Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Semmit se bánok

Székely Csaba drámája a Rózsavölgyi Szalonban

Székely Csaba maga mondta, színdarabjai írásakor különösen érdeklik a sorstragédiák, a megtépázott, tönkrement egzisztenciák, illetve bármiféle – családi, társadalmi – hatalmi mechanizmus működése, az emberi manipuláció természetrajza. A Semmit se bánok főszereplője az egykori román titkosrendőrség ma már nyugdíjas tagja. De a mű nem az ügynökkérdést tárja fel. Elsősorban a bűn és bűnhődés, a bűn és megbánás témáit járja körül, azt, hogy a diktatúra szolgálattevőjének régi bűnei hogyan hatnak a mára, ha egyszer képes volt beengedni a sötétséget, az benne marad-e örökre. Ha valakit képes megmenteni a borzalmas jövőjétől, megmenti-e saját magát a rémes múltjától? Székely Csaba darabja a mindenkori áldozatok drámája is. Hogy mi teszi valójában azzá? A másik főszereplő, a kamaszlány, aki a világ kegyetlenségét egyszerűen természetesnek találja, mert ebbe nőtt bele, mert nincs választása, aki az ellene elkövetett családon belüli bűnöket – az apa lelki terrorjait, fizikai kínzásait – nem kérdőjelezi meg, ezért nem is képes lázadni a helyzete ellen. A magányos, mogorva öreg és a fiatal lány története összeér: mindketten ragaszkodnak a világukhoz, nincs bennük vágy a szabadságra, mert nem ismerik annak lehetőségét. Illetve mégiscsak lehet kiút – ez is benne van Székely Csaba izgalmasan groteszk drámájában. Székely Csaba a mai magyar drámairodalom egyik legeredetibb hangú drámaírója, aki annak idején a Bánya-trilógiájával berobbant az erdélyi, nem sokkal később a magyarországi színházi életbe is.

 

Szereplők: Schneider Zoltán (Dominik), Sztarenki Dóra (Liza), Elek Ferenc (Alex)

Dramaturg: Lőkös Ildikó

Díszlettervező: Enyvvári Péter

Jelmeztervező: Cselényi Nóra

Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián

Rendező: Sztarenki Pál

Bemutató: 2019. szeptember 12.

  


Székely Csaba Semmit se bánok című drámája a Rózsavölgyi Szalonban

Ha a színháznak az a feladata, hogy beleavatkozzon korának szellemi atmoszférájába, és tükröt tartson lelkiismeretének is – akkor Székely Csaba maximálisan teljesíti ezt a feladatot. Amennyire fanyalog az ember, hogy nem drámáról, nem színdarabokról beszélnek már a szerzők, hanem alakítható szövegekről, közben azt is látnia kell, hogy műhelymunka folyik a legteljesebb egyetértésben vagy egyet nem értésben, amiben részt vesz maga a darabíró is. Megvalósul a színháziak örök vágya: jelen van a szerző, a rendező, a színész a próbafolyamat alatt – közösen hozzák létre a produkciót, így sokkal kevesebb az ujjal mutogatás egymásra. Nos, ebben a színházi játékteremtésben jeleskedik Székely Csaba, 38 éves erdélyi magyar író, drámaíró, aki színrelépése óta folyton olyasmiket produkál, amivel elnyeri nemcsak a közönség, hanem a szakma elismerését is. Folyamatosan díjazzák műveit, kitüntetett figyelem övezi. Érdekli a közönséget, megint mit alkotott ez a fiatalember, akivel olyan boldogan dolgozik rendező, színész, díszlettervező, jelmeztervező. Közös a munka, közösek a gyötrelmek, közös a siker, az öröm.

Az első sorban ülök, kicsit zavar, de látni szeretnék. Mindent. Sikerül. Néha előrehajolok, amikor a színpad bal felére sodródik a játék, s a mellettem kicsit előbbre tolt széken ülő mégiscsak takarja a képet. Olyan, mintha benne volnék a szobában.

A darab háromszereplős, kamaraelőadás. És minden szereplő egyformán súlyos dolgokat közöl velünk.

