Somló Bódog (1873–1920) jogfilozófus, szociológus, egyetemi tanár a magyar társadalomtudomány egyik rejtélyes személyisége. Felhőtlen jókedvet tükröző, ismeretlen levelét Kolozsvárral kapcsolatos időszakának hangsúlyozásával adjuk közre.
Somló Bódog 1873-ban született Pozsonyban, magyar zsidó családban. Édesapját az Osztrák-Magyar Vasutak tisztviselőjeként gyakran áthelyezték, ezért fia az iskoláit különböző városokban, felvidéki, székesfővárosi és bánáti iskolákban végezte. Egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte el s Erdélyben, Kolozsvárt fejezte be. Doktorátusait is ott tette le, a jogit 1895-ben, az államtudományit egy évvel később. Igyekezett bekapcsolódni a helyi tudományos körök munkájába. 1896-ban Esterházy Sándor, a kassai jogakadémia tanára, majd igazgatója A jus szó jelentései a római jogban címen megjelent könyvéről közölt ismertetést az Erdélyi Múzeumban. Somló Bódog A parlamentarizmus a magyar jogban címen megvédett doktori értekezését ugyancsak az Erdélyi Múzeum-Egyesület folyóiratában Krenner Miklós ismertette.
Szakjában tovább képezte magát, 1896-ban Lipcsében, majd a következő évben – levele megírásának idején és színhelyén – Heidelbergben is hallgatott egy-egy szemesztert.
Visszatérése után Kolozsvárt képzelte el jövőjét, szülei is odaköltöztek. Ahogyan levelében megemlítette, ezt meg is valósította, Heidelbergből hazatérve, nyolc hónapig ügyvédjelölt volt. E mellett lelkes zsurnalisztaként függetlenségi szellemiségű vezércikkeket írt az Apponyi Albertet támogató ellenzéki Erdélyi Híradóban.
Doktori értékezését követően máig ható, fontos közleményei jelentek meg: Törvényszerűség a szociológiában, A nemzetközi jog bölcseletének alapelvei (mindkettő Bp., 1898). Publikációi alapján 1899-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán a jogbölcselet, 1903-ban a politika magántanárává választották.
Ügyvédjelölt időszakában a szakmabeli Kolosváry Bálinttal és Ferencz Józseffel elhatározta, hogy olyan jogtudományi folyóiratot alapítanak, amelyben tudományos tanulmányokat, könyvismertetést és bírálatot, külföldi híreket közölnének. 1900-ban ilyen előzmények után született meg a polgári radikális társadalomtudományi folyóirat, a Huszadik Század. Három évig Gratz Gusztáv, 1903 és 1906 között Kégl János és Somló Bódog, 1919-es megszűnéséig Jászi Oszkár szerkesztette. Az előbb említett jogászokon kívül kolozsvári – önmaguk által „fiatal óriásoknak” – nevezett baráti köréhez tartozott Gratz Gusztáv és – a levelében is említett – Komin János, Berinkey Dénes és Vámbéry Rusztem, valamint Jászi Oszkár és az ő Heidelbergben megismert bátyja, Viktor.
1899 és 1903 között a szakmai elismertség következő fokozataként a nagyváradi kir. Jogakadémia Magyar Közjog és Politika Tanszékeinek rendkívüli tanára. Időközben a Társadalomtudományi Társaság tagjává, majd titkárává választották. 1903. március 29-én, a Társaság ülésén A társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról címen felolvasott tanulmánya botrányt okozott. Téziseit a Jogakadémia tanári kara elítélte, ám Ady Endre a Nagyváradi Naplóban kiállt mellette. Az ügyből parlamenti interpelláció lett, melynek során – a levelében is emlegetett – Wlassics Gyula kultuszminiszter mind a jobb-, mind a baloldalnak tetsző döntést hozott.
