Petőfi Sándor, a márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplőjévé vált, amikor az 1848-as forradalom elindult az ő lakásáról. Neves költőnk Jókai Mórral, Bulyovszky Gyulával és Vasvári Pállal együtt gyalogolt az esős márciusi reggelen a Pilvax kávéházba, majd a Landerer és Heckenast üzembe, mely Pest legnagyobb teljesítményű nyomdája volt abban az időben. Megszülettek a szabad sajtó első termékei, az ifjak által megfogalmazott 12 pont és a Nemzeti dal, ezeket a nyomda délire már több ezer példányban ontotta magából.
1848. március 15-e a forradalom és egyben Petőfi napjává vált. Jókai szavaival élve: „Ezt a napot »Petőfi napjának« nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel.”1
1848. március 21-én írt, Arany Jánoshoz intézett levelében, Petőfi a következőket írta: „Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben! […] Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni, és miért? Mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolognak, de a dolgot nem változtatja meg. Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást; márpedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot és Stancsics kibocsáttatását. Hogy ellenszegülés nem történt, ez csak azt mutatja, hogy az ellen vagy teljesen átlátta tehetetlen gyöngeségét, vagy gyáva volt megtámadni bennünket.”
Petőfi neve és a forradalom ma már szervesen összetartozik, elválaszthatatlanok egymástól. Sokat tudunk hányatott életéről, az azt követő sikeréről, erős igazságérzetéről, szókimondásáról, amely a forradalom után nem sokkal dicsőségét hanyatlásra vitte, majd életét a csatatéren kioltatta.
Bőven akadnak kortárs feljegyzések, amelyekből az is kiderül, ki volt Petőfi, érző lélekként mit utasított el, kikkel rokonszenvezett, de arra is, hogy milyen fogásokat kedvelt.
A kor hétköznapi konyhája egyszerű volt, általában húsleves, hurka, kolbász, dunai halak, gulyás, pörkölt, rostélyos, káposzta, sült és rántott csirke került a megterített asztalokra. Ekkoriban jött divatba a paprika, a hagymás alap és osztrák hatásra a zsírban sütés.
Petőfi jó kedvvel fogyasztott töltött tojást, és szívesen kanalazott gulyást, akár reggelire is. Fontos kiemelni, hogy az akkoriban ezen a néven ismert étel nem leves volt, hanem egy, a mai pörköltekhez hasonló ragu, amiben az alap minden esetben hagyma, őrölt pirospaprika és zsír volt. A finom pecsenyéket sem vetette meg, a túrós tésztáról pedig az Úti levelekben a következőket írta 1847 májusában: „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki!”
Arany Jánoshoz intézett verses levelében pedig így írt: „Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra / És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem.”
A feljegyzésekből az is kiderül, hogy a János vitéz megalkotója gyakran étkezett vendéglőkben. Akkoriban a gazdagok saját konyhát üzemeltettek, így a kifőzdék a szegény réteget szolgálták ki, innen tudhatjuk azt is, hogy miket fogyasztott szívesen, de egyben arra is fény derül, hogy ő alkotta meg az ország egyik kedvenc fogását.
Kevesen tudják, hogy a tévhittel ellentétben a székelykáposzta nem Székelyföldről származik. A legenda szerint Petőfi Sándor és ügyvéd barátja, Székely József vármegyei főlevéltáros 1846-ban megkésve indult ebédelni a pesti Komló-kertbe. A helyszínen derült ki számukra, hogy az ételek nagy része már elfogyott, és ekkor Székely József arra kérte a kocsmárost, hogy a maradék disznópörköltet és savanyúkáposzta-főzeléket melegíttesse össze nekik. Petőfinek annyira ízlett az így „megalkotott” pörköltes káposzta, hogy rendszeresen visszajárt „Székely-káposztát” rendelni.
Mivel káposztás nemzet a magyar, nem csoda, hogy hamar híre ment ennek az ételnek, és elterjedt országszerte. Napjainkban a székelykáposztának nagyon sok változata él, eltérések lehetnek az összetevők listájában, több vagy kevesebb zöldséggel is készülhet. Borsikafűvel vagy babérlevéllel is készíthetik, de akár mindkét fűszer megjelenhet az ételben. Főzhetik rizzsel vagy anélkül, de minden esetben az alapot a zsírban vagy olajban pirított hagyma, őrölt pirospaprika, disznóhús és savanyú káposzta jelenti.
Egyik változatát, Petőfire emlékezve leírjuk.
Hozzávalók:
• 1 kg sertéstarja
• 1 kg savanyú káposzta
• 15 dkg füstölt szalonna
• kevés olaj
• 1 fej hagyma
• 1 piros kápia paprika
• 2 szál nagyobb sárgarépa
• 2 cikk fokhagyma
• másfél kiskanál pirospaprika
• 2 evőkanál paprikakrém
• 1 kiskanál borsikafű (csombor)
• 2 babérlevél
• 20 dkg rizs
• só, bors, ízlés szerint
Elkészítés: a savanyú káposztát vékony csíkokra vágjuk, többször átmossuk, hogy a savanyúságából és sósságából csak a megfelelő mennyiség kerüljön az ételbe. A füstölt szalonnát apró kockákra vágva megpirítjuk, a hagymát és paprikát szintén felaprítva hozzákeverjük (olajjal egészítjük ki a zsiradékot, ha szükséges), üvegesre pirítjuk. Hozzáadjuk a kockákra vágott sertéshúst, és erősebb lángon, fehéredésig pirítjuk. Amikor a hús kifehéredett, levesszük a tűzről, belekeverjük a pirospaprikát, alaposan elkeverjük, egy deci vizet öntünk alá. Hozzáadjuk a paprikakrémet, a murkot és fokhagymát, majd visszatesszük a tűzre, fedő alatt 20 percet rotyogni. Ha elfő a víz, pótoljuk. Belekeverjük az átmosott káposztát, a csombort és a babérlevelet, majd alacsony lángon további 40 percig főzzük. A bátrabbak ekkor hozzáadhatják a rizst is, vizet öntve alá, hogy az étel egyben elkészüljön, de ha attól tartunk, hogy a rizsszemek így nem fognak teljesen megpuhulni, elkészíthetjük külön, és a végén összekeverjük. Sózzuk, borsozzuk ízlés szerint. Tejföllel és friss kenyérrel tálaljuk.
Jegyzet
1 Jókai Mór: Írói arcképek. Pesti Könyvnyomda, Budapest, 1885.
„Március 16-án az előbbi nap tiszteletére a két főváros kivilágítva, néhány nappal utóbb fáklyás zene Klauzálnak, Nyárinak stb. […] aztán fáklyás zene Wesselényinek, Eötvös Józsefnek stb. […] később Batthyányi, Kossuth, Széchenyi megérkezésekor a két főváros kivilágítva […] tegnap ismét a nádor tiszteletére kivilágítás és mindenféle ceremónia. Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek. Ha vesszük, e férfiak valamennyien megérdemelték a megtiszteltetést, melyben részesültek, de ha meg nem érdemelnék is, csakúgy megtiszteltük volna őket, és ez a szomorító a dologban. Borzasztó vasárnapi nép vagyunk, nekünk mindig ünnep kell, s ha egyszer nem lesz emberünk, a kit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk” – Petőfi Sándor naplójából, Pest, 1848. április 19.
