Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A muzsika nem volt kérdés soha…”

Az univerzum tágul, vele együtt pedig a modern ember látóköre is. De a teljes igazság az, hogy az univerzum gyorsulva tágul – ugyanígy vágtatnak el mellettünk zajos mindennapjaink. A múlt kor gyógynoka talán így diagnosztizálná civilizációs betegségünket: „a páciens, ki mindenről tud, mégis alig tesz”. Forog a világ körülöttünk, és néha belefáradunk. De mintha ebben a világban nem lenne hely a megnyugvásra. Ilyenkor legszívesebben kiszakadnánk a – digitális lábakon – rohanó mából, s visszanyúlnánk őseink csendes jelenébe. Kevesebb információ, kevesebb inger. Mélyebb összhang. Hosszabban elnyújtott, megfontoltabb szavak. Nagyobb szünet két lélegzetvétel közt. Több égre hímzett tekintet. Az a leírhatatlan érzés, amint az ember együttrezdül a környezetével. A cseperedő süldővel és a virágzó burgonyával. Tagadhatatlanul „összezártabb” világ, mégis sokkalta élethűbb. Valóságosabb.


Esszencia-koncert a Méra World Music világzene-fesztivál színpadán. Demeter Zsuzsanna felvétele

Esszencia-koncert a Méra World Music világzene-fesztivál színpadán | Fotó: Demeter
Zsuzsanna

A ma embere leemel egy kiló húst és egy szatyor krumplit a polcról, majd beül az autójába, és hazamegy. Mi sem természetesebb a számára. Csupán kellékek az életben maradáshoz. Nem táplálja, nem gondozza, nem ápolja őket. Nem látja őket felnőni. Mit sem tud róluk. És bár szomorú bevallani, de talán valahol ez rendjén van. Mert a világ megváltozott, iszonyúan felgyorsult. Egy információs tornádó kellős közepén forgolódunk. Képtelenség elvárni azt, hogy a 21. században szocializálódott, az internethez, az okostelefonokhoz, a leomlasztott határokhoz és a repülőgépekhez hozzászokott ember ősei életét élje.

Ma nagyon sok tekintetben könnyebb az életünk. Tágabb perspektívából szemlélhetjük a világot. Tennivalóink nagy részét gépek végzik el helyettünk. Szinte már-már „földöntúli” dolgokra vagyunk képesek. Mégis: néha belefáradunk ebbe az áldott zavarba. Ilyenkor visszavágyunk a mesebeli világba, de ne legyenek illúzióink: a technikai vívmányokkal szervesen átszőtt életről többségünk semmi pénzért nem mondana le. De talán nem is kell megtennünk: az ember ugyanis a mai világban is megtalálhatja a maga meséjét. Nekem is sikerült megtalálnom Mérán, a világzenei fesztiválon.

Mérát a magasodó kalotaszegi dombok fogják közre. Beérünk a faluba, majd elsétálunk a Mérai Hagyományőrző Egyesület tulajdonában álló Szarka-telekig, és egy „Isten hozott!” üzenet fogad minket a gyönyörű kézimunkával ellátott, impozáns méretű, faragott kalotaszegi kapunál. Nem mindennapi fesztiválhelyszín! Belépünk, majd beleszagolunk a népzenével átitatott levegőbe. A csupazöld udvaron az óriási diófa, a rendbetett csűr és a tájház, az udvar mellett csordogáló patak, a porta végén elterülő óriási gyümölcsös. És az érdeklődő tömeg: ki népviseletben, ki egyszerű, utcai ruhában. Az elmúlt évezred zenéiből hallgatnak együtt egy csokorra valót. Van, aki táncol, van, aki énekel, van, aki emlékeket készít telefonjával. Mindnyájan mosolyognak. Visszaidéz nekünk ez a „díszlet” valamit abból a világból, melyet már rég elfeledtünk. Ugyanakkor megtart minket abban a mában, melyről le nem mondanánk. A rendezett falusi portába befészkeli magát az „ezeréves” zene egy 21. századi fesztiválon. Azt hiszem, ideális párosítás.

