Az univerzum tágul, vele együtt pedig a modern ember látóköre is. De a teljes igazság az, hogy az univerzum gyorsulva tágul – ugyanígy vágtatnak el mellettünk zajos mindennapjaink. A múlt kor gyógynoka talán így diagnosztizálná civilizációs betegségünket: „a páciens, ki mindenről tud, mégis alig tesz”. Forog a világ körülöttünk, és néha belefáradunk. De mintha ebben a világban nem lenne hely a megnyugvásra. Ilyenkor legszívesebben kiszakadnánk a – digitális lábakon – rohanó mából, s visszanyúlnánk őseink csendes jelenébe. Kevesebb információ, kevesebb inger. Mélyebb összhang. Hosszabban elnyújtott, megfontoltabb szavak. Nagyobb szünet két lélegzetvétel közt. Több égre hímzett tekintet. Az a leírhatatlan érzés, amint az ember együttrezdül a környezetével. A cseperedő süldővel és a virágzó burgonyával. Tagadhatatlanul „összezártabb” világ, mégis sokkalta élethűbb. Valóságosabb.
Zsuzsanna
A ma embere leemel egy kiló húst és egy szatyor krumplit a polcról, majd beül az autójába, és hazamegy. Mi sem természetesebb a számára. Csupán kellékek az életben maradáshoz. Nem táplálja, nem gondozza, nem ápolja őket. Nem látja őket felnőni. Mit sem tud róluk. És bár szomorú bevallani, de talán valahol ez rendjén van. Mert a világ megváltozott, iszonyúan felgyorsult. Egy információs tornádó kellős közepén forgolódunk. Képtelenség elvárni azt, hogy a 21. században szocializálódott, az internethez, az okostelefonokhoz, a leomlasztott határokhoz és a repülőgépekhez hozzászokott ember ősei életét élje.
Ma nagyon sok tekintetben könnyebb az életünk. Tágabb perspektívából szemlélhetjük a világot. Tennivalóink nagy részét gépek végzik el helyettünk. Szinte már-már „földöntúli” dolgokra vagyunk képesek. Mégis: néha belefáradunk ebbe az áldott zavarba. Ilyenkor visszavágyunk a mesebeli világba, de ne legyenek illúzióink: a technikai vívmányokkal szervesen átszőtt életről többségünk semmi pénzért nem mondana le. De talán nem is kell megtennünk: az ember ugyanis a mai világban is megtalálhatja a maga meséjét. Nekem is sikerült megtalálnom Mérán, a világzenei fesztiválon.
Mérát a magasodó kalotaszegi dombok fogják közre. Beérünk a faluba, majd elsétálunk a Mérai Hagyományőrző Egyesület tulajdonában álló Szarka-telekig, és egy „Isten hozott!” üzenet fogad minket a gyönyörű kézimunkával ellátott, impozáns méretű, faragott kalotaszegi kapunál. Nem mindennapi fesztiválhelyszín! Belépünk, majd beleszagolunk a népzenével átitatott levegőbe. A csupazöld udvaron az óriási diófa, a rendbetett csűr és a tájház, az udvar mellett csordogáló patak, a porta végén elterülő óriási gyümölcsös. És az érdeklődő tömeg: ki népviseletben, ki egyszerű, utcai ruhában. Az elmúlt évezred zenéiből hallgatnak együtt egy csokorra valót. Van, aki táncol, van, aki énekel, van, aki emlékeket készít telefonjával. Mindnyájan mosolyognak. Visszaidéz nekünk ez a „díszlet” valamit abból a világból, melyet már rég elfeledtünk. Ugyanakkor megtart minket abban a mában, melyről le nem mondanánk. A rendezett falusi portába befészkeli magát az „ezeréves” zene egy 21. századi fesztiválon. Azt hiszem, ideális párosítás.
A Mérai Világzenei Fesztivált először rendezték meg idén a cifra-kalotaszegi településen július utolsó hétvégéjén. „A fesztiválon olyan fellépők zenélnek majd, akik a világ bármelyik pontján megállnák a helyüket” – ígérte a rendezvény előtt a két főszervező, Bethlendi András és Varga Zoltán László. Azt hiszem, betartották a szavukat. Fontos cél volt a faluturizmus fellendítése, valamint a nemzetközi figyelem felkeltése a kalotaszegi népi kultúrára. Elégedettek lehetnek, elégedettek lehetünk. Mintegy 2500-an voltak kíváncsiak a faragott kapuk mögötti világzenei fesztiválra, az idelátogatók jelentős része pedig külföldről érkezett. Közel kétszázan a faluban igényeltek szállást, így sokan a kalotaszegi népi motívumokkal tarkított tisztaszobákat is megcsodálhatták, és a helyiek életébe is betekintést nyerhettek.
