Áron esetében sem zárható ki a repesztalálat.

A Nagy Sándor által említett 3 fontos lövedék nem jöhet számításba, ugyanis ilyeneket ott és akkor csak a székely tüzérség használt. Az orosz könnyűütegek felszerelésébe 6 fontos ágyúk tartoztak, amelyek a székely 6 fontosoknál valamivel kisebb súlyú (2,457 kg) és átmérőjű (80,85 mm) lövedéket lőttek ki. Ennek ellenére ismét csak nem zárható ki egy, a normál 6 fontosnál kisebb lövedék által okozott halálos találat.

Végeredményben mindhárom visszaemlékezőnek igaza lehet, és Gábor Áron halálát egy felpattanó ágyúgolyóból levált nagyobb méretű repeszdarab által okozott belső sérülések okozták.”

 

Legenda születik

A Gábor Áron-legendák sorát a kökösi csatában született „félrevezetés” nyitotta meg: Nagy Sándor azt mondta a közelében tartózkodóknak, az őrnagy „csak könnyű sebet kapott, minek bekötözésével azonnal visszatér”⁴. A hadsegéd a már halott Gábor Áron nevében még kiadatta a tüzelési parancsot, s mint ismert, a csatában a háromszéki honvédeknek sikerült feltartóztatniuk az oroszok túlerőben levő csapatait. A szájhagyományban fennmaradt egy olyan változat is, miszerint Gábor Áron még élt, amikor Uzonba szállították. Salamon Sándor (1920–1998) sepsiszentgyörgyi tanár, író felkérésére az 1-es számú Líceumban (a mai Székely Mikó Kollégiumban) tanuló uzoni diákja, Veress Gyula 1957. május 5-én szülőfalujában Antal F. Jánostól (57 éves), Váncsa György­től (82 éves) és Barabás Ferenc uzoni gyógyszerésztől Gábor Áronra vonatkozó visszaemlékezéseket jegyzett le. Közülük Antal F. János, kinek nagyapja mint hajtó vett részt a kökösi csatában, azt mesélte, hogy a súlyosan sebesült Gábor Áront, mikor Uzonba hozták, „a jelenlegi (1957) gyógyszertár helyén volt [...] zsúpfödeles ház [...] verandáján egy nyári heverőre fektették le. Vérzett nagyon, újrakötötték és Kézdi felé vitték tovább. Uzonból élve vitték el, de ahogyan a falut elhagyták, meghalt. Így Eresztevény mellett elhantolták.” Hasonlóan emlékezett vissza Barabás Ferenc gyógyszerész is, akinek nagyapja, Barabás József „műszaki százados volt Gábor Áron csapatában”. Ő azt is tudta, hogy a gyógyszertár helyén egykor álló zsúpfödeles ház csárda volt abban az időben. Ellentétben Antal F. Jánossal, ő úgy hallotta nagyapjától, hogy Gábor Áron a csárdában vérzett el. Mielőtt meghalt volna, még „vizet adtak neki, amit megivott, és azután rögtön meg is halt”. Ekkor gyorsan tovább indultak, így az oroszok elől menekülve, a holttestet szállító csapat „annyi előnyre tett szert, hogy Eresztevény határában el tudták hantolni, és a tért jeltelenné tették.” Az idős gyógyszerész azt állította, hogy a csárdát nagyapja azért vásárolta meg később, „mivel ahhoz szomorú emlék fűzte, és annak a helyébe építette a jelenlegi (1957) gyógyszertár épületét.” (Kézirat a Székely Nemzeti Múzeum könyvtára megőrzésében. Demeter Lajos közlése.)

Azt sem tudni bizonyosan, mennyi ideig pihent „fehér koporsóban”, azaz gyalult deszkaládában Gábor Áron holtteste Uzonban. A székely haderő parancsnokának, Gál Sándor honvéd ezredesnek a szabadságharc alatti tevékenységét kutató Németh György főlevéltáros szerint Gábor Áron holttestét a kökösi csata után két napra, vagyis 1849. július 4-én szállították Uzonból Eresztevénybe,⁵ Gábor Áronnak a kökösi csatába való indulása előtti utolsó táborhelyére. Orbán Balázs leírása szerint az oroszokkal való összecsapásra készülve Gábor Áron „egy czinkanna bort töltetve, miután abból szokása ellenére ivott, átnyújtá segédtisztje Nagy Sándornak, mondván: »Igyék hadnagy úr, többet úgy sem iszunk, mert ma véres napunk lesz.«”⁶ Az eresztevényi táborhelyen érte 1849. július 4-én a Gál Sándor honvéd ezredes által vezetett csapatot a hír: Lüders tábornok két fronton, a kökösi és az aldobolyi hídnál is támadást indított Háromszék ellen. Hogy mindkét vonalon védekezésre készülhessen, Gál Sándor Sepsiszentgyörgyre húzódott vissza. „Ez alatt a tüzérség egy része, mely Eresztevényen állomásozott, az atyjukként szeretett vezért temette el a falu cintoromában, s éppen díszlövésekhez készült, midőn futár jött azon rendelettel, hogy siessenek Szentgyörgyhöz, mert az ellen a Szépmezőn nyomul előre. Ott hagyták a felkoszorúzott friss sírhantot, rohanva azon csata vesztébe, melynek egyenetlen küzdelmeiben annyi székely hős vérzett el.”⁷ A friss sírra azonban portyázó kozákok akadtak rá, akik „lovaikkal egyenesre táncoltatták azt, így akarva vak dühökben bosszút állni annak hamvai felett, kit míg élt, féltek, s kinek jól ismert nevének hallatára remegtek” – írja Orbán Balázs, hozzátéve: „Eresztevényi Antal bajtársa azután újból felhantoltatta a drága hamvakat őrző sírt s azt korláttal vette körül, s hogy oda a nagy halott emlékéhez méltó emlékkő nem helyeztethetett, azt a Bach-rendszer gyászvitézei – kik nem csak az élőket, hanem a halottakat is féltik – akadályozták meg, kik még egy egyszerű fejfát sem tűrtek meg a dicsteljes napok emlékét védő sír felett.” Gábor Áron sírját hosszú időn át Eresztevényi Antal és testvére, László⁸ gondozta, állíttattak szerény kőkeresztet is, mely idővel megkopott és megdőlt, s miután a két testvér kiöregedett, a sírt teljesen felnőtte a gyom.