A Mérai Világzenei Fesztivált először rendezték meg idén a cifra-kalotaszegi településen július utolsó hétvégéjén. „A fesztiválon olyan fellépők zenélnek majd, akik a világ bármelyik pontján megállnák a helyüket” – ígérte a rendezvény előtt a két főszervező, Bethlendi András és Varga Zoltán László. Azt hiszem, betartották a szavukat. Fontos cél volt a faluturizmus fellendítése, valamint a nemzetközi figyelem felkeltése a kalotaszegi népi kultúrára. Elégedettek lehetnek, elégedettek lehetünk. Mintegy 2500-an voltak kíváncsiak a faragott kapuk mögötti világzenei fesztiválra, az idelátogatók jelentős része pedig külföldről érkezett. Közel kétszázan a faluban igényeltek szállást, így sokan a kalotaszegi népi motívumokkal tarkított tisztaszobákat is megcsodálhatták, és a helyiek életébe is betekintést nyerhettek.

A csütörtöki bemelegítő koncerttel indított, majd a pénteki kalotaszegi népzenész-találkozóval folytatott fesztivál a hétvégén csúcsosodott ki. És bár a szervezők idén a magyar népzenére fókuszáltak, a zenei paletta így is magáért beszélt: a Szarka-teleken felállított csűrszínpadon többek között a Góbé zenekar, Csík János és az Esszencia zenekar, a Tárkány művek, Nikola Parov, Herczku Ágnes, Tcha Limberger, a Buda Folk Band, a Nadara, valamint a Palatka is fellépett.


A szászcsávási Nadara zenekar

A szászcsávási Nadara zenekar | Fotó: Demeter Zsuzsa

De nem csak a világzenéről szólt ez az emlékezetes mérai hétvége. Az Ördögtérgye Egyesület jóvoltából nem unatkoztak a gyermekek sem, akiket a csűrfiában vártak izgalmas programok: nemezelés, körmönfonás, gyöngyfűzés, arcfestés és rajzolás. De volt fotókiállítás és bábszínház is, majd megjött Pufi, akinek a pantomimjátéka még több vidám percet okozott a gyerkőcöknek.

A tájházban dr. Tötszegi Tekla, a kalotaszegi népviselet avatott szakértője mutatta be a mérai népviseletet, az Igen tessék! ereszben pedig izgalmas kerekasztal-beszélgetéseknek lehettünk szem- és fültanúi: Társadalmi befogadás: a Diakónia Keresztyény Alapítvány programjai, Szórványközpontokkal a magyar gyerekekért, de a népi motívumok újragondolása és a Páva-jelenség is terítékre került.

Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze olyan tréfás, pajzán és szókimondó történeteket mesélt el, amelyek a népi hagyományban fellelhető férfi-női kapcsolat határait feszegetik. A csűrstúdióban pedig levetítették az Életek éneke, a Kalotaszeg nagyasszonya, a Mundruc, illetve a Kalotaszegi madonna című filmeket. A képzőművészet iránt érdeklődők megcsodálhatták Dennis Galloway fotográfiáit, illetve Henics Tamás kalotaszegi, mezőségi, illetve a táncházmozgalomból ismert zenészek és táncosok portéiból készített válogatását. A patakon túli gyümölcsösben pedig a hangulatos Jámbor-zóna várta a lazítani és pihenni vágyókat. A pihenőzónát a fesztivál kabalaállatáról, Jámbor bivalyról nevezték el.

