A népművelés szándéka a felvilágosodás idejére vezethető vissza. Akkor kezdték egyesek hangoztatni, hogy az életkörülmények csak úgy javíthatók meg, ha a tudomány eredményei közkinccsé válnak.
Bessenyei György ezt így fogalmazta meg: „Egy ország boldogságának legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentől közönségesebb az ország lakói között, az ország is annál boldogabb”. (Bessenyei Gy.: Válogatott írásai. Magyar Helikon. 1961. 67. o.) Ehhez két feltétel kellett: az eredmények széleskörű terjesztése, és a megismerésükhöz, megértésükhöz az írástudatlanság megszüntetése. Ez utóbbi szükségességét az indokolta, hogy a tudományos eredmények terjesztésére a nyomtatott írás alkalmasabbnak látszott, mint az élőszó, amelyhez közvetlen személyes kapcsolat kellett. A 18-19. században azonban még nagyon kevesen tudtak olvasni, az általánosan kötelező iskolai oktatás csak a 19. század második felében kezdett kiépülni.
Ennek ellenére már korábban megjelentek a népművelés gyakorlati kezdeményezései abból a meggyőződésből kiindulva, hogy azokat is részesíteni kell a szellemi kultúra „áldásaiból”, akik maguktól nem jutnak hozzájuk. S minthogy ilyen emberek többnyire falun éltek, és paraszti munkát végeztek, a népművelést is az ő felvilágosításukkal azonosították. Központi alakja a helyi tanító volt, akit Gárdonyi Géza egyik regényében „lámpásnak” nevezett. Gyakran a lelkészek is hasonló feladatot vállaltak, róluk Jókai Mór adott romantikus képet A barátfalvi lévita című regényében. Jellegzetes formái voltak e korszak népművelésének az olvasókörök, melyeknek tagsága előfizetett ugyan valamelyik újságra, de a híreket és a cikkeket a tanító olvasta fel és magyarázta, mert a közösséghez tartozók többsége még nem tudott olvasni. A tájékozódás igénye és a beszélgetések jó hangulata mégis vonzotta őket, ezért ezek a körök váltak a helyi tapasztalatok és problémák megvitatásának színhelyeivé. Kialakult a népművelés másik változata is, amikor a felvilágosodást követő romantika hatására a művészet lett a kultúra központi területe. Kiderült, hogy vele könnyebb a kultúrát népszerűsíteni, mint az elvont gondolkodást kívánó tudománnyal. Ezért egyre-másra alakultak még falun is színjátszó csoportok, dalárdák, zenekarok, olyanok részvételével, akik napi munkájuk mellett keresték a művészet adta élményeket.
Bár a kulturális eredmények terjesztésének városokban és az ott élő polgárok között is kialakultak az intézményei és szervezeti formái, ezeket mégsem nevezték népművelésnek, mert a városok lakóit sem sorolták a „nép” fogalma alá. Az ipari munkások között szervezett kulturális eseményeknek is más lett az elnevezése: ezeket „kultúrmunkának” tekintették. Talán azért, mert a gyárak dolgozói közt ekkor még sok volt a német származású, ezért önkéntelenül adódott a „Kulturarbeit” magyarra fordításával a szabadidős programok elnevezése. (Kodály Zoltán figyelmeztetett arra, hogy a kultúra szó lerövidített használata a német nyelvre jellemző, a magyarra nem. Erről a Szóval – kultúr című cikkében írt részletesen. Csillag. 1955. 8. sz.) Csak jóval később, a 20. század közepétől kezdve az államszocialista rendszerben vált össztársadalmi jelentésűvé a népművelés, amikor a meghirdetett „kulturális forradalom” célja lett a kulturális fejlődés értékeinek eljuttatása mindenkihez. Ez ugyan látszólag demokratikus volt, tüzetesebb vizsgálata azonban feltárta, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Az ugyanis, hogy a terjesztendő kultúra célját és tartalmát a központi hatalom határozta meg, ráadásul úgy, hogy az az eszmei-politikai meggyőzést szolgálja (tehát nem a műveltséget), ellent mondott a demokratizmusra jellemző öntevékenységnek. Szemléletesen fejezte ki ezt Karácsony Sándor, a debreceni egyetem tanára: „A népművelésben más műveli a népet, a szabadművelődésben a nép magát műveli, ahogy igénye és kedve tartja”. S minthogy tudta, az öntevékenység önmagától nem alakul ki, hangsúlyozta a kultúra közvetítésében illetékesek jelentőségét, de hozzátette: „Bele ne essünk tehát a régi hibába, passzív valaminek ne vegyük a kultúrálandó felet (…) a kultúrálandó fél csak abban részesíthető, amit igényel. Hiába öntök, erőltetek bele egyebet, visszautasítja. A kultúrálandó fél igazán termőföld, azt termi, amihez kedve van, az gyökerezik meg benne, ami bele való.” (Karácsony S.: Új Szántás. 1947. 1. sz.)
