Tisztelt Olvasó!
Lapunk, a Művelődés idén ünnepli fennállásának 75. évfordulóját. Úgy gondoltuk, hogy ez alkalomból Művelődés-enciklopédia címmel négykötetes válogatást adunk ki az 1990 és 2022 közötti időszakban a lapunk hasábjain megjelent ismeretterjesztő írásokból. Az írásokat kötetenként négy-négy fejezetben – Életutak, Helytörténet, Művelődéstörténet, Történelem – közöljük. A fejezetcímek is jelzik, hogy így csoportosítottuk az egyes személyiségek életpályáját felvázoló, továbbá hely- és művelődéstörténeti adalékokat, és végül, de nem utolsósorban a szélesebb összefüggésben értelmezett/értelmezhető történelmi események és folyamatok megismerését szolgáló írásokat. Nyugodt szívvel állítjuk: az 1989. decemberi rendszerváltást, s ezzel együtt a majdnem ötévi kényszerhallgatás utáni újrakezdést követő években a Művelődés hasábjain sok-sok kiváló írás jelent meg szerzőink tollából – és reményeink szerint ez a ténymegállapítás a legutóbbi évekre is érvényes, és a jövőben is az marad. Válogatásunkban arra törekedtünk, hogy az említett négy témakörben a kevésbé ismert adalékokkal szolgáló írásokat gyűjtsük együvé. Bevalljuk, hogy a jobbnál jobb és érdekesebbnél érdekesebb írások közül nem volt könnyű a választás. De mert a terjedelmi szempontok határokat szabnak, kénytelenek voltunk kihagyni a négykötetes Művelődés-enciklopédiából olyan írásokat, amelyeket azonban itt, a lap hasábjain kínálunk ismét olvasásra, az 1990-es évek tartalmainak felelevenítésére.
Májusi lapszámunktól kezdődően tehát egyfajta előzeteseként a könyvsorozat augusztusi bemutatójának, Művelődés – 75 elnevezésű ideiglenes rovatunkban havonta egy-két régebbi írást teszünk közzé. Fogadják szeretettel!
(Művelődés)
Országunk művelődésének az általános európaival való összefüggéseit a történetkutatás legeredményesebben a könyvtörténet és a diákok külföldi tanulmányainak, ún. peregrinációjának korszerű vizsgálata útján tárhatja fel. Annak következtében, hogy történetírásunk a 17. századnál korábbi időszakból úgyszólván nem rendelkezik tudós és irodalmi levelezésanyaggal, a máig fennmaradt régi könyvek a leghitelesebb bizonyságai, hogy miket tanultak az itteniek külföldön, milyen új eszmékkel gazdagodtak az általános európai szellemi áramlatok eredményeiből, és az olvasmányok révén mi gyökeresedett meg ezekből a helyi fejlődésben.
Különösen fontosak ebből a szempontból a magánkönyvtárak, mert ezeken mérhető leginkább, hogy az írás-olvasás ismerete mekkora mértékben járta át a társadalmat, és vált alakítójává az emberek tudatának. Bár a magán könyvgyűjtemények létrejötte Erdélyben a 15. század második felétől kezdődően kimutatható, ezek közül önálló könyvtárként egyetlen képződmény sem maradt fenn napjainkig, hanem különböző közgyűjteményekbe jutva kerülte el az enyészetet. A 16. század közepéig visszanyúló eredetű, nagy múltú iskolák könyvtárai őrizték meg mindazt, ami Erdélyben az egyházi és világi könyvbarátok gyűjtéséből máig fennmaradt. Tehát az értelmiség, a nemesség és polgárság könyvkultúrájának megismeréséhez is az intézményi könyvtárak múltjának, összetételének tanulmányozásán át vezet az út.
Például a kolozsvári Báthory-egyetem 16. századi könyvtára által megörökölt magángyűjtemények közül különösen figyelemre méltó Martinus Haczius váradi kisprépost, valamint a Wolphard és a Kakas nevű kolozsvári polgárcsalád könyvanyaga. A fenti megállapítások igazolásaként, a mostani alkalommal a Haczius-könyvtárral kapcsolatos eddigi eredményekről és további kérdésekről kívánok beszámolni.
