Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Borbereki Alvinczi Péter törvénytudó magánéletéről

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt. Róla úgy írnak a szakemberek, hogy a „magyar Lükurgosz2”, a „második Werbőczy István3”, aki élete végéig mint nádori bíró dolgozott. Fiatal korában sokáig a királyi udvarnál időzött jogi szakiratok szerkesztése miatt. Életének ezt a részét, munkásságát szintén sokan feldolgozták, azonban a családjáról először csak Nagy Iván4 emlékezik meg röviden és hiányosan az Alvinczi család történetének leírásakor. Pár év múlva Kőváry László5 foglalta össze a kihalt család történetének utolsó szakaszát. Majd körülbelül fél évszázaddal később Kempelen Béla6 egészítette ki teljesen új adatokkal, évszámokkal a családfát. Magánéletével azonban a tudomásom szerint ez idáig senki sem foglalkozott. Pedig a végrendelete7, amely még 1899-ben eredetijében megvolt a Pekry8 család dicsőszentmártoni levéltárában, sok mindent megőrzött róla. Mint férjről, mint családapáról, a gondolkodásmódjáról, a felesége és gyermekei iránt érzett gondoskodó szeretetéről. Testamentumát a Küküllő vármegyei Gálfalván készítette, amelynek a mai magyar neve Vámosgálfalva.


Pekry Sándor kastélya Dicsőszentmártonban, egy 1908-ból származó képeslapon.
ismertetnünk kell, hogy lássuk birtokai
Forrás: kepeslapok.wordpress.com

Alvinczi III. Péter 1639-ben született, és 1701. február 26-án hunyt el kedvenc falujában, a Maros jobb partján fekvő Borbereken. E településről vette a családban elsőként a borbereki nemesi előnevet. Családnevük a Maros bal partján szemben lévő ikertelepülésre, Alvincra utal. Ebből arra következtethetünk, hogy őseinek ez utóbbi lehetett korábban a lakhelye. (A két folyóparti falu összefonódó, közös múltjáról itt nem szólunk.) 1612-ben kaptak címeres nemeslevelet.

Azt nem tudjuk, hogy pontosan hol született, ezt egyik családleíró sem említi. Kempelen szerint négyszer nősült. Első felesége Szőllősi Erzsébet volt, aki fiatalon meghalhatott. A második kalotaszentkirályi Székely Klára, akitől 1683 körül elvált. Tőle született József nevű fia (*1677), akinek a további életéről nincs konkrét adatunk. (Ezekről a személyekről a végrendeletben nem emlékezik meg, tehát a további sorsuk ismeretlen maradt a számunkra.) Azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor vette feleségül a harmadik nejét, gyulafehérvári Lipcsei Évát. Együttélésükre Kempelen az 1696 előtti éveket adja meg. Azt viszont pontosan leírja a testamentumában, hogy tőle hat gyermeke született, három fiú és három lány. Felesége halála után újra nősült, hogy gyermekeiről legyen, ki gondoskodjék. Amint írja: „jóakaró uraim javallások indításából” Hegyesi István özvegyét, borosjenői Hosdáthi Katát9 vette el feleségül (1697. június 1.). Azt nem említi, hogy Katának az első házasságából született-e gyermeke, de bizonyára nem, hisz akkor az örökösödéskor ő is szóba került volna. Alvinczi Péternek ekkor már hat gyermeke volt, ahogy írja, „az én előbbeni feleségemtől való gyermekim”, név szerint: Sámuel, Gábor, Mihály, „Cristina (Kriska), Susi és Annis”. (A lányokat általában becenevükön említi.) A három fú volt az idősebb, ők már akkor tanultak, a három leány még kiskorú lehetett. Mielőtt részletesen írnánk a gyermekekről, a birtokokról és az örökösödésről, szólnunk kell általánosságban magáról a végrendeletről.

Magyar nyelven íródott, pedig Alvinczy az anyanyelvén kívül foglalkozásánál fogva kiválóan beszélhetett és írhatott mind latin, mind német nyelven. Úgy tűnik, az okmány, mintha töredékes volna, mivel hiányzik az abban a korban megszokott bevezetése. Márpedig egy bíró, egy szakember ismerhette egy ilyen műfaj szabályos felépítését.

