Petőfi halála

A segesvári csata után még harminc évvel is országos megdöbbenést, rengeteg újságcikket, képviselőházi interpellációt idézett elő a hír, hogy Petőfi Sándor nem esett el a végzetes ütközetben, hanem él. Szibériában ólombányában sínylődik. Ezt egy Manasses Dániel nevű ember terjesztette. Azt állította, hogy mint fogoly honvéd, maga is Oroszországban raboskodott, 2775 társával egyetemben. „Ezek közt volt egy Petőfi nevezetű – mondta –, akivel többször személyesen beszéltem.” A vizsgálat rövidesen kiderítette, hogy Manasses sose beszélt Petőfivel, közönséges kalandor; nem fogoly honvédként orosz ólombányában, hanem tolvajlások miatt Nagyváradon raboskodott. De sokan még akkor is hittek neki, amikor ez már nyilvánvaló lett. Az ország forrt az izgalomtól, a vágytól, hogy bár feltámaszthatná a költőt, akit könnyelműen a csatatérre, a halálba engedett. A segesvári ütközet után egy-két napra nagyjából már bizonyos volt, hogy a költő ott lelte halálát. De hányan vélték őt látni azután is, midőn már felesége férjhez ment. Voltak, akik Zilahon látták, mint deszkát áruló székely legényt, mások Göcs vidékén, drótostót álruhában. Egyik hajdani iskolatársa, Kápli Lajos evangélikus pap írásban és férfiszavával erősítve állította, hogy hajlékában vendégül is látta. Nagybánya környékén egy nőegylet hónapokig őrködött fölötte és táplálta, mert akkor ott rejtőzködött. Egy földbirtokosnő a Balaton mellett rejtegette. Egyszer még saját sógor-nagybátyja, Bathó Ignác is kisegítette húsz forinttal. De adtak neki lelkes hazafiak szállást Hódmezővásárhelyen, a Felvidéken, Londonban, sőt Amerikában is. Még Manasses meséje előtt két lengyel forradalmár, Malinowski és Wisniewski Szibériában találkozott vele. Hasztalan cáfolták meg sorra a híreket, minden új mendemondának azonnal akadt hívője. Ferenczi Zoltán egész könyvet írt róluk. Már ismertem a halála körülményeire vonatkozó újabb adatokat, már elvégeztem ezek alapján azt az utólagos nyomozói munkát, amelyről itt beszélni szeretnék, már kétségtelennek tarthattam azt is, hogy pontosan hol és mikor halt meg, amikor egy újabb hír hatása alatt magam is meginogtam. 1936 nyarán egy bécsi lap közölt nagy cikket arról, hogy egy szibériai faluban írásos adatokra bukkantak; ezek szerint a múlt század második felében élt ott egy Petrovics Sándor nevű magyar száműzött, 1864-ben halt meg. Azonnal írtam egy orosz írói egyesületnek, diplomáciai testületekhez fordultam: derítsék ki, mi igaz ebből; szerezzék meg, juttassák el hozzánk azokat az iratokat, minden sort, ami attól a Petrovics Sándortól hátramaradt, hátha magyar betű is akad köztük, hátha vers is akad köztük, mert leghitelesebben a vers után állapíthatnánk meg, valóban Petőfi élt-e ott; a vers a költő legbiztosabb személyi igazoló irata.

Az derült ki, hogy a múlt század második felében valóban terjesztettek kéziratban oroszul olyan forradalmi Petőfi-verseket, amelyeknek nincs magyar eredetije. De az is kiderült végül, hogy ezeket orosz forradalmárok írták, s az akkor már Oroszországban is ismert magyar költő nevét csak álnévként, fedőnévként írták – mintegy engesztelésként, vagy tán kihívásként – verseik alá. Lényegében tehát én is becsapódtam.

