Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Kájoni-kódex nyugat-európai kapcsolatairól

A 17. századi Magyarország fennmaradt zenei forrásai különleges értéket kép­viselnek. Ennek oka egyrészt az, hogy kevés van belőlük1, másrészt pedig rend­kívül sokrétű a tartalmuk, amely bősé­ges kutatási anyagot kínál úgy a tánc-, egyházi és világi zene nyugat-európai kapcsolatainak vizsgálatához, valamint mint a helyi zenei emlékek felderítésé­hez és feldolgozásához. Vajon megtör­tént-e már ezeknek a felbecsülhetetlen értékű anyagoknak a rendszerezése, méltó helyük kijelölése az európai ze­netörténetben? Azt kell mondanunk, hogy nem. Kétségkívül sok eredményt tudhatunk már magunk mögött, ame­lyek közül kiemelkedően fontosak a modern, kritikai kiadások2, valamint a különböző zenei előadói formációk által játszott hangzó anyagok. Előbbiek több évtizeddel ezelőtt készültek, és megér­demelnének egy alapos újragondolást, utóbbiak pedig többnyire a népszerű, a teljes anyaghoz képest meglehetősen kevésnek mondható dallamokat játsszák – igaz, végtelen variációjú és egyre fantáziadúsabb, izgalmasabb feldolgo­zások formájában.

Cantus Catholic, csíkcsobotfalvi kéz­irat (1651–1675)

Organo Missale (1667)

Sacri Concentus (1669)

Kájoni-hymnarium (1659–1677)

Kájoni-kódex (1634–1671)

Cantionale Catholicum (1676)

A fent említett források talán leg­fontosabb tagja a Kájoni-kódexként is­mert hatalmas gyűjtemény. Fontossá­gát nem csupán létezése és terjedelme igazolja, hanem mindenekelőtt az a tény, hogy a késői, 16–17. századi Európa jelentős zenei keresztmetszetét megta­láljuk benne, amelynek gazdagsága pél­da nélkül áll a magyar zenei források között. Az alábbiakban megkísérlem ezt a gazdag anyagot rendszerezni, és egynéhány különlegességére felhívni a figyelmet.

A kézirat – nagyon kevés kivétel­lel – úgynevezett Ammerbach-féle bil­lentyűs tabulatúrával íródott, mégpedig legalább két kéz által. Kájoni János mel­lett Seregély Mátyás neve bizonyítható. Ez az írásmód a kor közkedvelt lejegyzé­si módja volt, gyorsasága, helytakaré­kossága és pontossága miatt.

Nem tudható, hogy a szerzők hol és miként tehettek szert erre a rengeteg té­telre. A kódexben szereplő zenei anyag európai párhuzamai, forrásai sok eset­ben visszakereshetők – elsősorban an­nak a 33 zeneszerzőnek3 az életművé­ben, akiket név szerint említ a kézirat –, de pontos információval nem szolgál­nak. Felvidéki kapcsolatokat sejtetnek olyan tények, mint a Lőcsei tabulatú­rás könyvvel4 és az ún. Bártfai Gyűjte­ménnyel5 való összevetések. A 17. század többi magyarországi forrásához hason­lóan a Kájoni-kódex zenei anyaga az összeállítás dátumához képest néhány évtizeddel korábbi, tehát leginkább a korai 1600-as évek nyugat-európai zenei gyakorlatát rep­rezentálja.

A gyűjteményt az a tény osztja két nagy csoportra, hogy a darabok egy részénél megtaláljuk a szerző nevét, más ré­szüknél pedig nem. Szükségszerűen felmerül a kérdés, hogy ezeket a jórészt európai színvonalú műveket esetleg maguk a gyűjtemény összeállítói szerezték, ez azonban jelenleg még nem megválaszolható. Mindössze egy (európai párhuzamokat mutató) tétel mellett találjuk Kájoni nevét6.

