Barótról a tokiói olimpiáig

Aki a romániai férfi röplabdázás 1950–60-as éveit, az azóta is utolérhetetlen fénykorát kutatja, furcsa névre bukkanhat a korabeli krónikákban: Derzei. Egészen pontosan: Eduard Derzei. Ő volt az a Derzsi Ede (1934. október 28., Barót – 2015. május 21., Sepsiszentgyörgy), akinek a nevét ebben a különös alakban használta a korabeli romániai sportsajtó. Ő volt az a remek sportoló és remek ember, akivel találkozni és beszélgetni mindig élmény volt. Ő volt az, aki – egy 1994 júliusában a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Háromszék napilap belső mellékleteként működő Hétfői Sport hasábjain vele készített beszélgetésem címét idézve – papnak készült, Európa-bajnok lett, és sohasem hordott egyenruhát. Az ő születésének 90. évfordulóján engedtessék meg emlékezni rá.

Derzsi Ede Erdővidékről indult ahhoz, hogy közel húszéves pályafutása alatt klubcsapatával, a bukaresti Dinamóval kétszer elhódítsa a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, korabeli közismertebb nevén a BEK-et, hogy Románia csapatával eljusson az Európa-bajnoki címig, s ezzel együtt számos más éremig, és – amint mindig vallotta – sport­álmai beteljesüléséig: az 1964-es tokiói olimpiáig. De ne vágjunk bele a közepébe, hanem kezdjük az elején.

Derzsi Ede 1934. október 28-án született Baróton. Édesapja 1942-ben meghalt, s amikor a család második világháború végét megérte, semmijük sem maradt, csak a lakáskulcs. Mivel a családban már volt egy pap, Csibi Károly, döntés született arról, hogy Derzsi Ede is a plébánosi pályát kövesse. Két évet járt Baróton iskolába, aztán az egyház ösztöndíjával a székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumba került. Mielőtt még a papi szemináriumba mehetett volna, 1948-ban, az új, kommunista oktatási törvénnyel megszüntették a felekezeti iskolákat, amit Ede egyetlen tőmondatban úgy foglalt össze, hogy: „meglőtték a papi pályámat…” 

A székelyudvarhelyi évek kétségtelenül pozitív hozadéka az volt, hogy Derzsi Ede testközelből és cselekvően is megismerkedett a sporttal. Ott ugyanis mindenki kézilabdázott és atletizált – mesélte –, de ezért senki semmilyen jutalmat nem kapott, legfeljebb egy-egy amnesztiát. Ez annyit jelentett – toldotta meg –, hogy „ha hét közben valami nagy marhaságot csináltál, de vasárnap jól játszottál a meccsen, akkor megbocsátottak. Akkoriban, ha egy tanár a válladra tette a kezét, libabőrös lettél, annyira büszke voltál.” Más szóval, egy ilyen tanári elismerő vállérintés sokkal többet ért egy profi sportoló millióinál.

Nos, amikor a felekezeti iskolákat beszüntették, Derzsi Ede elment a brassói fémipari technikumba, az elektrotechnika szakra. Ott kezdett el igazán atletizálni és röplabdázni. Újsági Gabi bácsi volt az az abszolút sportszerű, északi normákon nevelkedett testnevelő tanárjuk, aki természetesen ezt a felfogást és hozzáállást oltotta be tanítványaiba, ilyen körülmények között „elképzelhetetlen volt az, hogy a sportnak görbe útjai is vannak”, ezeket sem a tanár, sem a tanítványai nem ismerték. Derzsi Ede röplabdás pályafutása tehát Brassóban kezdődött, mégpedig 1949-ben, amikor felfigyelt rá egy Zărnoveanu Gică nevű, akkori válogatott játékos, aki elsőként nyomta a 194 centi magas Derzsi kezébe a röplabdát. 

