Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Magyar lakodalom Nagyenyed vidékén száz éve

Az ember életében minden időkben voltak sorsdöntő, emlékezetes pillanatok, amelyek elkísérték jóban-rosszban a sors szabta úton. E földi életnek mindenkoron a házasság volt egyik legfontosabb, legemlékezetesebb pillanata. A magyar ember életében sem volt ez másképp. Az alábbiakban a régi szép idők igen gazdag tárházából próbálom kiragadni a legjellemzőbb, legtartalmasabb mozzanatokat, s azokat a maguk eredetiségében, patinájában ajánlom az olvasóközönség tiszteletteljes figyelmébe. Hasznos mindez valamennyiünk lelki-szellemi épülésére. Az idős nemzedék – bár gondolatban – maga elé idézi egykori fiatalságának boldog, tartalmas éveit, az ifjú nemzedék pedig az elődök példáján talán indítékot kap ezen ősi magyar hagyományaink felelevenítésére, ápolására s talán esetleges gazdagítására is.


Magyar népviselet a Maros-mentéről

Ez alkalommal nem részletezem a falusi fiú–leány közötti baráti–szerelmi kapcsolat kialakulásának végeláthatatlan, sokszínű módozatait, lehetőségeit, körülményeit. A mindennapok munkája, a közös ünneplés és a közös mulatság hozta közel egymáshoz a fiatalokat, élesztette fel szívük tüzes lángját, egymás iránti vonzalmuk kialakulását, megerősödését, állandóvá tételét. Viszont ezektől a pillanatoktól számítva, még hosszú volt az út addig, amíg a szerelmesek hivatalosan is egymáséi lehettek. Először is maguk a szülők igazították el egymás között a dolgot, melyet bizonyos felkért közbenjáró pendített meg nagy óvatossággal egy erre megfelelő pillanatban. Mindig a vagyoni érdek lévén a fő szempont, a fiatalok nem is mertek, nem is akartak a szülőkkel ellentétbe kerülni e tekintetben. A szülők megegyezése után a legény törekvését a kérő násznagy és neje, a nyüszű asszony pártolta; a lány érdekeit pedig a kiadó násznagy vagy lányos gazda képviselte; a további hangulatról a vőfélyek gondoskodtak. Az egykori házasság megkötésével járó szokások három főmozzanat körül csoportosultak: a mátkaság, a hűtlés, vagyis esküvés és a vendégség.

A kérő násznagy szombati napon délután naplemente előtt elment a legénnyel a lányos házhoz. Ott beköszönvén, mielőtt még helyet foglalt volna, a legkomolyabban adta elő ott jártának célját: „Isten e világot hat napokon teremtette; elsőn a mennyet és a világosságot; másodikon elválasztá a száraz földet a tengertől; harmadikon a napot, holdat és számtalan sok csillagokat; negyediken a földet fölékesíté fákkal és füvekkel; ötödiken teremté a madarakat és halakat; hatodikon a csúszómászó oktalan állatokat s az embert, a mi első atyánkat, Ádámot a föld porából. Ádámot az Isten elküldé, hogy nézze meg az összes teremtett mindenséget. Megnézi, de felsóhajt: »Mennyei Atyám! Minden teremtett állatot párjával találtam, de magamat egyedül látom«. Istennek megtetszett Ádám atyánk sóhajtása; Ádámra mély álmot bocsátott s egy oldalcsontját kivette, belőle készítette Éva anyánkat. Ekkor felébresztette Ádámot s kérdést tett hozzája: »Te Ádám, ismered-é ez asszonyt?« Felelt Ádám: »Ismerem, mert ez az én testemből való test, csontomból való csont«. Ekkor Isten egybe párosítá őket; s mivel több ember nem volt még a földön, Isten volt a pap, násznagy és vőfély. S ekkor elbocsátá őket, hogy töltsék bé a földet népekkel és nemzetekkel, az ifjú legényeket megházasítsák, a leányokat férjhez adják. Ezen Pista legény látván, hogy mindenki párjával van, csak ő egyedül, Isten parancsolatját akarja követni. A kigyelmetek házába bétekintett, Erzsi leányukat sepregetve, mosogatva, rozmaringot öntözgetve látta s megtetszett nékie. De nem olyan hatalmas, hogy ezzel csak magáévá tegye; hanem kívánja keszkenő- és gyűrű jegyváltással eljegyezni, hogy mondhassák: »Én vagyok a te jegyesed, te vagy az enyém«, mindaddig, amíg a szent hit alá kerülnek, hogy aztán mondhassák: »Én vagyok a te hitvesed, te meg az enyém«.”