A Kájoni-kódex zenei anyaga alapvetően négy csoportra osztható:

  1. Hangszeres zene

II. Kíséret nélküli énekes zene

III. Sacri concerti: „basso continuo” kíséretes, 1–4 szólamú énekes kamarazene, szóló hangokra

IV. Kórusművek

 

I. Hangszeres zene

 

1. Billentyűs hangszerre írt kompozíciók

Nem csoda, hogy Kájoni orgonistaként jelentős számú bil­lentyűs anyagot közöl. Ezeknek egy része bizonyosan „impor­tált”, más darabok viszont saját kompozíciókat sejtetnek, mégpedig a kor népszerű kompozíciós formáit repre­zentálva.

A gyűjteményben közölt tánctételek egy része is billentyűs hangszerre jellemző lejegyzésben maradt fenn, ezekről azon­ban alább bővebben szólunk.

2. Hangszeres kamarazene

Olyan kompozíciókról beszélünk itt, amelyek elsősorban a késő reneszánsz többszólamú hangszeres kamarazenéjét kép­viselik: intradák, fantasiák, symphoniák. Ezek a 3–4 szólamú, többnyire polifon szerkesztésmódú és basso continuo nélkül lejegyzett tételek az 1600-as évek első évtizedeinek kedvelt hangszeres műfajai voltak, szerzőik koruk neves, közismert mesterei. A szerző nélkül szereplő tételekről is elmondható, hogy igényesen megírt darabok.

A kor szokása szerint a hangszerek nincsenek jelezve, tehát az előadói apparátus rendkívül sokféle lehet. Itt kell megem­lítenünk egy különös jelenséget, amely a Kájoni-kódex szá­mos tételére jellemző. Ezek a tételek ugyanis csökkentett szó­lamszámú kivonatai az eredetieknek. Alább még találkozunk példákkal, most Melchior Franck, a kódexben 3 szólamban lejegyzett intradájának eredeti, hatszólamú részletét kö­zöljük.

3. Tánczene

A gyűjtemény különlegessége a nagyszámú tánctétel, amely igen vegyes helyi tánckultúrát mutat. Zenéjükben jelen van­nak a század eleji Európában népszerű táncok és tánctípusok ugyanúgy, mint a vélhetően helyi zenei anyagra támaszkodó tételek. Több forrás is megerősíti a magyar udvaroknak azt a szokását, hogy a táncos alkalmak elején „nemzetközi” tánco­kat táncolnak, majd ezután a helyi népszerű táncokra válta­nak. A Kájoni-kódex évtizedek óta legnépszerűbb tételei ezek, a helyi anyagot feltételező dallamok, amelyeknek feltérképezése sajnálatos módon még váratnak magára. Néhány tétel feltűnő rokonságot mutat bizonyos felcsíki dallamokkal, de nagyon ideje volna a folklórban jártas kutatóknak alaposab­ban szemügyre venni ezt az anyagot. A nyugat-európai pár­huzamok bővebb aratást kínálnak. Elmondható, hogy gya­korlatilag a korai barokk összes tánctípusa képviselteti magát a gyűjteményben. Egyes tételek csak jelzésszerűen, mások teljes terjedelmükben. Az alábbi példa az Európa-szerte nép­szerű, és a Kájoni-kódexben két változatban is szereplő Ko­vács-nóta (Schmidt Courante) legkorábbi, Michael Praetorius Terpsichore című táncgyűjteményében található verziójának összevetését példázza a Kájoni-kódex, illetve a felvidéki Lőcsei Tabulatúra rokon tételeivel (a párhuzamok sora nem teljes!). A felvidéki kapcsolatok fontosságáról már fent szóltunk, az alábbi összevetés7 csak egy a számtalan példa közül.

