Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Székelykapuk régen és ma

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma* címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

A száznyolcvannál több oldalas, gazdagon illusztrált kiadvány Kovászna megye Székelykapu programjának részeként jelent meg, Kovászna Megye Tanácsa költségén, a néprajzos múzeumi munkatárs, Szőcsné Gazda Enikő szerkesztésében. A nyomdai előkészítés és a nyomdai munkák minősége a kolozsvári Idea Plus vállalkozást dicséri.

A szerző elöljáróban kiemeli, hogy másfél századdal korábban Orbán Balázs szerint „e kapuk inkább ékitményül, mint szükségből állanak ott, mert a székelynek hagyományos vendégszeretete nem igen engedi meg a kapu bezárását”.

Az első fejezet az elnevezéseket tisztázza: a kapukat nevezik nagynak, kötöttnek és galambbúgosnak is, már 17. századi forrásokban így bukkannak fel a három oszlopon álló, néha kiskapuval kiegészített építmények.

A kutatásukkal kapcsolatosan a szerző kiemeli: a régi kapukról Orbán Balázstól kapunk híradást, legkorábbi ábrázolásukat Huszka Józsefnek köszönhetjük (bár a hun eredettel kapcsolatos felfogása ma már nem állja meg a helyét). A 20. század elején Szinte Gábor és Malonyay Dezső is pusztulásukat állapította meg. Kutatásuk azonban nem pusztán számbavételüket jelentette, hanem adatgyűjtést, az eredet kérdésének tárgyalását is. Viski Károly (eredetkérdés), Bartha Károly (bágyi kapuállítás), Szabó T. Attila (levéltári adatok), B. Nagy Margit, az udvarhelyszéki Csergő Bálint és Kovács Piroska neve jól ismert a téma iránt érdeklődők számára. A székelykapuk eredetét vizsgálva a témával korábban foglalkozó szakemberek elképzeléseit, feltételezéseit is bőven idézi a szerző.

Készítésüknek külön fejezetet szentelt (A székelykapu készítése), ebben a terjedelmes részben tárgyalja az építmények anyagát, alkotórészeinek megnevezését, a szerkezeti elemek kivágását, a felület díszítésmódját, a felállítást, valamint a feliratok funkcióit (üdvözlő, búcsúztató, elhárító, elmélkedő, vallásos) is.


Székelykapu a gyergyószentmiklósi Selyem utcában 1961­ben
(FORTEPAN/Pálfi Balázs adományozó)

A könyv legterjedelmesebb része Kapuk, korok címmel és A székelykapu elterjedése, táji formái, díszítése alcímmel vázolja e kaputípus és változatainak térbeli elterjedését a Székelyföld határain túl, összegezve az erre vonatkozó korábbi adatokat. E rész nagy értéke a számos illusztráció. A szerző itt veszi számba a régmúlt idők kaputípusait, vagyis a táji változatokat, vagyis mitől tartják háromszékinek, udvarhelyszékinek, csíkinak valamely építményt. Azt a folyamatot is végigköveti, legalábbis vázolja, amint nemzeti jelképpé váltak (A székelykapuk ma). Mint megállapítja, a székelykapu mindig is bírt jelképes tartalommal. „Erdély Magyarországtól elszakítása adott ezután nagy lendületet mind itthon, mind idegenben a jelkép vagy jelképként is funkcionáló kapuk állításának. Ebben az időben gyakorlatilag megszűnt a kapuállítás helyi, székelyföldi gyakorlata” – összegez a szerző hozzátéve, hogy „Erdély elszakításának hatására a székelykapu már a két világháború között egyfajta nemzeti jelkép is volt”. 1940-ben a bevonuló magyar csapatokat diadalkapukkal fogadták, ám ezek méretben és szerkezetükben is eltértek a korábbiaktól, a hagyományosnak tekintett kapuktól.

Az 1989-es rendszerváltozás után egyrészt a székelyföldi és elsősorban háromszéki falukapuk, másrészt a világ számos pontján jelképként, emlékműként felállított kapuk követték e „hagyományt”, eltorzítva eme építmények eredeti méreteit, arányait, átalakítva díszítésüket.


Udvarhelyi kapu 1941­ben (FORTEPAN/Schermann Ákos adományozó)

Szó esik természetesen a Székelyföldön folyó kapumentésről is: a régi kapuk feljavításáról, óvásáról, restaurálásáról, kisebb gyűjtemények kialakításáról. Az Összegzést szakirodalom, településjegyzék, román és angol nyelvű kivonat követi a könyv végén.

