Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Beszámoló a Kortárs Magyar Dráma 2020. évi díjátadójáról

Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg – Örkény István özvegye, életművének gondozója – Kortárs Magyar Dráma Díjat alapított, amelyet először tavaly ítéltek oda. Az idei átadóünnepség 2020. február 25-én volt Budapesten a Rózsavölgyi Szalonban.

Jó hely. Érkeznek a meghívottak. Örömmel üdvözlik egymást a régi ismerősök, az újonnan érkezőket bemutatják, és máris fordul a szervező a következő vendéghez, aki nem is vendég, hiszen csak a tegnap váltak el, az esti előadás után.

Jó hely. A lenti könyvesbolt a legértelmesebben eltöltött szabadidőalapot képezi a fent zajló eseményekhez. Ide betérni: kiváltság. Bereményi Géza legújabb könyvétől Pilinszky János összegyűjtött, vagy válogatott írásainak kiadványától megtalálni mindazt, amivel jóllakathatjuk éhező értelmünket.

A kis galériában, amit a könyvüzlet felett rendeztek be, különös feszültséget érezni. Radnóti Zsuzsa, a díjalapító elsőnek érkezik, kedvesen köszönt, mintha ismernénk egymást, majd felsietne, ha nem tartóztatná fel rutinból a könyvtárrészleg fiatalembere, aki számítógépéből pillanatra kitekintve odaszól: még nem lehet felmenni. Hamar tisztázzák a helyzetet. Radnóti Zsuzsának sem könnyű, állapítom meg. Végül megnyílik a kis bársonyfüggöny, ami elzárta a lépcsőfeljárót, és szabad az út.

Próbálok tippelni az érkezőket figyelve, a levegőben vibráló izgalomra hangolódva – de feladom. Mindjárt minden kiderül, aminek ki kell derülnie.


Radnóti Zsuzsa, a díj alapítója. Fénykép: Gordon Eszter.
Forrás: a Rózsavölgyi Szalon honlapja

Hangjátékkal indítanak. És belém hasít a felismerés. Majd Radnóti Zsuzsa, Örkény István özvegye, a díjalapító felolvassa köszöntő beszédét. Jobban izgul mindenkinél: „Régóta figyelve a színházi repertoárt, feltűnő, hogy az úgynevezett irodalmi drámák száma egyre csökken. Régebben csak ezeknek volt hierarchiája a színházak repertoárján. Olyan jelentős életművekre gondolok napjainkban, mint például a Spiró Györgyé – veti közbe –, amelyek az élet jelenidejében minden időben ugyanazon érvénnyel szólalnak meg, mert a társadalom, egy közösség mély, rejtett törvényszerűségeit fogalmazza meg az ő nagy írói képességeivel. Spiró Györgynek volt-van egy tanítványa a sok közül, úgy hívják, Székely Csaba, Marosvásárhelyről, aki mestere útját követi az irodalmi dráma műfajában. Történetei túlmutatnak önmagukon, mint például az ismertté vált Bánya-trilógia, amely Tamási Áron, Sütő András költői idillikus Erdély-ábrázolásait forgatta föl, és alulnézetben mutatja be sötét humorú történeteiben a román vidék szánandó, de szeretni való hőseit és fekete humorú világnézetét. Újabb darabjait sorra játsszák Pesten, egyiket itt a Rózsavölgyiben, Schneider Zoltán nagyszerű főszereplésével, a másikat pedig, a Tíz címűt szintén nagy sikerrel a Radnóti Színházban, amelyben a Tízparancsolatot tíz emberi történetben, és tíz részben megfogalmazza a román vidék – ami a mi vidékünk is, azért is ilyen sikeres minden bemutató nálunk is, mert tulajdonképpen hasonlók a problémák – perspektívátlan és örökké derékba törő élethelyzetét. Azok a klasszikusok, akik az Akárki morális drámájára vagy morális hagyományára támaszkodnak, kicsit emlékeztetnek rá, hogy nemcsak a tízparancsolat tíz parancsát mondja el egy-egy történetben, hanem hasonlít az Akárkire is, amely a morális értékvesztés vagy a morálért küzdésnek a harcait mutatja. Régen a színház a színpadi szöveg szolgálólánya volt, az újabb korban viszont mellérendelővé alakították a szöveget, és a rendezők, a színházcsinálók saját arculatukra formálják ezeket a szövegeket történetekben, előadásokban. Az újabb nemzedék nagysikerű rendezői már így, ilyen szabadon alkotnak, mit sem törődve az úgynevezett irodalmi dramaturgiával. Külföldön dolgozó és nagyszerűen alkotó rendezőink ilyen szabadon dolgoznak, mint például Schilling Árpád, Bodó Árpád, Mundruczó Kornél és a szerencsére itthon alkotó Pintér Béla, a színész-rendező-író-koreográfus, a társulatépítő, aki mindig megír egy első változatot a leendő előadására, és ezt közösen alakítja ki a színészeivel, improvizációk segítségével. Tehát amíg az irodalmi dráma egy alkotónak a műve, és ezt szolgálja az előadás és a színház, most már egy sokkal erőteljesebb és színesebb csoport próbál létrehozni szövegeket. Ilyen alkotó a fiatal dokumentumfilm-rendező Schwechtje Mihály, aki egyik rövid filmjéből írta és rendezte az Örökséget a Jurányi Házban. Ez a fontos szociodráma a leszakadó térségek egyik cigány többségű falujában játszódik, és fontos, nyíltan beszélő, bátor előadás. Bemutatása óta sajnos egyre időszerűbb, különösen a gyöngyöspatai események után. És van még egy különös új formáció, amit úgy hívnak, hogy lakásszínház, amely egy kiválasztott polgári lakás nagyszobájában játszódik, ahol mi nézők egyazon térben vagyunk a játszókkal, testközelben, mintha mi is részesei lennénk ezeknek a különböző, mindennapi élethelyzeteknek, privát, ismerős feszültségeknek, amit nekünk mutatnak be, élnek ezek a színészek. Legizgalmasabb művelője a magyarországi Hajdú Szabolcs, aki mint Schwechtje, filmrendezőként indult és filmrendezőként szerzett nemzetközi hírnevet. Ő maga írja úgynevezett lakástörténeteit, amelyeket aztán kis társulatával együtt improvizációkkal gazdagít. Talán látták jó néhányan az Ernelláék Farkaséknált és a Kálmán-napot. Roppant hiteles légkört tud teremteni, mintha tényleg rólunk szólna a műsor. Speciális és teljesen egyedi eset, amikor a valóság műalkotássá lényegül át. Ez akkor történt, amikor legújabb alkotását feleségével, Török Illyés Orsolyával együtt jegyezte. Egy egészen különleges, hátborzongató dokumentumjáték, hangjáték, ami egy szörnyű, valós történetet tár a világ elé. Nem véletlenül mondtam, hogy tár a világ elé, meg jegyeznek, mert egészen különleges szerkezetű ez az egész hangjáték, amit ők most nemrég mutattak be a Tilos Rádióban. A lényege, még egyszer mondom, hogy műalkotássá lényegül át az a szörnyű valóság. Orsolya édesanyját, Illyés Kinga marosvásárhelyi színésznőt a Szekuritáté a hetvenes években éjjel-nappal lehallgatta, majd kihallgatta, majd megpróbálta beszervezni. A lakását a titkosrendőrség bepoloskázta, a jegyzőkönyvet pedig eltették. Ezt Orsolya viszont megszerezte az ottani hivataltól (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács Levéltárából – szerk. megj.). Több ezer oldal volt, és ebből a rettenetes anyagból a szó szoros értelmében hangjátékká formálódtak ezek a rettenetes mondatok, szavak, amelyeket egy ember hosszú-hosszú éveken keresztül elmondott magának, társainak, szerelmeinek, és mindenkinek, a látogatóinak. Theodora Objectiva a hangjáték címe. Nemrég volt a bemutató, és máris széles visszhangja van az interneten és a nyomtatott sajtóban is. Megrendítő előadás, amely ugyan a Ceaușescu-éra dermesztő mementója lett, de közös diktatórikus múltunk, a lehallgatottak, a besúgók és a besúgottak története, a saját történelmi múltunk is. Gondoljunk Esterházy Péter Javított kiadására, és az író Tarr Sándorra, akit miután lelepleztek, ebbe halt bele. Sokféle drámaszövegről próbáltam beszélni, az irodalmi ihletésű drámától a verbatív hangjátékig, a szociodrámáig és a lakásszínházig. Nagyon sokféle nevet és darabcímet soroltam föl abban a kategóriában, ahol a nagy hierarchikus dráma irodalmi egységéből kisebb önálló entitások születtek a drámaírásban és a színházi megszólalásokban is.