Következő példánk egy Itáliában nagyon népszerű zenei anyag, egy ún. ostinato vagy angol nevén Ground megjelenése a Kájoni-kódexben. Ennek lényege, hogy egy adott basszus­menet és a hozzá tartozó harmóniák képezik a kompozíció alapját, amit a zeneszerzők változatos módon egészítenek ki dallammal, esetleg imitációval. Jelen példánk eredetije az 1589-ben Firenzében bemutatott La Pellegrina címet viselő ún. Intermedio8 (zenés, táncos több tételből álló színpadi játék) kezdő tétele, amelyre Fabrizio Caroso (1600)9 és Livio Lupi (1607)10, a kor jelentős tánckönyveinek szerzői koreográfiákat is komponáltak11. A zene több ízben szerepel a Kájoni-kódex­ben is (természetesen koreográfiák nélkül).

Hasonlóan népszerű ostinato volt a Passomezzo Ongaro, a Magyar Passomezzo is, amelynek egy változatát Meines Herzen Trost címmel a kódex is tartalmazza. A zenei anyag népszerűségét bizonyítja, hogy Prágától (Jacobides-kézirat, 16. sz. vége) Nürnbergen át Itáliáig (Giovanni Picchi: Intavolatura di balli d’arpicordo Milano, 1619) kedvelt és ismert volt a „ma­gyar passomezzo” akár Ballo Ongaro, akár Batori Tantz (!) néven12.

 

II. Egy (ritkábban két) szólamú énekes tételek

Ezek jó része egyházi témájú és helyi anyagot sejtet. Az egy­házi énekek párhuzamai leginkább a katolikus énekesköny­vekben, illetve Kájoni Organo Missaléjában lelhetők fel, ahol basso continuo kíséretet is kapnak.

A világi témájú dallamok túlnyomó része szintén helyi ere­detű, az időben és térben túlmutató példákat részletesen tár­gyalja Szabolcsi Bence13.Példánk A nyúl éneke, amelynek latin nyelvű verziója (Lepus intra sata quiescit) a Kájoni-kódexben található, 1664-es évszámmal, majd ugyanitt magyar nyel­ven is olvashatjuk a teljes szöveget, valamint a Kánai me­nyegzőről szóló történetet is (Messias iam venit), amely szin­tén ehhez a dallamhoz kapcsolódik.

III. Sacri concerti

Olyan kompozíciók tartoznak ebbe a csoportba, amelyek 1–4 szólamú, vallásos szövegű, basso continuóval kísért, az előadóktól szólisztikus feladatot követelő énekes kama­razenék. Meglehetősen nagyszámú ilyen tétel található a Ká­joni-kódexben, amelyek nagyobbik része a kora barokk nagy­nevű szerzőitől (Alessandro Grandi, Giacomo Finetti, Heinrich Schütz, Claudio Monteverdi) származik, részben szerző nél­küli, szerkesztésmódját és az előadóval szemben támasztott technikai követelményeket tekintve egyaránt igényesen meg­komponált darabok, amelyek Európa bármely területén meg­állnák a helyüket.

Következő példánk érdekessége, hogy szerzőjeként maga Kájoni van megjelölve. A darab önmagában is teljes értékű kompozíció, dallamanyaga azonban roppant érdekes párhu­zamokat mutat legalább két nyugat-európai zeneszerző azo­nos szövegű kompozíciójával. Az O anima mea suspira című darab két zeneszerzőnél fordul elő szinte azonos módon. Isa­bella Leonarda (1620–1704) és a magyar zenetörténet szem­pontjából is jelentős Daniel Speer (1636–1707) kompozíciói szemmel láthatóan azonos mintára készültek azzal a különb­séggel, hogy Speer négytagú vonós együttest is előír.

Kájoni kompozíciójának érdekessége, hogy a fő szövegré­szeket ugyanazzal a zenei anyaggal kezdi, mint a fenti két szerző, a folytatást azonban teljesen másként vezeti tovább. A kérdést még izgalmasabbá teszi az a tény, hogy a három közül nagy valószínűséggel Kájoni darabja (vagy az ő mintá­ja) a legkorábbi. Mivel a kódexben Kájoni nem közöl szöveget, az alábbi példákban azt a Sacri Concentusban található szöveg alapján rekonstruáltuk.