Gábor Áronhoz méltó síremlék állítása még a kiegyezés előtt, az 1861-ben alakult, és rövid idő múlva betiltott Rikánbelőli Honvéd Segélyező Egylet alakuló gyűlésén felmerült, bizottságot is alakítottak e célból, az emlékmű költségeit közadakozásból szándékoztak fedezni. A pénz azonban a kezdeti fellelkesedés után csak nehézkesen gyűlt, a síremlékalap gyarapodását az is hátráltatta, hogy időközben Sepsiszentgyörgy városa is elhatározta egy honvédemlék felállítását – melynek költségeit szintén közadakozásból szándékoztak fedezni.

 

A várakozás pohara csordultig tele

Gábor Áron síremlékének ügyét a Brassóban indított Nemere „politikai, közgazdászati és társadalmi lap” karolta fel, helyet adva a számonkéréseknek is. Így például a Nemere 1871. november 17-i és 21-i számában folytatásban jelent meg a tárcarovatban az Adatok Gábor Áron életrajzához című, R. R. honvédszázados által írt visszaemlékezés, melyet így zár a szerző: „Végül csak annyit említek meg, hogy Gábor Áron sírja – daczára annak, hogy e czélra némi pénz gyüjtetett, és daczára annak, hogy e csekély összeget B. Sz. Zs.⁹ azon igérettel vette át, hogy egy a hőshöz méltó siremlék fölállithatására a kellö lépéseket megteendi: az eresztevényi temetőben egy fekete egyszerü fakeritésen, és még egyszerübb sirkövön kivül, semmi ékességgel nem bir. Feledve vannak hamvai mint élete volt; de nagy lelke felejthetetlen azok előtt kik az akkori nagy napokat átélték.”

Az elfeledett hamvak és az emlékállítás be nem váltott ígérete kényszeríthette arra Gábor Imrét, hogy a Rikánbelőli Honvéd Segélyező Egylet 1871. márciusi gyűlésén felvesse testvére, Gábor Áron földi maradványainak hazaszállítását: „ha bár szerény emlék szobor felállitása ezelőtt több évekkel el volt határozva, – melyre adakozások is történtek, s mégis semmi eredménye idáig; s ha netán továbbra is elhanyagoltatnék azon esetbe, kész leend a hála érzet ösztönéből ezen drága porrészeket Beretzk mint szülötte helységébe atyok mellé egy sirhalom alá elhelyezni.”¹⁰

A nyilvános elszámolás azonban késett, így hát a síremlékre addig begyűlt összeg hasznosítására más ötletek is születtek: Puskás Lajos református pap például felvetette, az „emlékoszlop”-ra befolyt pénzt a Kézdivásárhelyen akkor létrehozandó árvaintézet alapítására fordítsák, „mivel szerény nézetem szerint, inkább méltányolva lenne a Gábor Áron emléke a nemzet által, ha ezt látná mindenki a Kézdi-Vásárhelyi árvaintézeten felírva: Gábor Áron árvaintézet, mint bármely fényes siri emlék­oszlopon azt: Itt nyugszik Gábor Áron, mert igy elásatik a pénz, úgy pedig kamatozni s áldani fogja ezer meg ezer gyám nélküli árva, mig nemzetünk fennáll.”¹¹ Az ötletet, bármily nemes célú kezdeményezés legyen is, azonnal elvetette Bitai Bajkó Lajos¹², már a lap következő számában kifejtve, hogy „Tisztelek én minden szépet, jót és nemest, és ezek sorában magát az árvaintézeti eszmét is, de hogy egy hadi siremlékre szánt összeg arra, vagy bármi más czélra fordittassék, az ellen nyilvánosan felszóllalok, mert Gábor Áron megérdemli Háromszéktől, hogy sírja fölé olyan monumentumot állíttasson, mely előtt az idegen bámulva, a hazafi imádkozva álljon meg.”¹³

1874. október 11-én felavatták Sepsiszentgyörgyön a honvédemléket, így hát a köz figyelme újra Gábor Áron sír­emlékére terelődhetett: „Egy 861-beli adakozó”¹⁴ nyitotta meg ismét a nyilvános számonkérések sorát, szóvá téve azt is, hogy amennyiben nem történnek konkrét lépések a síremlék ügyében, úgy Gábor Imre beváltja fenyegetését, és bátyja hamvait hazaviszi Bereckbe: „Mert ha ily pangó helyzetbe fog továbbra maradni azon szobor kérdése, könnyen megtörténhetik, hogy egy kora reggel arról lesz nemesi szék közönsége értesülve, mit 871-ben márcz. hava 11-én tartott bizottmányi gyűlésben az elhunyt rokona mondott: t. i. mellőzve a begyűlt összeget, mellőzve a nemzet akaratát, miután a várakozás pohara csordultig tele, Bereczkbe a bajnok szülői hamvához lesz, Gábor Áron hamva szállítva s az eresztevényi sirhant kövébe vésve lesz ezen hir tétel – »hic jucuit corpus Aronus Gábor, sur exit non est sic¹⁵.«”

A további vitákat megelőzendő végre Cseh Sándor közzétesz a Nemere hasábjain egy kivonatot a „Rikán belüli »Honvéd-segélyző egylet« jegyzőkönyvéből”, melyből kiderül, az adományok folyamatosan érkeznek az egylethez, de a pénzt nem adják oda az egylet alakulásakor az emlékmű felállítására vállalkozó báró Szentkereszty Zsigmondnak, mivel „ő segélyzési kötelezettségére még eddig mit se fizetett bé”.¹⁶

