Egy Habsburg főherceg legaktívabb évtizede

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

A szerző, Nánay Mihály középiskolai történelemtanár, a Történelemoktatók Szakmai Egyesületének elnöke, aki három évvel korábban már kiadott egy népszerűsítő művet, mely a Habsburg– Lotharingiai dinasztia ún. nádori (palatinus), azaz magyar ágáról szólt.¹

A bevezetőben a szerző kiemeli, hogy a főhercegről több munkában, „leegyszerűsítő, cinikus, negatív kép jelenik meg, ami egyáltalán nem indokolt és revízióra szorul” (10 o.), és ennek okán vállalkozott József Ágost tábornagy-főherceg életútjának tíz legaktívabb esztendejének bemutatására. A vele foglalkozó szakirodalomban a korszakhatárt az 1945-ös év képezi: ezt megelőzően elfogult és „szinte kritikátlan dicshimnuszokat” (15 o.) zengő írások jelentek meg, az állampárt idején mellőzték vagy negatívan mutatták be.

József Ágost Viktor Klemens Maria 1872-ben látta meg a napvilágot Alcsúton, József Károly főherceg és (a szerző meg sem említett) Szász–Coburg–Koháry Klotild gyermekeként. „A legrégibb idők óta uralkodó európai dinasztia”² fentebb említett mellékágának sarjaként született, ősei között olyan történelmi személyiségeket találunk, mint Mária Terézia osztrák főhercegnőt, Magyarország királynőjét, II. Lipót toszkán nagyhercegből lett német-római császárt, III. Károly spanyol, I. Lajos Fülöp francia királyt, valamint József főherceget, Magyarország nádorát (a magyar király helytartóját). 1890-ben érettségizett a győri bencés főgimnáziumban, ugyanezen évben hadnagyként csatlakozott a közös hadsereg 1. sz. gyalogezredéhez. A ranglétrán hamar haladt előre: harmincévesen őrnagy, harminckét esztendősen ezredparancsnok és -tulajdonos, három év múlva dandár-, újabb négy évvel később hadosztályparancsnok volt. Ilyen minőségben és altábornagyi rangban, a kistapolcsányi (ma Topoľčianky, Szlovákia) birtokán érte őt a szarajevói merénylet híre.

A kötet harmadik fejezetében Nánay Mihály a világháborús tábornokot mutatja be. A szerző részletesen ismerteti az osztrák–magyar haditervet, azok végrehajtását és hibáit, valamint a harci eseményeket. József Ágost először a szerb királyság elleni hadműveletekben vett részt, augusztus 18-án lépett első alkalommal ellenséges területre, amikor elrendelte 100-150, osztrák–magyar katonák által Szabácson meggyilkolt személy eltemetését. Ezt követően szeptember elején a keleti frontra, Galíciába utazott. A váltakozó kimenetelű harcok közepette kapta meg a főherceg lovassági tábornokká való kinevezését, és ilyen minőségben követte hadosztályát német területre, Porosz-Sziléziába. Nem sokkal később a demoralizált temesvári VII. hadtest parancsnokává nevezték ki. A világháború első két esztendejében többször is összetűzésbe került akkori felettesével, az „embermészáros” (53 o.) Tersztyánszky Károly hadtestparancsnokkal, továbbá Nánay kiemeli azt, hogy a főherceg haladóbb harcászati elveket vallott egyes kortársaihoz képest.

1915 májusáig a keleti fronton működött, onnan került át hadtestével együtt az olasz frontra. Itt részese volt az első kilenc ún. isonzói csatának. Ugyanitt összetűzésbe került a felettesével, Svetozar Boroević lovassági tábornokkal, valamint hadteste vezérkari főnökével, Pohl ezredessel, továbbá ugyanitt léptették elő vezérezredessé, és ugyancsak ezen frontszakaszon értesült Ferenc József császár-király elhunytáról. Nánay Mihály külön alfejezetben tárgyalja a főherceg Karszt-fennsík védelméről alkotott elképzeléseit, az ott kiépített infrastruktúra helyzetét, valamint az 1916. június 29-i esetet, melyben az ő parancsára harci gázt vetettek be az olasz fronton.

