A petőfalvi Pethő család a Partiumban a 17. században

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt[1]. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.

Mielőtt a család töredékekben fennmaradt feljegyzései alapján ismertetnénk az életüket, a genealógiai kiegészítéseket, s egyéb, a mai olvasók számára érdekes családi eseményeket, szólni kell a címben leírt Partium terület elnevezéséről.

A Partium (ejtsd: párcium) latin eredetű szó, részt/részeket jelent. Így nevezték 1526, az ország három részre szakadása után a magyarországi és a történelmi Erdély közti területet, megyéket. E néhány régi vármegyénk nem képezett önálló földrajzi egységet, és nem is volt a történelmi Erdély része. Hol Magyarországhoz, hol a Habsburg Birodalomhoz tartozott, a mohácsi csatavesztés után azonban az erdélyi fejedelem uralma alá kerültek. Ma tágabb értelemben Erdély részének tekintik, s úgy említik a magyar szóhasználatban. Ezen a részen élt hosszú ideig a Pethő család, s itt enyészett el, miután a fiága kihalt.


A Szenci Molnár Albert által javított hanaui
biblia címlapja (forrás: Wikipédia)

Családi följegyzéseik megmaradt töredékét Szabó Károly tette közzé 1800-ban[2]. Ezeket és mintegy 100 darab oklevelet néhai báró Wesselényi Farkasné (született Kendeffy Rozália) örökösei ajándékozták az Erdélyi Múzeumnak. Köztük azokat a családi ereklyéket is, amelyek egy Szenczi Molnár Albert által Hanauban (Németország) 1608-ban kiadott magyar nyelvű Bibliához hozzákötött üres oldalakra voltak írva. Szenczi Bibliája a maga korában nagyon híres, s reformátusok körében kedvelt és értékes kiadvány volt. Mindössze 1500 példány készült belőle, érthetőbb, méretében kisebb és könnyebben kezelhető volt a Károli-féle vizsolyi kiadásúnál. Bizonyára csak nagyon gazdag nemesi családok engedhették meg maguknak, hogy vásároljanak belőle. Sokat lapozhatta, olvashatta a Pethő család, ha újra kellett kötni azt, s nagyon előrelátóan üres lapokat köttettek a végére, hogy családi eseményeiket ott röviden megörökítsék. Négy személy keze írása olvasható ezen oldalakon. Pethő István nyitotta meg, feltehetően ő volt a könyv vásárlója, talán átköttetője is. Halála után a felesége, Eödönffy Klára csupán pármondatos beszúrást tett az egyik lányukkal kapcsolatban – ezt később idézem. A második rész a vejük, Újlaky György keze írása, a harmadik pedig István lányunokájának, Újlaky Borbálának (Serédy Benedekné) a beírásai.

Mielőtt részletesen bemutatnám e családi kordokumentumot, érdemes kiemelni, hogy mindennek volt már előzménye. Maga Pethő István meséli el, hogy az édesanyja kérésére egy imakönyvben korábban vezette családjuk eseményeit. Azonban 1611-ben, amikor a hajdúk föllázadtak a nemesek ellen, s megszállták Kállót (feltehetően a mai Nagykállóról van szó), akkor ő a feleségével és a gyermekeivel a darahi házából Szakmárra[3] „futott,” s ott felejtette az imádságos könyvecskéjét, amelybe mindent beleírt. Ezt a hajdúk elvitték, házát pedig „szétprédálták”. S ezután kezdte újra, visszamenőleg beírni e Bibliába azokat az adatokat, amelyekre még emlékezett.