A gyűjtésbe az időközben¹⁷ Sepsiszentgyörgyre költözött Nemere is bekapcsolódott, adományok a szerkesztőség címére is érkeznek – ezekről a lap folyamatosan tájékoztatja a közvéleményt. Mindhiába azonban: Gábor Áron sírja továbbra is jeltelenül, elhanyagoltan áll az eresztevényi temetőben. Ezt teszi szóvá Pávai Vajna Elek¹⁸, aki Kézdivásárhelyről „visszatérő útjában” meglátogatta Gábor Áron sírját: „Szomorú érzés fogott el gyermekeimmel együtt, látva a rideg közönyt és részvétlenséget a székely nép szabadságáért elvérzett jelesünk sirja iránt. Ily hálátlanságért elitéli nemzetünket az összes müvelt világ. Hősünk sirjáról, a kivel, valahányszor szabadságharczunkra hivatkozunk, dicsekedni szeretünk s nevének emlitésére felmagasztosulva érezzük magunkat, a füvet elvitte a kaszás, de ott hagyta, ráhányta a bogáncskórókat, amelyekből egy hat araszos példányt és 5 p. forintot azon szives kéréssel küldök el a tekintetes szerkesztőségnek, hogy a bogáncskórót tetesse a múzeumba s utat nyitva a hazafias kegyeletnek, nyisson egy új aláirási ivet Gábor Áron honvéd­őrnagy siremlékére. Ha pedig majd a hazafiak buzgósága folytán az emlékkő elkészült: a sir felett törje össze a közönynek ezen tanujelét, a bogáncskórót és ereszsze szélnek, hadd tudja meg a világ, hogy a székely a bogáncskórót oly emlékkel váltotta fel, a mely hazafias kegyeletének megfelel.”¹⁹

A bogáncskóró hamarosan ismét feltűnik a lap hasábjain, ezúttal címben kiemelve: a Virgula néven aláíró szerző keményen ostorozza honfitársait, amiért hagyták gazzal felnőni azt a sírt, „Ahol a tisztelet legmélyebb kegyeletével áll meg a magyar történelem mú­zsá­ja, ahová zarándokolni jár el a szabadságharczok elmúlt szép napjaira fellángoló hazafias néma kegyelet: azt a sirt elfeledten összeroskadni hagyják Háromszéken – hadd kiáltsa a székely nemzet fülébe szabadon mindenki a lesujtó itéletet: háládatlan vagy őseidhez!”²⁰ A szerző egyben felajánlja adományok fogadására a Nemere mellett a Magyar Polgár²¹ és a Kelet²² szerkesztőségeit, azzal zárva sorait: „Most, a mikor százakra menő értékü diszkardokat vásárolunk az élő hazafinak, talán megérdemel egy szerény emlékkövet az, a ki már meghalt a hazáért.”

E fullánkos írást követően „üdvös mozgalom indult meg Gábor Áron elhagyott sirja mellett”, a Nemere már következő számában beszámol arról, hogy a síremlék ügye immár az „erdélyrészi magyarok” ügyévé vált, az eresztevényi sírkertben levő áldatlan állapotot a nagyközönség elé táró kolozsvári lapoknak köszönhetően elkezdtek befolyni adományok nem csak Háromszékről, de Erdély több részéből is. A sikeresebb gyűjtés érdekében Gyárfás Győző mérnök „fillérestélyek” szervezését javasolta, az elsőt mindjárt a sepsiszentgyörgyi nőegylet rendezte október 15-én. A lap egyúttal vállalta, hogy „Gábor Áron siremléke” címmel állandó rovatban számol be „a Gábor Áron siremléke érdekében teendő legkisebb mozgalomról”.²³

Nemsokára azonban keserűen kellett megállapítania a Nemere szerkesztőségének, hogy „A Gábor Áron siremléke iránt, úgy látszik, távoli honfitársaink sokkal nemesebben lelkesednek, mint jó magunk”, ugyanis miután a Pesti Napló is beszámolt az elhanyagolt sírról, több magyarországi település kezdett gyűjtést szervezni a Gábor Áron nagyságához méltó síremlék mihamarabbi megvalósítása érdekében, az adományokról, az adományozók nevét is feltüntetve, mindahányszor hűségesen számolt be a Nemere.

Elindult tehát egy országos kiterjedésű mozgalom, a síremlék felállításához a pénz azonban lassan gyűlt, mert bármily lelkesek is voltak az adakozók, bármily sűrűn is szervezték Háromszék-szerte a jótékonysági estélyeket, a befolyt adományok pár tíz forintos nagyságrendűek voltak csupán, míg az emlékműhöz több százas nagyságrendben szükségeltetett a pénz.

Ilyen körülmények között jött el az a bizonyos 1882-es esztendő, amikor a Rikán belőli honvédegylet elhatározta, halálának 33. évfordulóján egyházi szertartással adják meg a végtisztességet Gábor Áronnak, amiben az őrnagy sebtében végrehajtott temetésekor nem részesülhetett. Ez ellen tiltakozott Gábor Imre a bevezetőként idézett levelében, melynek bővített változatát a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Nemere és a Kézdivásárhelyen megjelenő Székelyföld ugyanazon a napon, 1882. június 25-én közölte. Gábor Imre tiltakozása ellenére a Rikán belőli honvédegylet július 2-án mégis megszervezte az eresztevényi megemlékezést, a rendezvényről a Háromszéken megjelenő lapok közül a Nemere nem számolt be, csupán a Székelyföld. De helyszíni tudósítást közölt a kolozsvári Ellenzék is, eszerint „az ünnepély szépen sikerült, daczára a kedvezőtlen időnek. Ott láttuk a környék intelligentiáját, ott a szomszéd községek százakra rugó tömegét, ott a még élő honvédeket, meggörnyedve az idők hosszú sora alatt, bágyadt szemeikben újból fénylett a honszerelem tüzének régi lángja, s megifjodva állották körül bajtársuk sirját, mintha most is a 48-ki csaták öldöklő harczsorai között versenyeztek volna a harczi dicsőség felett. Láttuk az agg özvegyeket, kik fiatalon ifjú férjeiket áldozták fel a szent ügynek, zokogásban törtek ki, midőn a múltak emlékeit látták magok előtt a régi honvédek soraiban.” Az egyházi szertartást Bálinth Károly kézdi római katolikus esperes és kanonok végezte, ünnepi beszédet Horváth Ignác alezredes mondott. Az emelkedett hangulatú eseményt a tudósító „a székely nép ünnepének” nevezi, de szóvá teszi azt is, hogy „a megbotránkozás általános volt midőn láttuk, hogy a megyei és városi bureokratia és a nagy elődök nevét viselő honvédek tündöklöttek – távollétük által.”²⁴

Az 1882-es sírbeszentelési ünnepség legfontosabb hozadéka, hogy ettől az évtől rendszeresítette a Rikán belőli honvédegylet az eresztevényi temetőben a Gábor Áron emlékére szervezett ünnepélyeket.