A lány apja vagy násznagya erre azt felelte, hogy: „Ha Isten úgy rendelte, legyen meg az Ő szent felségének a rendelése”, s a legény gyűrűt vagy tallért, a leány pedig jegykendőt tett egy tányérra, kezet fogtak, s a jegyeket kicserélték, hogy majd az esküvőn egymásra ismerhessenek. Magyarbecében például rendes kötést tettek, s bánatpénzt tűztek ki arra az esetre, ha valaki e kötést megszegte volna. A jegyváltás több helyen, például Magyarlapádon, Becében, Magyarmedvésen a pap előtt zajlott le, aki aztán komolyan ki is vallatta őket, hogy igaz szeretetből akarnak-e egymásé lenni, majd a jegyek kicserélése után áldást mondott reájuk, s intette őket, hogy ne a külső jeleket, hanem az igazi szeretetet tekintsék köteléknek maguk között. A bekövetkezett vacsora pedig a menyasszony szüleinél zajlott le.

A következő három vasárnapon a pap a szószékről hirdette ki a mátkaságot, ez idő alatt sem a leány, sem a fiú szülei nem jelentek meg a templomban, hogy nevük említésekor „ne kelljen restelkedniök”.


Miriszlói magyar pár

A hűtlés vagyis esküvés a harmadik kihirdetés utáni kedden történt meg, viszont az ünnep előkészületei már hétfőn elkezdődtek. Felpántlikázott és csengős ökrökkel fát vittek a lakodalmas házhoz, a nyüszűlányok pedig a vendégségre való kása készítésnél segédkeztek. Mind a két ünnepi ház elé magas szálfát állítottak fel, amelynek csak felső koronája volt meghagyva, ágait virágbokrétákkal és pántlikákkal cifrázták ki a nyüszűlányok. Ugyancsak ők ékesítették fel a vőfélyek ünnepi pálcáit és sapkáit, midőn e nap délutánján hívogatni indultak. A meghívás egyes helyeken, mint Maroscsúcson, Koppándon már a második és a harmadik hirdetés között megtörtént. A meghívó szövege különböző volt. Magyarbükkösön például így hangzott:

Adjon az Úristen szerencsés jó estét,

Töltse bé áldással ezen háznak népét.

Alázatossággal bocsánatot kérek,

Hogy e hajlékba én ily bátran belépek.

De én azt állítom, hogy el nem tévedtem,

Hanem a megnevezett hajlékba jöttem.

Éltesse az Isten e háznak a népét,

Emberét, asszonyát, leányát, legényét.

Legyenek oly vígak mindétig és végre

Jussanak a magas menynek örömébe.

Dicsérjük az Istent béjövetelünkben,

Szerencsések legyünk ezen esztendőben,

Víg öröm és áldás szálljon mi szívünkbe,

Nemes drága hazánk legyen csendességbe!

A boldogság fája kivirágzott szépen. Akarom, hogy friss, jó egészségben találjam kigyelmeteket, tiszteletre, becsületre méltó uram és asszonyom! Mivelhogy Isten megtartotta ezen keresztyén atyánkfiát, úgymint Kovács Pista uramat és asszonyomat, megáldotta magzatokkal, úgymint fiakkal és leányokkal, ezen fiak közül ifjú legény Gyuri (vagy lányok közül Sári – szerk. megj.) Istennek parancsolatját, a szent házasságot követvén, szólítja én általam kegyelmeteket mostan este siratóba, holnap kedden nászába, szép sereggel felkísérni az Istennek anyaszentegyházába, ott a hitnek és szeretetnek aranyláncával egybepárosítani sok becsületes emberszemek látására, fülek hallására. Ugyancsak szívesen elvárják egy kevés ételnek s egy kevés italnak elköltésére, melyet tiszta szívből és szeretetből adnak, mint atyafiaknak és jóakaróknak. Az ifjakat a mulatságba szívesen látják”. A másik vőfély pedig ezzel toldotta meg a mondókát: „Én is az őkeme szavát szólom és tisztelem, de hát a mi menyasszonyunk nagyon barna, kérek egy pár tojást vagy krajcárt a fehérítőre”. Az adományt aztán a két vőfély közösen még aznap este rántotta alakjában elfogyasztotta, a pénzt pedig elitta. Akik pedig a vendégségben részt akartak venni, azok disznólábat, tyúkot, kenyeret küldtek be előzetesen, a többi ajándékot pedig személyesen adták át.