A nyomtatásban közölt másolat hat témakörről szól: maga a végrendelkezés; a vallás (reformátusok voltak) és jó erkölcs fontossága; a gyermekek nevelése és taníttatása; intelmek gyermekeihez; végül a feleségéhez címzett jó tanácsok. Ugyanis Alvinczi erre a legutóbbi témára több ízben is visszatér, mintegy attól aggódva, hogy halála után Hosdáthi Kata ismét férjhez megy. Inti is, hogy „elégedjék meg nevemnek becsülettel való viselésével”, mert „az harmadik házasság ritkán szokott szerencsés lenni”. Nem tudjuk, hogy mi válthatta ki ezt a félelmét, hisz neki ez már a negyedik házassága volt, és ekkor már egyikük sem volt fiatal. Beleszövi azt a kis mondatot is, hogy az „én tőlem leendő gyermeki” majd mit kapnának halála után, azonban erre nem került sor, hisz házasságukból nem született gyermekük. A testamentum szövegezése, felépítése és szerkezete nagyon ellentmondásos. Stílusa választékos, még a néha hosszú mondatai is világosan érthetők. Több helyütt tudós emberre valló bölcsességeket ír le a feleségének, de főként a gyermekeinek, ezek mind az egyéniségéből és az élettapasztalatából fakadtak. Főként az atyai intelmek leírásakor tapasztalhatjuk az aggódó apa szeretetét, amelyet szeretne átadni, átplántálni gyermekeibe is. Ugyanígy a vallásával kapcsolatos fejtegetései is érdekesek, a családi szellemi örökséget tükrözik. Néha úgy érezheti az olvasó, mintha nem is végrendeletet lapozna, hanem egy Kölcsey által írt Parainesis soraiban gyönyörködne. Roppant logikus az érvelése azokban a fejezetekben, amelyekben azt taglalja, hogy hét családtagjának miket hagy örökül és miért.

Mindezek mellett ott van egy nagy ellentét is, mégpedig az okirat szerkesztésében. Amint fentebb már említettem, hat témát fejteget a végakaratában. Ezeket azonban nem fűzi láncra, minden ok és átvezetés nélkül váltogatja a témákat. Néha még asszociatív kapcsolatot sem fedezhetünk föl egy-egy bekezdés között. Ez azért feltűnő és furcsa számunkra, mivel a foglalkozásánál fogva épp a nagyon logikus felépítést, a célirányos szerkesztést várnánk el tőle. Minderre az ellentmondásra csupán egyetlen magyarázatot tudunk elképzelni, és próbálunk utólag elfogadni. Mégpedig azt, hogy a testamentumot hosszabb időn át írhatta. És ha lezárt egy részt, akkor valamelyik másik időpontban azzal a témával folytatta, amely épp azokban a napokban vagy órákban foglalkoztatta. Azonban nem célunk a szövegtani elemzés, ezért a továbbiakban visszatérünk az okiratban szereplő birtokaira és az öröklő családtagjaira.

Sajnos, a szüleiről semmit sem ír, azaz nem azonosítja magát a végrendelet elején (ebből is gondolható, hogy ezen rész hiányzik). Ezért bizonytalanok a családdal foglalkozó genealógusok az apja nevének megadásakor. Legtöbben a hitvitázó I. Péter fiát, II. Pétert tartják az apjának. Ebben az esetben ő, a III. Péter valóban az unokája volt. Ha ezt elfogadjuk, akkor az édesanyját pedig Szabó Katának hívták.

Az ismétlések elkerülése végett először talán ismertessük röviden, hogy hol voltak az Alvinczinak birtokai, majd azok közül melyik gyermeke mit örökölt.