A tavalyitól eltérően idén három drámát, művet, alkotást ismert el a kuratórium. Székely Csaba Tíz című drámáját, Schwechtje Mihály Örökség című darabját, valamint Hajdú Szabolcs és Török Illyés Orsolya Objectiva Theodora című hangjátékát. Gratulálok a szerzőknek.”


Díjazottak és méltatók a Kortárs Magyar Dráma Díj átadási ünnepségén 2020. február 25-én

A Kortárs Magyar Dráma Díj

Radnóti Zsuzsa szólt néhány szót a Kortárs Magyar Dráma Díj megalapításával kapcsolatban is: „Amikor átvettem a Kossuth-díjat, már akkor bejelentettem, hogy a díjjal járó juttatásból alapítványt hozok létre annak kapcsán, amely a félévszázados munkámat végigkísérte: olyan kortárs drámákat, színpadi írásműveket díjazunk, amelyek közéleti tartalmúak, kritikus hangvételűek; tehát történelmi múltunk eddig kibeszéletlen, fájdalmas eseményeiről beszélnek. Vagy olyanok, amelyek kendőzetlenül szólnak a minket körülvevő jelenkori magyar valóságról, és képesek arra, hogy fontos és érzékeny társadalmi jelenségeket fogalmazzanak meg a nagy nyilvánosság erőterében.

Széttöredezett a világ, nem lep meg, hogy mozaikokból áll össze a színházirodalom is. Sokszor megesik, hogy társulatok hoznak létre előadásszövegeket, és színdarab lesz belőlük aktuális társadalmi hatással. Az alapítvánnyal* az volt a célom, hogy olyan darabokat – íróikat, létrehozóikat – támogassak, amelyek jelenre ható társadalmi, történelmi folyamatokat tudnak megfogalmazni, felszínre hozni. Olykor megijeszt, hogy a rendezői fantázia, a látvány előtérbe kerül, és háttérbe szorítja a szöveget. Ez egy érzékeny egyensúly, mondom én, aki dramaturgként két oldalon állok egyszerre, a rendezőén és az íróén is. Nagyon szeretném, ha ez a díj egy jelzés is lenne arra vonatkozóan, hogy a színpadon ne vesszen el a szöveg értelmező primátusa.

Örkény István szelleme nagyon is inspirálta a díjalapítást, a döntéshozatalt. Kurátortársaim – Csizmadia Tibor, Lőkös Ildikó, Nánay István, Németh Gábor – vetették föl, hogy az ő szellemiségének mégis valamilyen módon jelen kell lennie. Ők találták ki, hogy a díjátadás napja kötődjön vagy közelítsen február 24-éhez, amikor a Tóték ősbemutatója volt – Kazimir Károly rendezésében – a Thália Színházban 1967-ben. A Tóték mondanivalójában pontosan azt képviseli, amit én rendkívül fontosnak tartok a színpadon látni: valamit elmondani erről az országról, a történelemről, a magyarok karakterológiájáról, amilyen például Tót Lajos is, aki sokáig tűri a hatalmi arroganciát, aztán hirtelen fellázad.”

A Kortárs Magyar Dráma Díjról kuratórium dönt, amelynek elnöke Radnóti Zsuzsa. A kuratórium további tagjai: Lőkös Ildikó dramaturg, Csizmadia Tibor rendező, Németh Gábor író, Nánay István színikritikus.

A díjat minden évben Örkény István drámája, a Tóték ősbemutatójának napján (ez február 24., vagy annak közelében) adják át. 2019-ben az Egy piaci nap színpadi szövegének alkotói – Mohácsi János, Mohácsi István, Závada Pál –, illetve Kelemen Kristóf a Megfigyelők című darabjáért vehették át a díjat.