Hacziusra elsőnek Kemény József figyelt fel a 16. századi erdélyi költőkről írott tanulmányában több mint 130 évvel ezelőtt, de kilétét nem tisztázta.1 Minthogy ő Hacziusról szász írók társaságában szólott, a német kutatók ebben a környezetben keresték a helyét. Karl Schwarz a szebeni gimnázium történetéről szólva Hacziust már szebeninek minősítette, és azonosította a szász reformáció történetében kiemelkedő szerepet játszó, Heinrich Bullingerrel is kapcsolatban álló Martinus Hentius, brassói iskolai rektorral, később medgyesi és szebeni prédikátorral.2 Ez utóbbi tévedésére ugyan Friedrich Teutsch már 1881-ben felhívta a figyelmet, Haczius szebeni és szász voltát azonban ő sem kérdőjelezte meg.3 A két személy különbözőségét nem tisztázta Karl Kurt Klein sem a Honterusról és a szász reformációról, valamint humanizmusról írt, máig nélkülözhetetlen monográfiájában.4 A zavart tovább fokozta, hogy a 16. század közepén Erdély művelődési életében Hacziuson kívül nem is csak egy, hanem három Martinus Hentius (Heinz) nevű személy egyidejű létezéséről szólnak adatok. Az áttekinthetetlenül összekuszált információkat Klein egyenesen úgy próbálta értelmezni, hogy feltételezte: az 1518-ban Bécsben verselő Haczius neve is eredetileg Hentius lehetett, és ennek unokája volt a reformációban szereplő Martinus Hentius.5
Ebben a zűrzavarban a könyvtörténeti kutatás teremtett rendet, amikor Hacziusról, az egykor tulajdonában volt könyvekben olvasható saját kezű bejegyzései alapján nemrégen kimutatta, hogy Váradon volt kisprépost, semmiféle rokoni kapcsolatban nem állott a szebeni és brassói Hentiusokkal, és nem is volt szász.6 Noha Haczius életútja még ma is csak nagy vonalakban vázolható fel, többé nem kétséges, hogy a kutatás most már rendelkezik olyan szilárd pontokkal, ahonnan kiindulva az erdélyi művelődés e 16. századi munkásának alakja kihámozható az idők homályából.
Haczius minden kétséget kizáróan a Kolozsvár közelében fekvő Magyarsárdon birtokos Haczaki család tagja volt, és nevét a humanista szokásnak hódolva latinizálta Hacziusra.7 Minthogy elődei a 15. század végéig nemcsak Sárdról, hanem a Hátszeg vidéki Osztróról is nevezték magukat, feltételezhető, hogy Hunyad megyéből származtak át Kolozs vármegyébe.8 Ebben az esetben pedig annak az Osztrói Berivojnak lehetnek az utódai, akit 1418-ban a Hátszegi vártartomány esküdt kenézeként említenek.9 Ez az áttelepülés Hunyadból Kolozs megyébe a 15. század közepén történhetett a Sárdiakkal való összeházasodás révén, ami az eredetileg román nemesi család katolizálásához és elmagyarosodásához vezetett. Márton prépost Haczaki Istvánnak volt a gyermeke,10 és 1488 után született. Ebben az esztendőben ugyanis Istvánnak még csak Ferenc és Gáspár nevű fiát említik.11 Ha ez a Gáspár azonos az 1543-ban Kolozs vármegye jegyzőjeként említett Haczaki Gáspárral12, akkor feltételezhető, hogy apjuk, a kor más szegényebb nemeseihez hasonlóan, taníttatással akart fiainak jobb életet biztosítani annál, mint amit szerényebb méretű családi földbirtokuk megengedett volna.