A következő szolgálati hely a román front volt. Segesvárra december 2-án érkezett meg, és eleinte a fronttól távol, hadműveleti irányelvek kidolgozása volt a feladata. A 26-án meginduló hadműveletek irányítását ő maga vette át. A Magyaros-tető sikeres visszafoglalása (1917. március 8.) után találkozott II. Vilmos német császárral, Paul von Hindenburg és Erich Ludendorf tábornokokkal, valamint ellátogatott a nyugati frontra, a visszaúton pedig találkozott az új uralkodóval, IV. Károllyal, és az új vezérkari főnökkel, a nagyszebeni szász Arthur Arz von Strassenburg lovassági tábornokkal. Róla meg kell jegyezni, hogy korábbi főhadiszállása Kolozsváron volt, sőt 1917-ben a Ferenc József Tudományegyetem díszdoktorrá avatta.³ A főherceg további harci eseményeket (a Kerenszkij-offenzívát, Csernovic elfoglalását, és a harmadik ojtozi csatát) élt át, valamint fogadta a keleti frontra látogató II. Vilmost. Ezután Kolozsvárra helyezte át a főhadiszállását.

1918. január közepétől ismét az olasz fronton kapott beosztást, ahova a 6. hadsereg parancsnokaként érkezett. Az itt uralkodó állapotok (a katonák akadozó élelmiszerellátása, a különböző katonai intézmények közötti rossz kommunikáció stb.) miatt beadta a felmondását, amiről régi-új felettese, Borojević végül lebeszélte. A nyáron lezajlott paivei kudarcban részt vett, az általa irányított hadsereg katonái rövid időre egy magaslatot, a Montello-hegyet elfoglalták. Július végén a Tirolban állomásozó hadseregcsoport parancsnokává nevezték ki. Itt a reménytelen helyzet ellenére ‒ ahogy korábban is ‒ folytatta a csapatlátogatásokat, még az ország legmagasabb pontján, az Ortler-en levő katonáknál is osztott kitüntetéseket. Utolsó megbízatása, tábornagyként a balkáni front főparancsnoksága volt.

A szerző a könyv negyedik részében József Ágost világégés alatti politikai tevékenységét elemzi. Ő ‒ néhány szimbolikus szereplésen kívül ‒ nem rendelkezett ilyen jellegű tapasztalatokkal. IV. Károly kezdte el bizonyos ügyekben (pl. egy önálló magyar vezényleti nyelvű haderő kialakítása ügyében) rokona véleményét kikérni. A főherceg neve felmerült a királykoronázás kapcsán, mint nádorhelyettes-jelölt, valamint mint magyar kormányfőjelölt, mindkétszer Tisza István miniszterelnök ellenjelöltjeként, akit József Ágost naplóbejegyzéseiben többször is méltatott.

A következő két fejezetben József Ágost őszirózsás forradalom, Magyar Nép-, valamint Tanácsköztársaság alatti tevékenységéről olvashatunk. Homo regiusként (a király embere, azaz megbízottjaként) érkezett Budapestre 1918. október 27-én, hogy megoldja a belpolitikai válságot. A koalíciós kormány kialakítását célzó tárgyalások a lánchídi csata miatt kudarcba fulladtak, így kormányalakításra gróf Hadik Jánost nevezte ki, aki ‒ a forradalmi hangulatban megerősödő Nemzeti Tanács tagjainak meghiúsult letartoztatása után ‒ lemondott. Ezután gróf Károlyi Mihályt kérte fel erre a feladatra. A főherceg hűséget fogadott a Nemzeti Tanácsnak, majd a kikiáltott köztársaságra is felesküdött, ami a kortársakat is megosztotta. Egy hadügyminiszteri rendelet értelmében nyugdíjazták, így visszavonultan, felváltva tartózkodott Alcsúton, illetve Budán. Innen 1919. március végén ‒ a bolsevik hatalomátvétel veszélye miatt ‒ Alcsútra távozott, ahova egy rövid dunántúli bujdosás után visszatért. Itt, az elvett kastélyban élve fát vágott, idősebb fiát kétszer internálták. Annak ellenére, hogy megfigyelés alatt állt, a főherceg kapcsolatba lépett a Friedrich István-féle Fehér Ház nevű ellenforradalmi csoporttal.