A főszereplő – mert mégiscsak létezik – Dominik ideges, remegő kézzel szortírozza a heti gyógyszeradagját, amit a szívbetegségére szed – konyakkal. Tévét néz. A lepusztult, szocreál, román nemzeti színű futószőnyeggel, kiszuperált bevásárló szatyorral, kopott stelázsival, egyszemélyes heverővel, csupasz kockaasztallal, hozzá két sima konyhai székkel berendezett helyiségből árad a szegényszag. Dominik természetesen a politikai híreket hallgatja, és mérgelődik. Nagyjából úgy, mint azok a magányos emberek, akiknek nincs más beszélgetőpartnerük. Hangja erős, durva, mint a parancsolgatáshoz szokottaké. Az ilyeneknek még a közelében sem jó lenni.


Schneider Zoltán (Dominik) és Elek Ferenc (Alex)

Kisvártatva kopogás hallszik, mire szitokáradat hagyja el a száját, nem fogad se jobb-, se baloldaliakat, se térítőket, se kéregetőket, senkit!

Végül a kéretlen látogató olyat mond, amitől aztán beengedi. És kezdetét veszi a „játék”. Alex, a régi ismerős, a beosztott, a nyuszinak csúfolt szekustiszt keresi föl, hogy az elveszett nagykutyát újból megnyerje, a – mint kiderült, azóta sem lankadó lendülettel működő – titkosrendőrségnek. Nemzeti elhárításnak. Újszekuritárénak.

A mai, krimiken edzett tévé- és filmnéző már hozzászokott a brutalitáshoz, kegyetlen képekhez – de amit most a fülünkkel hallunk a múlt rendszer román szervezetéről, a „munkamódszereikről”, arra még most sem találok szavakat. Az jut eszembe előadás közben, honnan veszi ezeket a szövegíró? Nem túloz? Könnyű neki, már olyan szakirodalmat olvashatott, látványhoz jutott, amivel nemcsak a fantáziája, de képi világa is különbözik az enyémtől. Könnyű neki, mert csak gyerekként élt abban a rendszerben. Nem érezheti a valós fenyegetettséget, csak olvasmányokból, filmekből…

A hideg rázna, ha nem ülnénk olyan szorosan egymás mellett a Rózsavölgyi Szalonban, és nem lenne annyira barátságos a hely. Talán azért sokkol a történet, mert soha nem a kegyetlenségeken töprengtem. Vagy mert a bőrömbe-bőrünkre ment a dolog annakidején. Mellettem egy középkorú pár jó párszor belevinnyog a látottakba. Megértem, hogy nekik buli az egész. Szórakozni jöttek, humorhoz szoktak-szoktatottak, nevetgélnek azon, ami vérfagyasztó.


Schneider Zoltán és Sztarenki Dóra (Liza)

Dominik mit sem változott az évek alatt. Meggyőződéses, elkötelezett szekuskatona, akinek máig nem mosta ki az agyából semmi a múltat. Ő nem kényszerből, hanem elhivatásból kínzott, kínoztatott, kegyetlenkedett, ölt. Nem is ezek a megfelelő szavak ide, ő bátor, harcos, küzdő „hős” volt! És efelől még az azóta saját bűnösségét és tévedéseit belátó, de jobb belátásra mégsem térő régi beosztottja sem tudja megingatni.

Honnan ismeri Székely Csaba az ilyen típusú „beszélgetések” lelki mechanizmusát? Elképesztően sebészi pontossággal látjuk megtörténni, miként enged ki a feszültség kettejük között pillanatokra, hogy aztán újult erővel kezdjenek ismét egymás gyötrésébe. Mert a tét most sem más, nem kevesebb, mint maguk közé visszaállítani a „forgalomból kiesett” kitűnő gyilkológépet. Akinek az ügy érdekében semmi sem drága. Akinek nincs vesztenivalója.

Tanúi vagyunk egy (újra)beszervezési akciónak, annak minden fortélyával együtt. Végignézhetjük, hogyan bontakozik ki, áll ellen, majd adja be a derekát a nagykutya…

A történet akkor válik drámaibbá, amikor a szomszéd kamaszlány, Liza bejön Dominik szobájába, és a lelki sérült minden kiszolgáltatottságával, esendőségével megejti a megkövesedett házigazda szívét, rést üt azon a betonfalon… Liza olyan, mint egy okos, árva, kivetett kiskutya, bőre alatt látni (!) a félelmet, szorongást és azt az ösztönös védelmet keresést, amit az állatok tanúsítanak, amikor bajban vannak.


