Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Türi Magyar Ház


Szekeres felvonulás a Fehér Megyei Magyar Napokon

Nehéz feladatra vállalkoztam, amikor igent mondtam a felkérésre, miszerint a Türi Magyar Ház körül kialakult kulturális életről és a türi magyarságról kellene írnom. A klasszikus kérdés forrong bennem: „szépet, vagy igazat írjak?” És mindezzel egy időben József Attila szavai is köteleznek:

 

Te jól tudod, a költő sose lódit:

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

(Thomas Mann üdvözlése)

 

Egymás nélkül valóban sötétben vagyunk, de együtt, egymással, mennyivel világosabb az ösvény, amin járnunk adatott?

Szóval, kiegyeztem magammal – nem volt nehéz –: akkor is, ha nem túl szimpatikus, mégis az igazat akarom papírra vetni.

Sokszor kérdik: hány hívem van? És nagyokat döbbennek a válaszon: remélem egy sem. Nekem nincsenek híveim, mert igyekszem „átpasszolni” őket Jézusnak! Mert hiszem, hogy misszióra nem azért van szükség az egyházban, hogy az év végi névjegyzék növekedéséről számolhassunk be. Isten Lelkének a munkája nem mutatható ki táblázatokon, illetve egy templom, egyház, vagy Magyar Ház áldását nem lehet számokkal mérni. A misszió célja az, hogy a Szentlélek Isten létrehozza az újjászületés csodáját az emberekben. Éppen akkor, amikor ezt az új életet, mint oly sokszor a történelemben, jelenünkben is teljesen ki akarják irtani…


Gyermekfoglalkozások a Magyar Házban

Nem szabad politikailag korrektül az ujjunk mögé bújnunk, és tagadnunk azt, ami nyilvánvaló: még mindig nem vagyunk szimpatikusak a többségnek. Bár immáron öt éve megszervezzük a Türi Magyar Napokat, szinte tudomást sem vesznek róla a többségiek. És ez nem is annyira fáj, de sokkal jobban sajog a helyi magyarok közömbössége. Egy-egy rendezvényünkre sokszor „idegenből” többen jönnek, mint a helyiek… pedig az itteniekért szervezzük. Messzibb tájakról ide jönnek, de a szomszédkapu nem nyílik meg, hogy kilépjen rajta a magyar nevű türi, hogy becsatlakozzon a rendezvények forgatagába. Nem, mert tart attól, hogy megszólják…

Miért féltek ennyire? – kérdem oly sokszor.

A Húsvét, no meg Pünkösd megélése azon múlik, hogy megértjük-e Isten irántunk érzett mélységes szeretetét Krisztus keresztáldozatában? Válaszolunk-e alázatos elfogadással, önvizsgálattal és megújulással? Fontos, hogy felidézzük szent Ignác bölcs ajánlatát: keressük mindazt, ami közelebb visz Istenhez, az élethez, a szeretethez. Annak a szeretetéhez, aki sebezhetővé tette magát. És ezek a sebek tanúskodnak arról, hogy nem a fájdalomé, nem az elmúlásé, nem a félelemé az utolsó szó. Megérteti velünk, hogy mit jelent: „Ne féljetek!” A rettegés, a félelem ugyanis rossz tanácsadó. Megtöri a gerincet, kétszínűvé, gyávává tesz, ránevel a tétlenségre: ne vállalj semmit, maradj csendben és lépj le abban a pillanatban, amikor nehéz ügyben döntést várnak tőled. Jézus „tudta, mi lakik az emberben” (Jn 2,25). Tudta, hogy vannak olyan pillanatok az életünkben, amikor megtorpanunk, amikor szükségünk van a bátorításra. Tudta, hogy még Édesanyja is rászorult az angyal megerősítő szavára: „Ne félj, Mária.” József, az erős lelkületű, munkás férfi aligha vállalta volna mindazt, amit az Úr kért tőle, ha nem hallja többször is: „Ne félj!” (Mt 1,20,–2,22) És hányszor tapasztalta Jézus, hogy saját tanítványai, meghitt barátai is mennyire tudtak félni! Rájuk is kiáltott: „miért féltek ennyire?” (Mk 4,38), amikor a viharban élet-halál harcukat vívták. És észrevette az anyák örökös félelmét családjukért, és igyekezett megnyugtatni őket: „Ne félj, te kisded nyáj, ne aggódjatok megélhetésetek miatt, ne nyugtalankodjatok.” (Lk 12)