A csütörtöki bemelegítő koncerttel indított, majd a pénteki kalotaszegi népzenész-találkozóval folytatott fesztivál a hétvégén csúcsosodott ki. És bár a szervezők idén a magyar népzenére fókuszáltak, a zenei paletta így is magáért beszélt: a Szarka-teleken felállított csűrszínpadon többek között a Góbé zenekar, Csík János és az Esszencia zenekar, a Tárkány művek, Nikola Parov, Herczku Ágnes, Tcha Limberger, a Buda Folk Band, a Nadara, valamint a Palatka is fellépett.
De nem csak a világzenéről szólt ez az emlékezetes mérai hétvége. Az Ördögtérgye Egyesület jóvoltából nem unatkoztak a gyermekek sem, akiket a csűrfiában vártak izgalmas programok: nemezelés, körmönfonás, gyöngyfűzés, arcfestés és rajzolás. De volt fotókiállítás és bábszínház is, majd megjött Pufi, akinek a pantomimjátéka még több vidám percet okozott a gyerkőcöknek.
A tájházban dr. Tötszegi Tekla, a kalotaszegi népviselet avatott szakértője mutatta be a mérai népviseletet, az Igen tessék! ereszben pedig izgalmas kerekasztal-beszélgetéseknek lehettünk szem- és fültanúi: Társadalmi befogadás: a Diakónia Keresztyény Alapítvány programjai, Szórványközpontokkal a magyar gyerekekért, de a népi motívumok újragondolása és a Páva-jelenség is terítékre került.
Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze olyan tréfás, pajzán és szókimondó történeteket mesélt el, amelyek a népi hagyományban fellelhető férfi-női kapcsolat határait feszegetik. A csűrstúdióban pedig levetítették az Életek éneke, a Kalotaszeg nagyasszonya, a Mundruc, illetve a Kalotaszegi madonna című filmeket. A képzőművészet iránt érdeklődők megcsodálhatták Dennis Galloway fotográfiáit, illetve Henics Tamás kalotaszegi, mezőségi, illetve a táncházmozgalomból ismert zenészek és táncosok portéiból készített válogatását. A patakon túli gyümölcsösben pedig a hangulatos Jámbor-zóna várta a lazítani és pihenni vágyókat. A pihenőzónát a fesztivál kabalaállatáról, Jámbor bivalyról nevezték el.
Sok izgalmas program gazdagította a fesztivált, de azt hiszem, hogy mégiscsak illene a rendezvény „lelkére” fókuszálnom, azaz a zenére. Azt nem tudom megmondani, hogy a zenei produkciók közül melyik volt a legszínvonalasabb – bevallom, botfülű vagyok. Jobban belegondolva, még csak azt sem tudom biztosan, hogy melyiket élveztem a leginkább – mert ráadásul még bosszantóan szkeptikus is vagyok. A fellépők közül kiket ismert meg már a nagyvilág, s kik azok, akik még szárnyaikat bontogatják? – a világzenei kultúrám hagy kívánnivalót maga után. Nagyon sok kérdésre nem tudom a választ. Azt viszont minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy alkalmam volt elbeszélgetni a fesztivál egyik legérdekesebb vendégével.
Tcha Limberger egészen Brüsszelből utazott el Méráig azért, hogy megmutasson egy szeletet magából és abból a lüktető világból, melyről sokan csak álmodhatnak két szürke sóhajtás között. Aki figyelte játékát a színpadon, az könnyedséget és szépséget látott. Miképp varázsolhatja a színpadra ilyen elemi természetességgel és játszi könnyedséggel a magyar mellett a cigány, a bolgár és a görög muzsikát? Hogyan ismerhet valaki ennyi nyelvet és hangszert? Miképp lehet valaki ennyire életvidám és széles látókörű, miközben szeme világát születésekor elvesztette? Vagy csak így kapta meg igazán. Limberger színek helyett hangokat lát, de azokat annyira letisztultan, hogy az ő világa legalább annyira részletgazdag, mint a miénk. Flamand édesanya, szintó édesapa, brüsszeli gyermekkor. És ő magyarul, illetve románul szól a mérai közönséghez, miközben más népek zenéit játssza nekünk – s eközben magát „tiszteletbeli magyarnak” tartja. Méltó meghívott egy világzenei fesztiválra.
