Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Párhuzamos történetek. Ugyanarról

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. Hadd tegyem hozzá rögtön: „társbérletben” azzal a nem kevésbé rettenetes diktátor, és nem kevésbé felelős grúz származású, nagybajuszú szovjetkommunista emberrel – és politikai-katonai vezetőivel –, akikkel az európai újrafelosztásra, ezen belül Lengyelország megszűntetésére, szétszedésére tett közös kísérletet megelőző héten aláírták a paktumnak nevezett megállapodást, amellyel tulajdonképpen közösen nyitottak utat a második világháborúnak. Más szóval: közösen szüntették meg azt a fegyverszünetet, amelynek lejárati idejét egy derék francia marsall az első világégést lezáró békeszerződés láttán húsz évre taksálta, egy-két hónapot tévedve csupán.


Benkő Levente

A két világháború előzményeit, összetevőit vizsgálva lehetetlen meg nem látni, hogy 1. az elsőt nem népek, hanem az európai politikai, gazdasági, katonai önös érdekű izmozásban részt vevő vezetők robbantották ki, embermilliókat sodorva az eszement öldöklésbe és a rettenetes szenvedésbe; 2. a második az elsőnek volt az egyenes következménye, és ezért sem népek a felelősek; 3. mindkét történetnek megvoltak az előzményei és körülményei. És kulcsszereplői a korabeli európai és tengereken túli hatalmak – és csatlósaik/szövetségeseik – személyében. Szándékosan írok személyeket és személyekről, mert az ilyenfajta történetek felelősei mindig néven nevezhető személyek – császárok, királyok, politikusok, tisztek –, és soha nem a vezetők manipulatív képességeinek-eszközeinek kitett, többé-kevésbé gyanútlan, félre- vagy megvezetett, beetetett, a döntésekbe és az azok nyomán kialakuló folyamatokba közvetlen beleszólással nem rendelkező népek. Ezt nem árt szem előtt tartani. De legfőképpen azt érdemes megvizsgálni, hogy a háborúk milyen hatással voltak az egyszerű, civil, fegyvertelen, ártatlan, védtelen és kiszolgáltatott emberekre. Nőkre, férfiakra, gyermekekre, öregekre, különféle nemzetiségűekre és különböző hitűekre. Nem egyébért: tanulságul.

Ha képileg akarjuk valamelyest láttatni, érzékeltetni azt a rettenetet, azt a pusztítást, amelyet a százkét, illetve a hetvenöt évvel ezelőtt lezárult két világégés okozott, elég a világhálón azokra az újabb keletű filmfelvételekre, képkockákra keresnünk, amelyeket például a térben és időben hozzánk legközelebb álló délszláv háborúzások alatt a fényképező- és filmfelvevő gépek alig három évtizede rögzítettek. Színesben, hanggal. Lehetetlen meg nem látni a hasonlóságot, sőt azonosságot az emberek szenvedéséről. Ha az említett két világháború rettenetét akarjuk látni okulásul, hát se szeri, se száma azoknak az ismeretterjesztő, tényfeltáró, oknyomozó, dokumentum-, illetve játékfilmeknek, feldolgozásoknak, amelyek egyetlen gombnyomásra jönnek szembe velünk televíziós és számítógépes képernyőkön egyaránt. E feldolgozások felettébb hasznosak, ehhez kétség nem fér. Mert az utókornak, a majdani nemzedékeknek is látniuk kell, hogy mi, hogyan, miért, milyen ok-okozati összefüggések, milyen összetevők mentén történt; s hogy tudják: mitől mentse meg az Úristen (vagy más égi hatalom) az emberiséget.