A meghívottak a lányos és a legényes házhoz hétfőn este siratóba mentek, ami távolról sem volt szomorú esemény, hanem az egész táncból, mulatozásból állott. Közben a legény násznagyával együtt észrevétlenül fölkerekedett s a lányos házhoz érve, beesteledett utasok módjára szállást kértek. „Nem vendégfogadó ez, nem adhatunk szállást, nem ismerjük kendteket, kik s mifélék, menjenek a községi bíróhoz” – így folyik ideig-óráig a kötekedés, de aztán valamennyien asztalhoz telepednek s folyik a mulatozás. Közben a násznagy visszamegy, a legény viszont a lányos háznál marad. Bükkösön a legény egyedül szokott oda lopakodni, viszont ha észrevették, akkor násznagya csak egy veder bor fejében tudta onnan kiváltani. A magyarlapádi fiatalok egyéb tréfát is elkövettek: egy legényt deszkára fektetve kinyújtóztattak, kezére fabábút kötöttek s bevitték a szoba közepébe. A cigány gyászhoz illő szomorú nótát játszott a fejénél. A legény pedig időközben a zene ütemére mozgatni kezdi a lábait, kezével a fabábúkat a deszkához ütögette, majd gyorsabb ütemre gyorsul a mozgás is, végre felugrott, összeverte bokáját és nagyokat kurjongatva, rikkantva járta végig a szaporáját.

Kedden reggel rövid szóval újra meghívták azokat, akik ételnemű küldésével s a siratóban való részvétellel jelezték a vendégségben való megjelenésüket. Délig a két ház vendégei külön mulattak. Délután a kérő násznagy befogta a legszebb marháit hatos vagy nyolcas fogatba – ha nem volt annyi, kölcsönkért egy párat –, az első pár ökröt a szarván bokrétákkal, pántlikákkal s csengőkkel díszítették fel, a hátulsó csatlásra két-három cigányt ültettek, a többi ülőhelyet a vendégek töltötték be, s úgy mentek a menyasszonyért. A lányos ház vendégei a kapunál várták őket, de nem a lekötelező előzékenységgel. A kaput szalmából font gúzzsal kötötték be. A beengedés előzetes szóváltás után történt meg. Bent a szobában ezalatt ünneplőbe öltőztették a menyasszonyt. Az egykori Alsó-Fehér megye északi részén gyöngyös pártát, koszorút, felette fehér menyasszonyi fátyolt viselt, haja egy fonadékban a hátán leeresztve, Magyarlapádon rókatorkos kék mente volt a vállára vetve. A párta félkör alakú, kétujjnyi széles, kemény papirosból készült, selyemmel vagy bársonnyal bevonták, elől fehér gyönggyel, üveggömbökkel, tarka hárásszal, rézbokrétával, zöld tollúval kirakták, a feje tetejéről színes, virágos pántlikák lógtak le a lány derekáig. Vajasdon például tiszta, de egyszerű ruhában ment esküdni, fején virágkoszorúval. Megesett lány pártát nem tehetett a fejére, s a templomi esketésen sem jelenhetett meg.

A szülői háztól való búcsúzást a menyasszony násznagya végezte el. Íme erre egy példa Lázár István Bethlen-kollégiumi tanár s jeles néprajzos korabeli gyűjtéséből:

Mielőtt elvinnék e ház virágszálát,

Mondjam el röviden annak búcsúzását,

Ő nem fojthatja el síró zokogását,

Azért én mondom el szíve sóhajtását.

Édesapám, aki engem fölneveltél,

Igaz úton járni mindig vezéreltél,

Hogy boldoggá tehess, arra törekedtél,

Mint saját lelkedet, engem úgy szerettél.

Köszönöm jó apám jó szívességedet,

Áldja meg az Isten minden lépésedet,

Hogy örömmel élhess több boldog éveket,

Isten oltalmába ajánllak tégedet.

Szerető jóanyám, hát neked mit mondjak,

Aki hűn dajkáltál engem, leányodat,

Nem sajnáltad értem sok fáradságodat,

Szenvedtél miattam álmatlanságokat.

Sok ezer áldása van a jó Istennek,

Kívánom azokkal tégedet áldjon meg,

Boldogul folyjanak napjai éltednek,

Mert jó anyám voltál, nekem, gyermekednek.