Nem kaptam semmit. Csak azt, hogy magam is átérezhettem a hajdani Petőfi-várók izgalmát, oly megható hiszékenységét. Meg lehet érteni ezt a majd félszázadig tartó bizonytalanságot, a remény szülte kétkedést. A segesvári csatában bár sokan látták a költőt, elesni senki sem látta. Illetve, akik bajtársai közül esetleg látták meghalni, azok is meghaltak vele együtt a kozákok kardvágásai és lándzsaszúrásai alatt. Voltak szerencsés megmenekültek, akik visszapillantva futtukban az orosz túlerő elsöprő rohama elől, még felismerni vélték őt, amint szintén menekült. Ahányan ekkor még állítólag látták, annyiféleképpen mondták el, hogy merre és hogyan látták. Az egyik szerint, a sereg felbomlása után Zeyk Domokos vette maga mellé a nyeregbe (az, aki amikor megadásra szólították, az orosz vezérkar előtt főbe lőtte magát). A másik szerint egy kukoricás felé rohant. A menekülésben természetesen mindenki magával törődött; ha az utolsó pillanatok szemtanúi előre tudhatták volna, hogy ők megmenekülnek, a költő pedig elesik, ha tehát módjukban lett volna megfigyelni az eseményeket: tudósításaikat csak akkor fogadhatnók el megbízható tanúságnak. Tekintetüket azonban azokban a percekben nyilvánvalóan a rémület vibráltatta; jelentésüket tehát csak apró emlékdarabkákból állíthatták össze. Sokan csak később tudták meg, ki is volt az a férfi, akinek alakja akkor egy pillanatra elsuhant előttük. Ezek persze mással is összetéveszthették. Akad tanú, aki azt állította, hogy a költőt is elevenen temették el. Gróf Haller Józsefnek is ez volt a véleménye, mindvégig bizonyítani is igyekezett. Mendemondának is iszonyú. Viszont az bebizonyosodott, hogy valóban temettek el eleveneket, többek közt egy Orosz Ferenc nevű közkatonát. A költő tetemét sem látta senki olyan, aki előzően ismerte, aki tehát kétségtelenül felismerhette a halottak között.

Júlia is hasztalan kereste, egyéni módján, egyéni útjain. E célból is, hogy a csatatereket bejárja, mint tudjuk, külön ruhát csináltatott, erősen férfiruhaszerűt, magyaros zsinórzattal. Mentsége most is van, a különcség, amely még furább dolgokat sugall neki. Szabad ég alatt, réten akar hálni. Aztán egyszerre a színészetre érez tehetséget s vágyat oly sürgetőt, hogy még férje keresése idején is föllép, Désen. Aztán teljesen férfiruhában jár. Majd, meghallván, hogy Bem Törökországban megbetegedett, azt akarja ápolni, s ezért – herceg Liechtenstein osztrák császári tisztet keresi fel, útlevél végett, többször is; aztán a herceg keresi fel őt néhányszor, a mendemonda szerint már nem útlevélügyben, mert hisz Júlia nem utazik el. Mihelyt bizonyosra veszi – elsőnek az országban – férje halálát, ismét férjhez megy, így védekezik a rágalmak ellen. Amely most már csak új pletykaanyagul is hirdeti: a tetemet azért nem lelik, mert nincs; a költő él, s csak azért nem áll elő: mert hűtlen feleségét kíméli. S ez akkor sem változik, amikor szegény Júlia 1867-ben ezerszeresen megbűnhődve azért is, amiért nem volt felelős, elpusztul ingerlékenyen, búskomoran, rákban.

Egyetlen szemtanú akadt, aki közvetlenül az ütközet után nyugodtan, tárgyilagos szemlélő módjára figyelhette az eseményeket és a csatateret, báró Heydte osztrák ezredes. Vallomását néhány éve ismerjük. Ő maga személyesen sosem nyilatkozott a nyilvánosságnak. Jelentése, melyet Albrecht főherceg felszólítására írt, csak az összeomlás után vált ismeretessé; dr. Deák Imre találta meg a bécsi császári titkos levéltárban, és Mikes Lajos tette közzé 1930-ban, Szendrey Júliáról kiadott könyvében. Petőfi haláláról kétségtelenül ez a jelentés a legpontosabb dokumentum.

A nyolcvan év után napvilágra került adatok megegyeznek az eddig hitelesnek tartott vallomások adataival; vagy helyreigazítják és kipótolják azokat. A hatalmas bűntény világosan áll előttünk. Rekonstruálni tudjuk a színtérre lépő áldozat gyanútlan nézelődését, a gyilkosok kiugrását, aztán a holttest fekvését. Az újonnan megismert és helyreigazított adatok alapján egy rendőrségi nyomozás bizonyosságával állapíthatjuk meg az események lefolyását. Erre vállalkozom.