Derzsi Ede 1952-ben elvégezte Brassóban a technikumot, és kihelyezték Bákóba, ahol nagyon sok fiatal végzőssel ismerkedett meg. És természetesen röplabdáztak. A bákói csapat éppen a romániai elit ligába, vagyis az A osztályba jutásért játszott selejtezőt, amikor Bukarestből belügyiek jöttek Derzsiért, akit egyszerűen megfogtak és elvittek. Huszadik életévét töltötte volna be éppen, amikor ez az eset 1954. október 14-én megtörtént. Mindenféle félreértés elkerülése végett: Derzsi Ede egy hét múlva már tagja volt Románia felnőtt férfi röplabda-válogatottjának, amelynek soraiban pár hét múlva, novemberben a franciák ellen be is mutatkozott. Az újoncavatás kurta-furcsára sikeredett és kalandosnak bizonyult, mivel a hórihorgas Derzsire nemcsak a belügyminisztérium sportalakulata, azaz a Dinamo, hanem a honvédelmi minisztérium sportközpontja, akkori nevén a CCA – Casa Centrală a Armatei, magyar fordításban a Hadsereg Központi (Sport)Klubja, későbbi közismertebb nevén a bukaresti Steaua (magyarul: Csillag) – is szemet vetett. Úgyhogy a dinamósok a franciákkal vívott meccs utáni bankettről Derzsit egyszerűen ellopták, és elrejtették egy tűzoltókaszárnyába. A dolog úgy ért véget, hogy mivel 26 nap múlva a hadsereg katonaszökevénynek akarta őt nyilvánítani, a Dinamónak be kellett vallania a cselt, és a dolgok elrendeződtek. Amúgy Derzsi katonai pályája úgy alakult, hogy amikor egyszer egy moszkvai meccsről hazajöttek, gratuláltak neki, hogy őrmester lett. Később egy prágai meccs után azzal fogadták Bukarestben, hogy: „Gratulálunk, alhadnagy úr!”, s így szépen, sorban, amíg alezredesként nyugdíjba vonult. Meg is kérdeztem volt tőle, hogy hányszor öltött egyenruhát. Azt mondta: „Egyszer. Amikor az igazolványba fényképet készítettek. Azt hittem, megfulladok, nem kaptam levegőt.”

 No, de vissza az ’50-es évekhez: jöttek a világversenyek. Olyan időszakban történt mindez, amikor – Derzsi 1954 novemberében kezdődött és 1969 márciusában befejeződött válogatottbeli, másfél évtizednyi időszakát tekintve – az Európa-, illetve világbajnokságokon az első hat helyre majdnem kizárólag a kelet-közép-európai országok csapatai váltottak bérletet. Ezen belül a dobogós helyekért akkoriban többnyire a (volt) Szovjetunió, az akkori Csehszlovákia, Románia, egyszer-másszor Bulgária, Magyarország és Lengyelország csapatai vívtak nagy mérkőzéseket – és vihettek haza érmeket. Az egyértelmű kelet-közép-európai fölényt jellemzi, hogy a tárgyalt időszak Európa-bajnokságainak négy kiírásán Csehszlovákia kétszer (1955, Bukarest, 1958, Prága), egy-egy alkalommal pedig Románia (1963, Bukarest) és a Szovjetunió (1967, Törökország) volt aranyérmes; az ezüst­érmeken kétszer Románia (1955, 1958), egy-egy alkalommal Magyarország (1963) és Csehszlovákia (1967); a bronzon pedig a Szovjetunió (1958, 1963), Bulgária (1955) és Lengyelország (1967) osztozott. Ugyanebben az időszakban a világbajnokságok szintén négy kiírásán két-két alkalommal Csehszlovákia (1956, Párizs, 1966, Csehszlovákia) és a Szovjetunió (1960, Brazília, 1962, Szovjetunió) együttese állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára, az ezüstérmeken szintén két-két kiíráson Románia (1956, 1966) és Csehszlovákia (1960, 1962), a bronzon pedig ugyancsak kétszer-kétszer a Szovjetunió (1956, 1966), illetve Románia (1960, 1962) osztozott. 