Pethő István 1565-ban született, majd 1626. október 29-én hunyt el. Temetése november 5-én volt a darahi templomban – ez az utóbbi adat Újlaky György feljegyzésében olvasható. Születési helyét sajnos nem említi, amely esetleg  fogódzó lehetett volna az áttelepülésükre, de az évét maga írja le úgy, mint a szüleinek a nevét is, idézzük őt: „néhai vitézlő idesbik Petheoffalwaÿ Petheo Imre fia (...) Paloithai Anna asszontúl való”. István 1592-ben „Ecsedi Báthorÿ István” országbíró titkára, 1608-ban „őfelsége táblájának és ítélő székinek assessora”, azaz királyi táblai ülnök volt. Anyjának ez a második házassága, első férje a horvát származású Dubraviczky Miklós volt. 1558-ban özvegyként írják le, de még abban az évben feleségül ment Pethő Imréhez. Nagy Iván genealógiája szerint öt életben maradt fiuk született: Tamás, Imre, Pál, Miklós és az itt szereplő István. A följegyzésekben István nem említi sem testvéreit, sem azok gyermekeit egyszer sem. Ezért a továbbiakban csak a saját családjáról írtak következnek. 1597-ben 32 évesen nősült meg, mégpedig „húshagyó kedden”. Utólag számunkra nap kiválasztása is érdekes, hisz másnaptól tilos lett volna a lakodalomban zenélni, táncolni, énekelni, vigadozni. De a vőlegény életkora is feltűnő. Ugyanis ebben a korban a lányokat nagyon korán, 12-14 (!) évesen kiházasították, hogy minél több gyermeket szülhessenek, a fiatalemberek pedig hamarosan a felnőtt kor elérése után (akkor 20 év volt) megnősültek.

Mellékesen itt jegyezzük meg, hogy a házastárs elhalálozása után mind a nők, mind pedig a férfiak hamarosan újabb párt választottak maguknak. Nem tartották be a későbbiekben szokássá vált gyászév leteltét. Ezért olvashatunk a családfákon két-három férjről, feleségről az egyes személyeknél. Ennek nagyon praktikus okai voltak. Egyrészt az árván maradt gyermekekről kellett valakinek gondoskodni, másrészt az volt vele a cél, hogy a családban minél több fiú szülessen. Fiú, aki tovább viszi a családnevet, örökli a birtokot, a vagyont, s mivel mind katonaember volt, harcban való elhalálozása esetén legyen utódja, aki a családot gondozza, irányítja.

E kis kitérő után ismerjük meg a feleség nevét: vinnai és nagymihályi[4] Eödönffy Kristóf és Ráskay Magdolna lánya, Klára. Nagyon sokáig élhettek együtt házasságban, hisz mint írja, tizenkét gyermeke született tőle: hat fiú és hat leány. A tizenkettőből csak négynek tudjuk meg a nevét. Két lánya „felnőttként” férjhez is ment. Rajtuk kívül két fiút említ név szerint: Ferkő (*1618. augusztus 3. – †1622. május 7., négy éves korában) és András (*1621. október 23. – †1622. május 5., még az egy évet sem érte meg). A többi gyermekét név szerint nem írja le, feltehetően mind gyermekkorban hunyt el, ahogy erre utal is: „Az több gyermekimet Isten ez világból kihívta és vitte az angyali társaságba.”

Ebben az évben szúrja közbe időrendben, hogy elhalt az anyósa, Ráskay Magdolna is, mégpedig Vinnán, 1622. november 27-én.

A legidősebb lánya Borbála (*1607. augusztus 17. – †1625., lehunyt június utolsó napján „száraz betegségben”). Borbála alig múlt 13 éves – ezért tettük idézőjelbe pár sorral följebb a felnőtt szót, – amikor 1620-ban férjhez ment Kapÿ Sándorhoz, akinek ő volt a második felesége. Azonban a házasságkötés után hamarosan kiderült, hogy köztük „atyafiság találtatott”, ezért Csegöldön[5], „az egyházi széken elváltak”. Borbála még ugyanezen évben, 1620. december 1-jén másodszor is férjhez ment Anarcsÿ Péter szatmári alispán fiához, Györgyhöz. Házasságukból nem születhettek gyermekek, mivel a följegyzésekben sehol sincs rá utalás. Borbála, mint az évszámokból láthatjuk, nagyon fiatalon, 18 éves korában halt meg. Nagy Iván nemzedékrendi tábláján ezért csak egyetlen lányutód, Magdolna szerepel. Magdolna Darahon (Szamosdara) született 1623. május 12-én. Ha jól számolunk, apja már 58 éves volt ekkor, s rá körülbelül három év múlva el is halálozott. A Pethő István által vezetett családi feljegyzések első része itt ezennel megszakad.

Ezután találunk egy pár soros betoldást az anya, Eödönffy Klára tollából. A férje halála után, 1629. november 16-án Magdolna nevű lányát férjhez adta Sárköz-Ujlaki Györgyhöz. Mivel a lányka ekkor még csak hat (!) éves volt, ezt inkább úgy kell értelmeznünk, hogy elígérte, eljegyezte vagy előzetes házassági szerződést kötött vele. Ugyanis úgy folytatja a mondatát, hogy „az hazavitte 1636. február 4-én”. Tehát Magdolna hét év múlva lett valójában Újlaky felesége. Most újra visszaidézzük a felnőtt jelzőt: a feleség igen csak fiatal, alig 13 éves volt.