 

A befejezetlen síremlék

A még 1861-ben Háromszék-szinten kezdeményezett adományozási folyamat tehát húsz év alatt országos méretűvé fejlődött, és a szerteágazó gyűjtést is összefogta közben a vármegye közigazgatását ellátó ispáni hivatal, mely évente tartott beszámolóiban tájékoztatta a közönséget a pénzügyek állásáról, így a Gábor Áron síremlékalapról is. 1890-ben például a Székely Nemzet arról tudósít, hogy „a Gábor Áron siremlékalap 1889. évi számadása szerint volt bevétel 437 frt 07 kr, kiadás 20 frt 05 kr, év végén a vagyoni álladék 417 frt 02 kr.”²⁵

S bár ez a pénz még csupán fele volt az emlékműállításhoz szükséges összegnek, az ispáni hivatal ekkorra már elérkezettnek látta az időt a síremlék megvalósítására. 1891 elején jelenik meg az évtizedek óta várt hír a Székely Nemzetben: „Háromszékvármegye alispánja, báró Apor Gábor felhívása folytán a háromszékvármegyei államépitészeti hivatal tervezetet készitett egy diszes siremlékhez, mely Gábor Áronnak az eresztevényi temetőben nyugvó porai fölé emeltessék.”²⁶ Az Elhagyott sír című tudósítás részletesen beszámol arról, hogyan fog kinézni a síremlék, kifejtve azt is, hogy „Az emlékmű létesülése a költségek begyűlésétől függ. Lapunk korábbi gyűjtése alapján a vármegye kezelése alatt a Gábor Áron siremlék-alap ma 438 forintra megy. Ennek az összegnek közel kétszeresére van szükség, hogy az impozáns emlék felállitható legyen.”

A Székely Nemzet tudósításának alapját Gyárfás Győző királyi mérnöknek az ispáni hivatalhoz címezett átirata képezi, az eredeti kéziratot az Állami Levéltárak Kovászna Megyei Szolgálata őrzi.²⁷

 

„Műszaki leirás és javaslat

Gábor Áronnak emelendő siremlékhez

 

Gábor Áronnak »a székely ágyúhősnek« mindeddig nem emeltetett méltó emlék.

Egyszerű fejkő jelzi sirját az eresztevényi temetőben, közvetlenül a[z] állami közút mentén levő kicsi templom mellett.

A kegyelet régóta érezi, hogy kötelessége megnyilatkozni egy méltó emlékkő emelése által, hogy ne födje a hősnek hamvait »jeltelen sir« s hogy hirt adjon a hősről honfinak és idegennek olyan emlék, melyhez eljár lelkesedést meríteni a múltakból és hazaszeretet tanulni a jövőre a következő nemzedék!

Háromszékvármegye alispánja, méltóságos báró Apor Gábor úr 1888. évi április hó 21én 4342 szám alatt felhivta tisztelettel alulirottat, hogy mintegy 400 forintig terjedő költségösszeg keretén belűl, Gábor Áron siremlékéhez tervezetet készitsen, melyhez a báró Szentkereszty Béla úr ő méltósága által felajánlott, hadi jelvényeket ábrázoló kődiszitmény is felhasználtassék.

Ennek következtében alulirott egy tervezetet készitett, mely a felirat számára való márványtáblán kivül, külső részeiben egészen málnási trachitkőből állitandó elé s a bemutatott tervezet szerint a következőkben van ismertetve:

Az alapozás czölöpökre fektetett gerenda rácsozás, melyre az 1 20 mélységű alapgödörbe, földszinig, terméskőből, vízálló mészbe rakott alapfalazat rakandó.

Az emlék maga, háromsoros lépcsőzettel ellátott lábazati részből áll, melyre az emlék zöme, kiálló sarokoszlopokkal ellátva helyezkedik. Az oszlopfök fölött az emlékoszlop nyaka, az architráv mint szalag húzódik végig s a főpárkány után letompitott élű födőlap képezi az emlék betetőzését.

Az emlékmű vizszintes metszete paralellogram s a szélesebb homloklap az eresztevényi templom oldalával párhuzamosam, az állami közút felé forditandó.

A lábazat középső részei s az oszlopok váltakozó rétegei rusztik modorban idomitott, faragott kövekből állitandók elé.

A munka szakértő kőfaragó mester által hajtandó végre s költsége 870 frt 72 krajczárra megy, melyen alul a 4.80 méternyi szabadmagassággal biró, impozáns emlék nem volt költségelhető.

Megjegyeztetik, hogy az összes falazat hydraulikus mésszel, illetőleg portlandcement-hézagolással állitandó elő. A rendelkezésre bocsátott hadijelvényes kődiszitmény a lábazat fölött, a tábla alatt volna elhelyezhető, azonban ennek méretei és kivitele sem művészi tekintetből nem kielégitő sem pedig a szándékolt effektust előidézni nem képes, úgy, hogy mellőzése az emlékoszlopra nézve egyáltalában nem volna hátrányos.

Az oszlop tetejére későbben alkalmazandó volna egy kiegészitő jelvényszerű diszités, még pedig egy teljes kiképezésű, kerekes ágyút ábrázoló öntvény. Azonban költségek hiánya miatt a tervező erre, ez alkalommal, nem terjeszkedhet ki.

Amennyiben a költségek beszerzése még gondoskodás tárgyát képezi: estélyek és múlatságok volnának megyeszerte rendezendők, hogy a kegyeletes székely nemzeti czél minél elébb megvalósuljon és méltóképen őriztessék meg Gábor Áron emlékezete.

