Idén július 9. és 14. között zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, amelynek immár tízedik éve kísérője a Romániában egyetlen Régizenei Nyári Egyetem. A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. A fesztivál idei fő témájához, a Reformáció 500. évfordulójához kapcsolódva a lamentáció műfajáról Cs. Szabó András csíkszeredai zenetanár tart előadást. Ezt közöljük alább.
A húsvét előtti Szentháromnap várakozással és bűnbánattal eltöltendő időszakának egyik fontos műfaját vesszük górcső alá. A lamentációt manapság inkább csak a római katolikusok éneklik, eredetileg viszont a református liturgiában is helyet kapott. Előadásomban a Gyulafehérváron 1636-ban kiadott Öreg Graduálban található lamentációval foglalkozom.
A református liturgiában is gyakorolt műfajról van tehát szó, hiszen többek között mind a kolozsvári, mind pedig a debreceni graduálpéldányok (és más, korabeli graduálok) lamentációlapjainak szélei szembetűnően megkoptak az idők folyamán (249–270. oldalak). Másrészt pedig több levéltári adat, egyházkerületi jegyzőkönyv tudósít a húsvétot megelőző lamentációk előadásának kérdéseiről folytatott vitákról. Mindezek pedig azt bizonyítják, hogy a lamentációéneklés gyakorlatban volt. Bizakodva jegyezzük meg, hogy a lamentációéneklés ismét kezd felszínre törni az utóbbi években, és kísérletek történnek felélesztésére.
Az Öreg Graduálban, akárcsak a többi, protestáns graduális anyagot tartalmazó könyvben, olyan dallammal ellátott lamentációt találunk, amelyet Európában nagyon kevés helyen énekeltek. Előadásomban ennek bemutatására vállalkozom.
A lamentáció történelmi háttere
Finály Henrika kolozsvári Kir. Ferenc József Egyetem nyilvános rendes tanára, aki 1884-ben jelentette meg a mai napig legjobb latin szótárt, így határozza meg a lamentatio (jajgatás, siratás) szót: jajgatás, jajveszékelés, panaszolkodás. A magyar nyelvű Bibliában viszont ilyen könyvcímet olvasunk: Jeremiás siralmai. (Helyesebb a más fordításokban olvasható Siralmak könyve megnevezés, a továbbiakban én is így használom. Erre lentebb részletesebben rátérek.)
A keresztyén gyülekezetekben igen korán meghonosodott az a szokás, hogy a húsvéti ünnepkörben a Siralmak könyvét olvassák, illetve énekeljék. A könyv azt eleveníti fel, hogy Nabukodonozor, Babilónia királya (Kr. e. 604–562) megszállta Jeruzsálemet (Kr. e. 587), templomát felégette, a népet pedig elhurcolta. Közel ötven év múlva a Babilóniát leigázó Círus perzsa király adott engedélyt a zsidók hazatelepedésére (Kr. e. 538).
A középkorban kialakult olvasmányrend szerint húsvét előtt Jeremiás próféta könyvét olvasták, és nagycsütörtök napján jutottak el a Jeruzsálem pusztulásáról szóló fejezetekhez (Jer 32. skk.). A Siralmak pedig ennek folytatásaként hangoztak el.
A protestáns gyülekezetek a lamentáció éneklésének szokását megtartották, mivelhogy összekapcsolták Krisztus szenvedéstörténetét Jeruzsálem pusztulásával, illetve az akkori Magyarország helyzetével, a török uralom miatti kilátástalansággal. Erdélyben ez különösen így volt, hiszen a török mellett később a Habsburg-ház is próbált nyomást gyakorolni e területre. Nem véletlen tehát, hogy Jeremiás könyvét olvasták húsvét előtt.