A kommunista rezsim bukása után hatalomra jutó Peidl-kormányt augusztus 6-án, a főherceg és az említett csoportosulás buktatta meg. József Ágost, a királytól kapott felhatalmazására hivatkozva mint kormányzó nevezte ki Friedrichet kormányfővé. A kormány kiszélesítette a választójogot, igyekezett egy, az Antant számára elfogadható koalíciós kormányt kialakítani, továbbá kieszközölte, hogy Magyarország külföldről élelmiszer-szállítmányokat kapjon. Ugyanekkor nevezte ki a főherceg Horthy Miklós altengernagyot katonai országos főparancsnokká. József Ágost végül az Antant augusztus 23-i jegyzékének átvétele után lemondott.

A nyolcadik rész első alfejezetében a főherceg és Horthy Miklós sokszor „meglehetősen fagyosan alakult” (258 o.) viszonyáról olvasunk. Az Antant számára Horthy sokkal inkább elfogadható volt, mint a Habsburg főherceg, akit a kormányzóvá megválasztott Horthy meggátolt abban, hogy jelentősebb hivatalt betöltsön. Ugyancsak e részben a szerző egy-egy alfejezetet szentelt a főherceg királykérdéshez való viszonyulásának, valamint a király két visszatérési kísérlete alatt tanúsított magatartásának.

A szerző a kilencedik fejezetben József Ágost rendkívüli, két világháború közötti időszakban is kitartó népszerűségét vizsgálja. Nánay megállapítja, hogy József Ágostot „szemikultikus” (267 o.) rajongás övezte, mely nem felülről, a központi hatalom diktálta propaganda által épült ki, hanem lentről sarjadt, főként világháborús veteránjai köréből, akikkel való kapcsolatát külön alfejezetben taglalja.

Ezt követi a főherceg 1924 és 1944 közötti időszakban való tevékenységére kitekintő fejezet, valamint az Összegzés.

Nánay Mihály könyvének erősségei közül kiemeljük a tömörséget, az eseménytörténet lebilincselő és élvezetes leírását, és az objektivitás, amivel a szerző József Ágost személyéhez nyúl. A kötet újdonságát és legfontosabb forrását József Ágost főherceg kiadott⁴ és kiadatlan⁵ naplói képezik, melyekből a szerző rendszeresen idéz.

A kötet több helyen is tartalmaz mellégépeléseket, helyenként hibákat. Utóbbiak közé tartozik az a tény, hogy Franciaország 1919-es budapesti főmegbízottjának neve több alakban is szerepel (Fouchet, Fouché) akár egy oldalon (251 o.) belül is. Ugyanígy hiba figyelhető meg a hatodik fejezet 29. és 40. lábjegyzetében. Mindkettő IV. Károly német nyelvű visszaemlékezéseire hivatkozik, az első esetben a mű szerző által rövidített címét olvashatjuk, míg a teljes cím, melyet első hivatkozásnál kéne idézni, csak az utóbbi lábjegyzetben jelenik meg. Továbbá kifogásolhatónak tartjuk a „majd’ két hétig” (109 o.) és a hozzá hasonló fordulatokat.

Összességében, a kötetet egy üdítő és dicséretes munkának tartjuk, melyet bizalommal ajánlunk akár a szélesebb, a korszak és/vagy József Ágost főherceg iránt érdeklődő olvasóközönség figyelmébe!

*Nánay Mihály: József Ágost főherceg. A katona és politikus: 1914‒1924. Unicus Műhely, Budapest, 2018. 339 o.

Jegyzetek

1 Nánay Mihály: Magyarrá lett Habsburgok. Budapest, 2015.

2 Gonda Imre ‒ Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Harmadik kiadás. Budapest, 1987. 156.

3 Gaal György: Kolozsvár a századok sodrában. Várostörténeti kronológia. Kolozsvár, 2016. 159.

4 Józef főherceg: A világháború amilyennek én láttam. I‒VIII. köt. Budapest, 1926‒1934.

5 Naplóim. I. (1919‒1924), Naplóim. II. köt. (1937‒1944) Kézirat.