Elek Ferenc

A színészek játéka elképesztően valóságos. Nem is játszanak – itt vannak előttünk, bele is avatkozhatnánk a történetbe. Elhiszem Schneider Zoltánnak, hogy mindjárt meghal. Elek Ferenc Alexnek minden gondolata idehallszik, olyan jártasan mozog ebben az embertelenül barátságtalan légkörben, ami a szobában van. És amiben pillanatokra mégis enyhül a – nyakatlanul vedelt konyak hatására is – a vallató hangulat… Összeborulnak, nevetnek kegyetlen emlékeik felett, mint a gyerekek, akik csínytevéseiket emlegetik. És ahogy a jelen feladat kívánja, kijózanodva, és rajtaütve a másikon, visszatér eredeti szándékához egy-egy rákérdezéssel. Annyira a vérükbe ivódott az éber figyelem, hogy a mértéktelenül vedelt alkohol ellenére sem tévesztik szemük elől pillanatra sem az eredeti célt. A vallatott, a vallató sem. Mindketten tudják, mire megy ki a játék.

A színészek nagyon pontosan „hozzák” a figurákat-szerepeket. Annyira illik ide most ez a kifejezés. Hozzák, mert ezeket a rettenetességeket nem bányászhatják ki saját magukból, mégis úgy jön belőlük, hogy azonnal megszeretem őket. Schneider Zoltán alakítása – ő a kulcsfigura, köré szervezi a történéseket az író – teljességgel rabul ejt. Ahogy fenntartás nélkül azonosul (vagy nem, ez az ő dolga, de úgy jön le, hogy igen) ezzel az eltévedt, megtévesztett fenekedő és fenevad emberrel – az mély főhajtást érdemel a szakma részéről. Elek Ferenc méltó társa az alárendelt, mindig meghunyászkodó, de minden aljasságra rávehető embertípus megalkotásában. Az ő Alexe nem meggyőződésből tette, amiket ráparancsoltak, egyszerűen nem volt más választása. De beleszoktak-szerettek a munkájukba, a vallatottak megalázásába, kínzásába, szó szerinti kizsigerelésébe.

Dominik a nehezebb eset, ő vakon hitt a felettesében, akit apja helyett apjaként, sőt – bár nem mondja ki –, istenként tisztelt, imádott.

Talán túlzás is így beállítani egy embert. Ezért is a groteszk jelző a műfaji megjelöléskor, bár ennek inkább a borzalmas változatát érzékeltem. (Újra kellene néznem, hogy még átfogóbb és világosabb képet alkothassak a darabról is, előadásról is.)


Schneider Zoltán és Sztarenki Dóra

Székely Csaba a Vitéz Mihály után ezzel is olyasmibe nyúl, amit a magamfajta, aki nem élhette át saját bőrén s a helyszínen a Ceaușescu-éra alóli felszabadulás eufóriáját, a hideglelős kategóriába sorol. De témaválasztásaival azt bizonyítja, senki árnyékától sem ijed meg.

A magyarországi bemutató után közvetlenül Bukarestbe utazott, ott is bemutatják a művét.

A rendező Sztarenki Pál sikerrel nyúlt hozzá a szöveghez. Remek színészeket választott, köztük a saját lányát, pedig közeli rokonnal ismeretes, mennyivel nehezebb együtt dolgozni. Nekik sikerült. Sztarenki Dóra kivételes tehetség, aki már több ízben bizonyíthatott.

Gratulálok a jelmeztervező Cselényi Nórának és a díszlettervező Enyvvári Péternek, akik a Rózsavölgyi Szalon minimalista, bensőséges terében megteremtették nemcsak annak a kornak és helyszínnek az atmoszféráját, de a jelent fenyegető újrasivárosodást, lelki magzatelhajtások veszélyének környezetét is.