Karácsony Sándor a művelődés demokratikus modelljét fogalmazta meg, ezért nem véletlenül nevezte azt „szabadművelődésnek”. Amikor „művelés” helyett „művelődést” írt, érzékeltette, hogy az nem kívülről ható folyamat, amelyben a „művelő fél” akarata érvényesül, a „művelendők” pedig csak tudomásul veszik ezt, anélkül, hogy azonosulni tudnának vele. Ezzel szemben hangsúlyozta: „Az iskolán kívüli népművelés meddő marad, csődöt mond, tekintet nélkül arra, hogy ki végzi (…) A művelődés igénye és vágya alulról fölfelé ható erő minden olyan kollektív életformában, amely nem mechanikus, hanem organikus jellegű.” (Karácsony S.: Az Országos Szabadművelődési Tanács első és második esztendejének mezsgyéjén. Új Szántás, 1947. 3. sz.) Állításának jogosságát igazolta Vörös Márton példája, amit az 1930-as évekből idézett egy Pécs környéki faluból. „Vasárnap este, zsúfolt iskolateremben került sor a tarkafoltos tejelő tehenekről szóló előadásra. Az előadó csak erről beszélt, semmi másról. Pedig azért hívták meg őt, mert a községben száj- és körömfájás járvány dúlt. Ez az előadó később nekem négyszemközt bevallotta, hogy előző héten olvasott egy szakkönyvet a tejelők bőrszínéről, és így nem kellett külön készülnie az előadásra”. (Vörös M.: A nagy kísérlet. Gondolat Kiadó, 1960. 33. o.) Noha a terjesztett ismeretek és a helyi problémákhoz kapcsolódó tudásszükséglet sok más esetben sem egyezett, a népművelés irányítói és szervezői meg voltak győződve, hogy a kultúra eredményeinek ismertetésével a tudatlanság csökkenni fog. S ha ez mennél több emberhez jut el, a siker is annál nagyobb lesz.
Csak akkor kezdett megrendülni ez a meggyőződés, amikor egyesek arra figyelmeztettek, a népművelésnek – eredményessége érdekében – fel kell tárnia a helyi körülményeket, ahol működni akar, és meg kell szólaltatni azokat, akikhez szól, hogy kiderüljön, mit hogyan értenek meg, és mire szeretnének választ kapni. A tömeghatásra törekvő népműveléssel szemben ekkor kezdett kialakulni Magyarországon a kiscsoportos gyakorlat igénye. Sokan azonban ezt is félre értették: úgy gondolták, nem baj, ha kevesen vannak jelen az egyes alkalmakon. Nem ismerték fel, hogy nem a jelenlevők mennyisége döntő, hanem a résztvevők aktivitása, amellyel partnerré válhatnak a fölmerülő kérdések tisztázásában. A hatás elmélyítése érdekében fogadta el az országgyűlés 1976-ban a közművelődési törvényt. A törvény előterjesztésében volt olvasható: „A népművelési fogalmat, amely mechanikusan művelőkre és művelendőkre, alkotókra, terjesztőkre és passzív befogadókra osztotta az embereket, felváltottuk a közművelődés fogalmával. Ez demokratikusabb és közösségibb magatartásra ösztönöz: olyanra, amely tudomásul veszi, hogy a művelődés az egész közösség és minden állampolgár joga, lehetősége és feladata. A közművelődés fogalma tartalmazza azt is, hogy a művelődés nem egyszerűen elfogadást és passzív ismeretszerzést jelent, hanem az alkotói és terjesztői folyamatban való cselekvő részvételt is (…) A közművelődés fogalma a személyek egymással való kapcsolatában és személyiség teljességében a közösség oldaláról közelíti meg a művelődés értelmét, társadalmi hasznát és teszi hangsúlyossá a személyes részvételt, a közösségi jelleget és a művelődés fontosságát. Egyszersmind feltételezi, hogy minden ember hordoz valami sajátos tudást, tapasztalatot, amit érdemes a közösségnek átadni.” (Törvény a közművelődésről. Kossuth Kiadó, 1976)
A „közművelődés” fogalmát persze már a 19. század végén is használták, ekkor született meg például az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE, és a szegedi múzeum homlokzatára is ekkor került „a közművelődésért” felirat. A fogalom élt tehát a magyar nyelvben, a jelentését azonban később sem tisztázták, ahogy a „népműveléstől” eltérő tartalmát sem. Az 1976-os törvény tett kísérletet erre, de ezzel még nem történt meg a gyakorlat átalakulása. A gyakorlatban dolgozók a két fogalmat nem egyszer azonosították egymással. Az intézmények közt a „közművelődés” fogalmát csak az általános gyűjtőkörű könyvtárak és a múzeumok fogadták el, a tudományos könyvtárak nem és a különböző művészeti intézmények sem, nem is szólva a tömegközlő eszközökről, a rádióról és a televízióról. Ez utóbbiak szerkesztői azt vallották, hogy feladatuk a hírközlés és a szórakoztatás, a művelődés ügyétől gyakorlatilag elhatárolták magukat. A népművelést a művelődési házak (kultúrházak) pedig továbbra is magukra vonatkoztatták hagyományként őrizve azt. A jelentőségét azonban továbbra is a kultúra közvetítésében látták. Arra hivatkozva, hogy fel kell számolni a kultúra „fehér foltjait”, mintha a kisebb településeken nem is létezne kultúra. Nem értették meg, hogy az életmód szokásrendje, az emberek erkölcsi tudata, a munka minősége is kultúra, nem is szólva a népművészet helyenként még élő hagyományairól.