Sok izgalmas program gazdagította a fesztivált, de azt hiszem, hogy mégiscsak illene a rendezvény „lelkére” fókuszálnom, azaz a zenére. Azt nem tudom megmondani, hogy a zenei produkciók közül melyik volt a legszínvonalasabb – bevallom, botfülű vagyok. Jobban belegondolva, még csak azt sem tudom biztosan, hogy melyiket élveztem a leginkább – mert ráadásul még bosszantóan szkeptikus is vagyok. A fellépők közül kiket ismert meg már a nagyvilág, s kik azok, akik még szárnyaikat bontogatják? – a világzenei kultúrám hagy kívánnivalót maga után. Nagyon sok kérdésre nem tudom a választ. Azt viszont minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy alkalmam volt elbeszélgetni a fesztivál egyik legérdekesebb vendégével.

Tcha Limberger egészen Brüsszelből utazott el Méráig azért, hogy megmutasson egy szeletet magából és abból a lüktető világból, melyről sokan csak álmodhatnak két szürke sóhajtás között. Aki figyelte játékát a színpadon, az könnyedséget és szépséget látott. Miképp varázsolhatja a színpadra ilyen elemi természetességgel és játszi könnyedséggel a magyar mellett a cigány, a bolgár és a görög muzsikát? Hogyan ismerhet valaki ennyi nyelvet és hangszert? Miképp lehet valaki ennyire életvidám és széles látókörű, miközben szeme világát születésekor elvesztette? Vagy csak így kapta meg igazán. Limberger színek helyett hangokat lát, de azokat annyira letisztultan, hogy az ő világa legalább annyira részletgazdag, mint a miénk. Flamand édesanya, szintó édesapa, brüsszeli gyermekkor. És ő magyarul, illetve románul szól a mérai közönséghez, miközben más népek zenéit játssza nekünk – s eközben magát „tiszteletbeli magyarnak” tartja. Méltó meghívott egy világzenei fesztiválra.


Méra A Jámbor-zóna

A Jámbor-zóna | Fotó: Demeter Zsuzsa

Több hangszeren játszik-e, mint ahány nyelven beszél? Több nyelven beszél-e, mint ahány hangszeren játszik? A tyúk és a tojás esete. Vitathatatlanul zseni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy elbeszélgethettem vele egy röpke időre.

Balla Sándor: Ha jól tudom, elég messziről jöttek ide, Kalotaszegre…

Tcha Limberger: Hát igen, Belgiumból. Brüsszelben születtem, jelenleg pedig Brugge-ben/Bruges-ben (előbbi holland, utóbbi francia írásmódja a városnak – szerk. megj.) lakom. Benjamin, a fellépőtársam most is Brüsszelben él.

BS: Belgiumban született, és mégis magyarul beszélünk egymással – sőt, hallottam, amint a csűr mellett románul is váltott néhány szót. Ezek szerint ön erdélyi származású?

TL: Nem vagyok az. Édesanyám flamand, édesapám szintó. A szintók olyan cigányok, akik már évszázadok óta Nyugat-Európában élnek, és kicsit olyan tájszólásban beszélnek, mint a francia vagy a német ajkúak. Ahogyan az erdélyi cigányok gyakran a román vagy a magyar nyelvekből kölcsönöznek szavakat, úgy mi a németből és a franciából. A „szintó jelenséget” itt nem annyira ismerik, mert nehéz is értelmezni. Ha itt megkérdezik, hogy roma vagyok-e, akkor azt kell mondanom, hogy nem. De cigány, az vagyok!

BS: Akkor miképp került kapcsolatba a magyar nyelvvel és a magyar népzenével?

TL: A szintók idősebb nemzedéke nagyon szeret egy olyan stílusú zenét, amit valamiért magyar zenének hívnak – mert bár néhány magyar dallam is van közte, inkább orosz behatású dalokról van szó. Ezt a zenét nem a leghelyesebben játsszák el, mert hát nem beszélnek magyarul, és nincsenek meg a megfelelő hangszereik hozzá. Van gitár, van bőgő, és van hegedű is, de cimbalom például nincs. Aztán elkezdtem hallgatni igazi magyar cigányzenét – főként olyat, amelyet a 20. század elején szereztek. Olyan prímások játszottak akkoriban, mint Rácz Béla, Magyari Imre vagy az ötvenes évekből Toki Horváth Gyula, aki nekem a csúcsot jelentette. Őket nagyon szívesen hallgatom, ellenben a maiakkal, amelyek véleményem szerint csak silány másai az eredetinek.