Hogy még érdekesebb legyen a jelenség, Sacri Concentus (1669) című művében, amelyről alább még említést teszünk, Kájoni ugyanennek a kompozíciónak – valamint az O quales flores című szólómotettájának – egy olyan verzióját közli, amely a kódexben találhatóhoz képest apróbb-nagyobb elté­réseket tartalmaz. Ezek az eltérések olykor csak ritmikaiak, máskor azonban egész sorokat hagy ki. Az alábbi példában Papp Ágnes összevetését14 közöljük.

A kódex íróinak már említett felvidéki kapcsolatait tá­masztja alá az a tény, hogy az e fejezetbe tartozó tételek között feltűnően nagy a száma azoknak, amelyek a Bártfai Gyűjte­ményben15 is megtalálhatóak.

IV. Kórusművek

A megnevezés a régizene világában természetesen némi pon­tosítást igényel, hiszen a ma általánosan elterjedt „kórus” kifejezés nem teljesen fedi a 17. századi tényeket, hiszen ekkor a kórus létszámában jelenthette ugyanazt az apparátust is, mint a Sacri concertiben – vagyis szólamonként egy énekest. Jelen esetben kórusműként azokat a tételeket jelöljük, ame­lyek több (jórészt 4, vagy 8) szólamúak, döntő többségükben homofon szerkesztésmódúak, vagy legalábbis nem adnak az énekesnek kifejezetten szólisztikus szerepet – ez alatt a szó­lóban énekelt szakaszokat, valamint a gazdag ornamentációt értjük.

Ahogy már megszokhattuk, a tételek csak egy kisebb ré­szének ismerjük a szerzőjét. A tételek mindegyike vallásos szövegű, egy részük kifejezetten liturgikus használatra szánt, más részük az egyházi év különböző jeles ünnepköreihez kö­tődő kompozíció.

1. Négyszólamú tételek

A liturgikus tételek között miséket, magnificatókat, Te Deu­mokat találunk, homofon szerkesztésmódban, gondosan vé­gigkomponálva. Feltűnő jellegzetessége ezeknek a darabok­nak, hogy a szöveg szinte minden esetben hiányzik alóluk. Feltehető, hogy azért, mert az író célja a gyors lejegyzés volt, ezért nem bíbelődött azzal, hogy a köztudott szöveget is leírja, tudván, hogy alkalmasint ezt minden probléma nélkül hozzá tudja illeszteni a zenei anyaghoz.

A következő példa szerkesztésmódja polifon, ezért a szöveg aláillesztése fontos volt. Témáját tekintve a liturgikus hasz­nálatra írt zenék közé tartozik (formájára nézve határeset a Sacri Concerti és a kórusművek között), különlegessége a szer­ző, Ján (Kájoninál Joannes) Šimbracký, aki a Felvidék ismert komponistája, egyházzenésze volt.

Az európai párhuzamokat tekintve az adventi szövegre ké­szült Angelus ad pastores ait az egyik legkülönlegesebb kó­rustétele a kódexnek. Zenei anyaga ugyanis teljes egészében parafrázisa egy, a 16. században egész Európában elterjedt tánctételnek, amelyet Pavane la Battaglia címmel több tánc­gyűjtemény is tartalmaz. Az alábbi példa (egy hanggal lejjebb transzponálva) Tielman Susato: Danserye (1551)16 című gyűjte­ményéből való. Kájoninál a zenei anyag helyenként alaposan megváltozik, gyakran olyan helyeken is, ahol a hangszersze­rűség énekké való átalakítása nem indokolná.

A kódexbeli szöveges tétel további érdekessége, hogy ezen a gyűjteményen kívül ebben a formában csak egy lelőhelye ismert: a Bártfai Gyűjtemény.