Az emlékműre a következő felirat volna vésendő, aranyozott betűkkel:

Gábor Áronnak

a székely »ágyúhősnek«!

Elesett 1849. julius 2.án,

a kökösi csatában²⁸ ütközetben.

 

Kelt Sepsi Szentgyörgyön 1891 Február 2án

 

Gyárfás Győző kir. mérnök, Zuliáni Péter vállalkozó, Schnelka Adolf mérnök mint tanu, Séra Imre tanú”

 

Gyárfás Győző átiratából két dologra érdemes odafigyelni: egyrészt, hogy a báró Szentkereszty Béla által felajánlott hadijelvény kődíszítmény beépítését a síremlékbe nem javasolta, másrészt, hogy az obeliszk tetejére általa megálmodott ágyúmakett tervezésére, mivel megvalósítására pénz amúgy sem áll rendelkezésre, nem tér ki. Az átirat keltezése után nem egészen másfél évvel a síremléket a hadijelvényes betéttel, de ágyúmakett nélkül avatták fel.

Mint ugyancsak a Gyárfás Győző átiratából kiderül, az emlékállításhoz szükséges pénznek alig fele gyűlt addig össze – hát folytatták a gyűjtést. Estélyeket, bálokat²⁹ szerveznek, színi előadások³⁰ bevételét adományozták a Gábor Áron-síremlékalapba. Szükséges is volt, hiszen „a Gábor Áron siremlék-alap 1890. évi számadása szerint volt a bevétel készpénz- és értékben 459 frt 24 kr., a kiadás 21 frt 11 kr, év végén a vagyoni álladék 438 frt 13.”³¹ – azaz egy év alatt mindössze 20 forinttal gyarapodott a síremlékalap.

A gyenge pénzügyi helyzet ellenére az ispáni hivatal még abban az évben „árlejtési hirdetményt” tett közzé: „Gábor Áron 1849-beli honvédtüzér őrnagy siremlékének elkészitésére folyó hó 14-én d. e. 10 órára az alispáni irodában verseny-tárgyalást tűzök ki. Egység ár 870 forint”, áll a Tompa Miklós alispán által feladott hirdetésben.³² A versenytárgyalás eredményéről még annak másnapján beszámol az újság: „November 14-én a siremlék munkái vállalati uton biztosittattak. Mint legelőnyösebb ajánlattevő Zuliáni kőfaragómester bizatott meg a siremlék kivitelével a háromszékvármegyei kir. államépitészeti hivatal által szerkesztett tervezet szerint. A siremlék a jövő év tavaszán az eresztevényi temetőben fog felállittatni, a székely ágyuhős sirja fölé.”³³

Nemsokára ismét felhívás jelent meg a Székely Nemzetben, miszerint „az épités költségei meghaladják az emlékkő-alap fedezetét s igy a még hiányzó összeg beszerzése ismét csak hazafias kegyelet feladata lesz”³⁴, ezért hát folytatódott a gyűjtés, következő évben például a március 15-i ünnepségre készített kokárdák „elárusitásából begyűlt összesen 13 frt 10 kr. Ezen összegből fedeztetett a 4 frt 50 krra menő összes kiadás; a megmaradt 8 frt 60 kr Háromszékvármegye tek. alispáni hivatalához szolgáltatik át a Gábor Áron siremléke költségeire forditás végett.”³⁵

Végre a Székely Nemzet már valami biztatót is közölhetett: „Gábor Áron, a székely ágyuhős siremléke az eresztevényi temetőben a befejezéshez közeledik. Az emlék impozáns hatást gyakorol már is. S ha még a márványtábla s a lábazat fölött hadijelvényeket ábrázoló kőfaragvány is el lesz helyezve: teljes fog lenni az emlékmű hatása. A siremlék leleplezési ünnepélyét július hó 2-ik napjára tervezik, mint az ágyuhős elestének 43-ik évforduló napjára.”³⁶ Az építkezési munkálatok azonban elhúzódtak, ezért „Gábor Áron 1848/49-beli tüzérőrnagy emlékoszlopának leleplezése az eresztevényi sirkertben julius hó 31-én d. u. 5 órára határoztatott el.”³⁷ 

A július 31-i avatóünnepség hosszú ideig emlékezetes maradt a háromszékiek számára. A Székely Nemzet tudósítása³⁸ szerint „ezerek állották körül a helyet, hol a székely hős hamvai pihennek”, az oly régóta várt eseményen részt venni szándékozók java része már a délelőtti vonattal odautazott, és amikor „a tűzoltóság egy szakasza és a márczius 15-iki rendezőbizottság a bazárépület elől megindult, annyian csatlakoztak a menethez, hogy a külön vonaton alig fértek el, nagy résznek kocsival kellett Eresztevényre menni.” Az ünne­pélyt az eresztevényi templom harangszava nyitotta meg, „talán biztattak, hogy leszállnak még, ha szükség lesz reájuk”, jegyzi meg a lap tudósítója. Miután a sepsiszentgyörgyi dalegylet elénekelte a Himnuszt, dr. Damokos Ödön, a vármegye aljegyzője mondott emlékbeszédet, melynek utolsó szavaira hullott le a lepel a síremlékről. A beszentelést főtisztelendő Bálint László berecki római katolikus főesperes végezte el, majd a március 15-i rendezőbizottság nevében Demján István főgimnáziumi tanár tartott beszédet. „Az ünnepelt egyik, már ősz bajtársa emelkedett fel ezután, Nagy Sándor, hidvégi ev. ref. lelkész. Elmondta az utolsó nap történetét, midőn az orosz golyó Gábor Áron szivét kiszakitván, az ő karjaiba hanyatlott. Utolsó szavai voltak, midőn az ágyút irányoztatta: fölebb, fölebb! Ekkor szállt el lelke is.” Végül „Lázár Mihály, volt 48-as honvéd Tisza László üdvözlő sürgönyét olvasta fel és köszönte meg az egykori bajtársak nevében e kegyeletes ünnepély rendezését a szoborbizottságnak”, majd a dalkör előadásában a Szózat és a Szabadságdal hangzott el, az ünnepség végül koszorúzással zárult. Aznap Sepsiszentgyörgyön a központi szálloda kerthelyiségeiben tartott estéllyel zárult az ünnepség.