A költő nem kereste a halált; ezt régebben is tudtuk, de nem felesleges még egyszer megállapítani. Írt verset arról, hogy csatatéren szeretne meghalni; de most nem akart meghalni. Életének kevés korszaka van, amelyben úgy tele van tervvel, munkavággyal, mint éppen akkor, amikor Mezőberényből Erdélybe indult. Amerre a csapatok vonulnak, ő azt nézi, hol találná meg azt a legmegfelelőbb csendes zugot, ahol kis családjával végre nyugalmas, békés otthont alapíthat. Írt verset ő arról is, hogy ősz nagyapaként unokái körében leheli ki majd lelkét.

De akkor már nem volt csendes zug Magyarországon, és még kevésbé Erdélyben.

Az erdélyi magyar hadsereg, mint a bekerített nemes vad védekezik, ugrik ide-oda, osztogatja halálos karmolásait. Egységes hadvezetés már nincs, a magyar sereg körömszakadtáig, már vaktában küzd: stratégiája a kocsmában egyedül verekedő legényé, aki legelőször is a lámpát üti le. A költő július 25-én csatlakozik Bem seregéhez; a sereg Marosvásárhely felé menetel, hogy kiköszörülje a magyar arcvonalon esett csorbát, megmentse a Székelyföldet, megakadályozza az északi és déli orosz hadak egyesülését, s együttes kinyomulását az Alföldre. Ez a magyar csapat, a fővezér serege, a korabeli adatok szerint összesen 2700 ember. Július 31-én, Segesvárnál találkozik az első orosz sereggel – ugyancsak a korabeliek véleménye szerint –, 16 000 gyalogossal és lovassal, akiket 24 ágyú támogat. Bemnek nincs más választása, minden percben nyakába kaphatja a második orosz sereget is. Fölállítja hadsorait, és támadást rendel.

2700 ember 16 000 ellen, gondoljuk el. A hatszoros túlerőben levő oroszok úgy fogadták ezt, ahogy illik: istenkísértésnek. Ez is hozzátartozott Bem tervéhez. Számított arra, hogy az oroszok ezt az ő fejlődését csak színlelt támadásnak vehetik, az ő katonai képzeletük szerint az előttük levő magyar csapat csak része lehet a nagyobb seregnek, tehát annak a képzelt csapatnak a rohama ellen is fel fognak készülődni, erejüket arra tartogatják. Jól számított. A zavarba ejtett oroszok reggel 6-tól délután 5-ig tűrik, bár egyre idegesebben, hogy a sebesült vadmacska arcukba ugorjék, torkukat keresse. Bem tervének már-már második fele is sikerül: az a hajmeresztő merészségében is egyszerű elgondolás, hogy elveszi az ellenség ágyúit, és azokkal lövi szét a kozákokat. Csinált ő már ilyesmit.

A magyar seregből mintha minden katona átvette volna az öreg vezér elszántságát és zsenialitását. Az ütközet győzelemmel kecsegtet. A huszárok Segesvárig nyomulnak, a 14–16 éves gyerektüzérek ingujjra vetkőzve mozgó alakokra célozgatnak, az egyik orosz vezért, Szkárjátyint el is találják. De öt óra felé az óriás végre ráébred, hogy a sötétség beállta előtt már sem a földről, sem az égből nem érkezhet több magyar az eddigiek mellé. Megrázkódik, s most ő indul rohamra. A vezérek, hogy a megszégyenített, a nagy veszteség és Szkárjátyin eleste miatt amúgy is felingerelt sereg harci kedvét még fokozzák, elnézik, hogy: nincs hadifogoly! S elnézik, hogy a katonák kifoszthatják azt, akit megölnek.

Amikor az oroszok támadásának vad zsivaja, fegyverropogása három oldalról is felhangzott, a költő a csalitér fölött, a leégett Fehéregyháza falu előtt állt, nem messze a kötözőhelytől. Nem sokkal előbb kabátujjával a szemét törölgette, egy lecsapódó ágyúgolyó arcába vágta a port. Minden valószínűség szerint a sebesülteket kötöző orvos, Lengyel József látta őt életben utoljára.