2. Nyolcszólamú tételek

A 16–17. század fordulójának jellegzetes itáliai találmánya, a kétkórusos technika sem hiányzik a Kájoni-kódexből. En­nek legjellemzőbb példája Heinrich Schütz Lobe den Herren meine Seele című műve, amely két darab négyszólamú kó­rusra íródott, a kor szokása szerint szólisztikus szakaszokkal. Az eredeti, 1619-ben megjelent Dávid-zsoltárokban17 található.

A kódexben található tétel – bár a basso continuo szólamot elhagyja – legnagyobbrészt követi az eredetit, de megfordítja a két kórust, valamint több helyen (elsősorban a zárlatokban) a szólamvezetésben meglehetősen eltér tőle, ahogy alábbi pél­dánk is mutatja.

Schütz

Kájoni

További érdekessége a két darabnak, hogy a 126. ütemben kezdődő szólisztikus szakaszt Schütz négy szólistára és bas­so contiuóra írta. Kájoni ezzel szemben (miközben a szakaszt Chorus III-ként jelzi) kihagyja a teljes énekes basszus szóla­mot, helyette a Schütz-féle basso continuót írja, ami termé­szetesen megegyezik a basszus szólamhangjaival, ellenben eddig kimaradt a lejegyzésből. Mivel az előző, (Schütznél) négyszólamú, szólisztikus szakaszt a Chorus I-nek szánja, elképzelhető, hogy a szólistákból álló Chorus III-ban nem állt rendelkezésére megfelelő basszusénekes? Feltételezhető, hogy a kórusokat velencei mintára a templomban egymástól távol állította fel, így megmagyarázható, hogy a kérdéses részhez miért nem jutott basszusszólista. Mindez persze csak feltevés, egyike az ezernyi kérdésnek, amelyeket a kódex indukál.

Schütz darabjának hatütemes záró Codáját Kájoni kihagyja.

3. Redukciók

A Kájoni-kódex egyik legfigyelemreméltóbb és legkülönlege­sebb jelensége eredetileg többszólamú darabok kevesebb szó­lamra redukálása. A szerző életművében ez nem egyedi je­lenség, hiszen a Sacri Concentus (1669) 18 teljes egészében erre a gyakorlatra épül. A benne szereplő 193, eredetileg többszólamú motettát (amelyből 142 Lodovico Viadana műve) mindössze egy szólamra és basso continuo kíséretre redukálta.

A redukciót (8 szólamról kettőre!) mindössze egy esetben jelzi, máshol a kutató/előadó feladata a feloldás.

A redukciók ilyen intenzív jelenléte kérdések sorát veti fel a kódex tulajdonképpeni céljával kapcsolatosan. Ha csak a dara­bok összegyűjtésével, lejegyzésével járó időt és fáradságot te­kintjük, akkor is több mint tiszteletreméltó teljesítményt lát­hatunk, hiszen ehhez többek között utazni kellett, feltehetőleg nem is keveset. A praktikum kérdése egy újabb nagy rejtély, vagyis, hogy milyen körülmények között és milyen mennyi­ségben kerülhettek ezek a művek előadásra. Az Ammerbach-ta­bulatúra nem igazán alkalmas például kórusművek lapról való éneklésére, a többszólamú hangszeres kamaraművekről nem is beszélve. Meggondolandó Csörsz Rumen István vélekedése, aki felvetette azt a lehetőséget, hogy a kódex a szerzők – talán részben éppen e célból való – utazásai során egyfajta „gyorsírás­sal” lejegyzett és kódolt gyűjteménye, amelyből az adott mű szükség esetén előadható formába átírható. Ez a feltevés rész­ben megmagyarázza a redukciók kérdését, amelyeket homofon voltuk miatt némi zeneszerzői tudással, ha szükséges, „házilag” is ki lehet egészíteni, de választ ad arra is, hogy a liturgikus té­telek alatt miért nem találunk szöveget.