 

Székely Csaba Tíz című drámáját Spiró György méltatta:

„Körülbelül egy héttel ezelőtt a neten olvastam egy hírbejegyzést Székely Csabától. A következőt írta: van egy jelenet, nem tudja eldönteni, hogy bekerüljön majd a darabba, ne kerüljön be, ha bekerül, hogyan kerüljön bele, egyáltalán minek ez az egész. Hosszan fejtegeti, és ebből bárki drámaíró magára ismerhet. Ezt szoktuk csinálni. Vacakolunk, piszmogunk, nem tudjuk eldönteni, eldöntjük, akkor visszavonjuk, hát… ezzel jár az írás. Ez a Tíz című darab, ami most díjat nyert, borzasztóan érdekes mű. Először is nagyon díjazom, hogy ez a címe, egy számjegy, ez ritkán szokott lenni, én ilyet nem mernék adni darabcímnek. Természetes ezek után, hogy akkor megnézi az ember: tíz színész kell hozzá, a mai viszonyokat figyelembe véve öt nő és öt férfi. Székely Csaba színházi szerző, színházi drámaíró, úgyhogy pontosan tudja, minél több nő van egy darabban, annál biztosabb, hogy előadják. Na most, ezek a szereplők – római számokkal sorszámozta őket, de arab számokkal is lehetne – nagyon különös, furcsa kapcsolatban vannak egymással. Ami borzasztóan érdekes, hogy nem egy szempont létezik, az íróé, még csak nem is egy főhősé, hanem tíz szempontú ez a darab. Minden főhősnek megvan a maga szempontja, a maga cselekménye, nem is egyféle, és tulajdonképpen a legkevésbé ő tudja, hogy mi történik vele a darab során. Vannak ilyen szerkezetek, mert hiszen a kísérletező drámaíróknak a forma az elsődleges, mint ahogy Székely Csabának is, és hát tudjuk Arthur Schnitzler meg Kornis Mihály óta, hogy vannak ilyen körbeérő cselekmények, sőt, ezt a filmesek is nagyon jól tudják, például akár Ioszeliani, akinek A Hold kegyeltjei című csodálatos filmje is erre épül, hogy a Hold kegyeltjei tolvajok, a történet a végére körbeér, és mindenkinek köze van mindenkihez. Székely Csaba tulajdonképpen ezt használja föl, de nem csak ezt csinálja. Általában megszoktuk, hogy ilyen bonyolultabb szerkezetben azért egy szereplő nagyjából önmagát játssza. Ő a darabon belül szétfeszíti az alak lehetőségeit, és egészen szélsőséges végletekig elvisz minden egyes szereplőt, ami nem rögtön az első vagy második megjelenésnél derül ki, hanem az ötödik, hatodik jelenésnél kezdek gyanakodni, hogy más szempontból egészen másképp néz ki ugyanaz a történet. De ezt megfejeli azzal, hogy a színészek közül néhányan még plusz szerepeket is eljátszanak. És nagyon nehéz megállapítani – nyilván ez be van kalkulálva az előadásba –, hogy az egy szélsőséges megjelenítése-e vajon a szerepnek, vagy egy másik szerep. Ezzel egy nagyon szövevényes formát hoz létre, aminek nyilvánvalóan az a célja, hogy valamit ebből az újkori tragikus létérzésből, létérzékelésből megmutasson. Valójában nem működik ebben a drámában sem más, mint az antik végzet. Csak éppen nem áll a rendelkezésünkre az a fajta mitológia, ami a görög drámaíróknak a rendelkezésükre állt, ezt külön föl kell építeni. Székely Csaba a maga részéről megteszi, amit megtehet, és a legismertebb mitológiára hivatkozik, ez a tízparancsolat, ami ma még valamennyire érvényes, legalábbis a nyugati világban. De azért óvakodik attól, hogy egyes tízparancsolatnak megfelelő jeleneteket pontosan annak a tartalomnak feleltessen meg. Körülbelül arról van szó, amit egy drámapályázaton Alföldi próbált a Nemzeti Színházban, amikor fölkért tíz írót, hogy írják meg az egyes parancsolatokat. Ketten megírták, azokat be is mutatták. Itt egy darabon belül van egy tulajdonképpen rettenetesen szövevényes és átláthatatlan világ. Lehet követni, hogyha az ember nagyon odafigyel és többször elolvassa, és nyilván a színház interpretációjában egyféle olvasat valósul meg. Ez az egész fantasztikus szövevény arra való, hogy bemutassa, a végzet hogyan működik, és mennyire, milyen súlyosan ki vagyunk neki szolgáltatva. További kísérletező kedvet kívánok Székely Csabának, mert ebből lesznek az igazi nagy művek. Mindegy, hogy a színház előadja vagy nem.”

 

Schwechtje Mihály Örökség című drámáját Máté Gábor méltatta:


Karácsony Ágnes szervező, a Rózsavölgyi
Szalon lelke

„»Amit rendkívül fontosnak tartok a színpadon: látni, valamit elmondani erről az országról, történelemről, magyarok karakterológiájáról« – nyilatkozta ugye a díj létrehozója, Radnóti Zsuzsa. Úgy vélem, hogy Schwechtje Mihály Örökség című drámája abszolút megfelel ezeknek a kritériumoknak. Elmond valamit erről az országról – bár ne ilyen lenne ez az ország, hogy ne ezt lehessen elmondani –, a történelemről, bár ne ilyen lenne a történelmünk, mint ahogy azt az Örökségből kiolvashatjuk. A magyarok karakterológiájáról az a tizenvalahány szereplő (tizenkettő plusz két hangbejátszás) beszél, méghozzá igen élvezetes párbeszédekben. Ami az előadhatóság szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható. Az örökség egy olyan esetet mesél el, ami – utánanéztem – megtörtént Magyarországon. De ha nem így lenne, el tudjuk képzelni, hogy akár meg is történhetne vagy meg is történhetett volna. A hazai autószerelőhöz kerülő tengelytöréses autó. Felszikráznak a régi családi feszültségek. Hatvan gyerek rejtélyes módon eltűnik a faluból. Mi ez, ha nem a drámai gyúanyag, amit majdhogynem elrontani sem lehet. A külföldön orvosként dolgozó fiatalember, ma már úgyis nevezhetnénk: a magyar diplomás egyik prototípusa, az ügyeskedő testvér, a gátlástalan rendőr, a falu kiskirályaként élő polgármester, a mellette dolgozó szánalmas titkárnő, az eszefogyott szereplő, Jusztina, a létminimum szintjét el sem érő közösség a faluban. Próbálom önvizsgálatra kényszeríteni magam, hogy befolyásol-e, hogy tudom, az Örökség szerzője filmes ember, sőt, ahogy értesültem, az eredeti történetről dokumentumfilmet is forgatott. Filmes gondolkodást, filmes dramaturgiát vélek felfedezni a színdarab mögött. Ahogy András, a főhős végigmegy a történeten, ahogy vált külső és belső helyszínek között, a szereplők információi, azok a közlések, melyek alapján egyre több mindenre derül fény, mintha egy kamera pásztázna végig a történeten, mintha egy folyamatosan mozgó filmfelvevő gép menne az orvossal. Akkor is játékfilm jut eszembe, miközben a darabot olvasom, hiszen a formátum is filmes. A két hang, a barátnő és a gyámügyes ugyan telefonon szól, mikor a színpadon vagyunk, de filmen bizonyára látnánk, és nem lenne érdektelen. Feltételezem, hogy ez egy film forgatókönyve, amit valamiért nem sikerült filmre vinnie, talán nem kapott pénzt a döntnököktől. És ha már megíródott, rá lehet bízni egy színdarabra. Amúgy is azt gondolom, hogyha a filmművészet nem lenne, sokkal gazdagabb volna a drámairodalom. Az a sok forgatókönyvíró ma nem filmeket, hanem színműveket írna. Itt egy szerencsés esettel állunk szemben színháziként, mert ez a szöveg darabnak mutatja magát. Zárójelben jegyzem meg, amit nyilván sokan tudnak, hogy maga az író színpadra is vitte a művét, nem sok színésszel, voltak, akik több szerepet is játszottak, tehát minden színész bőven el volt látva feladattal, nem lehettek elégedetlenek. A darab olyan, mint egy valamikori jó Schwajda György-groteszk. Ő legjobb formájában olyan abszurditásokat írt színpadra, amelyekről tudtuk, hogy nem történhetnek meg az akkori szocialista Magyarországon, mégis el tudtuk képzelni, mert minden realisztikus bennük, a szereplők, a környezet, csak a történet volt a képtelenségig kijátszva. Schwechtjénél más a helyzet, illetve idáig süllyedt a magyar valóság. Ami Schwajdánál még abszurditás volt, az Schwechtjénél már maga a valóság. Gratulálok.

 

Hajdú Szabolcs és Török Illyés Orsolya Objektiva Theodora című verbatív dokumentum-hangjátékát Tompa Andrea méltatta:


Székely Csaba 10 című darabjáért átveszi a díjat.
Fénykép: Kincses Gyula.
Forrás: a Rózsavölgyi Szalon közösségi oldala)

„Ha körülnézünk tágabb vagy szűkebb pátriárkánkban, ahogy Esterházy Péter mondta volt, azt tapasztaljuk, hogy barátaink, ismerőseink, akár családtagjaink sem keresik a nehezen járható utakat, amiken hozzáférhetnek a múlthoz, az őket, felmenőiket érintő állambiztonsági múlthoz. Ezt a hozzáférést akarni kell. Tudjuk, maguk a levéltárak nem várnak kitárt kapukkal, hogy az állampolgárok besétálhassanak. Nem a kutatókról, és nem a művészekről beszélek, hanem a polgárokról. Eddig nem volt világos számomra sem, hogy milyen közöny vagy félelem – a kettő különben jó rokona egymásnak – tartja vissza az embereket a múlt akarásától. Most ahogy fülembe szólt ez a hangjáték, sokkal világosabb. Ebben a múltban személyes találkozások várnak azokra, akik itt belépnek, tele mindenfélével. Az érdektelen kacattól a megrázó eseményekig, a fikció születésétől a nagyon konkrét valóságdarabokig, mindez a megbízhatatlanság nehezen megismerhető mocsarában. Ezer kétséggel, ezer kétellyel halad az, aki ebben az alámerülésben részt vesz. Olyasmit pillanthat meg, amit még az Ószövetség is tilt: szüleit meztelenül. Hiszen Noét nem szemlélhetik fiai meztelenül. Igaz, Noé éppen részeg volt. A múlt itt hagyta tehát ezeket – a jelzőt most elhagyom – az oldalakat számunkra. Az Objectiva Theodora című hangszínház dokumentumai – s ez mindenben a legfelkavaróbb – nemcsak a család, a leszármazottak, a kutatók számára elérhető, hanem a nyilvánosság számára is. Ami ugyan nem könnyen hozzáférhető, de mégiscsak nyilvánosság, itt van, jelen van, a mindenkié. Muszáj valamilyen módon viszonyulni hozzá, ha már valaki legyőzte a két fő démont: a közönyt és a félelmet. Ez nem pusztán egy családi levelezés, amit valaki megörököl, hanem levéltári anyag fenyegető nyilvánossággal. Rendelkezésre áll, még ha szögesdróton is kell átmászni, mert ezt a nyilvánosságot mindkét országban ma nevetségesen korlátozzák. Romániában, ahol ezek az állambiztonsági adatok készültek, valamint Magyarországon, ahol ez a hangjáték megszületett. Ha már itt van ez a rettenet, benne mindaz, amit látni sem volna szabad – akkor az alkotói gesztus szerkeszti, értelmezi, felkínálja. Az alkotók egy rendkívül szűk térből további szűk terekbe visznek bennünket, a hallgatókat: személyesből személyesbe. Miközben a kétórányi hangszínházat hallgatom, azt választom, hogy kültelki csendes utcákon sétálok, polgári életek között, fülemben szinte elviselhetetlen az emberi kétségbeesés, a megtört, a lehanyatló ember, Attila, de a bizonyosság is, a megtörhetetlen nő, Theodóra, aki úgy beszél a beszervezési kísérletről, mint amiből jól jött ki. Jól, hiszen egy autonóm nő, akit végül is nem lehet beszervezni. Theodóra nevének jelentése isteni ajándék. A hősnő ebből valamit beteljesít számomra, itt és most. Ajándék az autonómia, a lélekjelenlét ebben a fenyegető világban. A normalitás folyamatos keresése. Európában egyébként a színésznők voltak az első pénzkereső nők. Az első nők, akik autonómiára tettek szert. Szűk térből szűk térbe vezetnek tehát bennünket az alkotók, Török-Illyés Orsolya és Hajdú Szabolcs és a sok további színészhang, Zsótér Sándor, Szilágyi Tibor, Máté Gábor, Trokán Nóra, Hegedűs D. Géza, Sárosdi Lilla és még sokan mások. Hallom, amit nem volna szabad hallanom, és amit csak egy ocsmány rendszer akar tudni az emberről. A színház, a jó színház, a művészet mindig valami olyasmit tesz láthatóvá, ami láthatatlan. Amit nem volna szabad látnunk. Mint egy terápiás térben. De mindezt azért teszi, hogy ezzel a rettentő közelséggel, feltárással, ezzel a perzselő és kellemetlen pillantással valami, amit itt nehéz volna egy mondatban összefoglalni, láthatóvá váljék. Hallottam a hangját a Tilos Rádión, aztán később a saját utamon, a kültelki házak között. Hallgattam és visszahallgattam az emberi szenvedést, és valami belső bizonyosság, morális helytállás pillanata ég. Szűk terek, láthatatlan terek, ahová a hangjáték vezet, és ahol ez a hangjáték ma elérhető. Mert a kettő szimbolikusan egymásra olvasható. Ebben is. Az akkor és a most. A mű által átélhetővé vált valami alapvető emberi érték a szabadságtól kezdve a bátorságig és az igazságig. Ez nem a múlt igazsága, hanem az emberi attitűdé. És átélhettem velük és általuk azt is, hogy itt a széleken, a marginalitásban, a közösségi rádióban, a podcastként hallgatható színházban, a függetlenségben és most éppen egy független díjban, nem megfosztottság van és gyávaság, hanem autonómia és bátorság. Gratulálok a díjhoz.