BS: Tehát a népzenén keresztül tanult meg magyarul?

TL: Igen, így tanultam meg. Húszéves koromban döntöttem el, hogy közelebbről is meg akarom ismerni a magyar nótát, el akarok mélyülni benne. Ekkor mondta egy barátom flamandul, hogy „te nem fogod tudni ezt elsajátítani, csak ha megtanulsz magyarul!”. Én meg erre mondtam, hogy hát jó, akkor megtanulok! Kerestem egy Braille-írással fordított könyvet, utána pedig egy tanárt, és huszonhárom évesen először mentem úgy el Budapestre, hogy beszéltem magyarul, majd ezek után ott maradtam másfél évig – bár eredetileg hat hónapra terveztem. Nemsoká azt tanácsolták nekem, hogy ha igazi magyar cigányzenét akarok élőben hallgatni, akkor menjek Erdélybe, engem pedig már addig is nagyon vonzott a kalotaszegi zene – így jutottam el először erre a vidékre.

BS: Hogyan fogadták önt, a szintó származású, belgiumi zenészt itt, Kalotaszegen?

TL: Nagyon barátságosak voltak az emberek, a helyi zenészek egy-kettő befogadtak engem. Emlékszem, amint megérkeztem, volt alkalmam találkozni többek között Gyergyói Robival, Cilika Gyuszival és Neti Sanyi bácsival is – az első éjszaka hajnalig húztuk a zenét. Hamar ráéreztem az itteni cigányzene „ízvilágára”, így később, miután megtanultam a repertoárt, a mérai Tóni Rudi brácsással és a kolozsvári Berki Viktor bőgőssel együtt megalakítottuk a Kalotaszeg Triót – mondanom sem kell, hogy mekkora megtiszteltetés volt ez nekem.

BS: Sokfajta zenét hallottunk ma önöktől, egy igazi világzenei koncert volt ez, minden értelemben. A legutolsó szám például egy bolgár népdal volt, ha jól emlékszem.

TL: Igen, egy ilyen dal volt. Bár szeretem a bolgár zenét, nem az én specialitásom, mert nagyon sok munkát kéne belefektetnem ahhoz, hogy egy minőségi repertoárom legyen, és azt mondhassam: a bolgár zenét képviselem. Egy pár számot azért muzsikálok, van pár jó bolgár barátom, és néha velük is fellépek. Benjiben azt szeretem, hogy nagyon nyitottan áll hozzá az új dolgokhoz. Bármilyen zenét szedek elő, ez a fiú meg tudja csinálni! Esetleg párszor elpróbáljuk, de általában még az sem szükséges, mert ő is azokat a zenéket szereti többnyire, mint én. Ha moldávot akarok, akkor azt játsszunk, ha dzsesszt, akkor dzsesszt – azért is szeretek vele muzsikálni, mert nagyon rugalmas és rendkívül ügyes.


Tcha Limberger és Benjamin Clément

Tcha Limberger és Benjamin Clément | Fotó: Demeter Zsuzsa

BS: Ma Benjamin Clémenttel jött zenélni, aztán ott van a Kalotaszeg Trió is. Jól sejtem, hogy ezeken kívül több zenekara is van?