Rátaláltam immár szerető páromra,

Eddigi helyemet újjal cserélem ma,

Bocsáss el hát édesanyám szárnyaimra,

Kísérjen áldásod engemet utamra.

Kedves testvéreim, fogjátok meg kezem,

Tőletek válásom esik nagy nehezen.

Látom szemetekből, hogy könnyeztek ezen,

Szívem megindulva, búcsúm így végezem:

Áldjon meg titeket a jóságos Isten,

Mind felkeléstekben, mind lefekvéstekben,

Tartson meg bennünket testvér-szeretetben,

Jók legyünk egymáshoz egész életünkben.

Kedves lánybarátim, ó bocsássatok meg,

Ha talán vétettem valaha tinéktek,

Legyetek boldogok, míg e földön éltek!

Végre rokonaim gyünnek elé renddel,

S minden jószomszédom e vendégsereggel,

Kik hozzám valának szüves szeretettel,

Áldja meg az Isten mind boldog élettel!

Legesleg utolján tisztelt násznagy uram,

Kegyelmedhez hangzik a búcsúzó szavam,

Az Isten segélje, aki az égben van,

Vége már búcsúmnak, követem az utam”.

Megjegyzendő, hogy a vőlegény elbúcsúztatása sokkal kevesebb ceremóniával és érzékenységgel zajlott le. A harang megkondulásakor a menet a templomba indult zeneszó, kurjongatások, élcelődések közepette. Egyes vidéken, Szentkirályon, Csombordon, Kapudon gyalog, Maroscsúcson, Koppándon szekéren ment a menyasszony a templomba. A menetet a vőfélyek vezették, a menyasszonyt a nyüszűlányok fogták közre, hátul a cigányok haladtak, egyes helyeken a Rákóczi-indulót játszva. A templomhoz érve, komollyá vált a hangulat, az esküvő idején elhallgatott a dal és a zene.


Magyar népviselet Vajasdról

A templomból való kijövetel után újra kitört a jókedv, miközben a menet újra a menyasszony házához indult (Magyarlapádon, Magyarbecén, Magyarmedvésen, Magyarózdon), ahol csakis újabb szóváltás után engedték be őket az udvarra s a házba, átvenni az asszony kelengyéjét. Közben ajándékozásra került sor, amely alkalommal a vőlegény fejkendőt és csizmát ajándékozott hitvesének, amaz pedig saját kezűleg kivarrt inget adott hitvestársának. A vendégek pénzt, de inkább ágyneműt, kendőket, kézi szereket ajándékoztak, de nem hiányzott a borjú, a juh, a kismalac s a bizonyos földterület sem. Ezalatt a lány kelengyéje szekérre került, majd az ünnepélyes menet a vőlegény házához indult. A szekér megindulásakor a jó kívánság jeléül hamus fazakat ütöttek a kerekéhez. A vőlegény házánál pedig a kapuban már egy vénasszony által ringatott bölcsővel találták szembe magukat. Az udvaron a menyasszonynak némi hagyományos próbákon kellett átmennie. Kis széket tettek eléje, s ha rálépett, akkor kényelmes természetűnek könyvelték el, ha viszont egyszerűen leugrott a szekérről, az frissességről, elevenségről, életrevalóságról tanúskodott. Seprűt is ejtettek el a pitvarajtóban, a serény menyasszony azt is hirtelen felkapta s a helyére tette. Szerényen köszöntötte apósát, anyósát, akik megcsókolták s „édes lányom”-nak nevezték. Itt jegyzem meg, hogy a templomi esküvőn az örömszülők nem vettek részt.

Este következett az igazi vendégség. Ezen viszont csupán a személyszerinti meghívottak vettek részt. A fiatalok közül pedig csakis a vőfélyek s a nyüszűlányok. A letelepedéshez a vőfély hívta fel a figyelmet:

Immáron az asztal meg vagyon terítve,

Kés, tángyér, villával s kalánnyal készítve,

Jönnek az étkek is mindjárást sorjába,

Ez a roppant népség nem áll itt hiába.

Nehogy az asztalon a leves meghűljön,

S fölmelegítése dologba kerüljön,

Tessék mindnyájuknak helyre telepedni,

A muzsikásoknak meg kell melegedni.

Én mindent, mi tőlem telik elkövetek,

Jó ápétitust kívánok kigyelmeteknek!