A fentiekből talán kiderül, hogy milyen egyedülálló gazdag­ságú gyűjteménnyel van dolgunk. Mert dolgunk, az volna elég. A kódex tüzetesebb vizsgálata rávilágít arra, hogy mennyi fel­adata van még a kutatóknak, előadóknak. Egyelőre a tények feltárása a legfontosabb, a feltevések jó része valószínűleg fel­oldatlan marad. Mindenesetre nagyon reménykedünk abban, hogy a népszerű tételek mellett olyan remekművek, mint a kó­rusművek vagy a szólómotetták is egyre inkább a muzsikusok szeme elé kerülnek, és előadásukkal méltóképpen bizonyíthat­ják a zenében is Erdély nemzetköziségét – nem utolsósorban pedig gyönyörködtethetik hallgatóikat.

 

Jegyzetek

1 A jelentősebbek: Vietoris-kézirat, Lőcsei tabulatúrás könyv, Bárt­fai Gyűjtemény, Starck-féle virginálkönyv, Kájoni-kódex

2 A Kájoni-kódex esetében a Musicalia Danubiana-sorozatban meg­jelent kiadványra támaszkodunk: Saviana Diamandi és Papp Ágnes (szerk.): Codex Caioni saeculi XVII. Budapest 1994

3 Köztük az európai zenetörténet olyan óriásai, mint Lodovico Via­dana, Jacobus Gallus (Handl), Alessandro Grandi, Heinrich Schütz, vagy Claudio Monteverdi

4 Mokrý, L.: Pestrý sborník. Hudobnovedné Štúdie II. Bratislava 1959

5 Murányi Róbert Árpád: Thematisches Verzeichnis der Musiksam­mlung von Bartfeld (Bártfa), Deutsche Musik imOsten. Schröder, Bonn 1991

6 O Anima mea. Saviana Diamandi és Papp Ágnes (szerk.): Codex Caioni saeculi XVII. Budapest 1994. pp 563–567

7 Kovács Gábor: European connections of social dancing in 17th-cen­tury Hungary. Doktori disszertáció. Belfast 2006. p. 398

8 Musique des intermédes de ‘La Pellegrina’. D.P. Walker, Paris 1963

9 Fabrizio Caroso: Nobiltá di Dame. Muschio Venezia 1600, 1605

10 Livio Lupi: Libro di gagliarda, tordiglione, passo e mezzo, Canarie passeggi. Maringo, Palermo 1607

11 Kovács Gábor: European connections of social dancing in 17th-cen­tury Hungary. Doktori disszertáció. Belfast 2006. p. 207

12 Kovács Gábor: European connections of social dancing in 17th-cen­tury Hungary. Doktori disszertáció. Belfast 2006. p. 257

13 A XVII. század magyar világi dallamai. Budapest 1959.

14 Papp Ágnes: Sacri Concentus: A muzsikus Kájoni. Budapest 2016

15 A bártfai Szent Egyed-templom megmaradt hatalmas kotta­anyaga, amelynek részletes feldolgozása egyelőre még csak egy katalógus formájában készült el. A gyűjtemény az Országos Szé­chenyi Könyvtárban található

16 Tielman Susato: Het ierste musyck boexken. Antwerpen 1551.

17 Psalmen Davids sampt etlichen Motetten und Concerten mit acht und mehr stimmen, Drezda 1619.

18 Kájoni János: Sacri Concentus Diversorum Authorum, praesertim Ludovici Viadanae tanulmánykötete. Dévai Szent Ferenc Kiadó Kft. Kossuth Kiadó, Budapest 2016

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kötő József

Minden kisebbség helyzetébe képes volt beleképzelni, beleélni magát. Nem tudom hogyan, de nála mindig érez­tük: az övéiért harcolt foggal-köröm­mel, ám sosem a mindent nekünk elv alapján, sosem a mások kárára csele­kedett. Ezért hívtuk mindig szeretettel beszélgetésre, előadásra, tanácskozni, zsűrizni. S jött örömmel együttműkö­dési szerződést kötni, előadást tartani, beülni a színjátszó fesztivál zsűrijébe. Megértő társ volt még az alapítványi bizottságok késhegyre menő vitáiban is.

