Így látták a lövészárokból – képek és embersorsok a Nagy Háborúból, különös tekintettel a kolozsvári m. kir. 21. honvéd gyalogezred katonáira címmel tartott előadást Benkő Levente történész, a Művelődés folyóirat szerkesztője a Művelődés Estek-sorozat keretén belül 2020. február 12-én, a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban.
Benkő Levente az első világháború véres eseményeit nem politikai, hanem főként emberi szemszögből vizsgálta – azt próbálta elénk tárni, hogy milyen szenvedéseken, kálváriákon ment keresztül a háború örvényébe kerülő ember, legyen szó civilekről vagy katonákról. Mint elmondta, a két világháború között az egyik hatalmas különbség az volt, hogy amíg az első világégést szinte akarta, óhajtotta Európa, addig a második egyfajta bosszúháború volt: „az első világháború nem azért robbant ki, mert Szarajevóban elsült az a fegyver, hanem mert Európa alig várta, hogy legyen háború.”
„Az első világháború nem azért robbant ki, mert Szarajevóban elsült az a fegyver, hanem mert Európa alig várta, hogy legyen háború.”
Éppen ezért az első világháború kitörését egyfajta üdvrivalgás fogadta az Osztrák–Magyar Monarchiában. A nép ünnepelte a háborút Kolozsváron is, az örömmámorban úszó kincses városban 1914. augusztus 1-én hirdették ki az általános mozgósítási parancsot, ami abból állt, hogy azonnal felszerelték a tényleges legénységet, a következő két napon pedig a póttartalékos legénységet hívták be, és látták el ruházattal, valamint fegyverzettel. Elsején volt a mozgósítás, tizenhetedikén pedig már indulhattak a frontra, így lényegében két hét volt arra, hogy kiképezzék alapszinten a tartalékosokat és a póttartalékosokat.
Benkő Levente a m. kir. kolozsvári 21. honvéd gyalogezred III. zászlóaljáról ejtett több szót, ugyanis ennek találta meg a legrészletesebb csapatnaplóit a budapesti Hadtörténelmi Levéltárban. A kolozsvári gyalogezred katonáit a Monarchia egyik északi tartományába, Galíciába rendelték ki, az induló vonat szerelvényeit pedig a város lakosai virágcsokrokkal díszítették fel. Kanabé Sándor hadnagy naplóleírásai szerint így léptek ki az akkori Magyarországról Galícia területére: „A vonat egy percre megáll, a tisztek és a legénység a haza földjéből vagy fenyőlombokból emléket tesz magához, a vonat aztán tovább robog, és elhangzik a honvédek ajkán a Szózat.”
„A vonat egy percre megáll, a tisztek és a legénység a haza földjéből vagy fenyőlombokból emléket vesz magához, a vonat aztán tovább robog, és elhangzik a honvédek ajkán a Szózat.”
A lelkesedés lényegesen csökkent akkor, amikor a honvédek megérkeztek Galíciába, noha a helyi lengyel lakosok nagyon kedvesen fogadták a magyar katonákat. Ahogyan pedig telt s múlt az idő, a katonák helyzete egyre viszontagságosabbá vált, a háború pedig kezdte megmutatni a szörnyű arcát. Az addig magasztosnak tűnő kiruccanás véres valósággá vált, miután az első, 1914. augusztus 25-ei, oroszok elleni ütközet következtében a gyalogezred közel fele odaveszett. Arról nincsenek pontos számadatok, hogy a háború végén hányan tértek vissza Galíciából, ugyanis folyamatosan pótolták az ezredet, azonban ha az első világháború túlélési és eltűnési arányait levetítjük a 21. honvéd gyalogezredre, talán itt is elmondhatjuk, hogy csak minden harmadik katona tért haza Erdélybe.
Benkő Levente a csapatnaplókról, a bevonulás előtti ünnepségről, a hadba induló, valamint a fogságba esett katonákról is képeket vetített nekünk, továbbá bemutatta a Zúgott a Dnyeszter partja – Ujházy Sándor hadnagy emlékei című könyvét is. Ujházy Sándor első világháborús hadnagy sajtó alá rendezett, bevezetővel és jegyzetekkel ellátott naplója azért is különösen érdekes olvasmány, mert igen szemléletesen, kiváló írói vénával írja le a háború mindennapjait, a csatatér borzadalmait.
Ujházy Sándor visszaemlékezéseiből azt is megtudhatjuk, hogy amikor a cs. és kir. (K.u.k.) egri 60. gyalogezredben szolgálva társaival együtt sebesülten fogságba esett, tiszti elsősegélypontra vitték őket. Miután ellátták a sebeiket – a hadnagynak egy aknaszilánk ment a fülébe –, tiszti fogolytáborba kísérték a csapatát. Egy nagy, fűtött terembe kerültek, ahova benyitott az orosz parancsnok, és miután tisztelgett, elnézést kért tőlük, mert kénytelenek a fogolysorsban osztozni. Ezek után pedig felhívta a figyelmüket, hogy amennyiben bármelyiküknek panasza lenne az ellátásra, jelentsék neki.
„...az első világháborúban az egymással küzdő felek is sokkal tisztességesebben álltak egymáshoz, ugyanis még ért valamit a lovagiasság és a katonabecsület.”
Hófehér kenyeret vittek a magyar tiszteknek, forró teát, és amikor észrevette az egyik ortodox pópa, hogy az osztrák–magyar tisztek fehér kenyeret esznek és csájáznak, akkor elkezdte uszítani ellenük az őröket, az orosz katonákat, mondván: ti eszitek a komisz kenyeret, az ellenség pedig a fehéret – az egyszerű orosz katonák, „derék muzsik fiúk” viszont elkergették a pópát. Az első világháborúban ugyanis az egymással küzdő felek is sokkal tisztességesebben álltak egymáshoz, mert még ért valamit a lovagiasság és a katonabecsület, sőt, még arra is volt példa, hogy a fogságba került tisztek rangjukhoz méltó munkát végezhettek, amiért minden hónapban fizetést kaptak. Ezzel szemben a második világháború főként a bosszúról szólt, ahol kegyetlenségek egész sorát vitték véghez a fogságban is, gyakran katonai rangtól függetlenül.
A fényképeket Kós Katalin készítette, az estről készült további felvételeket itt találja.