A szokásos menü a következőkből állott: matha – vagy tyúkhúsleves – rizzsel, főtt hús tormával, töltött káposzta, pecsenye, tejeskása cukorral és fahéjjal. Az ételeket a vőfélyek hordták fel, mindegyik fogáshoz hagyományos versezetet mondva. Így például Miriszlón, Felenyeden, Marosgombáson a leveshez a következő rigmust mondták el:

Érdemes vendégek, nem üresen jöttem,

Étellel terhelve vagyon mindkét kezem.

De mielőtt hozzá nyúlnak a kanálnak,

Buzgó szívvel hálát is adjunk az Úrnak.

De hogy én most itten hosszan ne papoljak,

És a forró táltól sebeket ne kapjak,

Kezemből vegyék el ezt a forró tálat,

Amelyet az ujjam már tovább nem állhat.

A hátam megett még vagy húsz legény vagyon,

Azoknak is kezét süti igen nagyon,

Ne tántorodjon hát most előttem senki,

Mert a nyakát hamar leforrázom neki.

Itt tehát a leves, melyet adott jó hús,

Azért hát senkinek szíve ne legyen bús.

Nosza muzsikások, szóljon hát a víg tus,

Ezzel dicsértessék az Úr Jézus Krisztus.

Magyarbükkösön és vidékén a leveshez az alábbi rigmus járta:

Itt van a jó leves ecetes babérral,

Jól meg van ijesztve tejfellel és zsírral.

Igen jó eledel magyarnál, németnél,

Éhség ellen is jobb a patikaszernél.

Szüzek, szép leányok, ne beszélgessetek,

Mert éhen maradtok, tehát siessetek.

Itt van a jó leves, ebből jól egyetek,

Ha ebből nem esztek, férjhez nem mehettek!

Tyúkhúshoz Miriszlón az alábbi rigmust mondták el a felszolgálók:

Elhoztam a kakast egész taréjával,

Jó puhára főzve, apró rizskásával,

Nem gondolt jó gazdánk a maga tyúkjával

Költsék jóízűen Isten áldásával.

A szakácsasszonyunk erősen esküszik,

Hogy mióta a nap alatt ő sütkérezik,

Jobb ízű eledelt még ennél nem kóstolt,

Bár hetven esztendőn már keresztül gázolt.

Sóbafőtthöz pedig ez a rigmus járta:

Itt van a borjúhús mártással, tormával,

Jobb ez mint a hering az veres hagymával.

Ábrahám ilyennel éle Sárájával

Azért élt oly soká ő kedves párjával.

Bátran tehát ebből mindnyájan vegyenek,

Arra bőven mártást, de sót is tegyenek,

Húzd rá Bandi koma, vígan hogy legyenek.

A káposzta fölszolgálását pedig e szavakkal jelezték a vőfélyek:

E kerek országnak jó részét bejártam,

Ily káposztafélét keveset találtam.

De annyit mondhatok, hogy ahol csak jártam,

Mindenki dicsérte, fülemmel hallottam.

De én nem dicsérem, dicsérje meg magát,

Mert beléje vágtam fél oldal szalonnát,

Tizenkét disznónak, elejét, hátulját,

Keresse meg benne ki-ki fülét, farkát!

Gombáson, Miriszlón, Felenyeden a kásához is rögtönöztek megfelelő rigmust:

Itt van a kása is egy kis pecsenyével

Akinek foga nincs, rágja az ínyével.

De azért csak tessék bátran az uraknak,

Akkor diskuráljunk róla, ha jóllaktak!

A kása elfogyasztása után a vőfély a szakácsnét vezette be, akinek keze és néha a képe is be volt kötve, mintha a főzésnél égette volna el, s sántikált is ráadásul, akit aztán így mutatott be a vendégeknek:

Halljunk szót kigyelmek! Én ismét papolok,

Szegény szakácsnénak ügyében felállok,

Addig, jó kigyelmek, tőle meg sem válok,

Amíg meg nem nyerem azt, amiért szólok.

Bezzeg násznagy uram, szomorú hír vagyon

A szakácsné asszony keze sebes nagyon,

Szegény! hogy a kását ott künn kevergette,

A jobb kezét a tűz szörnyen megégette.

Ím a szakácsnénk ő nagy kanalával

Jobb kezét forgatja szörnyű fájdalommal,

De még ami nagyobb, sánta is lábára,

Mert a kása freccsent mind az őt ujjára.