Így kerülhetett Martinus Haczius papi-értelmiségi pályára, melynek állomásai közül egyelőre az alábbiakat ismerjük. 1516-ban beiratkozott a bécsi egyetemre,13 ahol két esztendőn át tanult; a svájci származású Joachim Vadianus professzorral, valamint az Enyedről származó Adrianus Wolphardusszal állott szorosabb kapcsolatban, a földrajz iránti különösebb érdeklődéséről tett tanúságot. 1518 októberétől kezdődően a krakkói egyetemen folytatta tanulmányait.14 Nagyon korszerű, olaszos kézírása alapján talán még az a feltevés is megkockáztatható, hogy Krakkó után Itáliában szintén megfordult. Hazatérésének időpontja egyelőre ismeretlen. Az is feltételezés csupán, hogy mindjárt, de mindenesetre még 1526 előtt, a humanista művelődés egyik propagálójának tekinthető Perényi Ferenc püspök váradi udvarába került.15 Bizonyos azonban egyelőre csak annyi, hogy 1538-ban már nemcsak kanonokja a székeskáptalannak, hanem préposti minőségben egyben feje a Szűz Máriáról elnevezett kisebb káptalannak is.16 Befolyását és vezető szerepét sejteti, hogy a pápa 1544-ben a macedóniai Citrum címzetes püspökévé nevezte ki, és megbízta, hogy segédpüspöki (suffraganeusi) minőségben ténylegesen vezesse a váradi püspökséget, az országos politikában elfoglalt Martinuzzi György püspök helyett.17 Ezzel kapcsolatos reprezentációs költségeire évi 100 arany dukátot is kiutalt számára a pápai kincstárból.18 1547 tavaszán Haczius még életben volt, de már megfáradt, idős ember lehetett, mert tovább nem vállalta a püspöki teendők intézését, és ezért helyére a pápai konzisztórium Ilosvai István egri prépostot nevezte ki Váradra.19
Jóllehet Hacziust az erdélyi humanizmus történetében literátorként eddig is számon tartották,20 alakja azóta vált művelődéstörténeti jelentőségűvé, hogy könyvgyűjtő tevékenységére szintén ráterelődött a figyelem.21 A szakirodalom azonban egészen a legutóbbi időkig Haczius szétszóródott váradi könyvtárából csupán azt a hártyára írt, díszes görög kódexet ismerte, amelyet a bécsi Hofbibliothek őrzött meg napjainkig. A sötétbarna bőrrel bevont, erős fatáblák közé kötött, nagyfólió alakú kódexet először Hermann Julius Hermann írta le szakszerűen.22 Tőle tudjuk, hogy Ptolemaios Klaudios világföldrajzának görög szövegét minuszkulabetűkkel, kéthasábosan, Johannes Thessalus Scutariotes kalligráfus 1454-ben másolta Firenzében. E kalligráfustól egyébként Bécsben őriznek még egy 1442-ben készült Diodoros- és egy 1468-ban befejezett Platón-kódexet. Johannes Thessalus tehát hosszú időn át felkapott másoló lehetett Firenzében. A kódex első lapjának négyzetes dísze, arany alapon színes indákkal és sárga almákkal, bizánci hagyományokat követ, de a világtérképen ábrázolt szélisteneknek és az állatöv (zodiacus) alakjainak kivitelezése világosan elárulja, hogy miniátoruk firenzei volt. A kódexben 27 térkép, mértani rajzok és sok, egyszerűbben díszített vörös iniciálé is található. A szépiabarna tintával megrajzolt és vízfestékkel színezett világtérképen a miniátor a tengereket és a folyókat világos mohazölddel, a hegyeket barnás sziklatömbökkel vagy hosszan elnyúló keskeny sziklavonulattal ábrázolta. A térképen fokhálózat is látható, körös-körül pedig a legismertebb szeleket megszemélyesítő 12 gyermekfej, lobogó hajjal, kürtöt fújva. Az állatöv alakjai lavírozott tollrajzok. A kötetben található atlasz általában kétlapos, 27 db térképe a brit szigetektől kezdve, Európán és Észak-Afrikán, Perzsián és Indián át Kínáig és Mongóliáig ábrázolja az akkor ismert világ országait.
A bécsi kódex provenienciáját illetően téves vélemények is elhangzottak az irodalomban, minthogy Hermann hibásan olvasta ki Haczius tulajdonosi bejegyzését, és olvasatát ellenőrzés nélkül átvették. Hermann, valamint az őt követő Hoffmann Edith és Balogh Jolán szerint a bejegyzés szövege a következő: „Martini Haczii prepositi Minorum Waradiensium et suorum.”23 Ezen az alapon származtatja a Ptolemaios-kódexet a 18. századi könyvtáros, Kollár Ádám Ferenc a váradi kapucinusoktól, Hermann pedig a horvátországi Varasdról, megtéve Hacziust az ottani minorita kolostor apátjának. Ezzel szemben a rendelkezésünkre álló mikrofilmről minden kétséget kizáróan megállapíthattuk, hogy a szöveg helyes olvasata így hangzik: „Martini Haczy praepositi minoris Waradiensis sum et suorum.”