Az érdeklődők számára közérthető nyelvezettel megfogalmazott, bőven adatolt ismertető, összegző könyvszöveg és a dokumentum értékű képanyag Balassa M. Iván munkáját kiemelkedően fontos kiadvánnyá teszik. Örvendetes, hogy e munka kiadója a Székelyföldön széles körben ismert Székely Nemzeti Múzeum. Ha azt vizsgáljuk, hogy e könyvvel újat akart-e mondani számunkra a szerző és kiadó, vagy inkább az összegzést szolgálja, utóbbira bólintunk rá. Alapos munka, igényes kivitelezés szolgálja az olvasót, földrajzi területtől és korosztálytól függetlenül.

 

* Balassa M. Iván: Székelykapuk régen és ma. A Székely Nemzeti Múzeum kiadása, Sepsiszentgyörgy, 2016, 184 p.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A tordai Fazekas Céh, Fazekas Társulat és a Tompa Testvérek üzeme

Ha Torda múltjáról akarunk ismereteket szerezni, akkor Orbán Balázsnak a Torda és környéke című könyvét is el kell olvasnunk. Innen megtudhatjuk, hogy Tordán a mezőgazdasági tevékenységeken kívül a mesterségeknek nagy szerepe volt. Itt dolgoztak tímárok, szűcsök, asztalosok, csizmadiák, cipészek, kovácsok, mészárosok, szabók, szíjgyártók és fazekasok.

kolozsvár táncház

Nem véletlen, hogy Kolozsváron több mint 40 éve működik táncház. Úgy gondolom, 2017-ben elsősorban a közösségformáló erejével, a communitasban megélt magasabb dimenzióval magyarázható, hogy az itteni táncház átlagban 60–80 embert vonz be. Másfelől hasonló súlya lehet annak, hogy a szabad táncolás olyan művészi, önkifejezési forma, ami egy kis munkával bárki számára elérhető lehet. 

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette.

oroszfalu templom

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

Nyárádselye

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.

Kovács Kuruc János - Kalotaszegi krónikácskák

Kovács Kuruc János a szilágysági történelemmel foglalkozó számtalan cikk szerzője. Most szerkesztőként, társszerzőként újabb hiánypótló munkát tett le az asztalra Kalotaszegi krónikácskák címmel. 

Nagykadács, fedeles híd

Fából készült fedeles hidakkal, illetve egyre inkább csak ezek emlékével Erdély-szerte sokfelé találkozunk: jelentősebb folyókon, mint Tordánál az Aranyoson, vagy Segesvárnál a Nagy-Küküllőn tekintélyesebb és bonyolultabb szerkezetű építményekkel, az udvarhelyszéki Fehér-Nyikó mentén szerényebbekkel. Jelen cikkben nem a hídépítés technikai problémáival kívánok foglalkozni, hanem egy néprajzi érdekességgel: miképpen töltötte be a „közösségi ház” szerepét hosszú időn keresztül Nagykadács fedeles hídja.

betlehemezés

A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, vagy pedig napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.

Pusztina

„A méhek tavaszi kieresztéséhez kapcsolódva az egész Kárpát-medencében ismert hiedelemszokás a farkasgégén való eresztés.”

csángók

A 16–17. században a Kárpát-medencén belül a töröktől leginkább védett területeken, főleg Erdélyben és a Felvidéken virágzott a méhészet. Magyarország keleti része, a szászok földje mindig is az egyik legintenzívebben méhészkedő erdélyi táj volt. Ezen a vidéken az 1880-as években 1000 lakosra 74 kaptár jutott, egész Magyarországon pedig csak 40. A vegyesajkú falvakban az arány még rosszabb, mert a románok nem, vagy alig méhészkedtek. 

Csáng piéta - Jámborné Balog Tünde

Jámborné Balog Tünde művészete – mint nagyítólencse a gyújtóerejű napsugarakat – összegyűjti a Kárpát-medencei magyarság sorsának elemeit.

Valószínűleg nincs még egy ember, aki annyit tudna a csángók gazdálkodásáról, a gazdasági élet szerveződéséről, a műveléstechnikáiról és az állat­tartásáról, mint Halász Péter.

pusztina templom

A hazulról hozott értékrenddel Nyisztor Tinkának hamarosan tapasztalnia kellett, hogy sem a politikai, sem az egyházi vezetők nem veszik komolyan az 1990-ben meghirdetett „demokráciát”, vagyis népakaratot.