Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Jámborné Balog Tünde batikvásznai

A Csongrád megyei Makó közelében található a Kárpát-medence földrajzilag legalacsonyabb pontja, ide folynának tehát – ha medrükből kiléphetnének – a térség vizei. De mintha jó- és balsorsunk erővonalai is jelentősebb mértékben koncentrálódnának ezen a tájon: a középkorban szabad királyi város, messze földre eljutottak gyökeres veteményei, innen indult a világhírnév felé a makói hagyma, itt alakították meg a népi írók a Nemzeti Parasztpártot; később ezt a várost szállták meg az országban elsőként a szovjet csapatok, 1952-re erőszakkal „termelőszövetkezeti várossá” torzították, hogy tovább már ne is soroljam. Itt él, itt dolgozik Jámborné Balog Tünde képzőművész, akinek művészete – mint nagyítólencse a gyújtóerejű napsugarakat – összegyűjti a Kárpát-medencei magyarság sorsának elemeit.




Csángó piéta. Nagy Bertalan felvétele

Hódmezővásárhelyen született, közel a Kárpát-medence mértani közepéhez. Apai nagyapja délvidéki kertészek és a Szudéta-vidékről bevándorolt iparosok leszármazottja, Brassóban és Gyulafehérváron nevelkedett édesanyja felmenői kászoni, gyergyói, oláhfalusi székelyek. Szüleit a trianoni szerződés űzte el Erdélyből, s mint Tünde lányuk írja életrajzában: „Soha nem heverték ki a szülőföld elvesztését, és rám testálták honvágyukat.” Ebben a „reatestált honvágy”-ban találjuk meg Jámborné Balog Tünde művészetének indítékát, mondanivalóját, ezt a „honvágyat” igyekszik újra és újra megfogalmazni alkotásaiban. Azt a valódi Magyar Örökségnek, igazi Hungaricumnak tekinthető „hungarus tudatot”, amit megpróbáltak kilúgozni belőlünk az évszázadok során. De ez Balog Tünde esetében sem sikerült teljesen. Az 1960-as években már tanárként reátalált az akkoriban „reneszánszát élő magyar népi kultúrára” és az ősi, keleti batikfestő technikára. Ezek szimbiózisából született meg művészetének alapja, amivel megeleveníti népballadáink és népdalaink, s általában hagyományos értékeink legszebb és legmegkapóbb jeleneteit.

A makói Balog Tünde művészi alkotásaival minden tekintetben újat teremtett. A népballadák illusztrálását, képszerű megelevenítését művészeink már meglehetősen régóta, de korábban úgyszólván kizárólag fametszetekkel igyekeztek elérni. Azok stílusa jól illeszkedett a balladák gyakran szögletes, kontrasztos, művészien elnagyolt hangulatához. Ezt az „egyoldalúságot” oldották föl Balog Tünde vászonra festett batikjai, amelyek komor, nemegyszer rideg színeivel, megrázó alakjaival és tökéletes átélésről tanúskodó kompozícióival éppolyan nagyszerűen – vagy sokszor még jobban – kifejezik a valóságot, a misztikummal oly csodálatosan összeillő balladai hangulatot, mint maga a szöveg, vagy mint a Kolozsváron élt Szervátiusz Jenő fába vésett balladakölteményei. De újat ad Balog Tünde a batikolás technikájában is. Ez ugyanis kelet-ázsiai őshazájában, de európai elterjedése után is elsősorban – sőt, mondhatni kizárólag – díszítő funkciójú iparművészeti tevékenység volt, s a földön guggolva-ülve dolgozó jávai asszonyok ebben a műfajban alkották csodálatos szépségű, keleti hangulatú batikjaikat. A batiktechnikájú viaszos textilfestésből Balog Tünde teremtett képzőművészetet, mégpedig elsősorban azzal, hogy összehangolta a kétféle, ősi és népi eredetű művészi világot. Batikképeinek szemlélői egyszerre érezhetik az évezredek óta halmozódó szellemi teremtő erőt, amely ezeket a népballadákat és népdalokat létrehozta, és azt a nagyszerű művészi teljesítményt, amivel Balog Tünde megelevenítette és képbe foglalta őket.