TL: Hát hogyne! A Budapest Gipsy Orchestrával csak magyar nótákat játszunk, a Kalotaszeg Trióval pedig csak kalotaszegit, aztán van egy görög trióm, azzal csak 20. század eleji isztambuli görög zenét játszunk. Van néhány modernebb formáció, amelyben vendégként lépek fel, édesapámmal is szoktam muzsikálni főként szintó zenét, és van egy Les violons de Bruxelles nevű zenekarom, mellyel saját szerzeményeimet játszom el, olykor pedig Django Reinhardt dalait dolgozom fel, aki óriási hatást gyakorolt rám.

BS: Mesélne egy kicsit arról, hogy miképp ismerkedett meg a zene világával?

TL: Édesapámnak köszönhetően szerettem bele, mivel ő is zenész. Édesapám, Vivi Limberger híres muzsikusnak számít Belgiumban – ahogyan nagyapám, Piotto Limbergert is annak számított. Hatéves koromban kezdtem el gitározni, hegedülni pedig tizenhét évesen, tehát csak nagyon későn – ezért is lett ez a fő hangszerem, mert nagyon sok időt kell belefektetnem ahhoz, hogy elérjek egy megfelelő szintet. Emlékszem, hogy már kicsi koromban, kétévesen ugrándoztam és flamencoféléket énekeltem, nyolcévesen pedig már flamenco-előadóként léptem fel. Majd idővel „megbarátkoztam” a bőgővel, a klarinéttal, a tárogatóval, valamint többféle fuvolával és síppal is. Egyszóval a muzsika nem volt kérdés soha. Vajon mi lesz belőlem? Mindig is tudtam: muzsikus!

BS: Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy – szokták mondani. Önnél a mondás inkább így hangzana: ahány nyelvet beszélsz, annyi zenét tudsz játszani…

TL: Így van. Ahhoz, hogy egy népdalt el tudjunk játszani, először meg kell értenünk, hogy miről is szól. Ez a kulcs mindenhez. Ezért ha egy-egy népzenét mondjuk egy kastélyként képzelünk el, akkor azt mondhatnánk, hogy a nyelv a kapu – azon keresztül léphetünk be, s ismerkedhetünk meg a benti világgal.

BS: A zenélésen keresztül hány nyelvvel került közelebbi kapcsolatba?

TL: Németül, angolul és magyarul jól beszélek, és ugyebár a flamand (a holland nyelv Belgiumban beszélt változata – szerk. megj.) az anyanyelvem, a cigány pedig az „apanyelvem”. De tudok kicsit szerbül, oroszul, spanyolul és románul, a görögöt pedig most tanulom.


Tcha Limberger és Benjamin Clément

Tcha Limberger és Benjamin Clément | Fotó: Demeter Zsuzsa

BS: Az ottani cigány nyelv mennyire hasonlít az ittenire?

TL: Én az ittenit – a romungrót – megértem, de ez azért van, mert beszélek magyarul és románul is, és jártam sokszor errefelé – így sok szót ismerek. Apám annyira nem értené meg – bár hallaná, hogy cigányul beszélnek, mert a szavak hasonlítanak. De velem is gyakran előfordul, hogyha egymás közt beszélik, akkor nem értem teljesen, ha viszont hozzám szólnak, akkor már igen. De hát ez így van minden tájszólással. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint a csángómagyart és mai budapesti szlenget – bőven akad különbség a kétfajta tájszólás között, mégis ugyanarról a nyelvről beszélünk.

BS: Tudna mesélni kicsit a szintó cigány népviseletről? Mennyire ragaszkodnak a fiatalok a hagyományaikhoz?

TL: Felénk már a cigány népviselet kicsit „ki van halva”. A cigányok arrafelé többnyire úgy öltözködnek, mint a többség, még vidéken is – csak lemaradva a kortól. Úgy élnek, olyan ruhában járnak, mint ők ötven évvel ezelőtt. Persze azért akadnak még hagyományőrzőbb családok – nagyanyámnak is rengeteg szoknyája volt. Azt tudom, hogy mentalitásban eléggé hasonlít az itteni cigányság az ottanira, csak hát más a környezet, s így másak a szokások is.