A Bibliában Pethő István halála után a veje, Újlaky György folytatta a sorokat csupán pár évig, és nagyon hézagosan. A nevét Nagy Iván kötetében nem a sárközi Újlaky családnál (394. lap), hanem a Szatmár megyei eredetű Újlakyaknál olvashatjuk szintén ezen az oldalon. Feltételezzük, hogy Nagy Iván tévedett, Eödönffy Klára bizonyára jól ismerhette veje származását[6].

Első bejegyzése természetesen az apósa halálával kapcsolatos, amelyet már fentebb említettünk. Mindezt nagyon költőien fogalmazza meg: „Anno 1626 die 29. Octobris viradtának előtte éjjel harmadik tyukszó után vette ki az úristen az árnyék világból az én szerelmes bátyám uramot...” A következő beírás első gyermekének, Borbálának a születési dátuma: 1641. május 2., erről így ír: „késő vacsora után mintegy kilencz óra tájban éjtszaka adta az úristen ez világra az én szerelmes leányomat Ujlaki Borbálát.” A férj öröme nem tartott sokáig kislánya megszületése után, mivel a felesége tizenhét nappal a szülés után (május 19.) meghalt, s Darahon temették el. Mindennek a szomorú eseménynek a megfogalmazását is érdemes stílusa miatt idéznünk: „vötte ki az úristen ez világból az én szerelmes feleségemet Pető Magdolna aszszont, életének egy hét és tizenkilencz esztendejében házasságban való életünknek peniglen egy nap híán másfél holnap és öt esztendejében”.

Újlaky utolsó bejegyzése egy örömteli eseményt örökít meg: 1655. február 8-án volt a lánya, Borbála esküvője és lakodalma Görcsönben. Az ara szintén nagyon fiatal, mindössze 13 éves és 9 hónapos múlt. A vőlegény, illetve az ifjú férj a későbbi krasznai főispán, görcsöni Serédy Benedek volt. Fényes esküvő lehetett, ha azon részt vett az ifjú Rákóczi György is, az erdélyi fejedelem (1648–1660).

Más forrásokból tudjuk, hogy Újlaky fiatal felesége halála után újra megnősült, azonban második neje teljes nevére nem sikerült adatot találnunk. Csupán a keresztnevét ismerjük meg a Biblia későbbi oldalain Újlaky Bora feljegyzéseinél: Katalin.

A családi naplót a továbbiakban Pethő István unokája, Serédy Benedekné Újlaky Borbála folytatta. Sajnos mindez három halálesettel kezdődik: 1659. január 21-én elhalálozott a kétéves Kata nevű kislánya. Ugyanebben az évben a március 8-án született István hét napos korában Darahon, majd 1673. február 9-én Benedek nevű kisfia két év két hónaposan Görcsönben hunyt el.

1678. január 16-án meghalt az édesapja második felesége, akiről így ír: eltemettük „az én szerelmes édes anyám helyén való édes kedves Katalin nénémet Drágban[7]”, a helyi templomban. Itt tudjuk meg Újlaki György második feleségének a keresztnevét, s azt, hogy ő nevelte föl az árva Borbálát.

A több halálesetet végre újra egy örömteli esemény szakítja meg: 1679. január 12-én ment férjhez a lánya, Serédy Zsófia (Szofia, Sófi) Borsán[8]. Az ő születési adatait sehol nem találtam, sem a följegyzésekben, sem a genealógiai táblákon, így nem tudni, hogy tovább vitte-e a családi hagyományt a fiatalon történő házasságkötésben[9]. A férje Rhédey Ferenc kolozsi főispán lett, akinek ez a második házassága volt. (Első neje: Toroczkay Erzse.) Az új házasság nem tartott sokáig, mindössze öt évig, ugyanis a férj 48 éves korában, 1684. március 24-én meghalt. Apró, de a korra jellemző érdekesség, hogy csak jóval később, július 2-án temették el Kolozsvárott „a” templomban. (Talán ennyi időt vett igénybe, amíg a kőszarkofágját vagy különleges koporsóját elkészítették?) A Bibliában a halálával kapcsolatosan meghatóan, választékos szavakkal és jelzőkkel, a magyarországi anyósokra egyáltalán nem jellemező mondatokkal emlékezik meg Borbála. Bizonyára sokat gondolkodhatott a gyászesemény megfogalmazásán. Idézzük annak egy részletét: „engemet becsüllő, kedvemet kereső, igen kedves vőmet tekintetes nemzetes Rádai Ferencz uramat életének 48-dik esztendejében (...) Írtam keseredet szível én Ujlakÿ Borbála.”