Kőmíves Kelemenné. Oláh Mátyás László fényképe

Én a batikolással mint művészeti technikával először Moldvában találkoztam, amikor a csángó asszonyok megmutatták, hogyan írják a húsvéti tojást. Elővették az írókát – ahogy ők mondják: a kesicét –, megolvasztották a méhviaszt, korommal összekeverték, és bal kezükkel megfogták a tojást, a tikmonyt. Mintha a földgömb szélességi és hosszúsági köreit írnák, nyolcfelé osztották a felületét, majd gyönyörű mintákkal, motívumokkal, jelekkel töltötték ki a mezőket, amiknek az idősebbek a nevét is ismerték, a még idősebbek valamikor a jelentését is tudták. Aztán megveresítették a tojást, meleg ronggyal letörölték róla a viaszt, így fehéren előtűnt a hímje. Hasonló módon batikolják a textilt is. Az eljárás lényege, hogy viaszréteggel fedik a kép különböző felületeit, és fokozatosan teszik rá a színeket. Az elkészítés körülményessége, nehézsége, az anyaggal való küzdelem – amit a könyv képeiből csak közvetve érzékelhetünk – éppen úgy hozzátartozik ezeknek a batikkárpitoknak a varázsához, mint a rejtelmes színhatások és a témák megejtő élménye.

Régóta ismerem és szeretem Balog Tünde művészetét. Az elsők, amiket megismertem, az Elindultam szép hazámból, az Éva szívem, Éva, a Megöltek egy legényt, vagy a Kiszáradt a tóbul… címűek a magyar népdalok és balladák világával itatták át a textilek anyagát. Más képei a 19. századi makói árvíz borzalmait idézik, a későbbiek pedig a tizenkét hónap szimbolikáját, Krúdy bolondos álmoskönyvének világát vetítik a batikkárpitokra. Amit Szervátiusz Jenő a fával, Kovács Margit az agyaggal, azt teszi Balog Tünde ezekkel a textilképekkel. Újraéli és újrateremti múltunk, művelődéstörténetünk jelenségeit, közel hozza számunkra azt a világot, amit nem szabad elfelejtenünk, sőt újra és újra át kell élnünk. Engedelmeskedik a kodályi útmutatásnak, amely szerint „a kultúrát nem szabad örökölni, mert az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra és újra meg nem szerzi magának.”




Öreg táltos hajnalra vár. Reicher Péter felvétele

Jámborné Balog Tünde batikkárpitjainak közös jellemzője, hogy a művész számos képén megszemélyesíti a környező világot, vagyis úgy fogalmazza újjá – emeli művészetébe –, hogy abban életre kelnek a tárgyak. Így született a Somfiú, a Fekete fenyő, a Fűzfiú, a Nyárfalány, vagy akár a csillagok nevét hordozó képek – Sánta Kata, Kaszás csillag, Fiastyúk, Ökörhajtó, Ostoros csillag, az Új hold –; de a különböző jelenségeket, fogalmakat is gyakran emberi alakokkal formázza terrakotta figuráiban, mint az Európa elrablása, a Sünleány, a Kagylóék, vagy a Csigaember. A megszemélyesítésnek ezt az erőteljes érvényesülését eddig inkább csak a költészetben figyelhettük meg, bár természetesen a képzőművészettől sem volt idegen, de Balog Tünde batikkárpitjain szinte önálló életre kelnek a különböző fogalmak.

Közös jellemzőjük a bemutatott képeken szereplő alakok mosolytalansága is. Szó se róla, ezek a témák általában nem nevezhetők derűseknek – de még ha akad is egy-egy, melyen a néző elmosolyoghatná is magát, a képek szereplői ilyenkor sem viszonozzák a derűt. Persze minden vidámság erőltetett lenne a székely balladákkal, a makói árvízzel, vagy a torreádor halálával foglalkozó képeken, de még a Krúdy-féle álmos könyv baljós jövendöléseivel, vagy a 1988-as romániai falurombolás elleni tiltakozásul készült batikképekkel sem egyeztethető össze semmiféle derű. De hogy a gyermeklovagoltatás – Höc, höc katona… –, vagy a különböző mondókákra rímelő képeken szereplő gyermekecskék arcán is a közömbösség, vagy éppenséggel a rémület tükröződik, az bizony arról vall, hogy ezek az apró emberkék sejtenek valamit a körülöttük dúló embertelenségről, vagy a rájuk váró zord valóságról. Talán csak a batikképpé varázsolt csillagképekben találunk némi – ha nem is vidámságot –, hanem derűs játékosságot.

