Dr. Hunyadi Attila Gábor történész, egyetemi adjunktus, valamint Dr. Nagy Róbert-Miklós egyetemi adjunktus, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet igazgatója a Gazdasági vállalatok városfejlesztő szerepe Kolozsváron a kiegyezés korától az államosításukig címmel tartott előadást a Györkös Mányi Albert Emlékházban 2017. március 2-án a Művelődés Estek keretében.
18. század végén Bécs úgy határozott, hogy Nagyszebenről átköltöztetik Kolozsvárra Erdély kormányát, azaz Guberniumát. Ez az a lépés, amellyel Kolozsváron megindult egyfajta virágzás, fellendülés, hiszen a kincses városba átköltöző adminisztratív személyzet komoly vásárlóerőt képviselt, amely beindította a kézműipar fellendülését – majd az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után a kormányt büntetésből visszahelyezték a jóval „lojálisabb” Nagyszebenbe. Az Osztrák–Magyar Monarchia keleti területein az iparosodás és modernizáció csak a 19. század második felében indult el, míg a királyság legkeletibb régiójában, Erdélyben még később, az 1880–90-es években.
Kolozsvár ipari fejlődése lényegében Zsigmond Elekkel kezdődött el, akinek Küküllő vármegyei birtokait 1848 után a jobbágyság feldúlta, így kénytelen volt elmenekülni onnan. A forradalom után hazament, majd miután számba vette a pusztításokat, szokatlan lépésre szánta el magát: eladta birtokait, és az így kapott összeggel Kolozsvárra indult vállalkozni. Ezt követően kibérelte a Kolozsvár környéki falvak szeszfőzési regáléját – akkoriban ugyanis csak az államnak volt joga felügyelni az alkoholgyártást és -kereskedelmet –, 1853-ban pedig megalapította Erdély első gőzmalmát, amelynek az ötletét a magyar Alföldről merítette. Zsigmond Elek – akit sokan Erdély első iparosaként tartanak – gőzmalma és szeszgyárai havonta 9800 vámmázsa gabonát dolgoztak fel, gyáraiban 44 segédszemélyt és 120 munkást foglalkoztatott.
Ugyanakkor Erdély ipari fejlődése jócskán elmaradt a magyarországi városokéhoz képest, a régió ugyanis több szempontból is hátrányos helyzetben volt az Alfölddel szemben. Az első nagy probléma a távolság volt Bécs, Buda és Pest városától, a másik pedig a gabonatermesztésre kevésbé alkalmas domborzati, illetve éghajlati viszonyok. Ezzel szemben az Alföld nagybirtokain már a neoabszolutizmus korában elkezdtek áttérni a gabona extenzív termesztésére, amelyet a déli–délkeleti irányba épülő vasúthálózatnak köszönhetően egyre jobb áron tudtak értékesíteni. Míg Temesvárra 1857-ben, Nagyváradra és Aradra pedig 1858-ban futott be az első vonat, addig Kolozsvárra csak 1870-ben, ez a néhány év pedig komoly lemaradást jelentett az alföldi mezővárosokkal szemben.
Ugyanis az 1870-es évek elején véget ért a kedvező gabonapiaci konjunktúra, amelynek köszönhetően az Alföld nagykereskedői fel tudták halmozni azokat a tőkéket, amelyekből ipari gőzmalmokat építettek, így pedig a helyben megtermelt nyersanyagot nemcsak exportálták, hanem fel is dolgozták, hogy jobb áron tudják nyugatra szállítani.
Az 1873-as pénzügyi válsággal gyakorlatilag véget ért a gabonakonjunktúra, ugyanis megjelent a jóval olcsóbb amerikai búza – így bár Kolozsvár 3 évig élvezhette a vasút gabonaexportban nyújtotta előnyét, Brassó már nem volt ebben a szerencsés helyzetben, ugyanis a Kolozsvár–Brassó vasútvonal „csak” 1873-ra készült el. (Azért így is megsüvegelendő, hogy 3 év alatt letettek közel 300 kilométernyi vasutat dacára annak, hogy ezt a kort is erősen behálózták a korrupciós ügyek.)
Persze az 1870-es „vasúti kapu” nem csak szépet és jót hozott Kolozsvárnak: bár a város közvetlen érintkezésbe került a nagyvilággal, a nagy cseh és osztrák vállalatok tömegárui is nagy mennyiségben, olcsó áron bejutottak, amelyek – az 1886-os osztrák–román vámháborúval együtt – megpecsételték a hagyományos belső-erdélyi kézműipar sorsát.
Kolozsvár a 19. század végén Erdély legnagyobb települése volt, egyben pénzügyi, kereskedelmi, közigazgatási, oktatási és művelődési központja, de a királyság legnagyobb és legjelentősebb városai között is ott volt a helye – ne feledjük, hogy a kincses városban alapították meg 1872-ben Magyarország második egyetemét. Ugyanakkor a nagyipari vállalatok száma a századvég közeledtével még mindig alacsony volt a környéken, arról nem is beszélve, hogy a száznál több munkást foglalkoztató három üzem közül kettő – az Állami Dohánygyár és a Magyar Államvasutak Javítóműhelye – állami kézben volt. Az egyedüli magántulajdonban lévő nagyipari vállalat ekkor Josef Reitter gyufagyára volt. 1910 után csatlakozott az imént említettekhez a híres Renner-féle bőr- és cipőgyár, amely a nagy háborút követően a város legnagyobb vállalatává vált, de már Dermata néven.
Bár az 1890 utáni három évtizedben a város ipari fejlődése lelassult, biztató jelek voltak arra vonatkozóan, hogy a szektor ismét fellendülésnek indul hamarosan. És bár az 1929-es gazdasági világválság Kolozsváron is éreztette a hatását, a két világéges közötti időszakban a város ipara így is virágozni kezdett, ugyanis a következő két évtizedben olyan nagyvállalatokat alapítottak, mint az Iris porcelángyár, a Ravag Fémipari Rt., az Ady harisnyagyár Rt., a Schul selyemgyár vagy a Victoria kötöttárugyár.