Ennek a tanúvallomását, noha annak idején sokan kétségbe vonták, mi az újabb adatok alapján hitelesnek fogadhatjuk el. A költő fegyvertelenül vett részt az ütközetben; katonaruhája sem volt, nem volt ideje csináltatni, csak öt napja csatlakozott a sereghez. A vezérkarhoz. Bem mellé osztották be; előző nap a költő már intézkedett is a hadsereg szervezetét illető dolgokban, magára vállalta, hogy Bem tábornok útján valakinek kifizetteti az állam részére átvett lovak árát. Tehát ténylegesen Bem mellett dolgozott, azzal állandó összeköttetésben volt. E feladatnak átmenetileg polgári ruhában is megfelelhetett. Az orvos szerint fekete pantallót, vitorlavászon zubbonyt, pörge kalapot viselt. Máshonnan tudjuk, hogy inget, mióta módja volt rá, mindig finomat hordott. Meglátjuk, mindez miért fontos.

A kisded sereg nem tudott a túlerőnek ellenállni, a hadrend felbomlott, alig ezer lépésre a kötözőhelytől. Az orvos azonnal felismerte a veszélyt. „Rákiálték – írta később –, odamutaték az eseményre. Ő oda maradt s csak annyit mondott, potomság. Én rámutaték a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét oda veté, szó nélkül megfordult s futni kezdett … Utánunk két ezred dzsidás.” Mikor a faluból már jól kijöttek, látták, hogy egy másik ezred dzsidás, a Küküllő mentén fölfelé haladva a leégett falu után mintegy másfél mérföldre derékszögben elvágta a menekülés útját. Ebből a gyűrűből csak a lovasok tudhattak még idejében úgy-ahogy kijutni. Az orvos lóháton volt. A költő gyalog. „Engem – folytatja az orvos – lovam a körön kívül segített. Egy dombra érve visszanéztem, s Petőfit hittem felismerni.” Fedetlen fővel, szét­eresztett ingnyakkal, lengő zubbonyban futott. Lengyel tehát Fehéregyháza fölött, Fehéregyháza és Héjjasfalva közt látta őt utoljára.

Itt látta őt már holtan, nem sokkal később a nyolcvan év múlva jelentkező tanú, Heydte ezredes. De vajon valóban az ő tetemét látta-e? Az ezredessel később az orvos, Lengyel is beszélt, de szavaiban úgy, mint azokat Lengyel közvetítette, volt némi homály.

A bécsi császári titkos levéltárból előkerült egyetlen hiteles jelentése azonban pontos és világos. Magyar fordításban szó szerint így hangzik: „Azonnal, mihelyt a felkelősereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozák rajok keltek át Fehéregyházán és Fehéregyháza fölött a Küküllőn is, ily módon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját, ezeket mindjárt le is kaszabolták.”

Tehát pontosan úgy, ahogy Lengyel is mondta.

„Én – folytatta az ezredes – az országúton lovagolva a kozákok után siettem, amikor közvetlenül a forráskútnál Fehéregyháza és Héjjasfalva között, egy leszúrt felkelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vetkőztetve, több, vérrel bemocskolt iratot láttam heverni: valószínűleg a kozákok találták azokat a tiszt kirablása közben, s megint eldobálták, mert rájuk nézve nem volt értékük. Én mégis azt hittem, meg kell néznem az iratokat. A mellém beosztott egyik kozákkal felszedettem az iratokat, és nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyik irat Kemény Farkas jelentése volt Bemhez…” (Csapatai állásáról.) „A holttesttől néhány lépésnyire körülbelül 100 darab magyar dekoráció is feküdt, zsineggel összefűzve. Valószínűleg ezt is a halottnál találták a kozákok, és a nagy sietségben megint elhullajtották.”

„A lelet, amelyből arra kellett következtetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása, arra bírt, hogy közelebbről szemügyre vegyem a holttestet, vajon nem ismerek-e rá benne valami régebbi ismerősömre. De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körszakállal. Nadrágja fekete pantalló volt.”

„Később közölve velük ezeket az adatokat tudakozódtam több felkelő tiszt­nél ezután a személyiség után, és legtöbbjük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt…”

Bizonyosan Petőfi volt?

