Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Párhuzamos történetek. Ugyanarról

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. Hadd tegyem hozzá rögtön: „társbérletben” azzal a nem kevésbé rettenetes diktátor, és nem kevésbé felelős grúz származású, nagybajuszú szovjetkommunista emberrel – és politikai-katonai vezetőivel –, akikkel az európai újrafelosztásra, ezen belül Lengyelország megszűntetésére, szétszedésére tett közös kísérletet megelőző héten aláírták a paktumnak nevezett megállapodást, amellyel tulajdonképpen közösen nyitottak utat a második világháborúnak. Más szóval: közösen szüntették meg azt a fegyverszünetet, amelynek lejárati idejét egy derék francia marsall az első világégést lezáró békeszerződés láttán húsz évre taksálta, egy-két hónapot tévedve csupán.


Benkő Levente

A két világháború előzményeit, összetevőit vizsgálva lehetetlen meg nem látni, hogy 1. az elsőt nem népek, hanem az európai politikai, gazdasági, katonai önös érdekű izmozásban részt vevő vezetők robbantották ki, embermilliókat sodorva az eszement öldöklésbe és a rettenetes szenvedésbe; 2. a második az elsőnek volt az egyenes következménye, és ezért sem népek a felelősek; 3. mindkét történetnek megvoltak az előzményei és körülményei. És kulcsszereplői a korabeli európai és tengereken túli hatalmak – és csatlósaik/szövetségeseik – személyében. Szándékosan írok személyeket és személyekről, mert az ilyenfajta történetek felelősei mindig néven nevezhető személyek – császárok, királyok, politikusok, tisztek –, és soha nem a vezetők manipulatív képességeinek-eszközeinek kitett, többé-kevésbé gyanútlan, félre- vagy megvezetett, beetetett, a döntésekbe és az azok nyomán kialakuló folyamatokba közvetlen beleszólással nem rendelkező népek. Ezt nem árt szem előtt tartani. De legfőképpen azt érdemes megvizsgálni, hogy a háborúk milyen hatással voltak az egyszerű, civil, fegyvertelen, ártatlan, védtelen és kiszolgáltatott emberekre. Nőkre, férfiakra, gyermekekre, öregekre, különféle nemzetiségűekre és különböző hitűekre. Nem egyébért: tanulságul.

Ha képileg akarjuk valamelyest láttatni, érzékeltetni azt a rettenetet, azt a pusztítást, amelyet a százkét, illetve a hetvenöt évvel ezelőtt lezárult két világégés okozott, elég a világhálón azokra az újabb keletű filmfelvételekre, képkockákra keresnünk, amelyeket például a térben és időben hozzánk legközelebb álló délszláv háborúzások alatt a fényképező- és filmfelvevő gépek alig három évtizede rögzítettek. Színesben, hanggal. Lehetetlen meg nem látni a hasonlóságot, sőt azonosságot az emberek szenvedéséről. Ha az említett két világháború rettenetét akarjuk látni okulásul, hát se szeri, se száma azoknak az ismeretterjesztő, tényfeltáró, oknyomozó, dokumentum-, illetve játékfilmeknek, feldolgozásoknak, amelyek egyetlen gombnyomásra jönnek szembe velünk televíziós és számítógépes képernyőkön egyaránt. E feldolgozások felettébb hasznosak, ehhez kétség nem fér. Mert az utókornak, a majdani nemzedékeknek is látniuk kell, hogy mi, hogyan, miért, milyen ok-okozati összefüggések, milyen összetevők mentén történt; s hogy tudják: mitől mentse meg az Úristen (vagy más égi hatalom) az emberiséget.

