A bábjáték elsősorban játék. Mi az oka, hogy Nyuszi soha semmit nem ért meg? A bábos keze kíváncsi.
Szerencsés ember vagyok, időm nagy részét a játék tölti ki. Három gyermekem van, ezért közel tizennyolc éve mindig van játszótársam, s ha kifogynék a játékötletekből, van, aki segítsen. A munkám is kísérletezésről, alkotásról szól. Diákjaimmal együtt rácsodálkozni, felfedezni, kérdezni, gondolkodni, tapasztalni, érezni és játszani tulajdonképpen minden alkalommal ugyanazt jelenti: felfedezni önmagamat, a világot és kettőnk viszonyát. Amikor valaki bábozni kezd, szintén innen indul ki: közlendője van valamiről, ami róla és a világról szól. Elgondolkozott valamin, megérzett valamit, ezek újabb gondolatokat és érzéseket ébresztettek benne. Mindez egyre fontosabbá vált, beindította a fantáziáját, majd esetleg megszületett benne az igény, hogy gondolatai, érzései nyilvánossá váljanak.
A bábművészet művészet, a bábjáték játék. Legfontosabb hatása pedig, mint bármilyen játéknak, az öröm.
Nem hiszem, hogy egy bábos élménynek, elsősorban nevelőnek, fejlesztő hatásúnak kell lennie. Márpedig manapság ekként gondolunk a bábszínházra, mivel azt elsősorban gyermekműfajként tartjuk számon. Ebből a szempontból is legjobb esetben csak egy történetet akarunk átadni a szó legáltalánosabb és legsemlegesebb formájában. A bábjáték ugyan nevel és mesél is, de összességében ennél lényegesen több. Kár lenne lecsupaszított, didaktikus célokra használni. Kár lenne általánosságokat megfogalmazni, semlegesnek maradni egy történettel szemben. A bábművészet művészet, a bábjáték játék. Legfontosabb hatása pedig, mint bármilyen játéknak, az öröm. Ez mindkét oldalon érvényes: a játszó és néző szempontjából is. A bábos bármivel eljátszhat: helyzetekkel, gondolatokkal, érzésekkel, hangokkal és szavakkal, színekkel és formákkal, tárgyakkal és nyersanyagokkal, idővel és térrel, ritmussal és energiával. Nem magyaráz, nem fogalmaz túl, elemeli a nézőt a reális világtól. Az animáció nem kizárólag az értelmet célozza meg, a mondanivalója észrevétlenül, tömörített, stilizált, metaforikus, allegorikus formában kerül át a nézőhöz. A bábos nyelv szókincse tartalmazza a zene és a képzőművészet sajátos nyelvét is, sok szempontból emlékeztet a költészetre, ha a kifejezés formájára, eszközeire gondolunk.
A bábjáték lételeme a játék, a bábosé a bizalom és a hit. A bábos feltétlenül bízik és hisz abban, amit éppen életrekelt, addig játszik vele, ameddig az megelevenedik, életre kel.
Lássak a kezemmel!
A három-négyhónapos kisgyermek már szabályosan mozgatja ujjait és a kezét. A féléves már hangokat ad hozzá, nézi, figyeli, játszik. A nagyobb gyermek mindennel játszik, a bonyolult játékszerektől a földön talált fadarabig (Kínában, a bábozás egyik őshazájában a bábost úgy nevezik: az ember, aki megeleveníti a fát). A játszó gyermek világot teremt, amelyben idővel, térrel, a játék szabadságával és komolyságával bánik. Kis Ottó írja a játékról:
„A játékban az az igazságos,
hogy bármi lehetek.
Ha akarom orvos,
ha akarom, beteg,
ha akarom kalauz.
A játékban csak az
nem igazságos, ha
Márió is éppen az akar lenni,
ami én. Olyankor
mindig folyó leszek,
kilépek a medremből,
és mindenkit elöntök:
az orvost, a beteget
és még a kalauzt is.
Csak pont Máriót
nem tudom elönteni,
mert ő akkor mindig hajó lesz.
És ez az, ami a játékban,
nagyon nem igazságos.”
(Kiss Ottó: A játékban az az igazságos,
Friss tinta!, Pagony, Bp. 2008)
Lányom első mondatai között szerepelt: Lássak a kezemmel! Izgatott kérés volt, amelyet mindig ugyanazzal a türelmetlen kérő gesztussal erősített meg: jobb karját az őt érdeklő tárgy, élőlény felé nyújtotta, és többször is a felfele irányított tenyerébe zárta ujjait. Ez akkor történt, amikor valamit meglátott, ami felkeltette az érdeklődését, és jobban meg akarta ismerni. Nem elégedett meg azzal, amit a szemével látott, ő mindenével, teljes egészében „látni”, azaz érinteni, tapintani, érezni is akarta.
A bábos bármivel eljátszhat: helyzetekkel, gondolatokkal, érzésekkel, hangokkal, szavakkal, színekkel, formákkal, tárgyakkal, nyersanyagokkal, idővel, térrel, ritmussal és energiával.
A kisgyermekek tanulási, tapasztalási élményeinek lényeges része a tapintás. A csecsemők minden újdonságot, amelyet megfognak, előbb megnézik, megtapogatják, majd „megkóstolják”, hogy minél több információt szerezzenek róla. Idősebb korunkban aztán főleg a szemünkre alapozzuk a világ megismerését, egyre kevésbé fontos a többi érzékszerv által megszerezhető információ. Már csak praktikus okokból ízlelünk, fogunk, tapintunk meg bármit. Kevesebb hely és idő jut a rácsodálkozásokra, a finom részletek felfedezésére, de az igényünk is alábbhagy. Egyre többet tudunk, emiatt egyre felületesebbé válik az érzékelés.