Élete első világbajnokságán, 1956-ban Derzsi és társai 3:1-re verték a Szovjetuniót, ami akkoriban világraszóló teljesítménynek számított. És pont elég volt ahhoz, hogy a végelszámolásnál egyenlő pontszámmal beérjék, de mind szettarányban, mind a szetteken belüli pontarányban jobb mutatóval megelőzzék a keleti félelmetes ellenfelet, és a csehszlovákok mögött ezüstérmesek legyenek. Derzsi erre úgy emlékezett, hogy „tulajdonképpen a szovjetek hozták fel ezt a sportágat. Abban az időben, elképzelheted, milyen motiváció volt a sport. Nemcsak a Szovjetunióban, hanem nálunk is. Ismerjük el: az ’50-es években én minden esztendőben kimentem Franciaországba, egy akadémikus pedig nem.” Alighanem ez a vébé alapozta meg Derzsi Edének a Franciaországhoz és az ottani sporttársakhoz fűződő örök barátságát. 

A következő, 1960-as, brazíliai világbajnokságon Románia bronzérmes lett, de a hazatérés után elismerés helyett iszonyú letolás volt a köszönet. „Amikor hazajöttünk, hat és fél órás kielemzés következett, amelyiken az is elhangzott, hogy hazaárulók vagyunk…” – emlékezett Ede, mire csodálkozva kérdeztem vissza: „Azért, mert bronzérmesek lettetek?!” „Azért – vágta rá. – Mert úgy utaztunk ki, hogy mi vagyunk a világbajnokok. A csapat tényleg nagyon jó volt, bennünk volt a világbajnoki cím. De nem volt olyan vezetőség, amilyen volt a csapat. Egy hozzá nem értő, teljesen amatőr susztergárda volt a vezetőség. Az egyetlen Nicolae Sotir edzőn kívül! Pedig az volt a romániai röplabdatörténet legjobb csapata: Drăgan, Roman, Fieraru, Cherebețiu, aki az én felemelőm volt, aztán Corbeanu, Horațiu Nicolau, Miculescu, Mihăilescu. Ez volt a csapat!” És Derzsi, természetesen. „Mit mondjak – folytatta –, olyan bírót vittünk magunkkal, aki megverette a házigazda brazil lányokat, másnap meg brazil bírók fújtak nekünk a szovjetek ellen. Ugye, nem kell mondjam, mi történt?” Az történt, hogy szoros meccsen ugyan, de a Szovjetunió 3:1-re nyert, és amúgy veretlenül lett világbajnok. 

Akkoriban egy-egy Európa-, illetve világbajnokságon mindenki játszott mindenkivel az 1–8., vagy az 1–10. helyért. Mindennap meccs volt, gyilkos iram lehetett… Derzsi szerint az edzések is olyanok voltak, „hogy a maiak azt mondják, őrültek voltunk”. Reggel hétkor kezdték a napot, „háromnegyed nyolcig volt az első menet. Utána egy kis pihenés, reggeli, tíztől fél egyig megint edzés, majd ebéd, kötelező pihenés, délután öttől hétig pedig a nagyedzés. Az erőnléti edzéseket Sőtér János, Balázs Jolán férje állította össze, egy-egy ilyen edzésen tíz-tizenkét tonnát is megmozgattunk fejenként. Télen térdig érő hóban futottunk fel a Pojánáról a Schullerre. Évek múlva a fiatalok már fordítva csinálták: lefelé futottak. Aztán, amikor az Eb-n hetedikek lettek, a sportsajtó azt írta róluk, hogy »a válogatott jó úton halad«… Hát én többet nem röplabdáztam volna, ha engemet a görögök megvernek…” Akkoriban ugyanis nem úgy volt, hogy ledarálták az edzéseket, és indulás haza, hanem a dolgok elméleti részével is foglalkoztak, megbeszélték, megrágták, hogy mit, miért és hogyan kell csinálni. Visszavonulása után egy alkalommal Derzsi a brassói Dinamo edzőjét helyettesítette. „Magyarázok, magyarázok, hát egyszer csak azon kapom magam, hogy egyedül beszélek. Mert ők az órát figyelték, hogy mikor jár le az edzés.” Ezzel szemben – folytatta – „mi olyant is csináltunk, hogy vettünk egy üveg bort a teremőrnek, ő ideadta a kulcsot, s amikor az edzők odahaza aludtak, lementünk a terembe, és hajnalig röplabdáztunk. Utána gyorsan be az ágyba, s reggel kezdtük elölről. Mi a sportban leltük örömünket. Én ott találtam meg az igazi örömemet. Emlékszem, három hónap is eltelt, míg megittunk egy pohár sört. Ezt nagyon komolyan mondom! A téli vakációk alatt néhány napra hazajöttem Barótra, szegény Hoffmann Ernő barátommal, aki azóta sajnos meghalt, szóval bementünk a Takó Dezső bácsi istállójába, és négyen-öten megittunk egy üveg bort, s elénekeltük a himnuszt… A lónak is adtunk egy pohárral, hogy hallgasson…” 