 

A kerekasztal

Az est a továbbiakban egy kerekasztal-megbeszéléssel folytatódott. Ezt Seres Gerda konferanszé vezette, aki többek között Nánay István Jászai Mari-díjas újságírót és színikritikust, a Kortárs Magyar Dráma Díj egyik kurátorát, valamint a díjazottakat, Shwechtje Mihály filmrendezőt és Török-Illyés Orsolya színművészt, továbbá Székely Csaba erdélyi drámaírót kérdezte. Az egyetlen díjazott, aki nem tudott jelen lenni a kerekasztal-beszélgetésen, Hajdú Szabolcs volt.

 

Seres Gerda: Nánay Istvánhoz fordulok elsőként. Milyen volt az előző évad a kortárs magyar dráma tekintetében, mennyire volt nehéz a döntés?

Nánay István: Válasszuk szét a kettőt. A kortárs magyar gazdagabb volt, mint amiből mi válogathattunk, hiszen ez egy szűkített válogatás, társadalmilag elkötelezett, a valóságot fölvállaló magyar drámák azért nem fedik le teljesen a kortárs magyar drámát. Elolvastunk körülbelül húsz darabot, ami azt jelenti, hogy ugyanennyi került a színpadra, mert a kettő együtt jár. Csak azok a darabok futnak a versenyben, amiket be is mutatnak. Ezek nagyon különbözők voltak. Azt megállapíthatjuk, a Jurányiban és az ehhez hasonló kis terekben inkább mutatnak be ilyeneket, nagyszínpadon pedig kevésbé. A nagyobb darabokra, amiket néztünk, Zsuzsa azt mondta, hogy irodalmi alapúak, bár végül is mindegyik az. Ilyen a Rozsdatemető, ami erősen versenyben volt, és nagyon sokat beszélgettünk róla, de megemlíthetnék egy különleges előadást, a Horváth Csaba-féle Tarr Sándor-feldolgozást is. De szóba került a Kertész utcai Shaxpeare-mosó is, ami ugyan átdolgozás, de tudjuk, hogy a mai magyar drámák egyik erős vonulata az átdolgozás.

 

SG: Mennyire kellett a döntésnél szétszálazni a szöveget, illetve az abból készült előadást?

NI: Az alap mindig a szöveg, de mindig meghatározta a véleményünket, hogy ez miképp is működik a színpadon. És még egy dolgot mindenképpen hozzá kell tenni: itt nincs többségi szavazás, egyöntetű döntés van. Addig beszélgetünk, amíg meg tudjuk határozni azt, amiben közös a véleményünk.

 

SG: Így lett három díjazott idén?

NI: Igen is, meg nem is. Végül is elmondhatom, nagyon hosszas vita után úgy állapodtunk meg, hogy kettő… mert az volt a probléma, hogy maga a darab elképesztő, izgalmas és megrázó, ahogy a laudációban is hallhattuk, de hát még sincs színpadon. Akkor ez most beletartozik, vagy nem? Aztán győzött az a vélemény, hogy ez végül is rádiószínház. Ez egy olyan műfaj. Ha elfogadjuk, hogy a színház határai és a műfaji határok ily mértékben lazák, és ennyire átmeneti műfajok tömkelegével állunk szemben, akkor ezt is tekinthetjük egyfajta színháznak. És nagyon örültem, hogy végül is így döntött az ötfős csapat.

 

SG: Spiró György úgy fogalmazott a laudációjában, hogy a forma az elsődleges. Ez egyértelműen így van?

Székely Csaba: Nálam nem, vagyis én nem ebből indulok ki, hanem a tartalomhoz szoktam formát keresni, viszont a Tíz számomra is egy formabontó darab. Nem ilyeneket szoktam általában írni, és nyilván ebben nagyon szembeszökő, hogy ez a forma nem szokványos. És ha már van egy ilyen látványos forma, akkor végeredményben nem egy drámát látunk. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt drámának lehet nevezni. Van tíz történet bizonyos dialógusokkal megtűzdelve. Tehát, ha már van egy ilyen forma, akkor a befogadó számára ez lehet elsődleges, ez az első, ami szembetűnik. Én így értelmezem legalábbis ezt a kijelentést.