Nagyon szerényen nyilatkozik minderről, pedig mint látni fogjuk, gazdag főúr volt. Ilyeneket ír magáról, idézzük: „alacsony rendből való is lévén, derék jószágot nem szerezhettem”, vagy: elosztom „kevés javaimat és jószágocskámat”. Pedig bizony az nem is volt olyan kevés. Közel száz településről kapott porciót (adót) vagy dézsmát. Ez azt a hányadot jelenti, amelyet a jobbágyai kötelesek voltak beszolgáltatni a saját terményeikből és állataikból a földesuruknak. E rengeteg falu nevét nem kívánjuk most elsorolni, ugyanis azok közül az évszázadok folyamán többnek a nevét megváltoztatták, jó párat összevontak, de még olyan is olvasható közöttük, amely mára kihalt. Azonban az általa akkor leírt vármegyéket és székeket feltétlenül ismertetnünk kell, hogy lássuk birtokai nagy kiterjedését. (Természetesen ezek elnevezése is sok esetben már megváltozott, vagy éppen átszervezték azokat.) Ezek a következők: Fejér, Küküllő, Torda, Hunyad, Szeben, Maros vármegyék; Fogarasfölde; Szászsebes, Beszterce, Medgyes székek.

Sok háza volt, mindezeket szintén csak fölsoroljuk, csupán az utolsóhoz fűzünk egy tőle vett kisebb magyarázatot. Az, hogy ezek a házak mekkorák voltak, s pontosan minek minősültek 1701- ben (majorház, kúria, kastély, várban lévő ház), azt nem mindig említi. Ezek a következők: (Gyula)fejérvári ház a várban, Oláhszilvás (Mikószilvás), Nagyenyed, Szeben, Magyarherepe, Újegyház(a), Gálfalva, Borberek. Ez utóbbi helyen több háza is volt lenn a faluban és egy a várban is. Az egyiket – ezt majorháznak nevezi – a feleségének építtette „a temetőmálbeli középső szőlő alatt”, amelyhez szőlő, kert, csűr is tartozott. A várbeli borbereki házhoz megemlít pincét, kertet és „gabonás házat” is.


A család utolsó leszármazottjának, báró
Alvinczi Józsefnek (1735–1810) a síremléke
a budapesti Kerepesi temetőben. Dr. Varga
József fényképe. Forrás: Wikipédia

Csupán egyes számban írjuk le a több településen említett ingatlanjait: szántóföld, rét, füves kert, szőlő, gyümölcsös, veteményes kert, kenderföld és Borbereken egy malom. A szőlők különösen fontos helyet foglaltak el életükben, hisz az egészségtelen víz helyett sok bort fogyasztottak, félve a különböző fertőzésektől. Ezért szőleje szinte minden háza közelében volt. Ugyanígy csak fölsoroljuk, hogy milyen háziállatokat tartott a házai körül: tehén, juh, disznó, ökör. A lovakat külön csoportokra osztja: ménes lovak, szekeres lovak, gyermek és kanca lovak, valamint csikók.

Érdemes külön odafigyelni azokra a terményekre, amelyek a mindennapi élelmezésükben fontos szerepet játszottak. Ezek közül jó néhány kimondottan jellemző volt erre a vidékre, mivel az éghajlat hűvös volt, a kevés szántóföld minősége pedig szegényebb, úgymond soványabb volt ezen a hegyes vidéken. Ilyenek a: haricska (más néven hajdina, tatárka vagy pohánka), alakor (gyengén termő búzafajta), török búza (kukorica), zab, köles, búza. A háztartásukban fontos volt még a méz, a vaj, az ecet és a szalonna. Ruházatuk, ágyneműk, abroszok készítéséhez lent és kendert is termesztettek.

Azt, hogy családtagjai közül kire mit hagyott, elsőként a feleségével kezdi. Ez a felsorolás nagyon részletes, ezért csupán néhányat emelünk ki ezek közül. Fentebb már említettük, hogy neki Borbereken egy külön házat építtetett, amelyet csak őrá hagyott, ezen nem osztozkodhattak a gyermekei. Felesége kap egy kisebb kétbakos szekeret hat „szekeres” lóval. Ékszereket (gyűrűk, gyöngyök), női ruhákat, asztalra való eszközöket sorol föl (aranyos kanna, poharak, réz gyertyatartók, aranyos sótartó, ezüst kanalak, hat-hat ón tál és tányér); szobákba való tárgyakat: paplan, lepedő, vánkos, abrosz és szőnyegek. Végül egy kis mutató órát említenünk érdekességként.

