Gyermekkorom vasárnapjainak elmaradhatatlan eseménye volt az istentiszteleten való részvétel. Születésem korának falumbeli iskolaigazgatója pedagógus édes szülémet pártfegyelmivel és a tanügyből való kirúgással fenyegette meg, ha megkeresztelnek, arról nem is beszélve, ha a vasárnapi pionírtevékenység helyett netán templomba mennék. Így vallási neveltetésem arra a nagyapámra hárult, aki nyugdíjas kántortanítóként, mint egykori meghurcolt kulák és büszke huszártiszt, mindenkori presbiter, el nem maradt volna a házunkkal átellenben karcsú menyasszonyként ékeskedő református templom egyetlen közösségi eseményétől sem. „Én megyek!” – szólalt meg reggel első harangszókor az ágyam mellett, és erre akkor is kelni kellett, ha épp hajnalig tartó bálozás után feküdtem le egy órácskát.
A már-már hallgató nóták ritmusára énekelt ősi zsoltárt úgy hallgattam, mint az igazi, autentikus református dalt. Tudtam, hogy az eklézsiát a pap és a megyebíró vezeti, ez utóbbinak lenni igencsak kényes, de megbecsült státus lévén. Meg voltam győződve, hogy az egész világon mindenki úgy imádkozik, mint mi Szentistvánon.
Az első hidegzuhany akkor ért, amikor tőlünk elpályázó papunk városi gyülekezetében vendégként vettünk részt az istentiszteleten, és a bemondott, majd elkezdett éneket már majdnem befejezte a gyülekezet, amikor én még csak az első sorának a végét nyekeregtem. Aztán sorra értek a meglepetések, amikor Nagyváradon elvesztem az istentisztelet menetében, mert teljesen más sorrendben követték egymást a liturgiális elemek, mint drága szülőfalum templomában. Ráadásul a hangosan mondott Miatyánk és Hiszekegy szövege sem talált azzal, amit nekem még nagyanyám tanított a mindenkori elalvásokat megelőző imádkozásban. Azt is megtudtam, hogy nincs megyebíró, csak főgondnok. Az már csak hab volt a tortán, amikor Budapesten a Kálvin téri templomban nem tudtam még énekelni sem, mert a dallam és ritmus is teljesen más volt. Néha irigyeltem katolikus nővéremet és unitárius rokonaimat, akik bárhol bekapcsolódhattak a misébe, a liturgiába, mert náluk szabott rend szerint egységesen dicsérték mindenütt Istent.
Így döbbentem rá arra, hogy reformátusságom néha senki máséval nem fogható: ahány református egyházkerület, annyi szokás, ének, liturgia, házirend, sőt a Tebenned bíztunk sem azonos. Csak később értettem meg, hogy az „Akié a vidék, azé a vallás” elv, majd Mohács, a Habsburg ellenreformáció, Trianon, a kivándorlás és a kommunizmus is rájátszott arra, hogy a különféle lehetőségek között élők mégis hitben maradjanak. Az alap megingathatatlan maradt: a Szentírás, a Heidelbergi káté és a II. Helvét Hitvallás.
1991-ben nyílt először alkalmam a debreceni Református Világtalálkozón, hogy a világ minden sarkába szóródott magyar reformátusokkal együtt végre egy ütemben, egy dallamra énekelhettük: „Hatalmas Isten, népek közé szórva, /Tebenned bíztunk eleitől fogva, /Mikor másunk nem volt csak könny és zsoltár, /Otthont keresve hajlékunk te voltál. /Szólj, ötágú síp, zeng, magyar ének, /Adj hálát az ég nagy Istenének!” Ezt megelőzően csak 1938-ban volt még ilyen világtalálkozója a magyar reformátusságnak.
Kicsit nehezen indult be a puritán református ünneplés. Minden évben irigykedve – de csodálkozva, örvendezve – néztem, hogy Csíksomlyón hívás nélkül összegyűl annyi magyar katolikus (és nem katolikus). A román tévécsatornák meg sem merték saccolni, hogy hányan lehettek – de azért „több ezret” legtöbbször bevallottak a többszázezres zarándokseregből. Addig mi, reformátusok kicsit nehezen szoktuk meg, hogy a hirdetett és testté lett Igét stadionba, nyilvános térre is ki lehet vinni a templom védőfalai közül. Azt is, hogy a találkozókon államelnökök, miniszterelnökök, miniszterek és politikusok is szót kaphatnak a lelkészeken kívül.
Az áttörés talán akkor történt, amikor az anyaországi politikum sorozatos bénázásait – magyarigazolvány, „decemberöt”, állampolgárság-ígérgetések, „Fekete Pákó magyar, Tamási Áron román” stb. – megelégelve a magyarországi reformátusok felekezeti egységet – református állampolgárságot – hirdettek határoktól függetlenül. A „Haza a magasban” eszméje templomgombok villámhárítóján épített új fészket.
Lassan megszoktuk, hogy sok szervezéssel mi is meg tudunk tölteni egy stadiont. Aztán már Kolozsvár is, de Sepsiszentgyörgy is volt Világtalálkozó helyszíne. Ez utóbbi városba már Kálvin János szobra is úgy költözött be, mintha hazatért volna a székelyei közé.
Az idén, május 22-én, Szentháromság vasárnapján az Erdélyi Református Egyházkerület valamennyi temploma – legalábbis fényképen – egymás mellé került a Farkas utcai templom kertjének kőfalán. Velünk együtt ünnepelt sok, Trianonkor „Erdélyből kirekedt” református gyülekezet, valamint lutheránus püspök és katolikus városvezető is.
Csíksomlyó után és Szejkefürdő előtt, velünk ünnepelve, mindenki a magyar egység napjára is készült.