Somló Bódog jobbnak látta otthagyni Nagyváradot és visszament Kolozsvárra, ahol 1905 és 1908 között a Ferenc József Tudományegyetem Jogbölcselet és Nemzetközi Jog Tanszék rendkívüli, majd 1918-ig rendes tanáraként működött. Az abban az időszakban Általános tanok (1905), A büntetőjog bölcselete (1906), az etnológiai témájú Der Güterverkehr in der Urgesellschaft (1909), Az érték problémája (1911) és A helyes jog elmélete (1914) címen megjelent munkái tovább növelték szakmai rangját, megbecsültségét. Doktori iskolájában tanítványa volt a később nagy hírnevet elért – megnemesített apja után – a szegedi előnevet viselhető Lukács György filozófus is.
Kolozsvári időszakában időlegesen eltávolodott régi radikális társaitól, az újabbak már a politikai gondolkodás korábbi ellenpólusáról kerültek ki. 1915-ben, 42 éves korában magára maradt otthonában, édesanyja meghalt, bakteriológus feleségétől, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályában tevékenykedő és előadást tartó Bánóczi Margittól – Bánóczi József irodalomtörténész leányától – elvált. Később újra elvette őt, aki özvegyeként Jancsó Miklós neves kolozsvári belgyógyász második felesége lett.
1918-ban, az őszirózsás forradalom kitörése után a kolozsvári szociáldemokraták főispánná javasolták kinevezni. Az erdélyi helyzet bizonytalansága miatt – akkor voltak Jászi Oszkár sikertelen aradi tárgyalásai – elfogadta a budapesti jogi egyetem felkérését, az általános jogtan tanszékének professzori állását. Az egyetem és a hatalom kinevezések körüli összecsapásában a tudomány függetlenségét hirdető régi elve értelmében nem foglalt állást, s visszavonult a filozófia önmaga által emelt bástyái közé. Meghasonlott állapotában – talán nem túlzás a kijelentés – hazautazott Kolozsvárra, és édesanyja halálának ötödik évfordulóján, 1920. szeptember 28-án a Házsongárdi temetőben nyugvó sírjánál felakasztotta magát. Vagyonát a béketárgyalások előkészítésének tudományos támogatására 1918-ban alapított Területvédő Ligára, a revíziós propaganda későbbi szervezőjére hagyta végrendeletében.
Ellentmondásokkal terhes életét jól tükrözte Várady Aurélnak az Erdélyi Szemle hetilapban megjelent nekrológja. „Zsidónak született, katolikus lett, és mint felekezeten kívüli halt meg.” Senkihez nem tartozó halottnak nevezte, aki a 20. századi forrongó koreszmék diszharmóniájának áldozata.
Az egykor előadásait hallgató Reményik Sándor Tragédia címen Somló Bódog halálára ajánlással 1920. szeptember 30-án írt versében a költő mindenkinél erősebb érzékenységével rakta össze azokat a mozaikképeket, melyek tragédiájáig vezettek: „Valahol lenn, megnyílt egy mély pokol, / Valahol lenn, mélyen az Ész alatt. / És a repedés tágul, egyre tágul, / A meghasonlott lélek látja ezt, / Látja – és tompán önmagába bámul. // S nincs gyöngéd kéz, mely nyúlna most felé, / S törölné verejtékes homlokát, / Mikor recsegve minden összedűl, / Nincs váll, hol megtámaszthatná magát, / Nincs nyugvópont, nincs kívül, nincs belül, / A végzet mindent, mindent letarol. // Akkor eszébe jut: / Van még egy sírhant, messze valahol.”
A most közreadandó levél címzettje kövendi Várady Aurél (1868–1931) ügyvéd, hírlapíró. Jogot végzett, de a politikával is kacérkodott. A kolozsvári társadalom ismert személyisége, a város törvényhatósági bizottságának tagja. Kiváló szónokként tartották számon. Unitárius egyházának felügyelőgondnoka, a Dávid Ferenc Egylet által rendezett estélyek közreműködője. Az Erdélyi Kárpát Egyesület választmányának egyik jegyzője. Az első világháború után megszervezett Magyar Párt alelnöke, majd jogtanácsosa. Jó tollú újságíró, történeti visszaemlékezéseiért az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjává választotta.
