Díszlet, bábu kidobott ablakkeretekből, műanyaghulladékból
Méhecskék személyisége, a Bicikli csillagkép és Mindenke utazása
Jó, ha van egy medvéd…
Az ötlet az utcán hever, adott esetben akár szó szerint, és remek dolgok születhetnek ezekből. Néhány évvel ezelőtt hőszigetelő nyílászárókra kezdték cserélni a hagyományos fakeretes ablakokat. Kolozsvár utcáin járva ablakkeretekből álló „installációkat” láthattunk kukák mellett, kertekben, játszóterek mászókái között, vagy csak úgy, a lehető legnagyobb természetességgel a járda közepén. Ezek az ablakkeretek már nem kellettek senkinek, pedig valamikor igencsak megbecsült és kedvelt, igényesen és szakértelemmel létrehozott darabok voltak. Hajdani eleganciájuk számkivetett helyzetükben is szembeszökő volt. Néha egy ilyen elárvult „hajléktalan” csoportban volt egy-egy egészen különleges egyéniség is. Így találtam rá egyszer egy pici négyzet alakú ablakra, amelyet nem tudtam otthagyni, és hazavittem. Másnap kezembe került a következő szöveg: „Az ablak az a régi játék, amivel éppúgy viszonylagossá tehető a kint, éppúgy, mint a bent (...) Gyermekek találták ki, hogy kikukucskálhassanak rajta. Lássák úgy a világot, mint akik kinn vannak, ők, akik benn vannak. Felséges. Benn is vagyok, kinn is vagyok, mégis biztonságban vagyok. Ám mindig akad, akinek a kipillantás lehetőségéről az jut eszébe, hogy azon át be is pillanthatnak, akik kinn maradtak: hiába zárta be az ajtót maga után, az ablakon át benézhetnek kintről. Ez persze a legjobb az ablak ötletében annak, aki elfogulatlan. Jó, ha az ember benn van – de kiláthat. És van kinn is – ahonnan benézhet. Nem is tudni, jaj de jó, nem bent vagyok-e kint, vagyis kinn nem vagyok-e legeslegbelül?”
Kornis Mihály kérdésére válaszolgatott a Kukucs! című bábelőadás. Az elhangzó szövegek az akkoriban még ropogós Friss tinta című gyermekvers-kötetből származtak, az előadás zenei kíséretét játékhangszerekre találtuk ki. Két ember nagyságú bábu, egy kislány és egy kisfiú szerepelt benne, és sok-sok életre keltett gyermekjátékszer. Minden jelenetben egy-egy különleges ablak jelent meg, hol egy katicabogaras, hol meg egy öreg parasztházé, mely babaházat rejtett, de volt ezüstkeretes kék köddel belepett picurka álomablak is, meg ablak-homokóra, és ablakból volt a vonatállomás is.
A műanyag csomagolóanyagokból összegyűlt szemétkupacok látványa mindig kétségbe ejtett, hiszen az irdatlanul nagy felelőtlenségünkre figyelmeztetett lépten-nyomon. Erről a problémá(m)ról szerettem volna úgy beszélni, hogy ne legyen didaktikus vagy elcsépelt. Mértéket tartani úgy, hogy mégis figyelemkeltő legyen, megmaradni amennyire csak lehet a középúton úgy, hogy mégis egy álláspontot képviselni, elfogulatlanul szólni arról a műanyagról, amely sokszor a legnagyobb segítségünk, lenyűgöz sokféleségével, praktikusságával, hangjával, fényével, átváltozó képességével, sokoldalúságával – nem könnyű feladat. Az újrahasznosítást újrafogalmaztuk diákjaimmal, és műanyag szemétből megszülettek gyönyörű bábjaink, majd a díszlet is. A Puppet Plastic Passion című előadásban a bábok „nagy” zenéktől keltek életre, és az életet legalább két bábostól kapták. A rideg, érzéketlen műanyagvilágot Mozart, Csajkovszkij, Wagner muzsikája tette szenvedélyessé. A legjobb megoldásnak az ígérkezett, hogy szólaltassuk meg őt magát, a Műanyagot. A Műanyag monológja „mű hangon”, felvételről bejátszott személyes vallomása végigkísérte az előadás jeleneteit, majd így végződött: „Szia! Ugye jó játszani? Velem lehet is. Olyan alakot veszek fel, amilyet csak akarsz! A végtelenségig változtatható a színem, a formám, a méretem. Hatalmas segítség vagyok. Amíg vigyázol rám. És nem szórsz el szanaszét. Mert én ott maradok, ahová dobnak, ahová visz a szél, a víz... Ezer év múlva is szemét leszek és nem a szappanbuborék, nem a sárga gumikacsa. Vigyázz rám. Hadd maradjak mindennapi barátod, a műanyag.”