Természetesen Zsófia újra férjhez ment, de kivételesen később, körülbelül öt esztendő múlva. 1689. december 20-án volt az esküvője gróf csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrásy Istvánnal.

Ezen eseménnyel megszakad a családi bejegyzések sora. A petőfalvi Pethő család valójában nem ezzel a dátummal, hanem már Újlakyné Pethő Magdolnával kihalt, elenyészett. Ez lehetett az oka, hogy Nagy Iván a család ismertetésénél már nem tudott sem tovább lépni, sem a régieket újabb adatokkal kiegészíteni.

Jelen írás ezt próbálta valamelyest pótolni és az utókornak megmenteni.

Végül nem szabad kihagyni egy fontos, üres levéllapon álló bejegyzést a Bibliából, amely így szól: „Méltóságos Szentkirályi Andrássi István uram kedves házas társáé, Serédi Sófi Aszszonyé.” Nem tudjuk, hogy kié ez az idegen kéz írása, de azt bizonyítja, hogy a könyv Pethő István dédunokája birtokában volt még a 17. század végén.

 


[1]    Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. IX. Pest. 1862. p. 266–268.

[2]    Szabó Károly: Családi följegyzések a XVII. századból. Történelmi Tár. 1800. p. 178–181.

[3]    A két említett település a mai nevén: Szamosdara és Szatmárnémeti. Ez utóbbi város nevének előtagját 1270-ben Sacmar alakban jegyezték föl. A Szakmár elnevezéssel a későbbi századokban is találkozunk.

[4]    Nagymihály: ma város Kelet-Szlovákiában. Vinna község tőle északkeletre található.

[5]    Csegöld település Fehérgyarmattól délkeletre.

[6]    Nagy I.: i. m. XI. Pest. 1865. p. 393–394.

[7]    A bejegyzés szerint Szilágy megyéhez tartozott a Bánffyhunyadtól északkeletre lévő település.

[8]    Valószínűleg Kolozsborsa.

[9]    Az interneten található bizonytalan adat szerint Zsófia 1663 körül született, és 1710-ben hunyt el Krasznakorkán 47 évesen. (Ha mindez igaz, akkor ő is kb. 15-16 éves kora körül ment férjhez.) Édesanyja, Borbála pedig 1703-ban halt meg.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

„A cholerajárvány, mely a múlt 1866. év második felében ezen országot szélesebb vagy szűkebb terjedelemben, nagyobb vagy kisebb veszélyes jellemmel átutazta, a múlt december 28-án egészben megszűnvén, bátorkodik e hű k(irályi) Főkormányszék ezen járvány lefolyásának rövid vázlatát az egész járványról készített összes kimutatás alázatos tiszteletteli ide csatolása mellett a következőkben Császári Királyi Apostoli Felségednek hódoló mély tisztelettel felterjeszteni.”

Az erdélyi emigrációs sajtó létrejötte szorosan kötődik Erdély Trianon utáni történetéhez. A hatalomváltás következtében, a magyar történelemben eddig nem tapasztalt menekültáradat indult el az utódállamokból, elsősorban a területének kétharmadával megrövidített Magyarország, másodsorban pedig a világ számos más országa felé. Az erdélyi menekültek, áttelepültek új hazájuk egy-egy településén létrehozták saját közösségeiket azzal a céllal, hogy egymást támogassák, hogy megőrizzék erdélyi magyar önazonosságukat. Az ilyen erdélyi szerveződések egy része lapszerkesztésre és lapkiadásra is vállalkozott. Az emigrációs sajtó nagy vonalakban az emigráció története is.