E mai feldolgozásoknak, e tisztázó és tisztító folyamatnak egyetlen szépséghibája mutatkozik csupán: az egyensúlyhiány. Bár részleges törlesztések voltak és vannak, a történetkutató, a filmgyártó, a tényfeltáró, az oknyomozó, az ismeretterjesztő szakma még mindig adósa annak felmutatásával, hogy a gonosz legyőzése folyamatában melyek és milyenek voltak az árnyoldalak, a következmények, miken mentek át azok a teljesen gyanútlan és ártatlan embermilliók, akiknek a háborúhoz semmi közük sem volt, legfeljebb annyi, hogy hazavárták a valamelyik seregbe behívott férfijaikat. Vagy annyi, hogy a felettük/rajtuk átvonuló veszedelem számukra testiekben-lelkiekben, javakban, ártatlan emberéletekben mennyi, illetve milyen életre szóló pusztítást és fájdalmat okozott. Vagy annyi, hogy közösségileg megbélyegezetten Washingtontól, Londonon át Moszkváig kimondták rájuk, hogy őket: civil és fegyvertelen nőket, férfiakat, gyermekeket, öregeket, különféle nemzetiségűeket és különböző hitűeket, teljesen ártatlan és védtelen embermilliókat meg kell félemlíteni, meg kell alázni, meg kell büntetni. Márpedig ezek a párhuzamos, vagy ha úgy tetszik: járulékos történetek is ugyanarról szólnak. És ugyanabban a pontban találkoznak: embermilliók szenvedésében. Az emberiség történetéhez ezek is hozzátartoznak, az utókornak, a majdani nemzedékeknek ezt is látniuk és tudniuk kell. Hogy mi, hogyan, miért, milyen ok-okozati összefüggések, milyen összetevők mentén történt. Nem egyébért: okulásul. S hogy tudják: mitől őrizze meg az Úristen (vagy más égi hatalom) az emberiséget.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

dane tibor kalman

Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is. 

Zsúfolásig telt templomok, kívül-belül ünneplőbe öltözött hívek, imára kulcsolt kezek, szóban-énekben, fohászban megfogalmazott hála annak, aki Urunk mindenkoron és mindenekfelett. Nagyon tömören így tudnám összefoglalni az eltelt egy hónapban Dél-Erdélyben és Erdővidéken lezajlott ünnepi egyházi eseményeket. S ha mindehhez hozzávesszük még a csíksomlyói, több mint háromszázötvenezres pünkösdi gyülekezést, világosan látjuk és érezzük azt a felhajtóerőt, azt a lelki töltetet, amellyel feltarisznyálva ki-ki nekivághat a szürke és hajtós hétköznapoknak. 

(...) Petőfi és az ő erdélyi, segesvári emlékezete nemcsak a maroknyi, egyre fogyó fehéregyházi magyarságé, hanem általában és összességében a teljes nemzeté, etnikai és állampolgári vonatkozásban egyaránt, sőt a mindenkori szabadságvágyóké is. Azoké is, akik a négy égtáj felől Székelyföld és a Királyföld peremén barangolva meg-megállnak egy röpke főhajtásnyira az Ispánkútnál, esetleg a fehéregyházi múzeumot és kegyhelyet is meglátogatják. 

Minap, március 25-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának ünnepi rendezvényén magyar állami kitüntetéseket adtak át. A Vallásszabadság Házában megtartott eseményen családtagok, barátok, világi és egyházi elöljárók, nem kevésbé kíváncsi sajtósok körében a kolozsvári magyar külképviselet „vonzáskörzetéhez” tartozó területen élő és munkálkodó tizenkét dolgos ember vehette át több évtizedes munkájáért az elismerést.

Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.

A város kreatív, úttörő energiái egy adott pontban összeértek, és megszületett a Holnap Irodalmi Társaság. A fordulópontot Juhász Gyula Nagyváradra érkezése hozta el, aki egyetemi kapcsolatait is felelevenítette azért, hogy a régóta óhajtott irodalmi mozgalom életre keljen. (...) A garabonciás írógárda a Budapesten központosuló kulturális élet mellé egy másik, a konzervatív irodalmi szemlélettel szemben haladó vidéki centrumot próbált megteremteni. Összekötötte őket még valami: az Ady Endre iránti rajongásuk. Egy rendszeresen megjelenő irodalmi lapban gondolkodtak, végül egy antológia összeállításában állapodtak meg, amelyet 1908. szeptember 27-én mutattak be a városháza dísztermében. Az eseményt sajtó alá rendező Antal Sándor büszkén emelte ki: „Ma költő áll a sereg élén”, és „ez a költő Ady Endre”. 