Persze a Balog Tünde által megélt sors gondoskodott képeinek mosolytalanságáról. A könyvben található rövid önéletírásban elolvashatjuk: „A katedrájától világnézete miatt megfosztott Bálint Sándor és a Nemzeti Galériából az erdélyi művészek pártfogolása miatt kitiltott Solymár István bábáskodott indulásomnál…”, ő maga pedig volt „összeíró és népszámláló, orvosírnok, felcser, dekorációs és címfestőinas.” Aztán bejutott a szegedi főiskola rajz-földrajz szakára. „Dolgoztam, tanultam, festettem, szültem három gyereket. Akaratom ellenére, barátok ösztönzésére kezdtem tanítani, de gyökeret vertem az iskolában.” Mindebből, ha talán nem is következik, de jó háttérül szolgál a batikképekhez, amelyeken mindent elviselő és mindenbe belenyugvó lányok, illetve fiatalasszonyok néznek ránk messzire vetett tekintetükkel; mindenre elszánt, nagybajuszú férfiak forgatják a kardot, a kaszát, a keresztet vagy a vándorbotot; és mindenről lemondó vénasszonyok tekintenek a semmibe, siratják ifjúságukat, elmúlt szerelmeiket, élik meg újra és újra szenvedéseiket.

Tünde batikképeit maga az élet, a sors szedte rendszerbe, kisebb-nagyobb csokrokba, mint a Nyelvemlékek, a Családi album, a Mondókák és a többiek, de elhelyezhetők lennének egy olyan félkörön is, amely – mint a szivárvány diadalíve – a földtől az égig, s vissza, vagyis a földi jelenségektől azok égi másáig ível. Ilyen az 1988-as évszámot viselő Erdélyi kálvária képsora, amikor az ismert bibliai jelenet ellentéteként a Sárkány támad Szent Mihályra, s a mögötte sorakozó, újabb és újabb szörnyűségeket megelevenítő képek: a keresztre feszített csíki székely, az élet fonalát elnyisszantó kászoni párka, a halállal eljegyzett torockói menyasszony, a halott gyermeke csontvázát ringató kalotaszegi menyecske, a mélységes fájdalmat sugárzó gyimesi siratóasszony és a csángó piéta, melyen már nemcsak a fájdalmas anya siratja a megboldogultat, hanem az egész család – s talán az egész nép. S miként a szivárvány is fölvisz a földről a mennybe, úgy Jámborné batikjainak témái is ezt az utat követik. A könyv végéhez közeledve megismerkedünk a Magyar mitológia sorozat képeivel: a Makói párkákkal, a Bagolyasszonnyal, a Boldogasszonnyal és a Lúdvári kisasszonyokkal. S ha már elérkeztünk a mennybe, ne csodálkozzunk, ha a csillagképek mellett találkozunk az angyalokkal is, még pedig olyanokkal, amilyennek Balog Tünde álmodta és teremtette őket. Itt vannak a Végítéletkor furulyát és kürtöt fúvók, itt a gardonos és a bőrdudás angyal, aztán Gábriel, Szent Mihály ark­angyal, s az Új hold, új király nevet viselő vigyorgó arc. S nem hagyhatjuk ki Tünde múzsái közül az imádságos nagyasszonyt, Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatót sem. Hegyet hágék… című könyvének archaikus imádságai számos batikképét ihlették. Aligha véletlen, hogy első alkalommal ezekkel az apokrif imádságokkal is a moldvai csángómagyarok körében találkoztam. Lészpedről, Diószénből, Magyarfaluból az 1940-es években Baranya megyébe került csángó asszonyok hozták magukkal szellemi csempészárúként a valamikori Etelközből, s mint Erdélyi Zsuzsanna és mások gyűjtéseiből kiderült, a Kárpát-medencében élő magyarság hagyományosabb tájain is kötetekre való őrződött meg belőlük; s a sokszor írástudatlan, de nagy hagyományos tudású parasztasszonyok lelkében jól megfértek egymással a népi hiedelemvilág és a katolikus egyház által tanított keresztény mítoszok emlékei. Ezeken a kárpitokon a képekkel teljesen egyenrangúak a művész által beléjük komponált szöveges imarészletek: Ölik, ölik az embert; Három őriz engemet; Szűz leán, Szen’ Margit; Tudok én rúla jó orvosságot.




