Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. Hadd tegyem hozzá rögtön: „társbérletben” azzal a nem kevésbé rettenetes diktátor, és nem kevésbé felelős grúz származású, nagybajuszú szovjetkommunista emberrel – és politikai-katonai vezetőivel –, akikkel az európai újrafelosztásra, ezen belül Lengyelország megszűntetésére, szétszedésére tett közös kísérletet megelőző héten aláírták a paktumnak nevezett megállapodást, amellyel tulajdonképpen közösen nyitottak utat a második világháborúnak. Más szóval: közösen szüntették meg azt a fegyverszünetet, amelynek lejárati idejét egy derék francia marsall az első világégést lezáró békeszerződés láttán húsz évre taksálta, egy-két hónapot tévedve csupán.
A két világháború előzményeit, összetevőit vizsgálva lehetetlen meg nem látni, hogy 1. az elsőt nem népek, hanem az európai politikai, gazdasági, katonai önös érdekű izmozásban részt vevő vezetők robbantották ki, embermilliókat sodorva az eszement öldöklésbe és a rettenetes szenvedésbe; 2. a második az elsőnek volt az egyenes következménye, és ezért sem népek a felelősek; 3. mindkét történetnek megvoltak az előzményei és körülményei. És kulcsszereplői a korabeli európai és tengereken túli hatalmak – és csatlósaik/szövetségeseik – személyében. Szándékosan írok személyeket és személyekről, mert az ilyenfajta történetek felelősei mindig néven nevezhető személyek – császárok, királyok, politikusok, tisztek –, és soha nem a vezetők manipulatív képességeinek-eszközeinek kitett, többé-kevésbé gyanútlan, félre- vagy megvezetett, beetetett, a döntésekbe és az azok nyomán kialakuló folyamatokba közvetlen beleszólással nem rendelkező népek. Ezt nem árt szem előtt tartani. De legfőképpen azt érdemes megvizsgálni, hogy a háborúk milyen hatással voltak az egyszerű, civil, fegyvertelen, ártatlan, védtelen és kiszolgáltatott emberekre. Nőkre, férfiakra, gyermekekre, öregekre, különféle nemzetiségűekre és különböző hitűekre. Nem egyébért: tanulságul.
Ha képileg akarjuk valamelyest láttatni, érzékeltetni azt a rettenetet, azt a pusztítást, amelyet a százkét, illetve a hetvenöt évvel ezelőtt lezárult két világégés okozott, elég a világhálón azokra az újabb keletű filmfelvételekre, képkockákra keresnünk, amelyeket például a térben és időben hozzánk legközelebb álló délszláv háborúzások alatt a fényképező- és filmfelvevő gépek alig három évtizede rögzítettek. Színesben, hanggal. Lehetetlen meg nem látni a hasonlóságot, sőt azonosságot az emberek szenvedéséről. Ha az említett két világháború rettenetét akarjuk látni okulásul, hát se szeri, se száma azoknak az ismeretterjesztő, tényfeltáró, oknyomozó, dokumentum-, illetve játékfilmeknek, feldolgozásoknak, amelyek egyetlen gombnyomásra jönnek szembe velünk televíziós és számítógépes képernyőkön egyaránt. E feldolgozások felettébb hasznosak, ehhez kétség nem fér. Mert az utókornak, a majdani nemzedékeknek is látniuk kell, hogy mi, hogyan, miért, milyen ok-okozati összefüggések, milyen összetevők mentén történt; s hogy tudják: mitől mentse meg az Úristen (vagy más égi hatalom) az emberiséget.
E mai feldolgozásoknak, e tisztázó és tisztító folyamatnak egyetlen szépséghibája mutatkozik csupán: az egyensúlyhiány. Bár részleges törlesztések voltak és vannak, a történetkutató, a filmgyártó, a tényfeltáró, az oknyomozó, az ismeretterjesztő szakma még mindig adósa annak felmutatásával, hogy a gonosz legyőzése folyamatában melyek és milyenek voltak az árnyoldalak, a következmények, miken mentek át azok a teljesen gyanútlan és ártatlan embermilliók, akiknek a háborúhoz semmi közük sem volt, legfeljebb annyi, hogy hazavárták a valamelyik seregbe behívott férfijaikat. Vagy annyi, hogy a felettük/rajtuk átvonuló veszedelem számukra testiekben-lelkiekben, javakban, ártatlan emberéletekben mennyi, illetve milyen életre szóló pusztítást és fájdalmat okozott. Vagy annyi, hogy közösségileg megbélyegezetten Washingtontól, Londonon át Moszkváig kimondták rájuk, hogy őket: civil és fegyvertelen nőket, férfiakat, gyermekeket, öregeket, különféle nemzetiségűeket és különböző hitűeket, teljesen ártatlan és védtelen embermilliókat meg kell félemlíteni, meg kell alázni, meg kell büntetni. Márpedig ezek a párhuzamos, vagy ha úgy tetszik: járulékos történetek is ugyanarról szólnak. És ugyanabban a pontban találkoznak: embermilliók szenvedésében. Az emberiség történetéhez ezek is hozzátartoznak, az utókornak, a majdani nemzedékeknek ezt is látniuk és tudniuk kell. Hogy mi, hogyan, miért, milyen ok-okozati összefüggések, milyen összetevők mentén történt. Nem egyébért: okulásul. S hogy tudják: mitől őrizze meg az Úristen (vagy más égi hatalom) az emberiséget.