Az egy pohár sör három hónapra történet valóban igaz. Egy pici kivétellel: az 1958-as prágai Eb-n volt, hogy egy napon, amikor már minden lejárt volt, összeültek páran: magyarok, románok, lengyelek, csehek. Mivelhogy az írásos forrásokban először 1499-ben említett U Fleků nevű, világhírű kulturális intézményt, értsd: sörfőzdét nem lehetett kihagyni. Szép kora őszi reggel volt már, midőn Prága polgárai munkába igyekeztek, a fiúk pedig – magyarok, románok, csehek, lengyelek – tökéletes egyetértésben a patinás főzde teraszán még mindig osztották a röplabda dolgait.

Nos, Románia csapata – amint a korábbi felsorolásban is láttuk – rendre szállította az érmeket, egyedül az aranyérem nem akart összejönni. Amíg el nem érkezett 1963-ban a bukaresti Európa-bajnokság. Hazai környezet, hazai közönség, házigazda csapat javára olykor enyhén lejtő pálya… Szóval meg kellett kérdeznem Edétől: Segített mindez? Azt mondta: hát segített, neki legalábbis igen. Derzsi ugyanis arról volt híres, hogy legalább annyira szeretett sáncolni, mint támadni. És itt jön a csavar. Vagy a titok feltárása, ahogy tetszik. Hallgassuk csak Edét: „Akkoriban még nem szabadott átnyúlni a hálón, de én ezt meg-megtettem, rajtam tehát akár meccseket lehetett volna elveszteni. Nos, én akkor éreztem, hogy nekem többször megbocsátották azt, hogy átnyúltam. Ezt biztosan tudom, és Isten és ember előtt elismerem, hogy átnyúltam.” A Szovjetunióval vívott, és 3:2-re megnyert meccsen Sotir a ruszkik legjobb emberével, Csesznokovval állította szembe. A taktikai utasítás ennyi volt: „Derzsi, tudod, mit kell csinálni…” Tudta és tette, a lényeg, hogy „Csesznokov azon a meccsen nem ütött labdába… Természetesen nem ezen múlott, de Csesznokov ki volt kapcsolva. Nekem minden bejött, Csesznokovnak semmi.” Nos, 1963-ban Bukarestben megszületett az aranyérem. 

Amúgy hogy, hogy nem, Derzsi mindig szeretett a szovjetekkel meccselni, mivelhogy amazok „mindig szét akartak zúzni minket, mi pedig cukkoltuk őket. Volt egy játékosuk, Bugajenkov, olyan karjai voltak, mint egy kovácsnak, és akkorákat ugrott, hogy esett át a hálón. Amikor támadósorba került, a szervát rendszeresen a hálóba ütöttük, hogy kerüljön megint hátul, s szabaduljunk tőle. Veszett meg a pali!” Egészen más megközelítésből, de – mint mondta – a lengyelek ellen is szeretett játszani, „mert mindig nagyon kulturált csapatuk volt”. A kívánságlista ellenkező, rosszabbik oldalán a csehszlovákok álltak: „A csehek ellen sohasem szerettem játszani. Minden gyengénket ismerték. Például felugrottál sáncolni, akkor ők beejtették melletted. Tízszer egymás után. Akkor azt mondtad, jó, most nem ugrom. Erre úgy beverték, hogy füstölt… Amikor ezt kétszer-háromszor csinálták meg egy meccsen, még semmi gond nem volt, de amikor végig ezt művelték, akkor valósággal meghülyítettek…” 