A nagyhéttel Jézus földi pályafutásának végéhez közeledünk. Az, hogy saját népe miként fogadta (vagy nem fogadta) el Jézust, majd pedig maga a passiótörténet párhuzamba állítható azokkal az eseményekkel, amelyeket Jeremiás könyvében olvashatunk. Ha átlapozzuk az Esztergomi BreviariumNotatum (13. század) nagyheti és az azt megelőző szenvedés hetének (Hebdomada Passionis) olvasmányait, zömében ebből a könyvből vett fejezeteket sorol fel. (Ezek mellett még olyan könyvekből is olvastat, amelyeknek fejezetei a Jeremiás könyvében leírtakhoz kapcsolódnak: Ézs, 1Tim stb.) Jeremiás próféta könyvének első fejezetétől kezdve, az 5., 6., 8., 20., 21. teljes fejezetek; részletek a 11., 22., 26. stb. fejezetekből; a Júda népének megfeddésétől szóló 37. és 38. fejezetek (hogy elfordult Istentől, nem hallgattak Jeremiás szavára sem, bálványokat imádtak) szintén teljesek. Az olvasmányok Jeruzsálem elpusztításáig, a nép Babilóniába való elhurcolásáig vezetik az olvasót. Ezt, a zsidó nép Istenbe vetett hitének mélypontjaként is értelmezhető történetet könnyen össze lehet kapcsolni Jézus földi pályafutásának utolsó napjaival.
Bibliai helye, szövege és a könyv szerzőségének kérdése
Az Ószövetségben, Jeremiás próféta könyve után következő Siralmak könyve sajátos formáját az adja, hogy az első négy rész minden versének elején a héber betűsor 22 betűje áll. Az első két rész 22 versből áll (betűnként 1-1 verssel); a 3. rész 66 versből (a 22 megháromszorozása: minden betűhöz három-három vers tartozik); a 4. rész pedig ismét 22 versből áll; az utolsó, 5. rész is ugyanennyi verset tartalmaz, itt azonban nem találunk alfabetikus akrosztichont.1 Ezt úgy értelmezhetjük, hogy míg az előző fejezetek a siralmakat – felsorolást, számbavételt (és intést) tartalmaznak (amelyekből esetleg válogatni is lehet), addig az utolsó fejezet Jeremiás próféta imádsága, amely bonthatatlan egységet alkot.
Az énekelt lamentáció mindenkor válogatást nyújt a bibliai versekből, ugyanis a teljes fejezetek eléneklése túl hosszú volna. A római katolikus források a bibliai könyv mind az öt részéből közölnek verseket, ezzel szemben a protestáns források nem válogatnak verseket a Siralmak 3. részéből, csak az 1.,2., 4. részből, illetve közlik a teljes 5. részt. Az Öreg Graduál a következő verseket használja fel: 1,1–9 és 2,1–9; 4,1–6, illetve a teljes 5. részt. A lamentációt rendesen a Szentháromnap matutinumaiban kell énekelni. Manapság, ha éneklik, általában a nap esti imaórájában kap helyet.
Fentebb már említettem, hogy Jeremiás siralmaira inkább a Siralmak könyve megnevezés talál. Az ószövetségi könyv, a hagyományos megnevezés szerinti nevet viseli (így használja az Öreg Graduál is; vagyis a reformátusok így hagyományozták a katolikus megnevezést). A Jeremiás siralmai azért ’hagyomány szerinti’ megnevezés, mert a könyvben sehol nem szerepel Jeremiás próféta szerzősége, vagy neve. Ez a felirat két bibliai hely félreértelmezésére vezethető vissza. Az első 2Krón 35,25: „Jerémiás is siratá Jósiást, és siralmas énekekkel siratják vala őt az éneklő férfiak és asszonyok mindnyájan mind e mai napig, a melyek szokásossá lettek Izráelben, s ímé azok meg vannak írva a Jerémiás siralmaiban.” Jósiás király neve vagy tettei viszont nem jelennek meg a Siralmak könyvében. A másik hely Jer 9,17–19: „Ezt mondja a Seregek Ura: Figyelmezzetek reá, és hívjátok a sirató asszonyokat, hogy jőjjenek el, és a bölcs asszonyokhoz is küldjetek, hogy jőjjenek el. És siessenek és fogjanak síráshoz miattunk, és a mi szemeink is hullassanak könyeket, és szempilláink vizet ömleszszenek! Mert a Sionról siralomnak szava hallatszik: Oh, hogy elpusztultunk! Igen megszégyenültünk, mert elhagyjuk e földet, mert széthányták lakhelyeinket!”