A Százholdas Pagonyban Nyusziról beszélget Malacka és Micimackó:
„– Nyuszi csöppet sem buta – mondta Micimackó elmélyedve.
Úgy van. Okos – vélte Malacka. – Esze az van neki.
Mire hosszú hallgatás következett.
Úgy vélem – mondta Micimackó –, ez az oka annak, hogy soha semmit meg nem ért.”
Ahhoz, hogy megértsük a tárgyat, amelyet életre szeretnénk kelteni, legegyszerűbb, ha előbb elfelejtjük azt, amit már tudunk róla. Kezdjük az ismerkedést a nulláról: érintsük meg, mozdítsuk meg, és hagyjuk, hogy a bennünk keltett érzés vezessen: hogy szabad képzettársítások induljanak el, és így elevenedjen meg kezeink között az anyag. A hőmérséklete, felületének milyensége: puhasága, rugalmassága vagy rugalmatlansága, a tárgy fizikai tulajdonságai mind emberi tulajdonságokat idézhetnek bennünk, melyek a tárgy személyiségjegyeivé válhatnak. Ha már megismerkedtünk a tárggyal, kezdjük el lélegeztetni, majd mozgatni. Ha már lélegzik és változik, akkor tulajdonképpen már él. A mozgást ismételjük addig, amíg a tárgy kifárad, megváltozik a légzése, zilál, liheg, aztán csendesedjen el, pihenjen, és a légzése nyugodjon meg. Sóhajtson, köhögjön, tüsszentsen, ásítson, tartsa vissza a levegőt, majd eressze ki hirtelen. Ha már eléggé ismerjük a tárgyunkat, ismertessük meg a környezetével. A tárgyunkon nyissunk kapukat, amelyen keresztül felveszi a kapcsolatot a világgal: lásson, halljon, tapintson, szagoljon. Gondolkodjon ő a saját logikája szerint, és érezzen szíve szerint.
Bábosként uraljuk a bábunkat és figyeljük folyamatosan, de ne uralkodjunk felette, hanem hagyjuk, hogy ötleteket adjon, vezessen. Ha egy habverő a bábunk, ne tudjuk, hogy rugózik, hanem mozdítsuk meg, és próbáljuk ki, mi történik. Miközben szökött egyet, ezzel meg tudott lepni, sőt sugallta a következő mozdulatot, érzést, már meg is született a bábu és a bábos.
A kíváncsi kéz
A megszerzett tudás automatikus használata, az előítéletek, az információözönlés, az időhiány és a megszokások mind-mind sablonosabbá, jelentéktelenebbé, hétköznapibbá teszik a tapintás szerepét. Pedig, személyes kapcsolataink is lényegesebben gazdagodnak, ha jobban figyelünk a tapintásunk által szerzett információkra. Lehet az egy tökéletesen simára lecsiszolt felület, amely meglep kidolgozottságával, hűvös, szigorú simaságával, vagy egy futóakác magjait rejtő hüvely meleg, barátságos bársonyossága. De nem csak kellemes reakciókat keltő tudatos tapintásélményekre gondolok. Lehetnek véletlenek vagy kellemetlenek is. Tudjuk, hogy a jég hideg és kemény, mégis páréves szünet után, amikor elhasalunk korcsolyázás közben, meglepődünk, és újrafogalmazódik számunkra a kemény és a hideg fogalma. Vagy húzzuk végig a kezünket a reszelő felületén. Tudtuk, hogy kellemetlen és érdes, mégis meglep, ha érezzük is.
A tapintás az egyik útja a helyzetek mélyebb, igazabb megélésének, az egymásra való intenzívebb figyelésnek. Ha időt szánunk rá meglepődni, megélni a keltett érzést, és hagyni, hogy élménnyé, tudássá, érzelmi gazdagsággá alakuljon, rengeteget nyerünk. Az Amélie csodálatos élete című filmben a címszereplő kedvenc játékai közé tartozott, hogy besüllyesztette kezeit a magokkal és szárazpaszullyal teli zsákokba. Első reakciónk a derű, de pár másodperc múlva mindannyian magunkra ismerünk, majd megszületik bennünk a vágy, hogy mi is megtegyük, és a tapintáson keresztül szabadítsuk fel gyermeki énünket.
... a felnőtt is, ha mélyebb kapcsolatra vágyik, ha feltöltődni kíván, akkor ösztönösen hívja segítségül a gesztusnyelvet és a tapintást.
Hányszor figyelmezteti a felnőttvilág a gyermekeket: ne matasd, ne piszkáld, ne lapogasd, ne gyúrd. Pedig milyen sokat jelent valamit addig matatni, amíg az adott anyagnak minden üzenetét megértjük! Addig piszkálni, ameddig a kellő változás bekövetkezik, addig lapogatni, amíg teljes megelégedést kelt, s gyúrni nem csak addig, amíg feltétlenül szükséges, hanem annál tovább is, amikor már nem valamilyen jól meghatározható célt szolgál ez a folyamat, hanem kizárólag a tapintás aktusán, vagy a változáson van a hangsúly. Mert a felnőtt is, ha mélyebb kapcsolatra vágyik, ha feltöltődni kíván, akkor ösztönösen hívja segítségül a gesztusnyelvet és a tapintást. Teste és ösztönei sokszor üzenik, hogy „lásson a kezével” is. A kérdés az, hogy meg is hallja-e ezt a belső sugallatot, vagy ha igen: komolyan veszi-e? Ha igen, akkor tulajdonképpen önmagát veszi komolyan és a világot, amelyben létezik. A legkomolyabban és legtisztább formában. Úgy, mint egy gyermek.
(A képek Rácz Endre felvételei, színészek: Udvari-Kardos Tímea és Ferencz Nándor)