Azt hinnénk, hogy csak a mi korunkban, a 20–21. században vannak válások és rossz házasságok. Pedig ilyenek előfordultak régen is, amint ezen írásban majd olvashatjuk, a 17. században is akadt rá példa. Mégpedig nem is egyszerű emberek esetében, hanem még a híres nemesi családok körében is. Egy ilyen történetet elevenítünk fel a továbbiakban a nevezetes erdélyi Béldi család életéből.

Nagykároly

A kaplonyi nemzetségből származó nagy-károlyi gróf Károlyi család évszázadokon át elévülhetetlen szerepet játszott nemzetünk történelmében. Három nemzedéken keresztül ők viselték a főispáni tisztséget Szatmár vármegyében. Gróf Károlyi Lajos – aki gróf Károlyi Sándor egyenes ágú leszármazottja volt – Élmények és visszapillantások című terjedelmes önéletrajzi munkájában, megkülönböztetett figyelmet fordított „a több mint ezer éves múltú” Károlyi család bemutatására. (1) Könyvében nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Károlyi család legkiemelkedőbb személyisége gróf Károlyi Sándor, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc legendás alakja, a szatmári béke megkötője volt.

A magyar előkelőségek szórakozása volt, maguk az agarászatok társadalmi (sokszor politikai) események voltak, amelyet csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak. A „vadász” valójában az agarász, aki a zsákmányt agarakkal vagy azok segítségével ejtette el. A cél a préda felkeresése, felhajtása és elfogása volt. Ez legtöbbször nyúl, de a bátrabb és erősebb agarak többedmagukkal képesek voltak vaddisznót vagy szarvast is elkapni.

Haller kastély

A Haller család eredete, Magyarországra való áttelepülése, majd egyik ágának Erdélybe történt kiszakadása és felemelkedése a történészek, a genealógusok számára érdekes és izgalmas téma volt régen is, ma is. Házasságaik révén rengeteg híres magyar családdal kerültek rokoni kapcsolatba, jelentős csatákban vettek részt, elismert országos és megyei politikai szerepet vállaltak. Ugyanígy téma az irodalmároknak is, hisz tagjai közül – szinte öröklődően – többen megörökítették írásaikkal a nevüket a magyar irodalom történetében.

széki csárdás

Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is. A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?

Töredékek Pataki István radnóti lelkész életéből

Puritán, nagyon egyszerű életmódú embert ismerhetünk meg a személyében, akinek külföldi diáksága idején néha „se inge, se gatyája” nem volt, majd hazatérve Erdélybe olyan embereknek a barátságát és tiszteletét élvezhette, mint a főnemes Teleki Mihályét, aki 1692-től Kővárvidék kapitánya volt. Mindezt bizonyára tudása és kiváló emberi tulajdonságai alapján érdemelhette ki.

Az elmúlt hónapokban Európa szerte megemlékeztek a „Nagy Verekedés” lezárásának századik évfordulóján. Nevezetesen arról a jeles eseményről, amikor 1918. november 11-én, a compiégne-i erdőben, egy tárgyaló-, valamint irodahelyiséggé átalakított rekvirált vasúti étkezőkocsiban – amely a nyugati fronton harcoló szövetséges haderők francia főparancsnokának, Ferdinand Foch marsallnak a „hivatala” volt – a győztesek és Németország képviselői aláírták azt a fegyverszünetet, amelynek szövegét megalázó módon szó szerint „tollba mondták”, azaz diktálták a veszteseknek.