A dallamokról
A legősibbnek tekinthető lamentációdallamot a Liber Usualisban találjuk. Hangterjedelme és dallamfordulatai egyaránt a 10-11. századra utalnak: teljesen tiszta, 6. tónusú recitáció jellemzi a dallam teljes vonalát.
A magyar protestáns graduálokban sajátos lamentációdallam honosodott meg. Ez a dallam összetett és díszes, amelyet a reformáció tovább éltetett, a latin szöveget magyarral helyettesítve. Nálunk a bevezető mondatnak, mindhárom napnak és külön az utolsó, 9. résznek (nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat, illetve Jeremiás imádságának) saját dallamot adtak, amelyek díszes olvasmánytónusokba rendeződnek: ötödik, negyedik, hatodik, illetve az utolsó rész negyedik tónusba.2 Az egyes napok még tovább oszlanak, naponként három-három részre (a harmadik naphoz tartozik a 9. rész, amely mindegyik forrásban önálló címet visel: Oratio Jeremiae Prophetae, vagyis Jeremiás próféta imádsága).
Önálló, a római hagyománytól eltérő lamentációdallam. Ambitusa nagyobb, mint a Liber Usualis tiszta kvart távolsága – itt teljes oktávot jár be a dallam –, és szerkezete is összetettebb. Két túbahangos tónussal találkozunk: 5. tónus C-, A-hangokon recitál, a 4. tónus A-, E-hangokon, a 6. tónus pedig A-, F-hangokon.
A 4. tónusú Oratio két túbahangja soronként váltakozik. A páratlan versszakokban (1., 3., …) A-, a párosokban (2., 4., …) felső D-hangon recitál a dallam első fele, a záró szakasz viszont mindkét esetben A-hangon. Íme, az ötféle dallam, amelyeket a bevezető sor és a négy rész első versei szemléltetnek.
*
Amint láthatjuk, nagyon sokszínű dallamcsaládról van tehát szó. A naponként változó tónusok önálló értelmezést adnak az egyes napoknak, és így emelik a szöveg és a liturgia ünnepélyességét. Érdemes volna minél több helyen visszahozni a Nagyhét liturgiájába. Ha ez nehéz a gyülekezet számára, akkor legalább betanított énekesek által. A lamentációt a mindenkori kántor által betanított gyerekek, esetleg maga a kántor vagy a kórus énekelte, amelybe bekapcsolódhatott a gyülekezet is. A lamentáció tehát szerves része volt a nagyheti liturgiának. Kimaradása két okból történt: 1. a református zsinatok a 18. század elejétől már írásban is tiltották (szóbeli tiltását, a rá való neheztelést korábbról is említik), mivel megmaradt katolikus szokásnak ítélték; 2. a kántorok részéről több feljegyzés maradt fenn arról, hogy nem becsülték kellőképpen munkájukat, illetve vagy egyáltalán, vagy csak szerényen honorálták fáradozásukat. Ennek pedig az lett a következménye, hogy egyszerűen felhagytak ennek éneklésével.
Jegyzetek
1 Ezt a technikát a világi költészetben is fellelhetjük. Az ábécék használata mellett tulajdonnevek betűit is megtaláljuk verses költemények strófáinak kezdőbetűjeként, illetve a szerzők saját nevüket is megörökítették a vers akrosztichonjában. Ez a formaalkotás máshol is előfordul az Ószövetségben, pl. Zso 25., 38., 111., 112., 119., 145., illetve Péld 31; 10–31.
2 Hasonlóan sokrétű dallamcsaládot vélek felfedezni a mozarab liturgiában, ennek pontos jegyzése további kutatásokat igényel.