Az irományokból, az összefűzött kitüntetésekből maga Heydte is rögtön arra következtet, hogy az elesett tisztnek Bem szorosabb környezetéhez kellett tartoznia. Az imént kiemeltük, hogy Petőfi valóban már kapott munkát Bem mellett; Bem nem tudott magyarul, németül is rossz kiejtéssel beszélt. A költővel (mint a ránk maradt levelek bizonyítják) viszont könnyen tudott franciául értekezni. Föltehető tehát, hogy Petőfi elsősorban fordítói és tolmácsi munkát végzett mellette. Talán Kemény Farkas jelentését is fordítás vagy a válasz megírása végett adta át neki a vezér. A táborban Bem után, ha ugyan nem előtte, az országos hírű költő volt a legismertebb ember; valószínű, hogy a kitüntetések ünnepélyes feltűzésénél a magyarul nem tudó Bem szintén szerepet szánt neki, a „nép-költőnek”, aki nemcsak a nyelvnek, de az ékesszólásnak is mestere volt. Meglehet, hogy a kitüntetések ügyének vezetését teljesen ráruházta; ezért volt a költőnél egy egész köteg dekoráció.

Már ez is eléggé valószínűvé tehetné, hogy az országút mellett heverő tetem valóban a költő volt. De más körülmény is erősíti ezt a feltevést.

Heydte ugyan tisztnek tartja a leszúrt felkelőt, de erre semmi támasztéka nincs; hisz később maga is megjegyzi, hogy a még rajta levő egyetlen ruhadarab, „nadrágja fekete pantalló volt”. Vagyis polgári ruhát viselt. Azok szerint, akik utolsó napján látták a költőt, az valóban polgári öltönyben volt; sokan még a fekete pantallóra is emlékeznek. Ha kétségtelen, hogy a felkelő tiszt Bem vezérkarához tartozott, még csak azt kellene kideríteni, volt-e a vezérkarban más polgári ruhás katona is. S ha volt, elesett-e az is? S ha igen, ismeretlenül temették-e el őt is? Csak így merülhet fel a kétség, hogy a Heydte által leírt tetem mégsem Petőfié volt.

Más polgári ruhás honvédről Bem vezérkarában senki sem tesz említést. Még kevésbé olyanról, aki az ütközetben elesett. Heydte a tetemet már nadrágjáig levetkőztetve találta. A kaszaboló lovaskatonák a többi 1030 holttestet nem vetkőztették le; megelégedtek azok kifosztásával, hisz a bevérzett katonai egyenruháknak számukra nemigen lehetett értéke: azokat nem nagyon adhatták el. De értékesnek tarthatták a mosható, jó minőségű polgári vászonzubbonyt, s talán a díszesen kivarrott finom inget.

„A halott… sovány, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott kifejezéssel és nagy fekete körszakállal.” Heydte leírása is tökéletesen illik Petőfire, beleértve még a fekete körszakállt is, noha a költő utolsó képén, melyet Orlay július első felében Mezőberényben festett róla, hegyes francia szakállt viselt. Ehhez azonban helyesen fűzi hozzá Mikes Lajos, hogy „július 22-étől a segesvári csata napjáig, vagyis tíz napig Petőfinek nem volt ideje és alkalma szakállát rendbe hozatni, mert éjjel-nappal szekéren és lóháton Bemet hajszolta, majd Bemmel együtt rohant vissza Vásárhelyre és onnan Segesvárra. E tíz nap alatt tehát körszakálla is nőhetett. Hogy a fogoly magyar tisztek Heydte leírásából ráismertek Petőfire, ez is arra vall, hogy Petőfinek kinőtt a szakálla, hiszen a tisztek látták Petőfit az utolsó napokban.”

A magyar orvos és az osztrák ezredes egymást kiegészítő jelentése alapján magunk elé tudjuk idézni a költő utolsó perceit, azt a rövid időközt, amelynek elején Lengyel még lobogó inggel, végén pedig Heydte már levetkőztetve, vérében, holtan látta.

Lengyel – saját vallomásai alapján mondom ezt –, ha előzően ismerte is a költőt, a csata napján még nemigen lehetett tisztában jelentőségével. Erre bizonyára csak későn ébredt rá. Írásaiban a költőt, amikor szemtől szembe beszél hozzá, őrnagynak szólítja; ez azt bizonyítja, hogy nemcsak barátja, de még közeli ismerőse sem lehetett a költőnek; különben tudta volna, hogy az nem szerette, ha katonai rangján szólították; hisz a tiszti rang jeleit még egyenruhájára sem varratta fel.