Kétezer év elteltével a félelem mégsem szűnik. Sőt, annak arányában nő, ahogy modernizálódik az élet. Most már félünk a vonaton. Félünk, ha autóba ülünk. Félünk, ha repülővel szállunk a magasba. Félünk a ráktól. Szorongás az egész élet. A stressz vasmarkában szorong az agyunk, szívünk, ideg- és érrendszerünk. És Jézus ezt is tudja. Ezért fordul megható szeretettel apostolaihoz az utolsó vacsorán: „Békességet hagyok rátok, ne nyugtalankodjék hát szívetek és ne is szorongjon!” (Jn 14,28). Ha a félelem legmélyebb rétegébe hatolunk, ráébredünk, hogy miért is óv bennünket ennyire az Úr ettől a sötét veszélytől. János apostol figyelmeztetésére ritkán szoktunk gondolni: „Aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet nem fér össze a félelemmel, mert a félelem gyötrelemmel jár.” (Jn 4,18)

Úgy érzem, ez a mindennapok missziója: félelemmentesen élni! Örömben! Öröm? Hol van itt az örömnek még a lábnyoma is? Emmausziak vagyunk, akik mindebből kizárták önmagukat, mert lelküket a bánat eljegyezte. Olyanok, akik meghasonlottan, lázadva, morogva vonszolják magukat, amikor odalép hozzájuk, szinte észrevétlenül Valaki. Jelenléte, „otromba” kérdései még ingerültebbé tesznek bennünket. Úgy érezzük, mintha provokálni akarna bennünket. Minekünk, akik soha semmire nem érünk rá, nincs türelmünk senkihez, és éppen ezért nem is „pazaroljuk” időnket, hogy megkérdezzük a gyengébbeket: Mi fáj? Miért vagy szomorú? Min töröd a fejedet? Miért vagy kétségbe esve? Miért sírsz? Jézusnak van ideje ránk! És azt mondja minden missziós lelkű embernek: van időd, ne rohanj el senki mellett! Hiszem, hogy csak így lehet missziós lelkülettel élni, mert nem csak a napok egymásutánjában kell túlélni a tegnapot!

Azonban látom, érzem, élem, hogy nem olyan egyszerű, nem annyira rózsaszínű ez a feladat, hisz egy olyan valaki mellett kell tanúskodnom, akit halálra kerestek, aki ellen elfogatási parancsot adtak ki, akit bűnözőnek bélyegeztek meg. Ez az a pont, amikor elbizonytalanodunk, és már nem is olyan édes szánkban a misszió íze, mert nem a távoli Afrikába szólítanak, hanem ide csak, a szomszédba, vagy még oda sem. Egyszerűen a családomba, ahol a legnehezebb kimondani, megélni a misszió valóságát.


Mézeskalács-írókázás a Magyar Házban

Immár tizenegyedik éve egy mélyszórványban lévő három falut és egy várost magába foglaló közösségbe kaptam kinevezést. Ízlelgetem ennek a fajta missziónak az ízét, ahol a nyelv, az identitás már annyira felhígult, hogy a „békesség kedvéért”, magyarán félelemből és meghunyászkodásból, még anyanyelvemen sem vagyok hajlandó megszólalni, nehogy megbántsak valakit. Itt megértettem, hogy a misszió nem a lapulás útja, hanem a gondokkal való őszinte szembenézésé, és azok megoldásáé. „Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd” – mondta Mahatma Gandhi. Közel három évtizede azzal hitegetjük magunkat, hogy szabadok vagyunk. Mondom, hogy hitegetjük, mert ez alatt az idő alatt valójában csak kevésszer tapasztaltuk meg, hittük el úgy igaziból, hogy tényleg szabadok vagyunk. Elég arra gondolnunk, hogy nagy szabadságunkban bő húsz évet kellett várnunk arra, hogy méltóságteljesen, közösségileg koszorút helyezzünk el Petőfi szobránál itt Balázsfalván, vagy megünnepeljük szívet-lelket melengető módon március tizenötödikét.

De tesszük minden évben, töretlenül… akkor is, ha egyre többen ebben a régióban is éppen azt kezdik szabadságnak gondolni, ami könnyebb, ami nem jár különleges következményekkel, amiért nem kell felelősséget vállalniuk. Nagy szabadságnak gondolt önhittségünkben szinte fogalmunk sincs arról, hogy mi is a szabadság, és közben sokszor észre sem vesszük, hogy elcsorog az életünk. Elcsorog, mert otthon, ki tudja mi okból, nem magyarul beszélünk. Pedig szabad lenne! Sőt, ez lenne a normális! Nem az, hogy színmagyar anya, és színmagyar apa a gyerekeivel románul beszél, s a családi fészek melegét nem a magyar szó lengi körül. Ebben a nagy szabadságunkban mindent odadobunk, feladunk, besimulunk, mondhatni önként, és dalolva megyünk a nyelv vágóhídjára. Engedtessék azt mondani, őseink vérére hivatkozva, mely vér a szabadságunkért, létünkért folyt el: Bűn, igen, égbekiáltó bűn magyarságunk ellen így véteni. Mert elvész az igény gyermekünkből mindarra az értékre, ami mienk: a szép, ízes magyar szóra, a népmesékre, nagy költőink verseire, a dalokra! Miért hagyjuk, hogy elcsorogjon az élet, amit a Teremtő a mi kezünkbe adott? Miért dobjuk el magunktól mindazt, amiért elődeink megszenvedtek? Örökségünkért miért nem teszünk valamit? Mert sötétségben élünk. Abban a hamis tudatban, hogy jól van ez így.