Több hangszeren játszik-e, mint ahány nyelven beszél? Több nyelven beszél-e, mint ahány hangszeren játszik? A tyúk és a tojás esete. Vitathatatlanul zseni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy elbeszélgethettem vele egy röpke időre.
Balla Sándor: Ha jól tudom, elég messziről jöttek ide, Kalotaszegre…
Tcha Limberger: Hát igen, Belgiumból. Brüsszelben születtem, jelenleg pedig Brugge-ben/Bruges-ben (előbbi holland, utóbbi francia írásmódja a városnak – szerk. megj.) lakom. Benjamin, a fellépőtársam most is Brüsszelben él.
BS: Belgiumban született, és mégis magyarul beszélünk egymással – sőt, hallottam, amint a csűr mellett románul is váltott néhány szót. Ezek szerint ön erdélyi származású?
TL: Nem vagyok az. Édesanyám flamand, édesapám szintó. A szintók olyan cigányok, akik már évszázadok óta Nyugat-Európában élnek, és kicsit olyan tájszólásban beszélnek, mint a francia vagy a német ajkúak. Ahogyan az erdélyi cigányok gyakran a román vagy a magyar nyelvekből kölcsönöznek szavakat, úgy mi a németből és a franciából. A „szintó jelenséget” itt nem annyira ismerik, mert nehéz is értelmezni. Ha itt megkérdezik, hogy roma vagyok-e, akkor azt kell mondanom, hogy nem. De cigány, az vagyok!
BS: Akkor miképp került kapcsolatba a magyar nyelvvel és a magyar népzenével?
TL: A szintók idősebb nemzedéke nagyon szeret egy olyan stílusú zenét, amit valamiért magyar zenének hívnak – mert bár néhány magyar dallam is van közte, inkább orosz behatású dalokról van szó. Ezt a zenét nem a leghelyesebben játsszák el, mert hát nem beszélnek magyarul, és nincsenek meg a megfelelő hangszereik hozzá. Van gitár, van bőgő, és van hegedű is, de cimbalom például nincs. Aztán elkezdtem hallgatni igazi magyar cigányzenét – főként olyat, amelyet a 20. század elején szereztek. Olyan prímások játszottak akkoriban, mint Rácz Béla, Magyari Imre vagy az ötvenes évekből Toki Horváth Gyula, aki nekem a csúcsot jelentette. Őket nagyon szívesen hallgatom, ellenben a maiakkal, amelyek véleményem szerint csak silány másai az eredetinek.
BS: Tehát a népzenén keresztül tanult meg magyarul?
TL: Igen, így tanultam meg. Húszéves koromban döntöttem el, hogy közelebbről is meg akarom ismerni a magyar nótát, el akarok mélyülni benne. Ekkor mondta egy barátom flamandul, hogy „te nem fogod tudni ezt elsajátítani, csak ha megtanulsz magyarul!”. Én meg erre mondtam, hogy hát jó, akkor megtanulok! Kerestem egy Braille-írással fordított könyvet, utána pedig egy tanárt, és huszonhárom évesen először mentem úgy el Budapestre, hogy beszéltem magyarul, majd ezek után ott maradtam másfél évig – bár eredetileg hat hónapra terveztem. Nemsoká azt tanácsolták nekem, hogy ha igazi magyar cigányzenét akarok élőben hallgatni, akkor menjek Erdélybe, engem pedig már addig is nagyon vonzott a kalotaszegi zene – így jutottam el először erre a vidékre.
BS: Hogyan fogadták önt, a szintó származású, belgiumi zenészt itt, Kalotaszegen?
TL: Nagyon barátságosak voltak az emberek, a helyi zenészek egy-kettő befogadtak engem. Emlékszem, amint megérkeztem, volt alkalmam találkozni többek között Gyergyói Robival, Cilika Gyuszival és Neti Sanyi bácsival is – az első éjszaka hajnalig húztuk a zenét. Hamar ráéreztem az itteni cigányzene „ízvilágára”, így később, miután megtanultam a repertoárt, a mérai Tóni Rudi brácsással és a kolozsvári Berki Viktor bőgőssel együtt megalakítottuk a Kalotaszeg Triót – mondanom sem kell, hogy mekkora megtiszteltetés volt ez nekem.
BS: Sokfajta zenét hallottunk ma önöktől, egy igazi világzenei koncert volt ez, minden értelemben. A legutolsó szám például egy bolgár népdal volt, ha jól emlékszem.