Orbán Elek, családi címer

Az Orbán család tagjai – így a címben szereplő Orbán Elek is – régi székely famíliából származtak. Távoli múltjukat homály fedi, eredetükre csupán a későbbiekben fennmaradt és öröklődött vezetéknév utal, amely feltehetőleg valamelyik ősük keresztneve lehetett, majd családnévként maradt utódaikra. Általában elmondható, hogy az úgynevezett apanévként hagyományozódott tulajdonnév nagyon gyakori volt a székelység körében. Ráadásul ez a ritkábbak közé tartozott, tehát nagyon alkalmas volt az egyedesítésre, a megkülönböztetésre. 

Nagykároly és vidéke

Kétségtelen, hogy a 19. század végén a nagykárolyi nyomdaipar fellendüléséhez pontosan a nagyszámú helyi újság megjelenése szolgáltatott alapot. Az ekkor már több mint száz éve működő Gőnyei József nyomdája még megérte ezt az időszakot, ugyanis az első helyi folyóirat pontosan az ő nyomdájából került ki 1871-ben Népiskolai Lapok címmel. Ezt aztán számos más helyi sajtótermék követte.

Zonda Attila és a Ricercar zenekar

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Mármint, hogy miért szűnt meg a MŰVELŐDÉS – német laptársá val, a Volk und Kulturral egye temben – 1985 decemberében? Be olvadván szolgálati mellékletként a román sajtó egyik méltán alábecsült, ma már neve sincs folyóira tába? Apelláta nélkül, a kiadói szándék szerint végérvényesen?

Az iskolai értesítők keresztmetszetét adják Kalotaszeg kisebb-nagyobb települései művelődési életének. A bánffyhunyadi iskolai értesítőket 1874-ben adták ki. Az iskolát E alakúra építették, amivel Erzsébet királynét (Sziszi) akarták dicsérni. Első igazgatója az iskolának Gagyi Samu volt, aki a felső fiúiskolában állat-, növény-, ásvány-, gazdaságés vegytant, a felső leányiskolában pedig írást és rajzot tanított. Egyébként az iskolának elemi fiú- és leány-, ismétlő fiú- és leány-, valamint gazdasági szakosztállyal megtoldott felső fiúiskolai tagozata volt, melybe beiratkozhattak nemcsak a kisváros gyermekei, hanem a környék magyar és más nemzetiségű kisiskolásai is. 

Megtörtént!

Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott – és nincs többé! Romokban a fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Ezen írás nem arról az Alvinczi Péterről1 szól, aki híres hitvitázó református lelkész és író volt. Róla és működéséről már olyan sokan írtak, hogy szinte könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre. Hanem a szintén ugyanezen nevet viselő unokájáról, aki Erdély egyik legnagyobb törvénytudója, diplomatája volt.

Kolozsvár, Híd-kapu tornya

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés az unió újbóli kimondásával kedvezőbb lehetőségeket biztosított a történetkutatás és történetírás számára is. Jó példa erre a Magyar Történelmi Társulat megalakulása 1867-ben, amelybe intenzíven bekapcsolódott az erdélyi történetkutatás is.

kovary laszlo

Bizonyára sokan ismerik a fenti idézetet, főleg a kolozsváriak, amelyet Kőváry László felesége, Knausz Johanna vésetett fel férje sírkövére. A sírkőállítás és sírfelirat-készítés az emlékezés feltételét a horizontok szétválásában látja, ennyiben még érintetlenül hagyja a múlt és jelen elválasztottságát. De az üzenet, amit hordoz, mélyen tükrözi, hogy a fizikai, ezáltal is mulandó, porladó emléknél, sírkőnél mindig fontosabb, maradandóbb az intellektus által teremtett szellemi érték, vagyis az, ami egy ember életműve.

Gábor Áron sírja

Az alábbiakban közölt levél Demeter Lajos helytörténész révén került a látókörömbe, érdekes adalékként szolgálva a Gábor Áron-kultusz kialakulásához. Szerzője Gábor Áron legidősebb testvére, az 1816ben született Imre.

Felvincet a frontvonal 1944. szep­tember 8-án érte el, négy napon ke­resztül dúltak a harcok a falu térségé­ben. A szemtanúk mai napig borzadva és könnyes szemmel számolnak be az előttük lepergő tragédiákról, a honvé­dek hősies küzdelméről a többszörös túlerővel szemben, a magyar sebe­sültek kivégzéséről, utolsó szavaikról, a szovjetek fosztogatásairól, a falu la­kosságának szenvedéseiről.

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna, akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is. Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.