Már Kollár feltételezte, hogy Haczius kódexe eredetileg Mátyás király könyvtárához tartozott, ahová Vitéz János volt váradi püspök elkobzott könyveivel együtt kerülhetett. Minthogy azonban a kötetben nem szerepel a király neve vagy címere, kötése sem jellemző, és más közvetlen jel sem tanúskodott a Corvinához tartozás mellett, ez csak azóta igazolódott be, amióta kiderült, hogy az oxfordi Bodleiana-könyvtár Ptolemaios-kódexét 1482-ben éppen erről a példányról másolták Budán. Sigismund Herberstein császári követ még 1519-ben is megcsodált egy Ptolemaios-kódexet a budai könyvtárban.24 A különösen becses kézirat útja azonban a Corvinától Hacziusig egyelőre csak találgatható. Legvalószínűbbnek az látszik, hogy a kódex a Corvinából előbb Perényi Ferenc váradi püspökhöz került, és csak az ő Mohácsnál történt halála (1526) után jutott Haczius birtokába. Bár a püspök apjához, Perényi Imre nádorhoz kerültek Mátyás király tulajdonából való tárgyak,25 hihetőbb, hogy a püspök bizalmasa, Coelio Calcagnini olasz humanista volt a közvetítő, mert ő 1519-ben arról értesítette egyik barátját, hogy kezébe jutott Ptolemaios görög kódexe.26
Hermann feltételezi, hogy Haczius kódexe már 1576 előtt a bécsi császári gyűjteménybe került, mert Hugó Blotius udvari könyvtáros látta el jelzettel. Ebben az esetben a nagy értékű mű Haczius 1550 körül bekövetkezett halála után Váradról közvetlenül került le Bécsbe. Blotius azonban a 17. század elejéig gondozta a Habsburgok udvari könyvtárát, leltározása tehát 1576-nál évtizedekkel későbbi időpontból is származhat. Nem zárható tehát ki eleve az a feltételezés sem, hogy Ptolemaios műve Váradról előbb a kolozsvári jezsuitákhoz jutott és innen az 1588. évi kiűzésükkor elmenekített értékeikkel és könyveikkel együtt került ki. Azért is inkább erre kell gondolni, mert a Váradról elhozott egyéb díszes kéziratoknak, melyek között aranybetűkkel írt olyanok is voltak, hogy egyetlen kötetet 600 aranyra értékeltek, az 1588. évi menekítés után teljesen nyomuk veszett Erdélyben.27
Szintén Haczius természettudományos érdeklődéséről tanúskodik az a Plinius-kötet, amely könyvei közül a Báthory-egyetem közvetítésével maradt reánk Kolozsvárott, és jelenleg az Akadémiai Könyvtár raritas-gyűjteményének egyik kiemelkedő értékű darabja. Az i. sz. I. században élt idősebb Plinius Histora naturalis című műve a középkorban a természettudományos ismeretek leggazdagabb enciklopédiájának számított. Jelenléte a váradi kisprépost gyűjteményében azt bizonyítja, hogy a 16. század első felében is változatlanul az ókori műveket tekintették a természettudományok csúcsainak. A Historia naturalis 1476. évi pármai kiadásának tenyérnyi szélességű margóin nagyszámú latin és görög glossza hirdeti, hogy Haczius gyakran forgatta és alaposan áttanulmányozta e kötetet. Példányát még Itáliában, hihetőleg Firenzében, művészi gonddal, fényűző módon rubrikálták, minden iniciáléját színezték, egyikét-másikát kifinomult ízlésre valló, gazdagon aranyozott, ünnepélyes miniatúrákká fejlesztették, melyeknek indás díszítései a margóra is kiterjedtek. Minthogy az iniciálék eltérő technikával készült három csoportba sorolhatók, feltételezhető, hogy Haczius ősnyomtatványát három különböző firenzei miniátor díszítette még a 15. század folyamán. A megrendelő tehát aligha lehetett Haczius, hanem inkább egy nála korábban élt és nagyobb jövedelmű személy, talán Várad valamelyik könyvbarát püspöke. Nem lehetetlen, hogy e nagyúri bibliofiliáról tanúskodó díszes Plinius-kötet szintén Perényi Ferenc hagyatékából jutott Haczius könyvtárába.28
A váradi kisprépost szerette és gyűjtötte ugyan a szép könyveket, de különleges díszítésükre – úgy látszik – nem áldozott. Teljesen díszítetlen például a Platón műveit Marsilius Ficinus latin fordításában tartalmazó, Velencében 1491-ben megjelent ősnyomtatványa. Ennek lapjait teljesen rubrikálatlanul hagyta, és az iniciálékat sem festette ki. Hasonló a helyzet a Claudianus Claudius alexandriai költő (i. sz. 370–404) Velencében 1495-ben nyomtatott kötetével, noha e szerző verses művei a Hacziushoz hasonló humanista irodalombarátok számára valóságos mintául szolgáltak. Bár szintén díszítetlen, mégis különleges könyvészeti értéke van Haczius Aristoteles-ősnyomtatványának, melyet ugyancsak a kolozsvári Akadémiai Könyvtár őriz. Az 1496-ban Velencében kiadott mű 1517-ben Krakkóban készült művészi kötése ritka hitelességű emléke az erdélyi könyvtörténetnek. A kötetet Haczius 1529 után szerezte, saját ottani tanulmányaira is emlékezve, egykori krakkói diáktársától, Gyulai László magistertől, talán éppen azokért a kéziratos magyarázatokért és glossákért, amelyeket Gyulai 1517-ben a krakkói egyetemen a magyar bursa tagjaként fűzött a nyomtatott szöveghez. Gyulai apró, gyöngybetűs jegyzetei valósággal elborítják a lapok széles margóit és önmagukban is kisebb könyvet tennének ki. Ezek a magyarázatok nemcsak az erdélyiek külföldi egyetemi tanulmányainak, hanem tudománytörténetünknek is ritka emlékei. Jelenlegi ismereteink szerint alighanem a legterjedelmesebb reflexiók, amiket a középkorban erdélyi értelmiségi fűzött Arisztotelész szövegeihez.