BS: Milyen gyakran jár Kalotaszegen?

TL: Mostanában nemigen volt rá lehetőségem, de régen gyakran jártam erre, sőt, házam is van itt, a Kalotaszentkirály községhez tartozó Magyarókerekén.

BS: A Belgiumban élő „világjáró” zenész egyszer csak házat vesz Kalotaszegen. Ez azért nem mindennapi történet!

TL: Valóban nem. Miután huszonhárom évesen Budapestre mentem, megismerkedtem egy szolnoki lánnyal, aki végül a feleségem lett, és kilenc évig voltunk házasok. Belgiumot sohasem szerette igazán, Erdélybe viszont mindig szívesen jöttünk, főleg ide, Kalotaszegre. Néhány kedves barátunk akkor Kalotaszentkirályon lakott, ma már Bánffyhunyadon élnek. A ház vásárlása pedig hirtelen ötlet volt: elmentünk a faluban egy házikó mellett, amely eladó volt, nekem pedig akkor épp volt egy kis pénzem, és a szüleim segítségével meg tudtuk venni azt. A baj viszont a házzal az, hogy nehéz megtartani, mert ha nem lakja az ember, akkor idővel tönkre megy. Mostanában pedig nem sokat jártam erre, az elválás, és egyéb elfoglaltságok… bonyolult dolgok ezek. De remélem, hogy ezentúl több időm jut arra, hogy újra eljöjjek ide. Sok szép emlék köt ide, és sok itt a kedves ismerős, akikkel nagyon szeretek muzsikálni.

BS: Tehát mondhatjuk azt, hogy Kalotaszeg a második otthona?

TL: Ez azért némiképp túlzás. Ez nálam inkább mindig attól függ, hogy épp milyen zenével foglalkozom. Most inkább a görög zenére vagyok ráhangolódva. A történethez persze az is hozzátartozik, hogy jó néhány éve vegetáriánus vagyok, halat viszont sokat eszek, így ideális számomra a görög gasztrovilág, és persze a klíma is egész kellemes. Gondolom, azt már meg sem kell említenem, hogy ott is vannak nagyon jó barátaim. Tehát Kalotaszeg semmiképp sem a második otthonom, inkább úgy fogalmaznék, hogy Kalotaszeg is a részem.


Buda Folk Band

Buda Folk Band | Fotó: Demeter Zsuzsa

BS: Ön nemcsak, hogy elismerésre méltó „világzenei tudással” rendelkezik, hanem fél Európát is bejárta már – így kicsit tágabb perspektívából szemlélhetni és értelmezheti az itteni rendezvényt. Ezért is kérdezném meg öntől: mit gondol a Mérára meghívott fellépőkről, a zenei palettáról, és összességében magáról a fesztiválról?

TL: Nekem elsőre az tűnt fel, hogy főleg magyarországi zenészek jöttek el Mérára – bár gondolom, ez főleg azzal függ össze, hogy csak idén indult a fesztivál. Ez amúgy valamelyest érthető is. A Buda Folk Bandet és a Nadarát ismerem, ahogyan Dresch Mihályt is – ha nem lettem volna meghívva tegnap egy lakodalomba, láthattam volna is őt. Herczku Ágnesről már sokat hallottam, a Tárkány Művekkel pedig már zenéltem együtt, úgyhogy meglátásom szerint nagyon színvonalas és színes zenei palettát sikerült a csűrszínpadra varázsolni. Kalotaszeg fontos helyet foglal el a szívemben, így külön örvendek a kezdeményezésnek. De azért remélem, hogy idővel román és külföldi előadókat is hívnak egyaránt, mert a rendezvény csakis így válhat teljes értékű világzenei fesztivállá. Azt viszont nem szeretném, hogy túl „nagyra nőjön”, mert az könnyen az eredeti elképzelés rovására válna. Ezért kívánom, hogy lényegét tekintve maradjon meg ilyennek, amilyen most. Ez egy fontos ügy, aminek folytatódnia kell – mert a rendezvény hiánypótló a maga műfajában.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Páskándi Géza