TL: Igen, egy ilyen dal volt. Bár szeretem a bolgár zenét, nem az én specialitásom, mert nagyon sok munkát kéne belefektetnem ahhoz, hogy egy minőségi repertoárom legyen, és azt mondhassam: a bolgár zenét képviselem. Egy pár számot azért muzsikálok, van pár jó bolgár barátom, és néha velük is fellépek. Benjiben azt szeretem, hogy nagyon nyitottan áll hozzá az új dolgokhoz. Bármilyen zenét szedek elő, ez a fiú meg tudja csinálni! Esetleg párszor elpróbáljuk, de általában még az sem szükséges, mert ő is azokat a zenéket szereti többnyire, mint én. Ha moldávot akarok, akkor azt játsszunk, ha dzsesszt, akkor dzsesszt – azért is szeretek vele muzsikálni, mert nagyon rugalmas és rendkívül ügyes.
BS: Ma Benjamin Clémenttel jött zenélni, aztán ott van a Kalotaszeg Trió is. Jól sejtem, hogy ezeken kívül több zenekara is van?
TL: Hát hogyne! A Budapest Gipsy Orchestrával csak magyar nótákat játszunk, a Kalotaszeg Trióval pedig csak kalotaszegit, aztán van egy görög trióm, azzal csak 20. század eleji isztambuli görög zenét játszunk. Van néhány modernebb formáció, amelyben vendégként lépek fel, édesapámmal is szoktam muzsikálni főként szintó zenét, és van egy Les violons de Bruxelles nevű zenekarom, mellyel saját szerzeményeimet játszom el, olykor pedig Django Reinhardt dalait dolgozom fel, aki óriási hatást gyakorolt rám.
BS: Mesélne egy kicsit arról, hogy miképp ismerkedett meg a zene világával?
TL: Édesapámnak köszönhetően szerettem bele, mivel ő is zenész. Édesapám, Vivi Limberger híres muzsikusnak számít Belgiumban – ahogyan nagyapám, Piotto Limbergert is annak számított. Hatéves koromban kezdtem el gitározni, hegedülni pedig tizenhét évesen, tehát csak nagyon későn – ezért is lett ez a fő hangszerem, mert nagyon sok időt kell belefektetnem ahhoz, hogy elérjek egy megfelelő szintet. Emlékszem, hogy már kicsi koromban, kétévesen ugrándoztam és flamencoféléket énekeltem, nyolcévesen pedig már flamenco-előadóként léptem fel. Majd idővel „megbarátkoztam” a bőgővel, a klarinéttal, a tárogatóval, valamint többféle fuvolával és síppal is. Egyszóval a muzsika nem volt kérdés soha. Vajon mi lesz belőlem? Mindig is tudtam: muzsikus!
BS: Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy – szokták mondani. Önnél a mondás inkább így hangzana: ahány nyelvet beszélsz, annyi zenét tudsz játszani…
TL: Így van. Ahhoz, hogy egy népdalt el tudjunk játszani, először meg kell értenünk, hogy miről is szól. Ez a kulcs mindenhez. Ezért ha egy-egy népzenét mondjuk egy kastélyként képzelünk el, akkor azt mondhatnánk, hogy a nyelv a kapu – azon keresztül léphetünk be, s ismerkedhetünk meg a benti világgal.
BS: A zenélésen keresztül hány nyelvvel került közelebbi kapcsolatba?
TL: Németül, angolul és magyarul jól beszélek, és ugyebár a flamand (a holland nyelv Belgiumban beszélt változata – szerk. megj.) az anyanyelvem, a cigány pedig az „apanyelvem”. De tudok kicsit szerbül, oroszul, spanyolul és románul, a görögöt pedig most tanulom.
BS: Az ottani cigány nyelv mennyire hasonlít az ittenire?
TL: Én az ittenit – a romungrót – megértem, de ez azért van, mert beszélek magyarul és románul is, és jártam sokszor errefelé – így sok szót ismerek. Apám annyira nem értené meg – bár hallaná, hogy cigányul beszélnek, mert a szavak hasonlítanak. De velem is gyakran előfordul, hogyha egymás közt beszélik, akkor nem értem teljesen, ha viszont hozzám szólnak, akkor már igen. De hát ez így van minden tájszólással. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint a csángómagyart és mai budapesti szlenget – bőven akad különbség a kétfajta tájszólás között, mégis ugyanarról a nyelvről beszélünk.
BS: Tudna mesélni kicsit a szintó cigány népviseletről? Mennyire ragaszkodnak a fiatalok a hagyományaikhoz?