A bizonytalan fogalomhasználat és a bizonytalan célokat vállaló gyakorlat ellenére a közművelődési törvény megalkotása után voltak mégis olyan kezdeményezések, amelyek megkísérelték a közművelődés korszerű értelmezésének megfelelő gyakorlat megvalósítását. Ezek többnyire az életmód kultúrájához kapcsolódtak, és a törvény indoklásából azt a részt, hogy „minden ember hordoz valami sajátos tudást, tapasztalatot, amit érdemes a közösségnek átadni”, úgy alkalmazták, hogy egyes községekben közvélemény-kutatást szerveztek ilyen kérdésekkel: „Mit tudnék másoknak tanítani?”, „Mit szeretnék megtanulni?”. S amikor kiderült, hogy az érkező válaszok nem egyszer ugyanazt a tárgyat említették meg, arra bíztatták a helyieket, hogy hozzák össze a tanításra és a tanulásra vállalkozókat. Így a helyi erőforrások tudatosításával meg lehetett valósítani a közösségi öntevékenységet.
Természetesen ellene vethető a fogalmak szembeállításának, hogy nem a gyakorlat elnevezése a lényeges, hanem az, amit a tevékenység kifejez. Csakhogy az alkalmazott név azt is érzékelteti, hogy annak mi a célja, mit akar megvalósítani. Egy régi kínai bölcs figyelmeztet erre: „Ha a szavak használata nem helyes, a fogalmak értelme zavaros; ha a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni”. (Kung-fu-che: Lun Jü. Kung mester beszélgetései. Budapest, 1944. 66. o.) A fogalmakhoz kapcsolódó gyakorlat irányának és céljának meghatározása tehát nem mellékes. Elismerhető persze, ha a népművelést ma már egy régebbi kor sajátjának is tekintjük, ez nem jelentheti, hogy minden részében feleslegesnek kell tartanunk. Ha a közművelődést magától kialakuló folyamatnak tekintenénk, nem vennénk észre, hogy kezdeményezők és szervezők nélkül széles körben meg nem valósulhat. Szükség van tehát a népművelési felfogásból átemelhető „népművelői” elhivatottságra, de azzal a megkötéssel, hogy nem tekinthet el attól, helyileg mi a műveltség meglevő színvonala, mik a benne mutatkozó művelődési szükségletek és igények, mert csak ezekre építve lehet kibontani az eredményes folyamatokat. Nem véletlenül használtuk itt a „folyamat” szót. Az egymástól elkülönülő rendezvények nem képesek emelni a kulturáltság színvonalát, csak az egymást kiegészítő, hatásukat tovább vivő események. Főleg akkor, ha bennük a „művelő” hatást a „művelődők” közössége idézi elő. Ahogy ezt egy másik régi kínai intelem fogalmazta meg a tanítók számára: „Menj az emberekhez, élj közöttük, tanulj tőlük, szeresd őket, szolgáld őket, tervezz velük, kezdd azzal, amit tudnak, építs arra, amijük van”. Ez a régi bölcsesség ma is útmutató lehet azok számára, akik a közművelődés ügyét segíteni akarják.
Közüggyé a közművelődés csak akkor válhat, ha kisebb közösségek vállalnak benne felelősséget. Kialakulásukat érdekek és érdeklődési körök határozhatják meg, nem tévesztve szem elől egyszerre a személyes és a társadalmi viszonylatokat. Valamint azt sem, hogy a tapasztalati tudás igazán akkor értékes, ha szélesebb összefüggésekbe ágyazódik. Így válhat a meglevő műveltségi szint mélyebbé és szélesebbé a gondolkodás érésével együtt.
(Művelődés, 2015. január, LXVIII. évfolyam, 1. szám, 8-10. oldal)