To bee or not to bee
Született előadás egy ártatlannak induló mézvásárlásból is. Egy méhész boltba megtetszettek a különleges formájú méhész eszközök. A vad sárga munkavédelmi ruha a fekete színházban használt fekete, csuklyás „láthatatlanná tévő” alapruhát juttatta eszembe. Ez volt a kezdőötlet egy újabb groteszk humorú bábelőadáshoz, a To bee or not to bee-hez. Az ötletes, jó humorérzékű, gyakorlottan bábozó csapattal dolgozhattam, akikkel különleges mozgatási technikájú bábokat kelthettünk életre (a bábu feje a színész feje volt, mely aránytalanul nagy volt az apró bábtesthez képest). Először is el kellett döntenünk, ha méhecskékről fog szólni az előadás mi az, ami számunkra fontos ebből a témakörből. Végiggondoltuk, mennyit tudunk a méhekről, és kiderült igazán keveset: hogy szúrnak, mézet gyűjtenek, fekete-sárga csíkosak. De amikor utánanéztünk és megtudtuk, hogy van személyiségük, hogy legfeljebb 45 napot élnek és ez idő alatt átlagban 88 515 kilométert repülve mindössze egyetlen kiskanálnyi mézet tudnak gyűjteni, hogy felismerik az emberi arcot és jártasak a térmértanban, hogy egyetlen nap alatt több mint ezer virágot látogatnak meg, és hogy nélkülük sok növény kipusztulna, akkor világossá vált, hogy ezeket az információkat meg kellene osztanunk a nézőkkel. Az előadás jelenetei valójában helyzetgyakorlatokból tevődnek össze, melyeknek különlegessége nem abban áll, hogy maga a helyzet rendkívüli, hanem ellenkezőleg: hétköznapi helyzetekben próbáljunk meg méhecskéül gondolkodni, érezni és cselekedni, elképzelni az arcukat, a tekintetünket, a beszédüket. Így válik szokatlanná, érdekessé, ha egy hétköznapon, mondjuk szerdán, munkába érkeznek és dolgoznak, vagy szabadnapjukon kevernek egy koktélt maguknak, ha edzenek, udvarolnak, ha festményeket festenek. Ha pedig megjelennek a közelükben a nagy csuklyás sárga alakok, akkor ez mit jelent az ő szemszögükből. Mindenképp konfliktushelyzet, és megszületőben van a tragédia, de ebben az esetben inkább a „tragedy”-t választottuk úgy, ahogy a Bee Gees énekli. Ez volt az a pillanat, amikor a kialakult forgatókönyvhöz társult a diszkó zene világa, amelyben a méhecskék apró hétköznapjai, küzdelmei, sikerei, boldog és szomorú pillanatai elevenedtek meg a bábszínpadon, megszerettetve ezeket a bohócarcú eleven, táncoslábú kis figurákat, akik a végén névjegykártyáikat is felajánlották a nézőknek, melyeken az imént említett tulajdonságok némelyike volt olvasható. Abban bíztunk, ha ez az egy mondat felhívta a figyelmet a méhecskékre (akiket reményeink szerint az előadás után megkedveltek) és tovább érdeklődnek, klikkelnek, olvasnak róluk, akkor szembesülnek azzal (az előadásban konkrétan ki nem mondott) ténnyel, hogy nagy veszély van: a méhecskék kipusztuló félben vannak.
A Biciklizős előadás azért születhetett meg, mert az éppen sorra kerülő évfolyam tagjai közt sok volt a jól énekelő, hangszeren is játszó fiatal. A Gryllus dalokat leginkább bábokkal illusztráltuk, de az „igazi” bicikliről származó két főhős, Pumpa és Duda megelőlegezte azt a csodát, amivel az előadás zárult: életre kelt a bicikli, elrepült, felemelkedett és örökre felkerült az égboltra a bicikli csillagkép is.
Előfordult olyan is, amikor egyszemélyes előadást kellett megálmodni egy mozgásművészetben igencsak jártas színésszel, aki ezzel az előadással a bábozás, a gyermekközönség felé szeretett volna nyitni. Így jött létre egy bábos mozgáselőadás, melyben a mozdulatok, tekintetek és az arcjáték mellett feleslegessé vált a beszéd. Színésznő-Mindenke varázsdobozába bebújva aprócska bábu-Mindenkévé változott, majd útitársával, Sárkánykával útra keltek. Az utazás megállói csodálatos helyszínek voltak, melyek mind a csodadobozban rejtőzködtek: óriásvirágos mező, tengerpart, cirkusz, jégpálya, álomvilág. A kezdetekben az utazó-Mindenkét sok-sok csomaggal képzeltük el, mindegyik egy-egy más világot rejtő doboz lett volna. Aztán addig egyszerűsödött a gondolatmenet és a tárgyhasználat, hogy kialakítottunk egy több funkciójú dobozt, amelynek minden oldala egy-egy kapu volt egy újabb világ felé. A történetet felvételről kísérő énekes hangja pedig a mély basszustól a szopránig több mint öt oktávban szólalt meg. Olyan gazdagon, akárcsak Mindenke ládája.