TL: Felénk már a cigány népviselet kicsit „ki van halva”. A cigányok arrafelé többnyire úgy öltözködnek, mint a többség, még vidéken is – csak lemaradva a kortól. Úgy élnek, olyan ruhában járnak, mint ők ötven évvel ezelőtt. Persze azért akadnak még hagyományőrzőbb családok – nagyanyámnak is rengeteg szoknyája volt. Azt tudom, hogy mentalitásban eléggé hasonlít az itteni cigányság az ottanira, csak hát más a környezet, s így másak a szokások is.
BS: Milyen gyakran jár Kalotaszegen?
TL: Mostanában nemigen volt rá lehetőségem, de régen gyakran jártam erre, sőt, házam is van itt, a Kalotaszentkirály községhez tartozó Magyarókerekén.
BS: A Belgiumban élő „világjáró” zenész egyszer csak házat vesz Kalotaszegen. Ez azért nem mindennapi történet!
TL: Valóban nem. Miután huszonhárom évesen Budapestre mentem, megismerkedtem egy szolnoki lánnyal, aki végül a feleségem lett, és kilenc évig voltunk házasok. Belgiumot sohasem szerette igazán, Erdélybe viszont mindig szívesen jöttünk, főleg ide, Kalotaszegre. Néhány kedves barátunk akkor Kalotaszentkirályon lakott, ma már Bánffyhunyadon élnek. A ház vásárlása pedig hirtelen ötlet volt: elmentünk a faluban egy házikó mellett, amely eladó volt, nekem pedig akkor épp volt egy kis pénzem, és a szüleim segítségével meg tudtuk venni azt. A baj viszont a házzal az, hogy nehéz megtartani, mert ha nem lakja az ember, akkor idővel tönkre megy. Mostanában pedig nem sokat jártam erre, az elválás, és egyéb elfoglaltságok… bonyolult dolgok ezek. De remélem, hogy ezentúl több időm jut arra, hogy újra eljöjjek ide. Sok szép emlék köt ide, és sok itt a kedves ismerős, akikkel nagyon szeretek muzsikálni.
BS: Tehát mondhatjuk azt, hogy Kalotaszeg a második otthona?
TL: Ez azért némiképp túlzás. Ez nálam inkább mindig attól függ, hogy épp milyen zenével foglalkozom. Most inkább a görög zenére vagyok ráhangolódva. A történethez persze az is hozzátartozik, hogy jó néhány éve vegetáriánus vagyok, halat viszont sokat eszek, így ideális számomra a görög gasztrovilág, és persze a klíma is egész kellemes. Gondolom, azt már meg sem kell említenem, hogy ott is vannak nagyon jó barátaim. Tehát Kalotaszeg semmiképp sem a második otthonom, inkább úgy fogalmaznék, hogy Kalotaszeg is a részem.
BS: Ön nemcsak, hogy elismerésre méltó „világzenei tudással” rendelkezik, hanem fél Európát is bejárta már – így kicsit tágabb perspektívából szemlélhetni és értelmezheti az itteni rendezvényt. Ezért is kérdezném meg öntől: mit gondol a Mérára meghívott fellépőkről, a zenei palettáról, és összességében magáról a fesztiválról?
TL: Nekem elsőre az tűnt fel, hogy főleg magyarországi zenészek jöttek el Mérára – bár gondolom, ez főleg azzal függ össze, hogy csak idén indult a fesztivál. Ez amúgy valamelyest érthető is. A Buda Folk Bandet és a Nadarát ismerem, ahogyan Dresch Mihályt is – ha nem lettem volna meghívva tegnap egy lakodalomba, láthattam volna is őt. Herczku Ágnesről már sokat hallottam, a Tárkány Művekkel pedig már zenéltem együtt, úgyhogy meglátásom szerint nagyon színvonalas és színes zenei palettát sikerült a csűrszínpadra varázsolni. Kalotaszeg fontos helyet foglal el a szívemben, így külön örvendek a kezdeményezésnek. De azért remélem, hogy idővel román és külföldi előadókat is hívnak egyaránt, mert a rendezvény csakis így válhat teljes értékű világzenei fesztivállá. Azt viszont nem szeretném, hogy túl „nagyra nőjön”, mert az könnyen az eredeti elképzelés rovására válna. Ezért kívánom, hogy lényegét tekintve maradjon meg ilyennek, amilyen most. Ez egy fontos ügy, aminek folytatódnia kell – mert a rendezvény hiánypótló a maga műfajában.