Mind a hat gyermeke kap egy(-két) házat a hozzá tartozó porciókkal és a falvaik dézsmájával, hogy abból megélhessenek. Feltehetően a házak száma azok nagyságától függött, hogy körülbelül azonos értékben és mértékben örököljenek. Zárójelben közöljük, hogy a települések nevét: Sámuel (Gálfalva), Gábor (Oláhszilvás), Mihály (Borberek és a vár kapujánál lévő ház), Krisztina (Gálfalva), Zsuzsanna (Nagyenyed), Anna (Borberek és Fejérvárott a várbeli gabonás ház).

Mivel itt soroltuk föl az összes gyermekét, e helyen szólunk pár mondatban a további sorsukról, bár ezeket az adatokat nem tartalmazhatja még Alvinczi Péter végrendelete.

Sámuel/Samu (*1685, †1724; ⚭ Béldi Klára) előbb Erdélyben kancelláriai lajstromozó, majd Bécsben referendárius (jelentéstevő) volt.

Gábor (*1686, †1751) az erdélyi főkormányszéknél titkárként dolgozott. 1743- ban bárói rangot kapott. Egy fia volt, szintén Gábor, aki 1788-ban utód nélkül halt meg.

Mihály (*?, †1751) a császári seregben volt százados. Neki két fia és egy Erzsébet nevű lánya született. A fiatalabbik fiú neve Ádám volt, aki szintén magtalanul halt meg. Az idősebbik, József (*1735) 57 évig szolgált mint katona, előbb császári tábornagy volt, majd főhadikormányzóként fejezte be az életét, 1810-ben halt meg Budán, síremléke a Kerepesi temetőben található.10 1763-ban ő is elnyerte a bárói címet. Mivel a családban több fiú nem született, vele halt ki az Alvinczi család.

A három, fiatalabb lánytestvér további sorsáról kevesebb adattal rendelkezünk. Nagy Iván még a nevüket sem említi, így csak Kempelen soraira hagyatkozhatunk:

Krisztina (*1696 körül, †1733) férje vízszentgyörgyi Makray Ferenc.

Anna (*?, †1731) férje fülpösi Nábrádi Miklós.

Zsuzsa (*?, †1702) édesapja halála után egy évvel elhunyt. Amennyiben az első két leánynak születtek gyermekei, ők már nem az Alvinczi családnevet vitték tovább.

A végrendeletben szereplő hat téma közül az apa intelmeit hagytuk az írás végére. Ezekből kívánunk néhányat kiemelni. Már részben szóltunk a feleségéhez címzett gondolatairól. Ezeket kiegészítendő idézünk még néhányat, mikre is figyelmezteti a férje őt, valamint a gyermekeket. Kéri Katát, hogy szorgalmatos, jó gazdaasszony legyen, s a gyermekeket „fenyítékben nevelje”. Táplálja és ruházza őket. A leányokhoz „istenfélő öreg asszonyt” fogadjon, s ne engedje, hogy azok idegen vallású férjet válasszanak. A fiúk jó erkölcsűek legyenek, tanulmányaik után „a keresztény vallásunkon levő pronotárius uram” mellett gyakoroljanak, majd valamelyik méltóságos úr körül szolgáljanak11. Kéri mind a három fiúgyermekét, hogy „Istenökhez, hazájokhoz, urokhoz, vármegyéjekhez feddhetetlenül hivek legyenek”, s ne feledjék, hogy „nem lehet szentül két urat szolgálni”.

Az itt leírtakból, illetve magából a végrendeletből kiderül, hogy Alvinczi Péter körültekintő, családszerető, jó férj és apa volt. S mivel a lányok további sorsát kevéssé ismerjük, így csak a három fiáról mondhatjuk el, hogy apjuk halála után megtartották annak intelmeit, és úgy éltek, ahogy ezt ő tanácsolta nekik.