 

SG: Akkor induljunk egy kicsit visszábbról, a kályhától. Miért érdemes a tízparancsolatról írni, és mennyire kell vigyázni, hogy ez ne váljon parabolává vagy egyáltalán didaktikussá?

SzCs: A tízparancsolat egy olyan önmagán túlmutató valami, amiről mindig érdemes beszélni. Ez nem feltétlenül csak azt a bibliai részt jelenti, vagy a Tóra-beli részt, ha úgy tetszik, hanem mindig az aktuális erkölcsi normát. Hogy hogyan állunk most az erkölcsi parancsolatokkal, mi az, amit betartunk, mi az, amit nem, mi az, ami bűnnek számít még, mi az, ami már nem. A bűnről való gondolkodás, a bűn fogalma is folyamatosan változik, és azt gondolom, hogy erről gondolkodni mindig aktuális.

 

SG: Sebestyén Abával rendszeresen dolgoznak együtt, ugye ő rendezte a Radnóti Színházban bemutatott előadást. Mennyiben konzultálnak erről? Mert Aba mindig hangsúlyozta, hogy ehhez a különös formához ő is egy sajátos formát keresett, ezt az oratórikus színekben.

SzCs: Létezett egy ilyen együtt gondolkodás, amit én nagyon szeretek. Aba nem az a típusú rendező, akire a diktatórikus jelzőt szoktuk használni, hanem az, aki szereti integrálni mások ötleteit, véleményét abba, amit a színtéren létrehoz. Csapatmunka zajlik, és ehhez nagyon sokat hozzátesz a zeneszerző, a látványtervező és természetesen a színészek is. És hát valahol én is. Ebből lesz az előadás.

 

SG: Ténylegesen filmforgatókönyvnek készült az Örökség, azon túl, hogy volt belőle egy alig tízperces dokumentumfilm ebből a történetből?

Schwechtje Mihály: Egy kisjátékfilm volt belőle, nem dokumentumfilm.

 

SG: Igen, de tízperces rövidfilm.

SM: Igen. Volt egy gondolatom, hogy kellene erről egy film. Az elmúlt évek kudarcos pályázati próbálkozásai után arra gondoltam, csináljuk meg színészekkel egy előadás formájában, mert akkor már mindenképp létrejön valami. A darab hamarabb lett meg végeredményben, mint maga a film. De nem volt olyan rossz a rátapintás, mert azóta pályáztam vele, és elutasítottak, tehát tulajdonképpen ugyanott tartunk. Úgyhogy végül is jól jön az előadás. Jó volt az alapgondolat.

 

SG: Miként találkozott ezzel a történettel?

SM: Először magával az alaphelyzettel újságcikkekben találkoztam. Majd később élőben is találkoztam vele, és az a helyzet, hogy ez a jelenség sajnos ma is jelen van Magyarországon, főleg a szörnyű dizájner drogok miatt. A szegregátumokban voltak gyerekek, akiket eladtak azért, hogy a napi kábítószerbevitel finanszírozva legyen. Ez annyira megdöbbentett, hogy elkezdtem egy kicsit utána járni. S mikor a rövidfilm miatt elkezdtünk lejárni ezekre a helyekre, sokkal mélyebben megismertem a problémát. Beszéltem olyanokkal, akik ezt napi szinten ismerik, s akkor jutott eszembe, hogy kellene róla egy hoszszabb történetet is írni, vagy kitalálni.

 

SG: Merthogy valós történet az alapanyag, olyan, mint egy realista kistotál. Mennyire érdemes ezt elemelni, amikor színházi előadássá válik?

SM: Tényleg a magja az, ami valós, mert onnantól kezdve, hogy az orvos érkezik, ráismerünk a napjainkra, hogy orvoshiány van az országnak főleg azon a területén, ahol ez a történet játszódik. Ezeket már a magyar valóságból csatoltam hozzá. Mennyire kell elemeltnek lenni? Nem tudom, hogy mennyire volt tudatos. Elkezdtünk a színészekkel együtt dolgozni, és éreztük, mennyire kell ettől a történettől ellépni. De nem úgy mentem oda, hogy amikor leültünk dolgozni, már ki lett volna centizve, mennyire kell ellépni a valóságtól, hanem a közös gondolkodás és a próbák azok, amelyek végül meghatározták ezt. Egyszerűen az van, hogy olyan kemény a helyzet, és annyira szorítja az embernek a gyomrát, hogy az volt az érzésünk, ez így befogadhatatlan. Egyszerűen muszáj kicsit arrébb lépni, mert különben elviselhetetlen lesz.


Schwechtje Mihály filmrendező (balra) és Török-Illyés Orsolya (középen), valamint Radnóti Zsuzsa a
díjátadón. Fénykép: MTI/Máthé Zoltán. Forrás: a Krónika napilap honlapja

SG: Török-Illyés Orsolya konkrétan személyesen érintett, ugye ez a történet az édesanyjáról szól, és már sokat hallottuk, hogy háromezer oldalnyi Szekuritáté-anyagot raktak össze. Amikor ezt elolvassa az ember, akkor először a személyes vonatkozásokat hámozza ki belőle, az édesanyjáról, a családról szóló információkat. Hogyan érik meg az a döntés, hogy érdemes ezt a nyilvánosság elé tárni?