Lengyel vallomásait kortársai sokat támadták. Az azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy a rendkívüli élménnyel néha már-már dicsekvő orvostól megkérdezze: miért nem vette a nyeregbe maga mellé a költőt? Noha maga is mondja, hogy a halálos gyűrűből csak a lovasok menekülhettek? Megtehette volna, az ellenség akkor még elég messze volt. Azért nem tette meg, mert nem tudta, milyen érték megmentésére adott alkalmat neki a sors.

A költő Fehéregyházán át az ügető orvos mellett szaladt; amikor nem bírta az iramot, amikor a lóháton menekülő orvos őt elhagyta, valószínűleg Héjjasfalva irányába rohant tovább. Az üldöző dzsidások elől az országútról ösztönösen balra, a kukoricás felé igyekezhetett. Ebben a pillanatban száguldhattak elébe a Küküllő mentén a bekerítésre küldött másik dzsidás ezred első lovasai. Vagy már elérte a kukoricást, és abból űzték vissza az országút felé? Mondtuk, a lovasok valószínűleg épp a ruhája miatt nem kegyelmeztek neki. Többre becsülték azt, amit zsebében sejthettek annál, ami szívében és elméjében élt és élhetett volna még évtizedekig; csak huszonhat éves volt. Nem védekezhetett. A szörnyű szúrást, Heydte leírása szerint, elölről kapta.

A magyar hadirend délután öt órakor bomlott meg; a teljes vég, aztán a menekülők lekaszabolása nem késett soká. Hat óra tájban a költő már vérében fetrengett a cár és a császár zsoldosai, három-négy halottrabló között. Utolsó pillantása ezekre esett. Ha azonnal meghalt. Kívánságunk ennyi rettenet közt már csak az a keserű kívánság lehet, hogy bár azonnal halt volna meg valóban. Heydte halottról beszél. De hátha csak eszméletlen sebesültet látott? Tanúvallomásának ezt a részét nem támasztja alá más adat.

Még valamit szeretnék idefűzni. 1945 augusztusában alkalmam adódott, hogy bejárhassam Segesvár és Fehér­egyháza környékét, a végzetes csatateret. A helyszínen akartam megbizonyosodni, mi az ellentmondás és mi a valószínű a hajdani kortársak, különösen Haller, Heydte és Lengyel tanúskodásában. A vitát – a szomorú és hiábavaló pört – végleg lezárhatónak láttam. A tervezett összefoglaló jelentés helyett azonban egy verset hoztam magammal. Ezt:

Segesváron

Millió kukorica-dárda.

Úgy áll ma is a zöld határ

És fent a néma nap, akár

Akkor, midőn őt halni látta.

És néma, csukott szájként lent a

Bezárt föld, a betelt verem,

Mely befalta. Elevenen,

Mint mondja ma is a legenda.

– Élek még! – jajdult fel. – Dö­gölj meg!

Hangzott (volt erre is tanú)

S rémképnek is bár iszonyú,

A véres hullák rágörögtek.

S most csak a csend, a néma béke.

Állong egy felhő, néz a nap.

S itt az utca, hol átszaladt,

Még szétüvöltve: vége! vége!

Álltam a hídon, hol előre

Nézett még, hol még a jövőt

Látta Bem zászlai fölött,

(délben kitörtek a mezőre).

Szemem az ő szeme nyomában

Siklott síkon, hegy peremén.

Aztán az a kín állt belém,

Mint mikor tébolydában jártam.

Mit ragyogsz felém, nevető had;

Füvek, fák! Van sejtelmetek,

Mit tűrtetek, mit tettetek

S ti emberek s te eszelős nap!

Itt hörgött. S itt nézte kacagva

Meghalni a bárgyú világ

Legnagyobb épeszű fiát,

Ki meggyógyítani akarta.

Nem volt kis dolog, amit ottan

Megértettem, akármiképp

Tudtam rá eddig az igét,

Amíg kocsinkhoz ódalogtam.

Mint aki azt hiszi, kilából

Félelméből is, hogyha fut:

Mentem – mintha volna kiút

Ebből a jókedvű világból.

(1969/7)