A levélben szereplő Jászi Viktor (1868–1915) jogász, egyetemi tanár, Jászi Oszkár (1875–1957) társadalomtudós, politikus testvére; Wlasics Gyula (1852–1937) jogász, egyetemi tanár, 1895–1903 között a Bánffy-, a Széll-, majd az első Khuen-
Héderváry-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere; Lénárd Fülöp (1862–1947) fizikus, egyetemi tanár, 1905-ben Nobel-díjat kapott és Komin János (a levélben Jankó) jogász, 1907–1909 között a Magyar Világ c. lap szerkesztője.
A kézírásos levél Várady Aurél hitsorsosa, Kelemen Lajos levéltáros-történész hagyatékában maradt fent. Lelőhelye: Arhivele Naţionale Serviciul Judeţean, Cluj. (Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Szolgálata, Kolozsvár) Fond 593.
Kedves Aurél barátom!
Élek becses engedelmeddel s írásban is alkalmatlankodom neked kérésemmel, amelynek tartalmát illetőleg azt hiszem elég lesz a szóbeli tárgyalás rendjén előadottakra utalnom.
Szívesen használnám fel az alkalmat, s írnék neked érdekes heidelbergi dolgokat, de tartok tőle, hogy mindaz, amit írhatnék, téged, aki a pusztán teoretikus és a közélettől olyan távol álló dolgokból, mint amilyen Heidelberg, szereted magadat távol tartani, nagymértékben untatna. Tekintettel erre a tényre, amelyet a hazai publicisztika szempontjából felette örvendetesnek kell tekinteni, nem írok sem Bekker úrról, sem Karlowáról, sem a Burschokról, sem ebédlő és részben egyszersmind tálaló társaságunkról, amely pedig ha nem a magyar közélet szempontját vesszük, elég érdekesnek volna mondható.
Hazai vonatkozású dolog, amit írhatok, mindössze annyi, hogy az említett ebédlő társaságnak tagja többek között Dr. Jászi Viktor is, a kecskeméti jogakadémián a közjog tanára, akit hasonlóképpen Wlasics kárhoztatott számkivetésre, és hogy a rajtunk kívül privát passzióból itt tartózkodó 3 magyar jogászgyerek a heidelbergi masamódoknál (Herr Dugó s. a. t. álnevek alatt) elég jelentékeny sikereket értek el.
Van az itteni egyetemnek egy magyar származású tanára is, Dr. Lénárd Fülöp (az akadémia éppen az idén választotta meg tagjává). Jászival tettük nála tiszteletünket, de csaknem zavarba hoztuk, mert ittléte ideje alatt derék hazánkfia (v. ö. derék tűzoltóink) annyira elszokott a magyar szótól, hogy csak nagy nehezen tudott nekünk magyarul válaszolni. Ez a körülmény annyiban vigasztaló volt ránk nézve, amennyiben valószínűvé tette, hogy Jászinak beléptünkkor hangosan tett megjegyzését: „határozott agglegényszagot szimatolok” a várakozásunk ellenére éppen ekkor a szomszéd szobából belépő Lénárd csak meghallotta, de nem értette meg.
Hazajönni július elején, legkésőbb közepén fogok. Most már véglegesen arra határoztam magamat, hogy Kolozsvárt ügyvédjelöltöskedem. Ennélfogva természetesen most kétszeres fontosságú dolog rám nézve Kolozsvárt ebben az időben alkalmas irodát kapnom. A legnagyobb mértékben leköteleznél, ha e tekintetben segítségemre lenni szíves volnál.
Egy második kérésem, hogy légy szíves a mellékelt cédulát alkalom adtán Komin Jankónak kézbesíteni.
Ha írnál egy pár sort, nagy örömet szereznél vele. Egyaránt nagyon érdekelnek úgy Kolozsvár, mint a te dolgaid is.
Abban a reményben, hogy szakítsz néhány percet erre a célra, maradok
Heidelberg, 97. V. 23.
hűséges barátod
Somló Bódog
Címem: Pension Schildecker
Plöck 101.