Török-Illyés Orsolya: Igen, hát ez a háromezer oldal nagyon sokrétű anyag, és nemcsak a lehallgatások, hanem a különböző jelentések, elkobzott levelek miatt is, ezért sem volt egyértelmű az, hogy milyen formában dolgozzuk fel. Vitattam ezt másokkal is, és először Dragomán Gyuri volt, aki azt mondta: ebből regényt kell írni. Vele beszélgettem először nyilvánosan erről, amikor részleteket olvastam fel belőle. A közönségben ülők reakciójából érezni lehetett, hogy ez bizony komoly érdeklődésre tart számot. Amikor egy kicsit jobban beleástam magam, pont az a jelenet – mert hirtelen jelenetként láttam magam előtt azt, ami itt elhangzott – indított rá, amikor édesanyám édesapámnak elmesélte, hogyan próbálták őt beszervezni. Ez annyira érdekes volt, hogy nincs meg a jegyzőkönyve magának a beszervezésnek, hanem csak egy elmesélés az egész. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezt össze kéne gyúrni egy történetté. Ez most egy nagyon kis időszaka ennek a húsz év alatt lehallgatott anyagtömbnek. Korábbi és későbbi időszakokból is behívtunk aztán bizonyos történéseket, de nagyjából ez volt az döntő indíttatás. És akkor ahhoz kezdtem el csatolni, és onnan kezdtem el fordítani ezeket a dialógusokat. Viszont a műhöz szerintem tökéletesen illő formát, a rádiójátékot úgy találtam meg, hogy egyszer csak rábukkantam a Cserés Miklós-pályázatra. Már korábban kerestem kutatói ösztöndíjakat, mert elég sokat foglalkoztam vele – abban az időben nem dolgoztam, és nagyon kellett a pénz, így örültem volna, ha ezzel foglalkozom, és még pénzt is keresek vele –, de ez nem jött össze. Viszont ezen a pályázaton, amikor eldöntöttük, hogy beadjuk – azon túl, hogy formailag és tartalmilag nagyon passzolt az anyaghoz, a műfaj sajátosságai révén –, rákényszerítettek arra, hogy leredukáljuk a történetet, ami nagyon jót tett neki. Mondanám, hogy ezzel így nagyobb publicitást kap a rádióműfaj is, de sajnos ez a pályázat már nem létezik. Nem tudom, hogy lesz-e helyette más.

 

SG: De azért meg lehet online hallgatni.

TIO: Abszolút, és szerintem azért sem érdemes rádiójátékot csinálni, mert most ezek a podcastok nagyon mennek, és szívesen hallgatják az emberek. Érdekes, ugye volt arról szó, hogy ez nem színház, nem színpadon szólal meg, de például Romániában, éppen most hirdették meg az UNITER-díjakat, és ott – eddig nyilván én sem figyeltem fel rá – a színházi díjak között létezik rádiószínházi díj is. Úgyhogy egy kicsit megnyugodtam.

 

SG: Még mesélj erről a személyes vonatkozásról. Ugye ez kortörténet, és a legtöbben valószínű így tekintünk rá. Benned nem merült fel – mert ez mégiscsak az édesanyád személyes története –, hogy mit és hogyan lehet ebből kiadni, hogy innentől kezdve ez inkább már dráma?

TIO: Nyilván abban a pillanatban, amikor ez az ellenállhatatlan sodrás elkapott, hogy ezzel valamit kezdeni kell, onnantól kezdve kénytelen voltam eltávolodni tőle, mert máshogy nem is tudtam volna ezzel foglalkozni. Egy kicsit ahhoz tudnám az egészet hasonlítani, mint amikor egy orvos a hozzátartozóját műti. Ahhoz, hogy azt professzionálisan végre lehessen hajtani, ahhoz ki kell tudjunk kapcsolni. Sok ilyen kis bástyát felállítottam, például a neveket megváltoztattuk, hogy ezt így végig tudjam csinálni. De a mai napig nehéz. És bár egyfajta kényszernek éreztem azt, hogy erről fontos beszélni, és ezt meg kell osztani, furcsamód mégis egyre inkább erősödik bennem a rossz érzés, amint megtapasztalom a drámánk sikerességét. Olyan, mintha az ember ezt így eladná. Amikor elkezdtem, bele se gondoltam, hogy az embereknek talán tetszeni fog, és ennek sikere lesz. Ez egy picit zavar…

 

*Az Alapítvány a kortárs magyar drámákért a 21. századi kortárs magyar irodalmi drámák, kollektívan létrehozott előadásszövegek és adaptációs alkotások elismeréséért és elismertetéséért jött létre. Díjazni lehet az elmúlt év, évad keretein belül színpadra került legjobb alkotást, alkotásokat, illetve olyanokat is, amelyek csupán nyomtatásban jelentek meg, és színpadhoz még nem jutottak.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az új színügyi bizottság a szatmári Városi Színház nevét 1945. július 10-től Népszínházra változtatta. A bizottság nyilatkozata szerint: „a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásba kívánja részesíteni a színjátszást és arra törekszik, hogy a nép nevelő intézménye legyen.” Már nem a városé volt a szatmárnémeti magyar színjátszás, mert egy ideológia fogságába kényszerítette a hatalom, amely 1990-ig nem engedett kegyetlen szorításából.

Szeretjük a hajdani események sajtónyilvánosságát valamilyen apropóhoz, leggyakrabban kerek évfordulókhoz kötni. Ez a mostani megnyilatkozásom persze nem ilyen természetű. Egyszerűen egy most már több mint 60 éve történt esemény emlékén akarok elidőzni, mert mindig is azt hittem, hogy nem csupán számomra, de talán mások számára is érdekes lehet. Évtizedek óta várom a pillanatot, azt a bizonyos „most”-ot, amelynek ürügyén akad valaki, aki a Bolyai Egyetem, pontosabban annak Egressy Gábor színjátszó csoportja Szeretlek, kedvesem szavalóestjéről megemlékezzék. Próbáltam az ötletet az ötvenedik évforduló környékén illetékeseknek „eladni”, sikertelenül. Pedig szállíthattam volna az anyagot egy államvizsga dolgozathoz. De kis utánajárással akár disszertáció is kikerekedhetett volna a témából.

Szvorák Katalin
Tóth-Páll Miklós Bánffy Miklós és Ezüstfenyő-díjas színművész, az Ady Endre Társaság elnöke és csapata tizennégy alkalommal ajándékozott meg bennünket a Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozattal. Ennek köszönhetjük, hogy Szvorák Katalin Kossuth-díjas énekes 2020. január 24-én harmadik alkalommal lépett fel Szatmárnémetiben.
Székely Csaba, Semmit sem bánok, dráma

Székely Csaba maga mondta, színdarabjai írásakor különösen érdeklik a sorstragédiák, a megtépázott, tönkrement egzisztenciák, illetve bármiféle – családi, társadalmi – hatalmi mechanizmus működése, az emberi manipuláció természetrajza. A Semmit se bánok főszereplője az egykori román titkosrendőrség ma már nyugdíjas tagja. De a mű nem az ügynökkérdést tárja fel. Elsősorban a bűn és bűnhődés, a bűn és megbánás témáit járja körül, azt, hogy a diktatúra szolgálattevőjének régi bűnei hogyan hatnak a mára, ha egyszer képes volt beengedni a sötétséget, az benne marad-e örökre.