Tehát jó kigyelmek! Bugyellárt nyissanak,

Kis bankót, nagy bankót tányérra rakjanak,

Ekként orvosságra néki pénzt adjanak

Hogy mérges sebei hamar gyógyuljanak.

Magyarbükkösön a felszolgált sülthöz az alábbi rigmust társították:

Itt hozok sülteket, számtalan sokfélét,

Azért köszörülje ki-ki jól meg kését,

Hogy el ne csorbítsa a tányérja szélét.

Húzza kend meg moré, rekedt hegedűjét!

Tessék hát kigyelmek, vegyék el kezemből,

Jó nagy darabokat metéljenek ebből,

Bort igyék rá ám az, aki eszik ebből,

Mert ha bort nem iszik, nagy hasa nő ettől!

Enyedszentkirályon, Magyarlapádon, Marosgombáson, Miriszlón a káposztához és a pecsenyéhez felszolgált bort e szavakkal jelentették be:

Azt kiáltja szám, hogy legyetek csendesen,

Hogy elvégezhessem a dolgom rendesen,

Mert annak szolgál e házba szívesen,

Aki szépen mulat és becsületesen.

Minthogy házatoknál ígéretet tettem,

Melyet jó gazdámtól itthon megértettem,

Ételt, italt nektek szüvesen ígértem,

Melyeket már mostan kezembe is vettem.

Kezemben az üveg, jó bor vagyon benne,

Várja a menyasszony, ha rá kerülhetne,

Még a vőlegény is, gondolom rá menne,

Más is hozzányúlna, ha előtte lenne.

Isten áldása ez, azért bátorsággal

Ki-ki hozzá lásson örömmel, vígsággal,

Ne töltsük az időt itt szomorúsággal.

Az én bizodalmas gazdám azt kívánja,

Ki ebből részt veszen, egészség utána.

Hogy a hideg csömör ne essék hasára,

Magam is kivánom: egészség utána!

Ezek után a vendéglátó gazda által készített édességek: kalács, tészta, palacsinta, torta, pánkó felszolgálása következett. Ezek mellett Enyedszentkirályon például, még a múlt század közepén is, minden résztvevő házaspár egy liter bort és egy tányér tésztát vitt magával a vendégségbe, amit szeretettel kínálgattak egymásnak a közös asztalnál ülők.

Vacsora alatt számos tréfás, élcelődő felköszöntő is elhangzott. Íme egy felenyedi példa:

Hallottam én régen, még gyermekkoromba,

Hogy szép dolog menni a lakodalomba.

Mert ott a kakasok sülve kodácsolnak,

Pulykából, malacból jó levest csinálnak.

El is jöttem bizony, igaz, hogy híttanak,

Hogy a lakomában egy szép verset mondjak.

Na már Marci pajtás! Most jött víz malmodra.

Kamarátok légyen teli szalonnával

Udvarotok pedig jó száraz bikfával.

Egyszóval az Isten nektek mindent adjon,

A bölcső a házból soha ki ne fogyjon!                   

       

Következett a tánc. Ez alatt a nyüszűasszony s a nyüszűlányok elvonultak felkontyolni a menyasszonyt. Ezt a műveletet a Maros-mentétől eltérően Bükösön, Ózdon, Medvésen már vacsora előtt elvégezték. Következett a menyasszonytánc, amely alkalommal mindenki kettőt-hármat fordult az ünnepelttel, természetesen pénz ellenében, végül pedig a vőlegény váltotta magához. Közben pedig tréfás dalokat énekelgettek a körülöttük táncolók:

Ma menyasszony, holnap asszony,

Holnapután komámasszony.

Esztendőre, vagy kettőre

Szüksége lesz a bőcsőre.

Hopp édesem, gyócsingesem,

Kedden este melléd esem,

Ha nem esem, hengeredem,

Mégis hozzád közeledem.

A következő napon, szerdán Bükkösön gyógyulóba, Vajasdon és Maroscsúcson kárlátóba, Magyarmedvésen hirézbe gyűltek össze a vendégek. A következő vasárnapon került sor az új menyecske ünnepélyes bemutatására a templomban, erre az alkalomra legdíszesebb ruhájába öltözködött, s fejét fehér csipkéskendővel takarta be. Ezen a napon a vőlegény szüleinél, a következő vasárnapon a menyasszony szüleinél ebédeltek.

Következtek aztán a mindennapi élet hétköznapjai.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.