1918-ban a november 3-i páduai fegyverszünet ugyan a teljes Monarchiára nézvést érvényes volt, ám a határokat érintetlenül hagyta. Csupán a belgrádi katonai konvenció, amelyet a Károlyi kormány képviseletében Linder Béla tárcanélküli megbízott miniszter írt alá, nevezte meg Erdélyben a Maros folyó vonalát demarkációs határként. Ugyanez a miniszter korábban, a páduai fegyverszünet utáni napokban felmentette a katonai szolgálat alól az 1899 előtt születetteket, napokkal azelőtt, hogy az 1918 májusában különbékét aláíró Román Királyság a német fegyverszünet előestéjén francia sugalmazásra újra belépett volna egy deklaratív hadüzenettel, november 10-én este 10-kor a Központi Hatalmak ellen, amelyek közül viszont csupán Németország állt még fegyverben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nevében ugyanis Weber tábornok már kereken egy héttel korábban érvényes fegyverszünetet kötött.

román hadsereg bevonul Kolozsvárra

Az első világháborút követően az Osztrák– Magyar Monarchia szétesésével Erdély Romániához került. Az impériumváltás, majd az azt követő integrációs időszak többéves folyamat eredményeként jött létre. Az impériumváltás, más szóval hatalom- vagy főhatalomváltás szűkebb értelemben, a mi esetünkben azt a rövid időszakot jelenti, amely az Osztrák–Magyar Monarchia de jure felbomlásától egészen a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) aláírásáig tartott, illetve ennek a következő év nyarán történő ratifikálásáig. A tágabb értelmezési keret már jóval kimerítőbb megközelítési lehetőségét nyújtja ennek az időszaknak. Kezdve a nacionalizmusok és nemzeti mozgalmak kialakulásától, végig a „hosszú 19. század” eseménysorozatain, el egészen az első világháború befejezéséig.

Cseke András a brassói 24. honvéd gyalogezred kötelékében került ki a galíciai harctérre géppuskásként és telefonosként. Kis jegyzetfüzetébe naponta feljegyezte az 1916. szeptember 30. és 1918. június 15. közötti, számára fontosabb eseményeket a fogságba esés napjától a hazaérkezésig. Feljegyzései nem annyira a hadi eseményeket, hanem sokkal inkább a fogságba esett ember, a hadifogoly katona lelkiállapotát, vívódásait és vágyódásait tükrözik. 

a teleki könyvtár

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?”– kérdezte mintegy fél évszázaddal ezelőtt V. András János, a Kolozsváron megjelenő Művelődés című folyóirat főszerkesztője. A kérdést 2017-ben megismételte a kiadvány jelenlegi főszerkesztője, Dáné Tibor Kálmán is.

A marosvásárhelyi református kollégium (ma a Bolyai Farkas Elméleti Líceum) 1914-ben

Marosvásárhely művészeti élete vele kezdődik”1, s ha így van, máig sem jutott elegendő méltányos figyelem munkásságára és személyére. Gulyás Károly (1873–1948) Debrecenben született (unokatestvére Medgyessy Ferencnek), a budapesti Mintarajziskolában szerzett rajztanári oklevelet (1896).

A Szenci Molnár Albert által javított hanaui biblia címlapja

A tíz magyarországi nemes Pethő család közül ez az, amely Nyitra vármegyéből átszármazott először Nógrádba, a 16. század második felében pedig – feltehetően beházasodás révén – az akkori Magyarország keleti, Erdéllyel szomszédos megyéibe (Szatmár, Szilágy), az úgynevezett Partiumba. Első említésük 1245-ben még a Vág folyó melletti településeken olvasható. A 17. század végén az utolsó névviselő, Anna (Szilassy Andrásné) elhunytával több mint négyszáz év után, 1682-ben a család kihalt. S milyen a véletlen, ő a házasságával visszaszármazott Nógrád vármegyébe, ahol a férje másodalispán volt.