Európa-bajnoki cím ide vagy oda, Derzsi Ede számára mégis 1964 hozta el sportolói álmainak beteljesülését. A tokiói olimpia. Ahol Derzsiék éppen lecsúsztak a dobogóról, és negyedikek lettek, egyetlen pontocskával lemaradva a bronzérmes japánok mögött. Amiről alighanem a körmérkőzéses döntőben éppen a házigazdáktól elszenvedett 0:3 tehetett… Meg is kérdeztem tőle, hogy nem fájt egy kicsit ez a negyedik hely, illetve, hogy ama bukaresti Eb-aranyérem nem ír-e felül mindent. Határozottan azt mondta, hogy Tokióban „nekem akkor beteljesült az álmom. Ez volt pályafutásom csúcsa. Ez olyan, mint a látogasd meg Nápolyt, és meghalhatsz. Tokiót bárki meglátogathatja, de olimpikonnak lenni, az a legtöbb, amit ember elérhet. Ha valaha hálás lehetek Istennek azért, hogy ilyen fizikai adottságokkal áldott meg, akkor Tokióért vagyok hálás. Az volt az utolsó szabad olimpia. Akkor az olimpiai játékokon még nem volt sem politika, sem rendőr, sem biztonsági szolgálat…” Hát igen, neki elhihetjük. 

Ebbe a kiemelkedő pályafutásába belefért még egy világbajnoki ezüst (1966, Csehszlovákia), amikor a cseszkók megint borsot törtek Derzsiék orra alá, és a körmérkőzéses döntőben 3:1-re nyertek, a végelszámolásnál egyetlen ponttal megelőzve Románia csapatát. Belefért még egy Európa-bajnoki 5. hely (1967, Törökország), és – el ne felejtsem! – az elején említett két BEK-győzelem: az 1966-os és az 1967-es döntőben ugyanis a bukaresti Dinamo az ellen a bukaresti Rapid ellen győzött, amelyik addig háromszor (1961, 1963 és 1965) hódította el a serleget. Mindkét „román” házi döntőt a bukaresti Romexpo-csarnokban rendezték. Telt házzal, 12 000 néző előtt.

És Derzsi Ede számára jött a jutalom: a franciaországi levezetés. 1969-ben a Cette/Sète nevű, akkor olyan 30 000-es kis város csapatához szerződött edző-játékosnak. Azt mondta: „Ők kerestek meg. Előzőleg ott edzőtáboroztunk. Éppen akkor estek ki az első osztályból, tehát mindent elölről kellett kezdeni. Elmondtam nekik, hogy fiúk, nálam nincs röplabdatabletta, hogy este beadjam, és reggel bajnokok legyünk. Elmondtam, hogy mit kell tenni. Vállalták. Bejutottunk a döntőbe úgy, hogy a bajnok Marseille-t 41 perc alatt vertük 3:0-ra. Ez francia csúcs, s ma is áll!” Aztán egy felugrásnál Derzsinek elszakadt a térdszalagja… De a csapat így is bronzérmes lett!

Derzsi Ede amúgy imádta a dzsessz-­muzsikát, a polca mindig tele volt jobbnál jobb albumokkal. 1970-ben Louis Armstrong Párizsban koncertezett. A francia televízió kapva kapott az alkalmon, és meghívta egy interjúra. Éppen vége volt a beszélgetésnek, amikor a szintén interjúra hívott Derzsi lépett volna be a stúdióba. Bemutatták őket egymásnak. „Az öreg a hasamig ért, idehajolt, s azt mondta: »How a big man you are…« Mekkora ember vagy…” Louis Armstrong azon nyomban három lemezt dedikált Derzsinek, aki szerződése lejártával hazajött, és a brassói Dinamo sportklubnál dolgozott. És például két szóból elintézte, hogy a baróti iskola frissen épült tornatermét ellássák sportszerekkel. Aztán egy rossz napon Brassóban feltörték a kocsiját. A lemezeit ellopták. Köztük volt a három Arm­strong is…

Derzsi azt mondta, hogy a franciaországi két év életének másik legszebb időszaka volt. „Amikor hazajöttem, hat hónapig nem adtak munkát. Azt hiszem, kivizsgálták, hogy nem adtam-e el Erdélyt a franciáknak.” Megkérdeztem, hogy nehéz pillanatok voltak ezek? Azt mondta: „Nem. Amikor a Dinamóval kétszer is megnyertük a BEK-et, az nehezebb volt. Öt kemény szett után emelgetni a kupát… Bű nehéz volt. Harmincnégy kiló.”