Sánta Kata. Oláh Mátyás László felvétele

És végül itt vannak a kedvenceim, a táltos alakját megidőző képek: a Táltosfiú viaskodik, a Táltosfiú farkasokkal – mely esetében úgy gondolom, hogy a farkasok nem támadják, hanem őrzik a fiút –, aztán az Öreg táltos hajnalra vár, amelyre minden reggel elsőként vetem hálószobám falán a tekintetem; és  a számomra legkedvesebb – sajnos a könyvből hiányzó, de a szívemben őrzött –, amikor a kiválasztott fiút viadalra hívó, az ablakon bika képében betekintő fekete táltos, s a küzdelemhez gyürkőző, hatujjas bal karját felmutató, fehér ruhás táltosfiú. Az apokrif imádságokról és a táltos fiúról azt írja Bálint Sándor, hogy „ne keressünk bennük pogány kori hagyatékot”, de elismeri, hogy ösztönzésükben van valami a primitív, történelem előtti ember szemléletéből. „Ezekben az imádságokban – írja – a bensőséges, gyermeteggé egyszerűsödött vallás nem tételekben, hanem költői képekben nyilatkozik meg.” Vagyis képekben, tehát akár egy makói művész batikjaiban!

Idővel Tünde batikvásznait is utolérte az önzetlen művészek alkotásainak sorsa: szétszóródtak az országban, vagy talán a világban is. Ha valaki Makón jártában látni szeretné őket, hiába fárad. Nekem hál’istennek megadatott, hogy néhány kiállítását láthassam, sőt megnyithassam, s akkor együtt gyönyörködhettem pár csokor batikképében. De így, összegyűjtve a szinte teljes életművet, csak ebben a szép kiállítású könyvben találja meg az érdeklődő*. Mondhatom, hogy „életmű”, mert bár a művész jó egészségben örvend gyermekeinek, unokáinak és tizenegy dédunokájának, a hatalmas, nedves vásznak hideg vízből való emelgetéséről és a forró gőzben történő vasalásáról már jó tíz esztendeje lemondott. De mindnyájunk szerencséjére a tollat – és a billentyűket – még könnyedén használja, reményünk van tehát arra, hogy a sokoldalú Balog Tünde műhelyéből tovább sorjáznak a tárgyukban és hangulatukban egyaránt példamutató értéket jelentő, a batikok világával azonos hullámhosszon lévő írásokat tartalmazó novelláskötetek.  

* Jámborné Balog Tünde vásznai. Gilinger Katalin bevezetőjével. Széphalom Könyvműhely. Bp. 2016.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.

kallos zoltán

Ha Erdélyben megkérdezünk akár fiatal, akár középkorú értelmiségieket, hogy szerintük ki volt a legnagyobb magyar népzenekutató, szinte kivétel nélkül azt válaszolják, hogy Kallós Zoltán. Pedig a legtöbben hallottak Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, Lajtha Lászlóról és a népzenetudomány többi kiválóságáról. Kétségtelen, hogy Kallós Zoltán hoszszú élete során rendkívül sok – mintegy 14 000 – értékes népzenei adalékot gyűjtött. Magyar dallamokon kívül számos románt és cigányt is. Neve 1970-től vált általánosan elismertté, amikor a Kriterion Kiadónál megjelent Balladák könyve című kötete, melynek összeállításához a nyelvtudós Szabó T Attila és a zenetudós Jagamas János nyújtott segítséget. Nem sokkal ezután a kibontakozó táncházmozgalomban vállalt irányító, támogató szerepe, úgyszólván állandó jelenléte növelte a népszerűségét.