E mai feldolgozásoknak, e tisztázó és tisztító folyamatnak egyetlen szépséghibája mutatkozik csupán: az egyensúlyhiány. Bár részleges törlesztések voltak és vannak, a történetkutató, a filmgyártó, a tényfeltáró, az oknyomozó, az ismeretterjesztő szakma még mindig adósa annak felmutatásával, hogy a gonosz legyőzése folyamatában melyek és milyenek voltak az árnyoldalak, a következmények, miken mentek át azok a teljesen gyanútlan és ártatlan embermilliók, akiknek a háborúhoz semmi közük sem volt, legfeljebb annyi, hogy hazavárták a valamelyik seregbe behívott férfijaikat. Vagy annyi, hogy a felettük/rajtuk átvonuló veszedelem számukra testiekben-lelkiekben, javakban, ártatlan emberéletekben mennyi, illetve milyen életre szóló pusztítást és fájdalmat okozott. Vagy annyi, hogy közösségileg megbélyegezetten Washingtontól, Londonon át Moszkváig kimondták rájuk, hogy őket: civil és fegyvertelen nőket, férfiakat, gyermekeket, öregeket, különféle nemzetiségűeket és különböző hitűeket, teljesen ártatlan és védtelen embermilliókat meg kell félemlíteni, meg kell alázni, meg kell büntetni. Márpedig ezek a párhuzamos, vagy ha úgy tetszik: járulékos történetek is ugyanarról szólnak. És ugyanabban a pontban találkoznak: embermilliók szenvedésében. Az emberiség történetéhez ezek is hozzátartoznak, az utókornak, a majdani nemzedékeknek ezt is látniuk és tudniuk kell. Hogy mi, hogyan, miért, milyen ok-okozati összefüggések, milyen összetevők mentén történt. Nem egyébért: okulásul. S hogy tudják: mitől őrizze meg az Úristen (vagy más égi hatalom) az emberiséget.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Brînzan-Antal Cristina

Mára a nőnap egyre inkább elveszítette politikai tartalmát és mondanivalóját, ma már inkább apró ajándékokkal, virággal kedveskednek a nőknek. 

Pontosan harminc éve annak, hogy huszadik századi történelmünkben eladdig s azóta is páratlan tüntetésen vonultunk utcákra. Egy-egy szál gyertyát s egy-egy könyvet vittünk magunkkal arra a néma menetelésre, amelyet ama decemberi, romániai rendszerváltozás utáni hetekben, szűk két hónapban, az anyanyelv szabad használatának elemi emberi jogát megérteni sehogyan sem akaró akkori központi hatalom merevsége kényszerített ki, s amely néhányszázezres nagyságrendben mérhető lelket érintett, és mozgatott meg.

Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak.

Péter István

Wuhanból jött egy éve: valaki nyitva hagyta a laborajtót, netán denevért, tatut készített ebédre és nem szűrte le a levét… De távoli… különben is, ami kínai, úgyis elromlik.

 

Mert nem igaz, hogy a mai tizen-huszonéveseket „semmi sem érdekli”, s „bezzeg a mi időnkben…” Csak meg kell találni velük a közös utat, a közös hangot, legalább arra pár percre, amíg számukra ez fontos és hasznos.

Vallasek Júlia

Idén március 10-én felfüggesztették Romániában a frontális oktatást. Mondhatni március 11-én mindenki átállt online oktatásra, noha ez az állítás több sebből is vérzik.

Gergely Zsuzsa

Tizenkilenc évvel ezelőtt, amikor néhány bukaresti fiatal bejelentette, nemzetközi filmfesztivált szervez Kolozsváron, sokan szkeptikusak voltak: miért nem a fővárosban? Minek fesztiválozni, ha zárnak be a mozik, és mindenki otthon, laptopról néz filmeket? A kételkedőket hamar elhallgattatta a vérprofi szervezés, már az első kiadásban megmutatkozott a seregszemle minden értéke.

Dáné Tibor Kálmán

Csakis a magyarságtudatom szűrőjén keresztül vagyok képes megérteni a körülöttem élő más anyanyelvű embertársaim nemzeti érzelmeit, a saját kultúrájukhoz való ragaszkodásukat.

Száz év telt el a trianoni békediktátum óta, de mi még mindig a hibásokat és a kifogásokat keressük, a miérteket és hogyanokat boncolgatjuk, és a lehetséges alternatívákon töprengünk.

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját.