Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Sóvidék népzenéje

Pávai István több évtizede foglalkozik a Sóvidék népzenéjének kutatásával. Gyermekkori emlékei között őrizte a korondi mulatságokban látott táncokat, a hegedű–cimbalom–bőgő összeállítású hangszeregyüttest és néhány akkoriban hallott dallamot. Ezeket az élményeket a Sóvidéken élő anyai rokonságának köszönhette. Meg is említi könyvének már a legelején a családi kapcsolatait, amelyeknek szerepük volt abban, hogy különös módon vonzódott ehhez a tájhoz, és végül összefoglaló művet szentelt az ottani zenei hagyományoknak.

A népzenekutató pályát kolozsvári zeneakadémista korában tanárai, Jagamas János és Szenik Ilona hatására választotta. Tagja lett az akadémia folklórkörének, és kollégái számára ő állította össze azt a kérdőívet, amelynek segítségével sóvidéki falvakban alapos népzenegyűjtést sikerült végezniük. Megszerezte a budapesti és a kolozsvári archívumban található dallamokat, sőt Zoltán Aladár és Szabó Csaba zeneszerző korondi, illetve siklódi gyűjtéseit, Kusztos Endréné Szabó Piroska szovátai zenetanárnő lejegyzéseit és Kacsó András táncmester alsósófalvi, valamint Katona Ádám korondi hangfelvételeit. Amikor pedig Tófalvi Zoltán történész felkérte, hogy az általa szerkesztett Sóvidék-monográfia egyik fejezeteként ismertesse a vidék népzenéjét, Pávai egyetemi diplomadolgozatát az említettek és saját gyűjtései felhasználásával Sóvidéki népzene címmel állította össze*.

Meghatározó jelentősége volt Martin Györggyel, a legkiválóbb magyar néptánckutatóval történt megismerkedésének. Ugyanis Martin arra ösztönözte, hogy behatóan tanulmányozza a népi tánczenét. A tanácsot megfogadta, és a továbbiak során számos hangszeres tánczenei felvétellel gyarapította a sóvidéki gyűjteményt. Alsó- és Felsősófalván pedig táncgyűjtést is végzett. Persze az énekes népzene gyűjtését is folytatta, és egyidejűleg cikkeket közölt a táj népzenei hagyományairól. 1987-ben hanglemezt adott ki Bukarestben egy kitűnő felsősófalvi muzsikus és zenekara előadásáról készített felvételeiből. Ezek egy részét lejegyzett formában megjelentette néhány évvel később Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje című könyvében is.

A szerző jellemzése szerint A Sóvidék népzenéje című legújabb műve „nem monográfia, nem tartalmazza a sóvidéki népzenei repertoár részletes zenei elemzését, sem egybevetését más vidékek zenefolklórjával. Célunk az volt, hogy a Sóvidékről gyűjtött magyar népi anyagot kritikai szemléletben, strukturált módon adjuk közre. Mivel a területen élő cigányság részben magyar anyanyelvű, és sok esetben a magyarok régiesebb dallamainak egy része fokozatosan átcsúszott a cigányság repertoárjába, ezért esetenként a cigány folklór egyes elemeiről is szót ejtünk.”1 Megjegyzendő, hogy a magyar folklór archaikus rétegeihez tartozó alkotások, kiváltképp a klasszikus balladák cigányok általi átvételének és őrzésének jelenségét Seprődi János a Sóvidékhez közeli Kibében már a 19–20. század fordulója táján megfigyelte és leírta.

A kötetet rendkívül gazdag, mintaszerűen szerkesztett DVD-melléklet szemlélteti, amelyen megtalálhatók a Sóvidék népzenéjének archívumi adatai hang- és mozgóképfelvételek, valamint kottás lejegyzések formájában, akárcsak a könyv teljes szövege. A DVD-n adatbázisba rendezett népzenei gyűjteményben lehetőség van nagyon sok szempont szerinti keresésre: például eredményesen használhatja a népszokások, a táncok, a zenei vagy a szöveges műfajok kutatója, de meg lehet találni a gyűjtők, az adatközlők, a helységek nevét, az előadásmódot és a gyűjtés idejét is.

Az etnomuzikológusok érdeklődése a sóvidéki népzene iránt viszonylag későn ébredt föl. A 19. század folyamán tulajdonképpen csupán dal- és balladaszövegeket jegyeztek le. Az 1800-as évek legvégén bukkantak fel nagyon szórványosan dallamok a gyűjteményekben. Az első dallamokat (szám szerint 21 darabot) tartalmazó fonográffelvételeket Vikár Béla készítette a 20. század legelején. Az 1950-es években magyarországi kutatók gyűjtöttek dallamokat sóvidéki származású adatközlőktől, Martin György pedig munkatársaival táncokat rögzített némafilmre. A táncházmozgalom kibontakozása után mind a népzene, mind a néptánc kutatói szívesen kezdtek foglalkozni a sóvidéki folklór­alkotásokkal. Különleges hangszeres zenei kutatásra is sor került. Említésre méltók Juhász Zoltán furulya- és Tari Lujza tárogatótanulmányai. Ekkor már a Sóvidékről indult táncművészek, koreográfusok és más értelmiségiek is részt vettek a gyűjtésekben, illetve értékes információkkal nyújtottak segítséget a néprajzi szakembereknek.

Igen hasznos, voltaképpen hiánypótló szerepű Pávai István könyvének A Székelyföld népzenei szempontú táji tagolódása című fejezete. Ugyanis a szerző véleménye szerint a székely népzene tájanként kimutatható sajátosságaival még adós a szaktudomány. Különösen a néptánc és a tánckísérő zene jellegzetességeinek vizsgálatát tartja fontosnak. A sóvidéki népzene kérdéseit a székelyföldi hagyományok egészének összefüggésében tárgyalja.

Abban a vitában, amely a táj kiterjedését és a Sóvidékhez tartozó falvak számát illette, Pávai leszögezte, hogy a Korond vízének és a Kis-Küküllő felső völgyének természetes földrajzi egysége nyilvánvaló, s ezért ezt a területet lehet Sóvidéknek nevezni, szemben azzal a némely szakemberek által képviselt kompromisszumos nézettel, amely megkülönböztet egy szűkebb és egy tágabb értelemben vett Sóvidéket.


 Népdagyűjtés a Magyar Tudományos Akadémián. Balról jobbra: Lévai Györgyné,  Tófalvi Sándor (Korond),  Kodály Zoltán és Kerényi György. Kép: Kertész Gyula

A hangszeres zenét és a tánc alkalmait ismertetve a szerző megemlíti a különböző zajkeltő eszközöktől a füttyszóig a vidék falvaiban régen és újabb időkben ismert valamennyi hangszert: a községháza közérdekű hirdetéseihez használt kürtöt vagy dobot, a csíksomlyói búcsúra induló zarándokok csengettyűjét, a pásztorok tehénszarvból készített jelzőkürtjét, Orbán Balázs nevezetes leírása nyomán a hárskürtöt, helyi nevén zádogfakürtöt, István Lajos könyve alapján a gyermek-játékhangszereket, amelyek esetében gyakran előfordult, hogy a zenét egyetlen hangszer szolgáltatta. Ez lehetett furulya, citera, hegedű, klarinét, tárogató vagy cimbalom. Azt is hangsúlyozta, hogy a furulya viszont főként pásztorok hangszere volt. Lőrincz Lajos, a szerző egyik ismerőse úgy emlékezett, hogy „már gyerekkorában (az 1930–40-es években) sok tárogató volt Korondon. (…) Lőrincz Béla szerint akkoriban Fenyőkúton előfordult, hogy egy szál tárogató biztosította a tánczenét. Név szerint Fábián Lajosra emlékezett mint tárogatósra, aki néha Simon Márton cimbalmossal muzsikált együtt. Később Pálfi Gergely csatlakozott hozzájuk szaxofonnal”.2 „A 20. század elején a férfiak által szervezett alsósófalvi farsangtemetésen is gyakran egy hegedűs és egy klarinétos muzsikált”.3

Más zenélési alkalmak között, amelyek egyszersmind többnyire táncalkalmak is voltak, Pávai István megemlíti a kalákát, az ősszel rendezett hántókalákát, a vasárnapi táncot, a fehér fársáng és a zöld fársáng idején tartott táncot, a fonóbált, a nyolcas bált (amelyen nyolc házaspár vett részt), a kosaras bált, amelyet utcai vagy szomszédi bálnak neveztek, a lófőszékelyek leszármazottainak fejesbálját, a gyeplős bált, a bányászbált, a tenyeres bált, a házas­emberbált, a majorbált, az iparosbált, a tűzoltóbált, a szürkebált, az ún. bilétás bált (melyre meghívókat küldtek) és a regutabált. A legfontosabb táncalkalom természetesen a lakodalom volt. A násznép zeneszó mellett vonult az utcán, miközben szólt a lakodalmi induló, lakodalmi mars vagy a menyasszonykísérő. Ennek leggyakoribb dallama a Rákóczi-induló népi változata volt. A 20. században a Sóvidéken is hódított a Lakodalom van a mi utcánkban kezdetű népies műdal. A lakodalmas repertoár ekkortájt telt meg olyan új stílusú dallamokkal és műdalokkal, amelyeknek szövege utalást tartalmazott a lakodalom bizonyos mozzanataira.

A tánckészletről szólva a visszaemlékező munkatársak beszámolói alapján a szerző rámutatott: „Akárcsak a nyelvterület legtöbb részén, a Sóvidéken is a táncok szünettől szünetig tartó rendje régen férfitánccal kezdődött. A két világháború között Alsósófalván verbunkkal kezdtek.”4 De azt is megemlítette, hogy „A verbunk tánckezdő funkciója a Sóvidéken már a 20. század dereka táján megszűnt. Azóta férfitáncot csak külön rendelésre jártak a táncszünetben, majd később már akkor sem.”5 Ugyanitt tisztázta a csűrdöngölő és a zsuka, zsukáta, féloláhos nevű kifejezések körüli félreértéseket és tévedéseket. Összegezve megállapította, hogy „a különböző férfitánc-megnevezések nem teljesen egyértelműek. Az adatközlők által használt terminológiában igen sokféle név fordul elő az ilyen összefoglaló nevektől, mint a legényes és a figurázó, az olyan áltáncnevekig, amelyek valójában a tánc egy-egy adott dallamára vonatkoznak, mint például udvarhelyszéki, árvátfalvi, korondias stb. A legényes és figurázó táncnevek többnyire nem egy konkrét táncot jelentenek. (…) Ezek tehát gyűjtőnevek, és nem tánctípusnevek.”6

„A lassú csárdás dallamainak többsége az utóbbi időben már a magyar népzene újabb rétegeihez vagy az ún. műcsárdások kategóriájába tartozik, de több régies dallam is megőrződött a Sóvidéken, amelyet az idősebb táncosok és zenészek korábbi generációja ismert.”7

A sóvidéki törzstáncok: a verbunk, lassú csárdás, középcsárdás, féloláhos, szöktetős (gyors csárdás), marosszéki (forgatós). Ám a 20. század második felében, amikor a gyűjtések zöme készült, a párostáncok sorrendje a Sóvidéken, akárcsak Udvarhelyszék több részén (és Gyergyóban) ez volt: lassú csárdás, szöktetős, marosszéki.


Paradica Mihály „Nyicu” és zenekara, Felsősófalva (Pávai István gyűjtése)

„Táncszünetben vagy más mulatság alkalmával éneklik a keserveseket és az asztali nótákat, helyi megnevezéssel mulati nótákat. A keservesek szerepét napjainkra fokozatosan a népies műzenei eredetű hallgatók vették át.”8

Pávai István művének kiemelten említendő erénye, hogy benne megtalálható számtalan sóvidéki zenész, illetve énekes neve és életkora. A szerző így állít emléket azoknak, akiktől a hangszerekre és a táncokra vonatkozó adatokat, valamint a szövegeket és a dallamokat kapta, akárcsak azoknak a sóvidéki értelmiségieknek, akik kutatómunkáját megbízható történelmi, társadalmi és néprajzi információkkal támogatták.

A könyvnek a nemzetközi szaktudományba való betagolódását sikeresen szolgálja a tanulmány angol nyelvű fordítása.

*Pávai István: A Sóvidék népzenéje, Hagyományok Háza – MTA BTK Zenetudományi Intézet, Budapest, 2016, 256 oldal.

Jegyzetek

1 Pávai István: A Sóvidék népzenéje. Budapest 2016. 15.

2 I.m. 53.

3 I.m. 53.

4 I.m. 80.

5 I.m. 86.

6 I.m. 88-89.

7 I.m. 90.

8 I.m. 94. 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

oroszfalu templom

Helyi szinten homályos múltú szokást elevenítettek fel nemrég a Kézdivásárhelyhez tartozó Oroszfaluban. A kis település észrevétlenül folytatja a maga inkább falusinak mondható életét Kézdivásárhely árnyékában, miután 1941-től az addig önálló községet közigazgatásilag a városhoz csatolták. Utcái még mindig földutak, jelentős a földművelők és háztájit gondozók száma, miközben a város amolyan mostoha gyermekeinek érzik magukat. 

vargyas, alszegi fonó

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Húsvét

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

Nyárádselye

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.

Kovács Kuruc János - Kalotaszegi krónikácskák

Kovács Kuruc János a szilágysági történelemmel foglalkozó számtalan cikk szerzője. Most szerkesztőként, társszerzőként újabb hiánypótló munkát tett le az asztalra Kalotaszegi krónikácskák címmel. 

Nagykadács, fedeles híd

Fából készült fedeles hidakkal, illetve egyre inkább csak ezek emlékével Erdély-szerte sokfelé találkozunk: jelentősebb folyókon, mint Tordánál az Aranyoson, vagy Segesvárnál a Nagy-Küküllőn tekintélyesebb és bonyolultabb szerkezetű építményekkel, az udvarhelyszéki Fehér-Nyikó mentén szerényebbekkel. Jelen cikkben nem a hídépítés technikai problémáival kívánok foglalkozni, hanem egy néprajzi érdekességgel: miképpen töltötte be a „közösségi ház” szerepét hosszú időn keresztül Nagykadács fedeles hídja.

betlehemezés

A karácsonyi ünnepkör a dramatikus népszokások, népi játékok előadásának egyik kiemelkedő alkalma. A legismertebb karácsonyi színjátékszerű népszokás a betlehemezés, melyet a közelmúltban még sokfelé gyakoroltak, vagy pedig napjainkban is élő szokás. Így van ez Murokországban is.

Pusztina

„A méhek tavaszi kieresztéséhez kapcsolódva az egész Kárpát-medencében ismert hiedelemszokás a farkasgégén való eresztés.”

csángók

A 16–17. században a Kárpát-medencén belül a töröktől leginkább védett területeken, főleg Erdélyben és a Felvidéken virágzott a méhészet. Magyarország keleti része, a szászok földje mindig is az egyik legintenzívebben méhészkedő erdélyi táj volt. Ezen a vidéken az 1880-as években 1000 lakosra 74 kaptár jutott, egész Magyarországon pedig csak 40. A vegyesajkú falvakban az arány még rosszabb, mert a románok nem, vagy alig méhészkedtek. 

Csáng piéta - Jámborné Balog Tünde

Jámborné Balog Tünde művészete – mint nagyítólencse a gyújtóerejű napsugarakat – összegyűjti a Kárpát-medencei magyarság sorsának elemeit.

Valószínűleg nincs még egy ember, aki annyit tudna a csángók gazdálkodásáról, a gazdasági élet szerveződéséről, a műveléstechnikáiról és az állat­tartásáról, mint Halász Péter.

pusztina templom

A hazulról hozott értékrenddel Nyisztor Tinkának hamarosan tapasztalnia kellett, hogy sem a politikai, sem az egyházi vezetők nem veszik komolyan az 1990-ben meghirdetett „demokráciát”, vagyis népakaratot.

sztána varjuvár

A hungarikummozgalom nyomán létrejött értéktárakban a hagyományok megjelenítése igen eltérő módon történik meg, azonban az értékeknek a települési, megyei vagy nemzeti értéktárba történő felterjesztéséhez szükséges, a törvény által előírt adatlapmintáknak köszönhetően ezek egységes szempontok szerint kerülnek bemutatásra, illetve megjelenítésre.

Deáky András

Deáky András vállalta a harcot! Nem futott sem külföldre, sem Magyarországra, de még a Székelyföld Hargita megyében maradt részébe sem.

A fazekasság a kézműves ipar egyik legrégibb ága. Régészeti leletek megszámlálhatatlan sokasága jelzi, hogy már a mezolitikumban készítettek agyag használati eszközöket, kerámia dísztárgyakat.