Mackók minden mennyiségben
Vannak olyan ötletek is, amelyet többször is elővettem, és a jövőben is bármikor szívesen foglalkoznék vele egy-egy újabb előadásban. Szeretem a plüssmackókat, számomra nagyon kedvesek és fontosak. Eddig három előadásban is főszerephez jutottak.
Az első mackós előadás a Mackók minden mennyiségben című volt. Azzal kezdődött a munka, hogy összecsődítettünk legalább 40 különböző méretű, színű, fajtájú macit. Picit módosítottunk rajtuk, javítottunk a tekintetükön, majd ha túlságosan ki voltak tömve és merevek voltak, akkor meglazítottuk a végtagok illesztését. Az egyik fehér plüssmackó lábait aránytalanul hosszúnak találtam, nem tudtam elfogadni, hogy ez így használható, nem illett be az én „mackó képembe”. Szerencsére mielőtt megrövidítettem volna a lábait, egy ártatlan megjegyzés tovább lendítette megfeneklett gondolatmenetem: „ennek a mackónak olyan lábai vannak, mint egy balerinának”. Akkor fedeztem fel, hogy igen, ez egy szokatlan mackó, egy balerina, nem megrövidíteni kell, hanem még egy balettcipővel meghosszabbítani a lábait, tüllszoknyát adni rá, finoman kézbe venni, és apró balettlépéseket, kecses karmozdulatokat kicsalni belőle. Így született meg az egyik legszebb mackóbábos jelenet.
Néha valóban csak azon múlik egy sikeres megközelítés, hogy ne utasítsunk el valamit, ami szokatlan, hanem próbáljuk elfogadni, megfigyelni és azt látni benne, ami van, ne azt várjuk el tőle, amit tudunk róla. Néhány macit felöltöztettünk egyszerű papír jelmezekbe, papír kellékeket ragasztottunk rájuk, majd három bőröndbe bepakoltuk az egész előadást. A. A. Milne, Tandori Dezső, Borbély Szilárd, Müller Péter Sziámi, Tóth Krisztina és Tamkó Sirató Károly verseire találkozhattunk egy régi-régi medvével, rádöbbenhettünk, hogy mennyire jó, ha van egy medvéd. Megismertük a londoni mackókat, a törpe macikat és a más macikat. Bőrönd Ödön is medvebőrbe bújva várta, hogy begörögjön a bőröndből átalakuló busz.
Az előadás zenéje apró zenedobozok finom hangjából állt össze, ismert dalfoszlányok, amelyek emlékeket ébresztettek a nézőkben, akik saját mackóikkal érkeztek az előadásra, majd az előadás végén a néző mackók együtt teázhattak a színész mackókkal.
A második mackós előadás szabadtéri mackókaland volt, címe: 4 méter maci. Abból az egyszerű számtani műveletből eredt az ötlet, hogy egy 1 méter 95 centi magas és egy 2 méter 5 centi magas bábos együtt 4 méter. Ha pedig csomagjaikkal, mackóikkal együtt egy aprócska gyermeksátorból bújik ki a két égimeszelő, már az majdnem képtelenség, hogy fértek be, ezért ezek után már semmin sem csodálkozunk. Csak azon ámulunk, hogy két ekkora férfiember hogyan tud annyi hittel, olyan finoman és érzékenyen bábozni plüssmacikkal, hogy elfeledkezünk négyméternyi fizikai testükről, és kizárólag a mackóikra figyelünk.
A Kis mackók nagy kalandja a harmadik mackós előadás volt. A mackók a világ különböző pontjára vezetnek el két utazót. A macik Görögországban szirtakit táncolnak, miközben a szólista görög mackótragédia monológot ad elő, Indiában sokkarú mackóistennő táncol. Oroszországban szerre bomlanak ki a matrjoska mackók, a legkisebb matrjoska egy űrkapszula, amelyből egy icipici úrhajós mackó lép ki, aki kitűzi az orosz zászlót a Holdra. Finnországban egy nagyobb, egy közepes méretű és egy kicsi fehér mackóból hóember épül, Pedro, a mexikói medve aprócska szamarán Marián szamaragol, Rómeómackó és Júliamackó szerelmet vallanak az itáliai jelenetben. Az előadás kezdetén az égből érkező mackó-gitár a helyszínváltásokkal átalakul, minden ország sajátos pengetős hangszerévé (sitar, ukulele, mandolin, balalajka, líra, kantele stb.), de minden más kellék, kosztüm is átalakul, megelevenedik: a sapkákból Nap és Hold lesz, a kabátok belseje zöld füves rét vagy jégmező, a kék selyemsál hullámzása lágyan ringatja a nyugisan derűs hawaii mackót.
Az idei év újdonsága, hogy amatőr bábelőadást játszottak gyermekeknek a leendő pedagógusok. Ez is egy kezdet, valami jónak a kezdete, hiszen ha a bábu gyakrabban és egyre különbözőbb helyeken és helyzetekben van jelen köztünk, akkor egy nagyon egyszerű dolog következik be: boldogabbá teszi az életünket.