A Páskándi Géza-művek színpadi megjelenítései a börtönévek utáni időkben kezdődtek. Elsőnek a szülőföldön szólalt meg a Külső zajok c. színpadi műve, majd költeményeiből, esszéiből és más írásaiból is közönség elé kerültek. Játszottak Páskándit hivatásosak és műkedvelők, ami a szerző iránti széleskörű érdeklődésről árulkodik. A továbbiakban a színpadi, illetve pódiumi Páskándi-előadásokról szólok azok megszületésének időrendi sorrendjében. Nem lesz szó a különböző alkalmi, a különböző alkalmakra készült előadásokról, és a vendégjátékokról sem.

Rendhagyó hír „rázta meg” nemrég Székelyföld számos iskoláját és óvodáját, ugyanis Zorkóczy Zenóbia színművésznő, alias „Rosszcsont Zénó”, gondolt egy merészet, és „megszökött” otthonról, hogy néhány hónap alatt eljusson 100 olyan településre, ahol „még a madár sem jár”.

csíkszereda régizene fesztivál

„A színvonalas programok, világhírnévnek örvendő együttesek és hangszerkülönlegességek kavalkádja olyan gazdag és változatos régizenefesztivált kínál, ahol a közönség bátran belefeledkezhet a mindenkor aktuális ÖRÖM-be” – írja az idei zenei esemény kínálatáról a programfüzetben Filip Ignác Csaba, a fesztivál művészeti vezetője. Minden esztendőben valamilyen zenei csemegével kedveskednek a szervezők e nagyszabású kulturális rendezvényen. A júliusi fesztivál nagy eseménye az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb művének, Johann Sebastian Bach két zenekarra, két kórusra és szólistákra írott Máté-passiójának a bemutatása volt, mely hatalmas sikernek örvendett nemcsak Csíkszeredában, de a bukaresti Athenaeumban és a Brassói Fekete templomban is. Évek óta a fesztivál programkínálata, lebonyolításának menete egyre művészibb és profibb színvonalat mutat a főrendezőnek, a Hargita Megyei Tanács égisze alatt működő Hargita Megyei Művelődési Központnak köszönhetően.

A Csíkszeredai Régizene Fesztiválok kezdeteiről. Boér Károly

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál előfutára tagadhatatlanul az az 1979-es kísérlet volt, amely Kájoni János születésének 350. évfordulóját köszöntötte. Érdekes, hogy az első, Mikó-várbeli, szabadtéri régizene-hangverseny ötletgazdája még csak nem is zenész volt: a lelkes, és sajnos azóta már eltávozott muzeológus, Miklóssy-Vári Vilmos agyából pattant ki elsőként, de ott volt már körülötte néhány kiválóan képzett, szakavatott muzsikus is, elsősorban Pávai István és Simó József, akik a kiváló kezdeményezést később a régizene országos ünnepévé, fesztiváljává tették.

Mindenkiért lüktető, sérülékeny színészlelkekről

Színész, újságíró, lelkész, tanár – van, aki megírt, van, aki kimondott szóval igyekszik valami ellen vagy valami mellett küzdeni, valamiért örülni, valami előtt tisztelegni, s bár munkájuk eszköze és gyakorlati útja különböző, legalább egy dolog közös jellemzőjük: hivatásuk minden egyes percében cipelik a nemzetük keresztjét, a nemzeti kulturális élet őrző-védői, akik átérzik és igyekeznek érteni is a különböző korokat. Nánó Csaba újságíró művészlelkek iránti érzékenysége, kérdezni tudása mindig is lenyűgözött, Egy élet nem elég című második interjúkötetében megmutatja, hogyan is cipelték azt a bizonyos keresztet neves erdélyi színészek a függöny mögött.