Szoborállítások ideje

A síremlék ügye – bár a kezdeményezéstől az avatásig több mint harminc esztendő telt el – ezzel még koránt sem ér véget. Az adománygyűjtés folytatódott, ezzel párhuzamosan a Gábor Áron-kultusz is egyre jobban kiteljesedett: ennek egyik példája, hogy 1894-ben Sepsiszentgyörgy képviselőtestülete úgy határozott, hogy a Daczó-kúria előtti „alsó fapiacz” azontúl a Gábor Áron tér nevet viselje.³⁹

Az avatás után néhány évvel a sír­emlék márványtáblája megrepedezett, a vármegye közgyűlésén „szilárdabb tábla állitása határoztatott s az alispán megbizatott a siremlék teljes befejezése czéljából a közönség áldozatkészségét felhivni”.⁴⁰ Az alispáni tisztséget 1896 elejétől Gábor Péter korábbi kézdivásárhelyi főszolgabíró töltötte be, aki nemcsak hivatalánál fogva állt buzgón az ügy mellé, hanem azért is, mert ő Gábor Áron unokaöccse, Gábor Imre fia volt. A vármegyei átiratban szereplő „sir­emlék teljes befejezése” pedig a Gyárfás Győző által tervezett, de pénz hiányában mind az odáig el nem készült ágyúmakettre vonatkozott.

Gábor Péter alispán teljes lelkesedéssel fogott hozzá az újabb támogatások megszervezéséhez, hamarosan tájékoztatva a közönséget a „Gábor Áron emlékoszlopára elhelyezendő új márványtábla beszerzési költségeire befolyt gyűjtésekről”: pontos kimutatást közöl az adományozók névsorával, és a végösszeggel: „összesen 132 frt 69 kr.”⁴¹ Pár hét múlva újabb névsor jött, ezúttal a bevétel 198 forint 85 krajcár⁴². Folytatódtak az estélyek, mulatságok, bálok, melyeknek tiszta jövedelmét a szervezők mind a Gábor Áron síremléke javára ajánlották fel – mindaddig, amíg Bereck városa el nem határozta, hogy nagy szülöttjének szobrot állít a település főterén. „A község, melynek egy része román ajkú, természetesen nincs abban a helyzetben, hogy kegyeletes tervét a maga erején megvalósithassa s igy a magyar nemzet áldozatkészségére számit. Elhatározta az értekezlet, hogy országos gyűjtést indit meg s e czélból meg is választotta a maga köréből a »Gábor Áron-szoborbizottságot«.”⁴³

Ezután rövid ideig még folyt a gyűjtés a Gábor Áron-síremléknek, de a Bereckben állítandó szobor ügye jobban lelkesítette a magyarokat, mint a már meglévő síremlék kijavításának, illetve befejezésének esete. A síremlékre való adakozás háttérbe szorulásához Gábor Péter korai halála is hozzájárult, az alispán 1899. június 7-én, alig 52 évesen hunyt el.⁴⁴ A sajtó még időnként beszámolt a Gábor Áron-síremlékalap pénzügyi állásáról (1901: 1136 korona 14 fillér⁴⁵, 1904: betét 2181 korona 67 fillér⁴⁶, később: pénzintézeti betét 2219 korona 84 fillér⁴⁷, 1905: értékpapír és betét 2219 korona 84 fillér⁴⁸), évente közölt tudósítást is az évek teltével egyre kisebb közönséget vonzó július 2-i ünnepségekről – aztán a „boldog békeidők” elmúltával az embereknek másfelé terelődik a figyelme: a nagy háború nem csak Európa országhatárait rajzolja át, de a túlélők életét is gyökeresen megváltoztatja. Erdély Románia részévé válik, az erdélyi magyarság legfőbb gondja a túlélés lesz. Ilyen körülmények között szó sem lehetett Gábor Áron – és általában a magyar nemzeti hősök –, emlékének ápolásáról.

Legközelebb a kicsi magyar világban lángolt fel ismét a Gábor Áron-kultusz, Sepsiszentgyörgy ekkor határozta el, hogy szobrot állít a székely nemzet hősének, Kézdivásárhely is felújította a századelőn kezdeményezett szoborállítási szándékát, Bereck szintén próbálkozott az 1899-ben indított folyamat felélesztésével. Csak az eresztevényi síremlékkel nem törődött senki, holott az az 1940-es évek elejére már eléggé elhanyagolt állapotba került, legalábbis erről tanúskodott a Háromszék vármegye törvényhatósági bizottságának 1942. május 15-i közgyűlésén hozott határozat: „a törvényhatósági bizottság (...) a továbbiakban Gábor Áron síremlékének rendbehozatalát határozta el”.⁴⁹ Egyébként ugyanezen a gyűlésen határoztatott el, hogy „Szentkereszty Béla báró indítványára Gábor Áron emlékét Sepsiszentgyörgyön felállítandó emlékművel örökítik meg. Az emlékműfelállításnak előkészítésére Barabás Andor dr. alispán elnökletével bizottságot szerveztek.”

Hogy az eresztevényi emlékmű rendbehozatala megtörtént-e, arról a korabeli sajtó nem számolt be, de vélhetőleg a szándékot nem követte tett, ugyanis a következő évben Ötezer pengővel rendbehozható Gábor Áron eresztevényi síremléke címmel jelent meg helyszíni tudósítás a Székely Népben⁵⁰: „Arra gondoltunk, hogy ma, amikor Gábor Áron-szoboralapra gyűjtünk, amikor nyugodtan mondhatjuk: Gábor Áron kultusz van, miért nem lehet rendbehozatni a siremléket környező helyet, amelyet ma az eresztevényi tiszteletes ápolgat a tőle telhető módon. Kis piros-fehér-zöld falécek veszik körül az emlékművet, amelynek betűiről az aranyozás már rég lekopott. Ötezer pengővel már rendbe lehetne hozatni a siremléket és környékét, hogy az méltó legyen a nagy hős emlékéhez. Az állam­építészeti hivatal értesülésünk szerint kész tervekkel rendelkezik és csak a vármegye beleegyezése szükséges, hogy meginduljon a munka és a mai szegényes keretek helyett kifejezőbb és díszesebb mű hirdesse Gábor Áron emlékét.”