A gonosz nem pusztult el; s mint a hétfejű sárkány, kinek levágott fejei kinőnek, előttünk is újra és újra kiemeli ocsmány fejét a hínáros mocsárból…

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Önéletrajzi vallomásában Barta László a következőképpen fogalmazott nekem: „a hajdani Stúdió Színpad után kutakodva, írásban megkerestem a Budapesti Országos Színháztörténet Múzeum és Intézetet, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárát azzal kapcsolatban, hogy van-e tudomásuk a hajdani Stúdió Színpadról, amely közel 25 éven át a város harmadik színházaként működött. A nemleges, kiábrándító válaszok után nekiálltam összegyűjteni a Stúdió történetét, támogatást, adatokat kérve a volt tagoktól, akiket elértem."

fesztivál

Ursula Philippi már gyermekkorában beleszeretett az orgonába, és azóta sem tud elszakadni a hangszer lenyűgöző világától, teljesen elkötelezte magát neki. A bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium orgona szakán végezte tanulmányait, számtalan díjat nyert nemzetközi és hazai versenyeken, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia professzora volt, ahol tízévi megszakítás után újraindította az orgonakurzust. Együttműködött különböző zenészekkel olyan diszkográfiai anyagok létrehozásában, mint az Organ Landscape Transylvania vagy a Máté-passió. Kezdetben orgonaműveket publikált, az utóbbi időben pedig különleges figyelmet szentel Erdély régi orgonáinak megmentésére.

Emberöltő – átlagosan harminc évet jelent, annyi időt, ami alatt egy nemzedék felcseperedik, és meghatározó tényezővé válik egy közösség életében. A magyar nyelv értelmező szótára szerint 25 és 35 év közötti időszak.

Zenei körökben kiváló, talán a legkiválóbb zongoramárka, teljes nevén Steinway & Sons, melynek gyára német eredetű. Heinrich Engelhard Steinweg 1853-ban alapította, aki egy évre rá Steinwayra változtatta nevét az Amerikai Egyesült Államokban. Tekintettel a hangszer kitűnő tulajdonságaira, a gyártás hamarosan fellendült. Sorozatban készültek a zongorák és a pianínók. Habár H. E.

márton jános

Az alábbi Saszet Géza jegyzetet abban találtam, ami a Harag György rendezte Tomcsa Sándor: Műtét című darabja alkalmából készült. Sok képpel az előadásban játszó színészekről, írások Tomcsától, és róla, Kántor Lajos cikke Harag György rendezéseiről – és Márton Jánosról egy laudáló cikk Saszet Gézától.

kocsis kitti, kájoni jános

Kájoni János igazi polihisztor volt, sokoldalú tudományos és művészeti munkássága méltán emelte őt Erdély nagyjai közé. Emlékezünk rá, mint 17. századi Ferences rendi szerzetesre, zeneszerzőre, orgonaművészre és -készítőre, botanikusra, építészre, nyomdászra és könyvkiadóra, viszont ma is időszerű munkásságáról, hagyatékáról és személyéről még mindig vajmi keveset tudunk.

Páskándi Géza

A Páskándi Géza-művek színpadi megjelenítései a börtönévek utáni időkben kezdődtek. Elsőnek a szülőföldön szólalt meg a Külső zajok c. színpadi műve, majd költeményeiből, esszéiből és más írásaiból is közönség elé kerültek. Játszottak Páskándit hivatásosak és műkedvelők, ami a szerző iránti széleskörű érdeklődésről árulkodik. A továbbiakban a színpadi, illetve pódiumi Páskándi-előadásokról szólok azok megszületésének időrendi sorrendjében. Nem lesz szó a különböző alkalmi, a különböző alkalmakra készült előadásokról, és a vendégjátékokról sem.