 

Jegyzetek

1 *1570 körül Nagyenyed, †1634 Kassa

2 Lükurgosz i. e. a 8. században élt spártai törvényhozó volt.

3 https://hu.wikipedia.org/wiki/ Alvinczi_Péter_(b%C3%ADró)

4 Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal I. Pest. 1857. p. 25–26.

5 https://eda.eme.ro/xmlui/bitstream/ handle/10598/3744/EM1901_10_002_KovaryLaszlo-ErdelyiKihaltFouriCsaladok.pdf?sequence=3&isAllowed=y

6 Kempelen Béla: Magyar nemes családok I. 1911. (Az interneten oldalszám nélkül).

7 Kis Bálint: Borbereki Alvinczi Péter itélőmester végrendelete. 1699. nov.ember 25. Történelmi Tár. 1899. p. 539–549.

8 Kis Bálint szerint a Pekry család a kihalt Alvincziek leányági utódai voltak.

9 Név nélkül írja, hogy feleségének van egy húga.

10 https://hu.wikipedia.org/wiki/Fájl:Alvinczi_József_s%C3%ADrja.jpg

11 Ebből arra következtethetünk, hogy a fiúk mind jogot tanulhattak. A pronotárius nevét nem írja le.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.

Kötő József

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is.

A 17. századi Magyarország fennmaradt zenei forrásai különleges értéket kép­viselnek. Ennek oka egyrészt az, hogy kevés van belőlük, másrészt pedig rend­kívül sokrétű a tartalmuk, amely bősé­ges kutatási anyagot kínál úgy a tánc-, egyházi és világi zene nyugat-európai kapcsolatainak vizsgálatához, valamint mint a helyi zenei emlékek felderítésé­hez és feldolgozásához. Vajon megtör­tént-e már ezeknek a felbecsülhetetlen értékű anyagoknak a rendszerezése, méltó helyük kijelölése az európai ze­netörténetben? Azt kell mondanunk, hogy nem. 

Azt hinnénk, hogy csak a mi korunkban, a 20–21. században vannak válások és rossz házasságok. Pedig ilyenek előfordultak régen is, amint ezen írásban majd olvashatjuk, a 17. században is akadt rá példa. Mégpedig nem is egyszerű emberek esetében, hanem még a híres nemesi családok körében is. Egy ilyen történetet elevenítünk fel a továbbiakban a nevezetes erdélyi Béldi család életéből.

Nagykároly

A kaplonyi nemzetségből származó nagy-károlyi gróf Károlyi család évszázadokon át elévülhetetlen szerepet játszott nemzetünk történelmében. Három nemzedéken keresztül ők viselték a főispáni tisztséget Szatmár vármegyében. Gróf Károlyi Lajos – aki gróf Károlyi Sándor egyenes ágú leszármazottja volt – Élmények és visszapillantások című terjedelmes önéletrajzi munkájában, megkülönböztetett figyelmet fordított „a több mint ezer éves múltú” Károlyi család bemutatására. (1) Könyvében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Károlyi család legkiemelkedőbb személyisége gróf Károlyi Sándor, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc legendás alakja, a szatmári béke megkötője volt.

A magyar előkelőségek szórakozása volt, maguk az agarászatok társadalmi (sokszor politikai) események voltak, amelyet csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A „vadász” valójában az agarász, aki a zsákmányt agarakkal vagy azok segítségével ejtette el. A cél a préda felkeresése, felhajtása és elfogása volt. Ez legtöbbször nyúl, de a bátrabb és erősebb agarak többedmagukkal képesek voltak vaddisznót vagy szarvast is elkapni.

Haller kastély

A Haller család eredete, Magyarországra való áttelepülése, majd egyik ágának Erdélybe történt kiszakadása és felemelkedése a történészek, a genealógusok számára érdekes és izgalmas téma volt régen is, ma is. Házasságaik révén rengeteg híres magyar családdal kerültek rokoni kapcsolatba, jelentős csatákban vettek részt, elismert országos és megyei politikai szerepet vállaltak. Ugyanígy téma az irodalmároknak is, hisz tagjai közül – szinte öröklődően – többen megörökítették írásaikkal a nevüket a magyar irodalom történetében.

széki csárdás

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is. A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből

Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés” lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek.

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.