Noha a könyvek végzetének alakulásától függ, hogy egy középkori könyvgyűjteményből mi kerüli el a pusztulást, Hacziusról kétségtelenül elmondható, hogy a tudomány és az irodalom akkori klasszikusainak megszerzésén kívül olvasmányai útján saját korának problémáiban is tájékozódni kívánt. Erre vonatkozóan a ferencesek gyöngyösi kolostorában fennmaradt kötetei a bizonyságok.29 Sokat elárul Haczius érdeklődéséről és műveltségének korszerűségéről, hogy külföldi tanulmányai idején, két esztendővel a mű megjelenése után, megvásárolta magának Thomas Morus Utópiájának 1518. évi bázeli kiadását. Az akkor merész újdonságnak számító mű ugyanis ironikus-szatirikus képet rajzol saját korának visszásságairól és – részben Platón nyomán – felvázolja az eszményi államot, valamint a kommunisztikus, kollektivista társadalmat, melyben nincs magántulajdon, halálbüntetés, a vezetőket titkos szavazással választják, a hitet összeegyeztetik a józan ésszel stb. Másik két gyöngyösi könyve az egyházi reformáció előtti évek szellemi erjedésével állhatott kapcsolatban. Johannes Basadona elmélkedése (De veriori mortalium fine et foelicitate dialogus. Venetiis, 1518) egyebek mellett az eleve kiválasztás később sokat vitatott elvével is foglalkozik. A Liber Jesu filii Syrach ecclesiasticus (Viennae, 1519) című kötete pedig a tisztes élet elveit tárgyalja, és a keresztyén világ erkölcsi megújulását szorgalmazza.
A fentebb ismertetett kötetekről a tulajdonos saját kezű névbejegyzése alapján bizonyosan állítható, hogy Martinus Haczius gyűjteményéhez tartoztak. Ezeken kívül azonban a kolozsvári Akadémiai Könyvtár több olyan megcsonkult és címlap nélküli, 15–16. századi nyomtatványt őriz, melyekről a bejegyzések alapos írás összehasonlító vizsgálatával valószínűleg bizonyítható volna, hogy egykor szintén a váradi kisprépost tulajdonában voltak. Abban is reménykedhetünk, hogy a 16. századi nyomtatványok, az ún. antiquissimák, és a possessorok nyilvántartásának folyamatban lévő munkálatai szintén gyarapítani fogják ismereteinket Haczius bibliofiliájáról. Annak megállapításához azonban már a jelenleg ismeretes anyag is elegendő, hogy Haczius könyvtára jelentős, már a hellén örökséget is hasznosító, korszerű humanista gyűjtemény volt, mely az előző korok kéziratos értékei mellett a nagy változásoktól terhes korszak legfrissebb szellemi áramlatainak termékeivel is dicsekedhetett. E váradi gyűjtemény egyben annak is bizonysága, hogy a humanizmus és majd a reformáció Erdély szellemi életét a nyomtatott betű kötelékével a korábbinál is szorosabban fűzte az általános európai művelődéshez. A könyvek gyűjtése, szeretete, a segítségükkel való frissebb tájékozódás ugyanis a 16. század első felében fokozatosan átterjedt a főpapságról az egyházi értelmiség középrétegeire, majd a módosabb polgárságra és a nemességre is.