lamentáció

Idén július 9. és 14. között zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amelynek immár tízedik éve kísérője a Romániában egyetlen Régizenei Nyári Egyetem. A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. A fesztivál idei fő témájához, a Reformáció 500. évfordulójához kapcsolódva a lamentáció műfajáról Cs. Szabó András csíkszeredai zenetanár tart előadást. 

oravicabánya színház

Thália papjai évtizedek óta csak nagy ritkán, ünnepi alkalmakor lépnek az ország legrégebbi kőszínházának deszkáira, amelyeket leginkább a zenészek koptatnak. A bécsi operaház magánénekesei, Simina Ivan és Aura Twarowska, valamint a temesvári zongoraművész-házaspár, Manuela Iana és Dragoș Mihăilescu tart néhány esztendeje mesterkurzusokat Oravicabányán nyaranta, amelyek keretében több hangversenyt is tartanak a legendás színház remek akusztikájú, szemet kápráztató szépségű termében. A záró koncerteket a temesvári, a resicai és boksánbányai zenekedvelők is megtisztelik jelenlétükkel.

puck bábszínház

A csecsemőszínházban a vers világteremtő erővel bír. A versekben megjelenő képeket, tájakat lakja be játékával a bábos, a versek ritmusa adja az előadás ritmusát, elmondva, skandálva, duruzsolva, énekelve a vers megteremti az előadás képi és hangzásvilágát, amelyen keresztül működni kezd az oly sokszor emlegetett színházi mágia. 

eszik vagy isszák

A kolozsvári színház az ESziK vagy isszák? projektjét 2015 szeptemberében indította. Célja, hogy a programban résztvevők – kisiskolások, kamaszok, egyetemi hallgatók és felnőttek – szociálisan érzékeny színházszeretőkké és -értőkké váljanak. A színházpedagógiai tevékenység olyan alternatív tanítási módszer, amely fejleszti a résztvevők általános műveltségét és közösségben való felelősségvállalását. Másfél év alatt több száz kolozsvári diák, egyetemista és felnőtt vett részt a különböző oktatási csomagok foglalkozásain.

studio szinpad

„A Stúdió Színpad megalapítója Horváth Béla volt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, komikusa. Kiváló szeme volt a tehetségek felismeréséhez.”

1956

Szatmárhoz kötődő színművészek visszaemlékezéseit szedtük csokorba. Vannak közöttük olyanok, akik Magyarországon élték meg vagy át az 1956-os forradalom eseményeit, mások pedig Marosvásárhelyen szolgálták a magyar színházi kultúrát azokban az időkben. A Magyarországon és a Romániában élők helyzete nem volt azonos, ezért a forradalomhoz való viszonyulásuk sem hasonlítható össze. 

Bob Dylan

Mit tesz hozzá Bob Dylan életművéhez az irodalmi Nobel-díj? És mit tesz hozzá az irodalmi Nobel-díj filozófiájához Bob Dylan díja? Egyesek azt is kérdezhetik, kérdezik is: mit vesz el belőle?

studio színpad kolozsvár

Az igazi sikerszériát ért meg. Még a nagyszínházaknak is becsületére vált volna ez a több mint száz előadás. Kolozsváron többször is színre került, de a megye környező falvaiba és városaiba is eljutott.

ilyés zsolt plébános

A Biblia történetein, szereplőin, sokféle szövegtípusán keresztül játékosan aktiválódnak az évszázados archetípusok, szimbólumok, örök emberi élethelyzetek, történetek, törekvések és érzések, de a tevékenységen csak az kel életre, ami ebből minket, 21. századi embereket külön-külön foglalkoztat.

kolozsvár, stúdió színpad

Ez a történet, amiről most szólunk, nem mese, hanem valóságos, igaz történet. Sok, nagyon sok szereplővel. Közülük sokan később ismert személyiségek lettek.