Rendhagyó hír „rázta meg” nemrég Székelyföld számos iskoláját és óvodáját, ugyanis Zorkóczy Zenóbia színművésznő, alias „Rosszcsont Zénó”, gondolt egy merészet, és „megszökött” otthonról, hogy néhány hónap alatt eljusson 100 olyan településre, ahol „még a madár sem jár”.

csíkszereda régizene fesztivál

„A színvonalas programok, világhírnévnek örvendő együttesek és hangszerkülönlegességek kavalkádja olyan gazdag és változatos régizenefesztivált kínál, ahol a közönség bátran belefeledkezhet a mindenkor aktuális ÖRÖM-be” – írja az idei zenei esemény kínálatáról a programfüzetben Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti vezetője. Minden esztendőben valamilyen zenei csemegével kedveskednek a szervezők e nagyszabású kulturális rendezvényen. A júliusi fesztivál nagy eseménye az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb művének, Johann Sebastian Bach két zenekarra, két kórusra és szólistákra írott Máté-passiójának a bemutatása volt, mely hatalmas sikernek örvendett nemcsak Csíkszeredában, de a bukaresti Athenaeumban és a Brassói Fekete templomban is. Évek óta a fesztivál programkínálata, lebonyolításának menete egyre művészibb és profibb színvonalat mutat a főrendezőnek, a Hargita Megyei Tanács égisze alatt működő Hargita Megyei Művelődési Központnak köszönhetően.

A Csíkszeredai Régizene Fesztiválok kezdeteiről. Boér Károly

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul az az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első, Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki elsőként, de ott volt már körülötte néhány kiválóan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették.

Mindenkiért lüktető,  sérülékeny színészlelkekről

Színész, újságíró, lelkész, tanár – van, aki megírt, van, aki kimondott szóval igyekszik valami ellen vagy valami mellett küzdeni, valamiért örülni, valami előtt tisztelegni, s bár munkájuk eszköze és gyakorlati útja különböző, legalább egy dolog közös jellemzőjük: hivatásuk minden egyes percében cipelik a nemzetük keresztjét, a nemzeti kulturális élet őrző-védői, akik átérzik és igyekeznek érteni is a különböző korokat. Nánó Csaba újságíró művészlelkek iránti érzékenysége, kérdezni tudása mindig is lenyűgözött, Egy élet nem elég című második interjúkötetében megmutatja, hogyan is cipelték azt a bizonyos keresztet neves erdélyi színészek a függöny mögött.

lamentáció

Idén július 9. és 14. között zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amelynek immár tízedik éve kísérője a Romániában egyetlen Régizenei Nyári Egyetem. A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. A fesztivál idei fő témájához, a Reformáció 500. évfordulójához kapcsolódva a lamentáció műfajáról Cs. Szabó András csíkszeredai zenetanár tart előadást. 

oravicabánya színház

Thália papjai évtizedek óta csak nagy ritkán, ünnepi alkalmakor lépnek az ország legrégebbi kőszínházának deszkáira, amelyeket leginkább a zenészek koptatnak. A bécsi operaház magánénekesei, Simina Ivan és Aura Twarowska, valamint a temesvári zongoraművész-házaspár, Manuela Iana és Dragoș Mihăilescu tart néhány esztendeje mesterkurzusokat Oravicabányán nyaranta, amelyek keretében több hangversenyt is tartanak a legendás színház remek akusztikájú, szemet kápráztató szépségű termében. A záró koncerteket a temesvári, a resicai és boksánbányai zenekedvelők is megtisztelik jelenlétükkel.

puck bábszínház

A csecsemőszínházban a vers világteremtő erővel bír. A versekben megjelenő képeket, tájakat lakja be játékával a bábos, a versek ritmusa adja az előadás ritmusát, elmondva, skandálva, duruzsolva, énekelve a vers megteremti az előadás képi és hangzásvilágát, amelyen keresztül működni kezd az oly sokszor emlegetett színházi mágia. 

eszik vagy isszák

A kolozsvári színház az ESziK vagy isszák? projektjét 2015 szeptemberében indította. Célja, hogy a programban résztvevők – kisiskolások, kamaszok, egyetemi hallgatók és felnőttek – szociálisan érzékeny színházszeretőkké és -értőkké váljanak. A színházpedagógiai tevékenység olyan alternatív tanítási módszer, amely fejleszti a résztvevők általános műveltségét és közösségben való felelősségvállalását. Másfél év alatt több száz kolozsvári diák, egyetemista és felnőtt vett részt a különböző oktatási csomagok foglalkozásain.