A Corvináig visszanyúló gyökerekkel rendelkező Haczius-gyűjteményt, tulajdonosának halála után hihetőleg a váradi káptalan örökölte, majd ennek felbomlása (1556) után, egyéb katolikus egyházi javakkal együtt az erdélyi fejedelem tulajdonába került. Anyagából a könyvbarát János Zsigmond is válogathatott gyulafehérvári bibliothecája számára, a váradi protestáns iskola szintén részesülhetett belőle, de a katolikus teológiai anyagból és régibb kiadványokból még ezután is tekintélyes könyvtömeg maradhatott a fejedelemnek a váradi várkápolnában levő raktárában. Ez az anyag alkothatta azt a 2000 Ft-ra értékelt, tehát számos és becses „régi váradi könyvtárat”, amelyet Báthori István fejedelem 1585-ben két társzekéren Kolozsvárra szállíttatott a jezsuita iskola könyvtárának gazdagítása végett.30 Martinus Haczius könyvszeretetének emlékei, a művelődés érdekében hozott jelentős anyagi áldozatokkal megszerzett könyvei ettől fogva, ebben a keretben szolgálják századok óta az erdélyi oktatás és a tudomány ügyét, és hirdetik művelődésünk európai kapcsolatait.
(1991/2–3)
Jegyzetek
1 Történelmi és irodalmi kalászatok. Pest, 1861. 89–90.
2 Vorstudien zu einer Geschichte der städtischen Gymnasiums A. K. in Hermannstadt. Hermannstädter Gymnasial-programm 1858/9. 18.
3 Die zwei ältesten sächsischen Humanisten. Korrespondenzblatt des Vereins für siebenbürgische Landeskunde 4/1881. 18.
4 Der Humanist und Reformator Johannes Honter. Hermannstadt, 1935. 2, 34, 214, 252–254. Adatok Hentius életútjára: Schullerus, Adolf: Die Augustana in Siebenbürgen. Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde 41/1923. 187.
5 Klein, Karl Kurt: i. m., 253.
6 Jakó Zsigmond: Oradea în istoria bibliotecilor noastre medievale. In: Philobiblon transilvan. București, 1977. 65–70.
7 Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. V. Budapest, 1913. 499.
8 Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent középkori jegyzőkönyvei 2325. sz. (Kéziratban.)
9 Csánki: i. m, V. 215.
10 Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. Bukarest, 1979, 287.
11 Jakó: i. m., 2671. sz.
12 Jakó: i. m., 89 (a bevezető tanulmányban).
13 Gall, Franz: Die Matrikel der Universität Wien. II/1. Wien, 1959. 437. In: Tonk: i. m., 287.
14 Tonk: i. m., 287.
15 Jakó: i. m. In: Philobiblon transilvan. 66–67.
16 Bánffy cs. lvt., 1538. XII. 2 (a kolozsvári Állami Levéltár őrizetében); Bunyitay Vince: A váradi püspökség története. II. Nagyvárad, 1883, 191–203.
17 Pray, Georgius: Specimen hierarchiae Hungaricae. II. Posonii et Cassoviae, 1779, 187.
18 Jakó: i. m. In: Philobiblon transilvan 66.
19 Pray: i. m., II. 187.
20 Apponyi Sándor: Hungarica. Magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok I., Budapest, 1900. 94–95.; Ábel, Eugenius – Hegedűs, Stephanus: Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Budapestini, 1903, 207.
21 Hoffmann Edith: Régi magyar bibliofilek. Budapest, 1929, 169–170.; Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance I., Kolozsvár, 1943, 54, 185, 317.
22 Beschreibendes Verzeichnis der illuminierten Handschriften in Österreich. Neue Folge VI/3. Wien, 1929, 19–21.
23 Hoffmann: i. m., 170.; Balogh: i. m., 317.
24 Csapodi Csaba: The Corvinian Library. History and Stock. Budapest, 1973.
25 Hoffmann: i. m., 211. (383. sz. jegyzetben.)
26 Csapodi: i. m., 336.
27 Lukács, Ladislaus: Monumenta Antiquae Hungariae. III. Romae, 1981. 80–81.
28 Hoffmann: i. m., 187–189.
29 Soltész Zoltánné: XVI. századi könyvgyűjtők kötetei a gyöngyösi műemlékkönyvtár antikva-gyűjteményében. Országos Széchényi Könyvtár 1965/6. évkönyve. Budapest, 1967, 135.
30 Lukács: i. m., II. 863., III. 80–81.