Szóval megkezdtük az új esztendőt. Egy pillantásnyi visszatekintéssel az elmúlt tizenkét hónapra, s a magam személyes szemszögéből főleg az utóbbi hatra, amióta a lap éléről leköszönő, ténylegesen nyugdíjba vonuló Dáné Tibor Kálmántól átvettem a főszerkesztői feladatkört. Nyugodt szívvel állapíthatom meg, hogy a teljes 2021. évi termésünknek egyetlen lapszámáért és egyetlen mellékletéért sem kell pironkodnunk, és ez elsősorban szerzőinknek köszönhető.

Amennyiben Magyarország a téli, Románia pedig a nyári időszámítás mellett dönt, a két ország között két óra eltolódás is lehetne – ennek megvalósulására azonban vajmi kevés az esély. Ha az Európa Bizottság úgy látja, hogy az egyes tagállamok tervei komoly fennakadást okoznának az egységes piac működésében, az óraátállítás további halasztását javasolhatja. 

Az ötvenhatosok példája bármilyen nehéz élethelyzetben kapaszkodót jelenthet, így a mostani, világjárványban is erőt meríthetünk tőlünk-belőlük. Bátorságuk, töretlen akaraterejük és a túlélésbe vetett óriási hitük mindnyájunkat arra ösztönöz és biztat, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjuk fel a harcot és a reményt. Még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban is a végsőkig kell küzdeni az életért, a megmaradásért, a szabadságért.

Benkő Levente

A zene, bármilyen műfajban is szülessen, de minőségi legyen, az márpedig lelket simogató, bút feledtető, erőt adó, pozitív tölteteket hordozó, mindenféle lelki nyavalyákra jótékony valami. 

Benkő Levente

A lapunk éléről nyugdíjba vonuló főszerkesztőnk, Dáné Tibor Kálmán azzal a jó tanáccsal köszönt el júniusi összegző írásában, hogy utódja „merjen újítani lapkivitelezésben, tartalomban vagy akár tematikákban is”, s hogy látszódjon a lapon az új gazda esze- s keze nyoma. E megszívlelendő tanácsot természetesen elfogadom, de ha jól belegondolok, mint minden más sajtótermék, a mi lapunk gazdája is tulajdonképpeni maga az Olvasó, hiszen mi, különféle beosztásban dolgozó sajtósok, szerkesztők csak kiszolgálói vagyunk az Olvasónak.

2021 minden szempontból atipikus év. Olimpiai játékok páratlan évben – ilyet még a két világháború sem okozott. De az örömhír, az örömhír: Tokióban lesz olimpia.

Kiemelt támogatóink mindig az olvasók voltak. Őket éreztem egyfolytában magam, magunk mellett a lapigazgatás nehéz pillanataiban, hisz mi tagadás, ilyenek is voltak az elmúlt nyolc évben. Hasznos tanácsaikkal, időnként láthatatlanul is, de határozottan alakítgatták kiadványunk arculatát, vagy éppen tematizálták a Művelődést. 

Gergely Zsuzsa

A pandémia egyfajta buroklétre kényszerített bennünket. Azt hittük, hogy élünk, pedig csak kütyüknek köszönhetően kerültünk valóságközelbe. Összemosódtak a napok, a hetek, a jelenségek és az értelmezések. Ideje volt mindezt magunk mögött hagyni.

Demény Péter

Milyen jellemző, hogy ez a költő, aki így ünnepel, és akinek a születésnapját a Magyar Költészet Napjának nevezték ki, folyamatosan megosztotta az olvasókat és a világot. Horger Antalról mindenki tud, a Szabad-ötletek jegyzékének kiadása körül irdatlan botrány kerekedett, most egy minden bizonnyal hamisított kézirat körül folyik a vita.