Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Székelykapuk régen és ma

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum kiadásában jelent meg Balassa M. Iván szép kiadású munkája a Székelyföldre jellemzőnek tartott kapukról. Székelykapuk régen és ma* címmel átfogó tájékoztatást ad e kaputípusról.

A száznyolcvannál több oldalas, gazdagon illusztrált kiadvány Kovászna megye Székelykapu programjának részeként jelent meg, Kovászna Megye Tanácsa költségén, a néprajzos múzeumi munkatárs, Szőcsné Gazda Enikő szerkesztésében. A nyomdai előkészítés és a nyomdai munkák minősége a kolozsvári Idea Plus vállalkozást dicséri.

A szerző elöljáróban kiemeli, hogy másfél századdal korábban Orbán Balázs szerint „e kapuk inkább ékitményül, mint szükségből állanak ott, mert a székelynek hagyományos vendégszeretete nem igen engedi meg a kapu bezárását”.

Az első fejezet az elnevezéseket tisztázza: a kapukat nevezik nagynak, kötöttnek és galambbúgosnak is, már 17. századi forrásokban így bukkannak fel a három oszlopon álló, néha kiskapuval kiegészített építmények.

A kutatásukkal kapcsolatosan a szerző kiemeli: a régi kapukról Orbán Balázstól kapunk híradást, legkorábbi ábrázolásukat Huszka Józsefnek köszönhetjük (bár a hun eredettel kapcsolatos felfogása ma már nem állja meg a helyét). A 20. század elején Szinte Gábor és Malonyay Dezső is pusztulásukat állapította meg. Kutatásuk azonban nem pusztán számbavételüket jelentette, hanem adatgyűjtést, az eredet kérdésének tárgyalását is. Viski Károly (eredetkérdés), Bartha Károly (bágyi kapuállítás), Szabó T. Attila (levéltári adatok), B. Nagy Margit, az udvarhelyszéki Csergő Bálint és Kovács Piroska neve jól ismert a téma iránt érdeklődők számára. A székelykapuk eredetét vizsgálva a témával korábban foglalkozó szakemberek elképzeléseit, feltételezéseit is bőven idézi a szerző.

Készítésüknek külön fejezetet szentelt (A székelykapu készítése), ebben a terjedelmes részben tárgyalja az építmények anyagát, alkotórészeinek megnevezését, a szerkezeti elemek kivágását, a felület díszítésmódját, a felállítást, valamint a feliratok funkcióit (üdvözlő, búcsúztató, elhárító, elmélkedő, vallásos) is.


Székelykapu a gyergyószentmiklósi Selyem utcában 1961­ben
(FORTEPAN/Pálfi Balázs adományozó)

A könyv legterjedelmesebb része Kapuk, korok címmel és A székelykapu elterjedése, táji formái, díszítése alcímmel vázolja e kaputípus és változatainak térbeli elterjedését a Székelyföld határain túl, összegezve az erre vonatkozó korábbi adatokat. E rész nagy értéke a számos illusztráció. A szerző itt veszi számba a régmúlt idők kaputípusait, vagyis a táji változatokat, vagyis mitől tartják háromszékinek, udvarhelyszékinek, csíkinak valamely építményt. Azt a folyamatot is végigköveti, legalábbis vázolja, amint nemzeti jelképpé váltak (A székelykapuk ma). Mint megállapítja, a székelykapu mindig is bírt jelképes tartalommal. „Erdély Magyarországtól elszakítása adott ezután nagy lendületet mind itthon, mind idegenben a jelkép vagy jelképként is funkcionáló kapuk állításának. Ebben az időben gyakorlatilag megszűnt a kapuállítás helyi, székelyföldi gyakorlata” – összegez a szerző hozzátéve, hogy „Erdély elszakításának hatására a székelykapu már a két világháború között egyfajta nemzeti jelkép is volt”. 1940-ben a bevonuló magyar csapatokat diadalkapukkal fogadták, ám ezek méretben és szerkezetükben is eltértek a korábbiaktól, a hagyományosnak tekintett kapuktól.

Az 1989-es rendszerváltozás után egyrészt a székelyföldi és elsősorban háromszéki falukapuk, másrészt a világ számos pontján jelképként, emlékműként felállított kapuk követték e „hagyományt”, eltorzítva eme építmények eredeti méreteit, arányait, átalakítva díszítésüket.


Udvarhelyi kapu 1941­ben (FORTEPAN/Schermann Ákos adományozó)

Szó esik természetesen a Székelyföldön folyó kapumentésről is: a régi kapuk feljavításáról, óvásáról, restaurálásáról, kisebb gyűjtemények kialakításáról. Az Összegzést szakirodalom, településjegyzék, román és angol nyelvű kivonat követi a könyv végén.

Az érdeklődők számára közérthető nyelvezettel megfogalmazott, bőven adatolt ismertető, összegző könyvszöveg és a dokumentum értékű képanyag Balassa M. Iván munkáját kiemelkedően fontos kiadvánnyá teszik. Örvendetes, hogy e munka kiadója a Székelyföldön széles körben ismert Székely Nemzeti Múzeum. Ha azt vizsgáljuk, hogy e könyvvel újat akart-e mondani számunkra a szerző és kiadó, vagy inkább az összegzést szolgálja, utóbbira bólintunk rá. Alapos munka, igényes kivitelezés szolgálja az olvasót, földrajzi területtől és korosztálytól függetlenül.

 

* Balassa M. Iván: Székelykapuk régen és ma. A Székely Nemzeti Múzeum kiadása, Sepsiszentgyörgy, 2016, 184 p.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.