A háborús körülmények közepette azonban a helyreállítási munkálatok háttérbe szorultak, ráadásul mindkét háromszéki nagyváros, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely is a maga Gábor Áron-szoborállítási elképzelésének megvalósításával volt elfoglalva, minden lehetséges pénzforrást e két nagy terv kivitelezésére összpontosították. Ugyanaz történt, mint pár évtizeddel korábban: a már meglévő emlékmű gondozása másodlagos feladattá törpült az új emlékművek létesítésének álmához képest. Az csak a történelem fintora, hogy a kicsi magyar világban sem Sepsiszentgyörgyön, sem Kézdivásárhelyen nem sikerült a szoborállítás: mindkét város mintegy három évtized múltán kaphatott Gábor Áron-szobrot, előbbi a Varga Ferenc díjnyertes, monumentális alkotásához képest csak egy mellszobrot (ráadásul csatolt áruként Nicolae Bălcescu román forradalmár büsztjével társítva), utóbbi egy szerencsés véletlen folytán a nagyváradi hadapródiskola számára Nagyvarjasi Oláh Sándor által faragott, az impériumváltás után szemétdombra került szoborhoz jutott hozzá.⁵¹

Az eresztevényi síremlékkel kapcsolatban a kicsi magyar világból még egyetlen dolog érdemes említésre: 1943 végén a Gábor Áron kultuszát éltető és ápoló nagyváradi tüzérképző katonai intézet ajánlotta fel az emlékmű és környéke rendbehozatalát, erről a nagyváradi sajtóból átvett hír alapján tudósít a Székely Nép:⁵² „A m. kir. honvéd tábori tüzérség felügyelőjének kezdeményezésére Gábor Áronnak, az iskola névadó patrónusának a háromszékmegyei Eresztevény községben 1902-ben⁵³ felállított síremlékét a nagyváradi hadapródiskola rendbehozatja és ezentúl karban is tartja. Ez a rendelkezés annál is szerencsésebb, mert éppen a nagyváradi hadapródiskola volt az első, amely Gábor Áronnak szobrot emeltetett⁵⁴. A nagy művészi alkotás ott áll az iskola főépülete előtti parkban, hirdetve az utókor háláját a negyvennyolcas szabadsághős, a magyar »ágyúkirály« iránt. [...] Amint értesülünk, az emlékmű⁵⁵ körül talaj- és kerítési munkálatok is szükségesek. A talajmunkát az ottani katonai alakulatok egyike végzi el, a díszkerítés pedig, amely tölgyfából készül, egyike lesz a legszebb erdélyi fafaragásmunkáknak. Most folynak az előmunkálatok, tervezések s a tavasz folyamán el is készül minden, úgyhogy július 2-án, Gábor Áron halálának évfordulóján az iskola első ízben fogja leróni a síremléknél kegyeletét és ünnepség keretében hivatalosan átveszi az iskola névadójának sírját.”

A második világháború utolsó éve nem kedvezett az emlékápolás semmilyen formájának, a tavaszra tervezett felújítást elfújta a történelem szele, és a július 2-i ünnepségre sem kerülhetett sor, hiszen akkorra már a nagyváradi hadapródiskola sem létezett, és a magyar tüzérséget amúgy is egy országhatár választotta el Eresztevénytől.

A következő évtizedekben Gábor Áron síremléke szerényen várt a jobb idők beköszöntére, a szocialista államhatalom közel fél évszázados regnálása alatt körülötte semmilyen ünnepség nem folytatott. Ebben az időben az obeliszk több kisebb, a helybeli mesteremberek nem minden esetben hozzáértő javításán esett át, volt, hogy hatalmas fák rejtekében kellett meghúzódnia, a Gyárfás Győző leírásában „későbben” tetejére szánt „jelvényszerű díszítés” kivitelezése – azaz a síremlék befejezése – pedig szóba se kerülhetett.

Valamikor a 20. század első felében kerülhetett fel a síremlékre a jelenlegi márványtábla, a Gerenday Antal budapesti kőfaragó, szobrász műhelyében készült alkotáson levő dombormű Gábor Áron egyetlen hitelesnek elfogadott, Gyárfás Győző által 1881-ben rajzolt arckép alapján készült. A tábla feliratán hibásan szerepel Gábor Áron születésének napja, nem november 7-én, hanem november 27-én született.

Az 1989-es romániai rendszerváltás után Gábor Áron eresztevényi síremléke a község március 15-i megemlékezéseinek helyszínévé vált, a július 2-i megemlékező rendezvények felélesztésére azonban nem került sor.

A síremlék igen szükségszerűvé vált felújítására a 2014-es Gábor Áron Emlékév szolgáltatott lehetőséget, az obeliszk időközben kimozdult köveinek helyreigazítása, a kihullott kötőanyag pótlása mellett az emlékmű környezetének rendezése – az országút menti széles vízelvezető árok befödése, az így kialakult tér kockakővel való burkolása – is ekkor történt meg, miként a síremlék melletti kopjafaerdő – az Emlékezés erdeje – szintén ekkor kezdett kialakulni. Az Emlékezés erdejének létesítését a 2014-es emlékév szervezésére alakult Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság kezdeményezte azzal a szándékkal, hogy a Kárpát-medence települései, egyházai, civil szervezetei emléket állíthassanak a székely nemzet hősének. A kopjafák szabályos sorba állításával a kezdeményezők azt a hatást kívánták elérni, hogy minden egyes emlékjel Gábor Áron egy-egy katonáját jelképezze. 2024. július 2-áig, Gábor Áron halálának 175. évfordulójáig 63 kopjafakatonát állítottak fel az Emlékezés erdejében.

2014-ben ugyancsak a Gábor Áron Ünnepet Rendező Bizottság javasolta a síremlék tetejére az ágyúmakett felhelyezését, arra azonban akkor nem kerülhetett sor. Újabb tíz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a háromszéki Rotary klubok anyagi támogatásával teljessé válhasson eleink emlékállítási törekvése, s a Gyárfás Győző tervezte síremlék végre befejezve hirdethesse: a székely nemzet ma épp annyira tiszteli legnagyobb hősét, mint mindvégig az elmúlt egy és háromnegyed század során.