Önéletrajzi vallomásában Barta László a következőképpen fogalmazott nekem: „a hajdani Stúdió Színpad után kutakodva, írásban megkerestem a Budapesti Országos Színháztörténet Múzeum és Intézetet, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárát azzal kapcsolatban, hogy van-e tudomásuk a hajdani Stúdió Színpadról, amely közel 25 éven át a város harmadik színházaként működött. A nemleges, kiábrándító válaszok után nekiálltam összegyűjteni a Stúdió történetét, támogatást, adatokat kérve a volt tagoktól, akiket elértem."

fesztivál

Ursula Philippi már gyermekkorában beleszeretett az orgonába, és azóta sem tud elszakadni a hangszer lenyűgöző világától, teljesen elkötelezte magát neki. A bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium orgona szakán végezte tanulmányait, számtalan díjat nyert nemzetközi és hazai versenyeken, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia professzora volt, ahol tízévi megszakítás után újraindította az orgonakurzust. Együttműködött különböző zenészekkel olyan diszkográfiai anyagok létrehozásában, mint az Organ Landscape Transylvania vagy a Máté-passió. Kezdetben orgonaműveket publikált, az utóbbi időben pedig különleges figyelmet szentel Erdély régi orgonáinak megmentésére.

Emberöltő – átlagosan harminc évet jelent, annyi időt, ami alatt egy nemzedék felcseperedik, és meghatározó tényezővé válik egy közösség életében. A magyar nyelv értelmező szótára szerint 25 és 35 év közötti időszak.

Zenei körökben kiváló, talán a legkiválóbb zongoramárka, teljes nevén Steinway & Sons, melynek gyára német eredetű. Heinrich Engelhard Steinweg 1853-ban alapította, aki egy évre rá Steinwayra változtatta nevét az Amerikai Egyesült Államokban. Tekintettel a hangszer kitűnő tulajdonságaira, a gyártás hamarosan fellendült. Sorozatban készültek a zongorák és a pianínók. Habár H. E.

márton jános

Az alábbi Saszet Géza jegyzetet abban találtam, ami a Harag György rendezte Tomcsa Sándor: Műtét című darabja alkalmából készült. Sok képpel az előadásban játszó színészekről, írások Tomcsától, és róla, Kántor Lajos cikke Harag György rendezéseiről – és Márton Jánosról egy laudáló cikk Saszet Gézától.

kocsis kitti, kájoni jános

Kájoni János igazi polihisztor volt, sokoldalú tudományos és művészeti munkássága méltán emelte őt Erdély nagyjai közé. Emlékezünk rá, mint 17. századi Ferences rendi szerzetesre, zeneszerzőre, orgonaművészre és -készítőre, botanikusra, építészre, nyomdászra és könyvkiadóra, viszont ma is időszerű munkásságáról, hagyatékáról és személyéről még mindig vajmi keveset tudunk.

Páskándi Géza

A Páskándi Géza-művek színpadi megjelenítései a börtönévek utáni időkben kezdődtek. Elsőnek a szülőföldön szólalt meg a Külső zajok c. színpadi műve, majd költeményeiből, esszéiből és más írásaiból is közönség elé kerültek. Játszottak Páskándit hivatásosak és műkedvelők, ami a szerző iránti széleskörű érdeklődésről árulkodik. A továbbiakban a színpadi, illetve pódiumi Páskándi-előadásokról szólok azok megszületésének időrendi sorrendjében. Nem lesz szó a különböző alkalmi, a különböző alkalmakra készült előadásokról, és a vendégjátékokról sem.

Rendhagyó hír „rázta meg” nemrég Székelyföld számos iskoláját és óvodáját, ugyanis Zorkóczy Zenóbia színművésznő, alias „Rosszcsont Zénó”, gondolt egy merészet, és „megszökött” otthonról, hogy néhány hónap alatt eljusson 100 olyan településre, ahol „még a madár sem jár”.

csíkszereda régizene fesztivál

„A színvonalas programok, világhírnévnek örvendő együttesek és hangszerkülönlegességek kavalkádja olyan gazdag és változatos régizenefesztivált kínál, ahol a közönség bátran belefeledkezhet a mindenkor aktuális ÖRÖM-be” – írja az idei zenei esemény kínálatáról a programfüzetben Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti vezetője. Minden esztendőben valamilyen zenei csemegével kedveskednek a szervezők e nagyszabású kulturális rendezvényen. A júliusi fesztivál nagy eseménye az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb művének, Johann Sebastian Bach két zenekarra, két kórusra és szólistákra írott Máté-passiójának a bemutatása volt, mely hatalmas sikernek örvendett nemcsak Csíkszeredában, de a bukaresti Athenaeumban és a Brassói Fekete templomban is. Évek óta a fesztivál programkínálata, lebonyolításának menete egyre művészibb és profibb színvonalat mutat a főrendezőnek, a Hargita Megyei Tanács égisze alatt működő Hargita Megyei Művelődési Központnak köszönhetően.

A Csíkszeredai Régizene Fesztiválok kezdeteiről. Boér Károly

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul az az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első, Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki elsőként, de ott volt már körülötte néhány kiválóan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették.

Mindenkiért lüktető,  sérülékeny színészlelkekről

Színész, újságíró, lelkész, tanár – van, aki megírt, van, aki kimondott szóval igyekszik valami ellen vagy valami mellett küzdeni, valamiért örülni, valami előtt tisztelegni, s bár munkájuk eszköze és gyakorlati útja különböző, legalább egy dolog közös jellemzőjük: hivatásuk minden egyes percében cipelik a nemzetük keresztjét, a nemzeti kulturális élet őrző-védői, akik átérzik és igyekeznek érteni is a különböző korokat. Nánó Csaba újságíró művészlelkek iránti érzékenysége, kérdezni tudása mindig is lenyűgözött, Egy élet nem elég című második interjúkötetében megmutatja, hogyan is cipelték azt a bizonyos keresztet neves erdélyi színészek a függöny mögött.