Ki kell mondanunk hát: nincs jól! Miért? Mert természetellenes! Még a legkisebb szemrebbenést sem váltja ki, a legenyhébb lelkiismeret-furdalást sem szüli az, hogy automatikusan mások nyelvén beszélünk úton-útfélen, a feledés homályába űzve sajátunkat, anyai örökségünket! Ha az emberi test elveszti az agyát, akkor csupán vegetálásra van ítélve. Ne veszítsük el józan eszünket! Ébredjünk fel! Ébredjünk, amíg el nem altatnak teljesen! A kábulatból ki kell józanodnunk. Kezdjünk el újra apáink, nagyapáink módján magyarul gondolkodni, beszélni, cselekedni, álmodni, azaz magyarul élni!

Lehet másként is! És ez maga a misszió.

Misszió a Magyar Ház délutáni iskolájában, ahol a huszonegynéhányra lecsökkent gyereklétszám 80 százaléka színromán családokból érkező gyerek, holott eme foglalkozásokat a „mi gyerekeinkért” indítottuk pár évvel ezelőtt.

A délutáni magyar iskola gondolatától belelkesült Novreczky János magyarországi vállalkozó is, aki rögtön tett is egy felajánlást: egy pedagógus bérét biztosítja.

Az örömmel egy időben egy újabb kihívás előtt is állunk: meg kell győznünk nagyon sok szülőt, hogy délutáni iskolába engedje csemetéjét. De mint tudjuk, erőltetni, kényszeríteni nem lehet semmit… azt sem, hogy a színmagyar család gyereke magyarul tanuljon, otthon magyarul beszéljen… Igyekszünk megragadni minden lehetőséget, de a végső döntés a családé, a szülőé.

El kell mondanom, hogy csak román tannyelvű iskola van a településen, bár felajánlottuk a szülőknek, hogy a gyerekek szállítását is díjmentesen vállaljuk például a péterfalvi magyar iskolába, nem vállalták ezt, inkább román iskolába íratták őket. Skizofrén helyzet, hogy színmagyar családok gyermeke kényelmi szempontból román iskolába járjon, ezáltal naponta elvágva egy-egy hajszálgyökerét önazonosságának, hovatartozásának. No, innen kell fordítanunk. És erre mondják, hogy micsoda küzdelem lehet ez…

Én nem szeretek küzdeni, mert akkor általában vér folyik. Nem valaki ellen kell küzdeni, mert attól nekünk nem lesz jobb. Ha valaki ellen mégis küzdenem kell, az a szentséges saját gőgöm.


A délutáni magyar iskolások műsora

Nem küzdeni kell a megmaradásért, természetesnek kell vennünk azt. Megélni kell ezt az ajándékot, amit a magyarságunk értékei adnak. Ezeket folyamatosan kell kicsomagolni, és ami fontos, adni kell belőle, hogy nehogy ránk rohadjon. Az erdélyi magyarok rákfenéje, a szórványban is, hogy saját maguknak halmoznak, majd ahelyett, hogy adnának, kidobálják. Élni kell! Ha megbékélünk, szorosabban élhetünk egymás mellett. Mert élni nem harc, hanem ajándék.

Ezért igyekszünk megragadni minden olyan lehetőséget, amely által kultúránk gyöngyszemeit elhozhatjuk ide, a mélyszórványba… Ez a magvetés… a növekedést meg a Mester adja!

Igyekeztem az igazat leírni… ébresztőt fújni. Úgy, ahogy teszem immár hét éve a Balázsfalvi Rádióban heti rendszerességgel. Csak azért, hogy a magyar szó valamilyen módon eljusson az otthonokba, azaz otthonra találjon, és ne csavargó hajléktalanként szégyenkezzen eme mélyszórvány utcasarkain.

Kérem, gondoljanak sokat ránk, és merjenek imádkozni is azért, hogy amit emberileg nem tudunk megvalósítani, arra irgalmas Istenünk adjon áldást, így apró sikereink miatti örömünk tartós, életerős maradhasson.

(A felhasznált képek Kémenes Hajnal felvételei)

Új hozzászólás

Hozzaszolas

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <img> <p> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
Ellenőrzés