 

Jegyzetek

1 Süli Attila: Gábor Áron, a székely nemzet legendás hőse. Line Design, Budapest, 2023.

2 Bordi Zsigmond Lóránd: Gábor Áron utolsó csatája. 1849. július 2. In: Benkő Levente – Demeter László (szerk.): Ágyúba öntött harangok. Tanulmányok Gábor Áron születésének 200. évfordulójára. Barót–Sepsiszentgyörgy, 2014.

3 Az uzoni bakterházról van szó, Bordi Zsigmond Lóránd szerint a július 2-i csatában a székely ágyúk Uzon déli végétől mintegy 800–900 méterre állhattak, nagyjából a jelenlegi vasúti átjáró Kökös felőli felhajtója vonalában.

4 Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. III. Pest, 1869.

5 Németh György: Gál Sándor honvédezredes 1848–1849-es tevékenysége. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2008.

6 Orbán Balázs i. m.

7 Orbán Balázs i. m.

8 Az eresztevényi temető szomszédságában (a későbbi Benke-kúriában) lakó Eresztevényi Antal 1848-as nemzetőr őrnagynak és testvérének, Eresztevényi László volt honvéd hadnagynak köszönhető, hogy Gábor Áron sírhantja nem maradt jeltelen. Életrajzi adataikat lásd: Pálmay József: Háromszék vármegye nemes családjai, Sepsiszentgyörgy, 1901 és Demeter Lajos – Demeter László: Honvédnévkönyv. Sepsiszentgyörgyiek 1848–1849-ben. Barót, 2008.

9 Báró Szentkereszty Zsigmond.

10 Nemere, 1871. április 7.

11 Nemere, 1873. november 25.

12 Bitai Bajkó Lajos (1831–1891), a szabadságharcban őrmester, 1849 júniusától honvédhadnagy. A szabadságharc emlékének lelkes ápolója, kezdeményezte egy háromszéki Vérkönyv összeállítását, melyben a szabadságharcban elhunyt összes áldozat adatainak összegyűjtését tervezte.

13 Nemere, 1873. december 5.

14 Nemere, 1874. november 21.

15 Itt nyugodott Gábor Áron teste, feltámadott, nincsen itt.

16 Nemere, 1874. december 23.

17 Az 1874. október 3-án megjelent lapszám fejlécén szerepel először a megjelenés helyeként Sepsiszentgyörgy.

18 Pávai Vajna Elek (1821–1894) ügyvéd, földbirtokos. 1848–1849-ben hadbíró százados az erdélyi hadseregnél.

19 Nemere, 1881. szeptember 1.

20 Nemere, 1881. október 2.

21 1873 és 1904 között megjelenő kolozsvári politikai lap.

22 1881-ben csupán egy félévet megért kolozsvári politikai napilap.

23 Nemere, 1881. október 6.

24 Ellenzék, 1882. július 7.

25 Székely Nemzet, 1890. június 17.

26 Székely Nemzet, 1891. február 5.

27 SÁL, Fond 9, 44. csomag, 183. ügyirat, Átiratok és levelek egyes fontos személyiségek szoborállításának ügyében, mint: Gábor Áron, Corvin Mátyás, Deák Ferencz, Orbán Balázs, valamint a megye árvaházai számára szervezett gyűjtések. A levelet Demeter Lajos történész bocsájtotta rendelkezésemre.

28 Kihúzva, melléje írva: ütközetben.

29 Az 1891. március 31-én szervezett márkosfalvi bálon például „belépőjegyekből és felülfizetésekből befolyt összesen 142 frt 90 kr. Kiadás 68 frt 90 kr. Marad tiszta jövedelem, mely a siremlék költségeire forditandó, 74 frt”, írja a Székely Nemzet 1891. április 12-én.

30 A vándortársulatával egy ideje Sepsiszentgyörgyön tartózkodó Deréki Antal színművet írt Gábor Áron, a székely ágyúhős címmel, ősbemutatóját 1891. május 2-án, Sepsiszentgyörgyön tartották.

31 Székely Nemzet, 1891. június 16.

32 Székely Nemzet, 1891. november 7.

33 Székely Nemzet, 1891. november 15.

34 Székely Nemzet, 1891. november 19.

35 Székely Nemzet, 1892. március 22.

36 Székely Nemzet, 1892. június 16.

37 Székely Nemzet, 1892. július 21.

38 Székely Nemzet, 1892. augusztus 2.

39 Székely Nemzet, 1894. augusztus 25.

40 Székely Nemzet, 1898. június 15.

41 Székely Nemzet, 1898. december 7.

42 Székely Nemzet, 1898. december 23.

43 Székely Nemzet, 1899. március 11.

44 Székely Nemzet, 1899. június 9.

45 Székely Nemzet, 1902. június 14.

46 Székely Nemzet, 1905. május 3.

47 Székely Nemzet, 1905. október 20.

48 Székely Nemzet, 1906. február 17.

49 Székely Nép, 1942. május 16.

50 Székely Nép, 1943. október 31.

51 A sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi és berecki Gábor Áron szobrok történetéről bővebben: Váry O. Péter: Kőbe vésve, bronzba öntve. A háromszéki Gábor Áron emlékjelek históriája. In: Benkő Levente – Demeter László (szerk.): Ágyúba öntött harangok. Tanulmányok Gábor Áron születésének 200. évfordulójára. Barót–Sepsiszentgyörgy, 2014.

52 Székely Nép, 1943. december 23.

53 Elírás, az emlékművet 1892-ben állították.

54 A nagyváradi M[agyar]. Kir[ályi]. Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola parancsnoksága 1942-ben kérte fel Nagyvarjasi Oláh Sándort az intézmény névadója szobrának elkészítésére, a művész a helyszínen faragta ki az egész alakos szobrot, melyet a hadapród­iskola előkertjében 1943. június 27-én avattak fel.

55 Az eresztevényi síremlék, szerk. megj.