Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást; azt már csak halkan jegyzem meg, hogy éppen olyan emberek okozták a mérhetetlen pusztítást, akik római gyökereikre és latin kötődésükre oly büszkén és érzékenyen hivatkoznak. Egyben azt is sietek hozzátenni, hogy a valaha volt birodalom nagyon messze túlnőtt Románia mindenkori területén, példának okáért Pannóniában, de másutt is, nem egy és nem két helyen tartják illő becsben a római leleteket. Azon egyszerű oknál fogva, hogy azok az emberiség egyetemes történetének, az emberiség földi jelenléte egy adott korszakának és kultúrájának ránk hagyott/maradt nyomai. A gyulafehérvári esethez hasonlóan fájó, amikor évezredekben, de akár évmilliókban is mérhető idők és kultúrák nyomai pusztulnak el, szintén emberi tényezőkből eredően, vagy amikor magukat szakembereknek gondoló pancserek áskálnak összevissza, mérhetetlen károkat okozva. Ugyanilyen bicskanyitogató eset volt az is, amikor a kolozsvári Wolphard–Kakas-ház, az itteni reneszánsz egyetlen, teljes épségében fennmaradt, és a világmindenség megismerésének igényét türköző Zodiákus-termének kőfaragványait, így a gyámköveit, a címereit az új tulajdonos – egy tehetős bank – a kilencvenes évek dereka táján betonba öntette, gyakorlatilag megsemmisítve azokat. Fura egy „szakember” lehetett az, aki aláírásával áldását adta arra az „átalakításra”…
Sietek leszögezni, hogy az emberi butaságnak nincsenek nemzetiségi vetületei – és Einstein óta tudjuk, hogy határai sincsenek –, következésképpen hadd ne menjünk el olyan felháborító esetek mellett sem, amikor például a falusi parókiára frissen kihelyezett lelkipásztor utasítja a gyülekezet felelős elöljáróit, hogy a felesleges kacatokat, köztük a közösség életét évszázadokra visszamenően dokumentáló forrásokat tüntessék el, égessék el, s a legenyhébb esetben is vigyék a fásszínbe vagy a padlásra. Ahol, ha rájuk talál holmi, például egyháztörténeti szakdolgozathoz vagy könyvhöz forrásokat kereső, egy adott kor történéseit tisztázni, az adott közösség önmegismerésének segítését szándékozó kutató, akkor jó; ha pedig az egerek vagy a penész megelőzik a búvárlót, akkor megsemmisülnek, de szerencsésebb esetben is mérhetetlen sérüléseket, csonkulásokat szenvednek. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, ugyanolyan fájdalmasak azok az esetek, amikor az örökkévalóságba távozott idős családtag, vagy a ház/lakás örökösei/új tulajdonosai mondhatni válogatás nélkül máglyára dobnak iratokat, képeket, könyveket, miegymást. Az előd(ök) írott–nyomtatott–fényképezett, egyszóval tárgyi hagyatékát, vagy annak egy részét, amely márpedig legalább annyi ismeretet őriz és hordoz az adott személy vagy család életéről, mint például az imént említett egyházi források az adott gyülekezetről/közösségről, vagy mint a Gyulafehérváron megsemmisített kőszarkofág – és feliratai! – a valaha volt római birodalom itteni létéről.
Mit tehetünk? Annyit mindenképpen igen, hogy ne legyünk közömbösek. Léteznek jogi eszközök, amelyek feltárási kötelezettségeket írnak elő az építkezések esetén, elég egy kicsit odafigyelni, és ezeket betartani. Ahhoz sem kell különösebben szakértőnek lenni, hogy az utunkba/kezünkbe eső, jelentéktelennek tűnő, de „leletgyanús” kő-, tégla-, cserép- vagy másmilyen darab, falrészlet láttán szóljunk: jöjjenek, nézzék meg. Még akkor is, ha az idő sürget, és a szakértői feltárás késlelteti az építőt! És ahhoz sem kell különösebben történésznek vagy muzeológusnak lennünk, hogy egy-egy felesleges kacatnak vélt papírdarab, fénykép, vagy egyéb tárgy láttán jelezzük: jöjjenek, nézzék meg, s ha kell, vigyék. Soha nem várt és nem remélt ismeretekkel lehetünk gazdagabbak ezáltal! Ha kell, ezt százszor is le kell írni és el kell mondani. Mindenkinek.
