Az EMKE Országos Elnöksége 2008-ban úgy döntött, hogy Erdélyben április 12-e legyen a Közművelődés Napja. Azért esett pont erre a napra a választás – nem épp szerencsésen egy nappal a Magyar Költészet Napja utánra –, mert 1885. április 12-én alapították meg Kolozsváron ezt a nagy tekintélyű kulturális egyesületünket. Vajon fellengzősség-e egy civil szervezet vezetősége részéről, ha intézménye alapításának dátumát évente országos emléknappá nyilvánítja? Nem szerénytelenség-e ez, még akkor is, ha az illető egyesület nagy történelmi múlttal bír?
A válaszadáshoz mindenekelőtt egy pillanatig tekintsünk el az EMKE Erdélyben betöltött történelmi szerepétől. S gondoljunk csak arra, hogy mit jelentett az elmúlt másfél évszázadban a Kárpát-medencének ebben a régiójában magyar társadalmunk számára a közművelődés: egyidejűleg kultúrát, közösséget és személyiségalakítást. Ez a rendkívüli, és szakmai körökben gyakran vitatott szavunk, nem sokkal a nemzetté válásunk után, a 19. század második felében keletkezett. Így talán nem tévedünk, ha művelődéstörténeti szempontból a közművelődésre úgy is tekintünk, mint nemzetünk közel százötven éves kultúrateremtő folyamatainak a lenyomatára. Igazából csak körülírni lehet mindazt, amiről a közművelődés szól, rövid vagy akár hosszabb meghatározást mondani róla nem lehet. Hisz jelenti például azt, hogy az egyén a kulturális értékek alakításában egyidejűleg tölthet be alkotói és fogyasztói szerepkört. De a szó értelmezhető olyan tevékenységként is, amelyben az egyén és a közösség, a saját szellemi gyarapodására, minden intézményi háttér nélkül kezdeményezhet kulturális tevékenységeket, beindíthat művelődési folyamatokat. Ugyanakkor a közművelődés értelmezésének tartozéka az önművelés lehetősége és szabadsága is, amit viszont a társadalomnak közjogilag biztosítania kell. És benne van az egyénnek és közösségnek a saját művelődési élete iránti felelőssége is, a belső alkotó energiáknak a cselekvésre történő mindenkori mozgósítása a kultúránkban való megmaradás érdekében. De a közművelődést a mai modern szóhasználattal élve úgy is értelmezhetjük, mint az egész életen át tartó tanulás sajátosan magyar intézményét. Mivel mi magunk is ennyire mozaikszerűen értelmezzük e szavunkat, ezért van az, hogy a közművelődés kifejezést nem tudjuk lefordítani a világ egyetlen nyelvére sem úgy, hogy visszaadja a szó azon értelmét, ahogyan mi a magyar kultúrkörben használjuk.
Az 1867-es kiegyezés előtt a Habsburg-birodalomnak Erdély csak provinciája volt, benne a magyarság pedig nem túl közkedvelt népcsoportja, különösen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után. Így a kulturális életünk megszervezésében már akkor is csak magunkra számíthattunk, s a felelősséget érző és vállaló nemességünk és polgárságunk ügyködésének köszönhetjük, hogy gróf Mikó Imre vezetésével 1859-ben megalakulhatott az Erdélyi Múzeum-Egyesület, melynek áldásos tevékenysége mind a mai napig meghatározta és meghatározza kulturális életünket. A kiegyezés után pedig az új magyar kormány gazdasági okokra hivatkozva ugyancsak visszafogottan tudta támogatni az erdélyi magyar művelődési életet, különösen az akkor már egyre hangsúlyosabban jelentkező szórvány-magyar közösségekben. Népiskolák, kisdedóvók, könyvtárak jöttek létre ekkor magán- vagy éppen közösségi kezdeményezésre, nem is beszélve a számtalan dalegyletről, olvasókörről vagy a kulturális élet különböző területeit felvállaló társadalmi szervezetről. Hazai művelődési életünkben ekkor jelenik meg az EMKE, mint a legjelentősebb koordinátora ezeknek a folyamatoknak. Vagyis hiába volt magyar állam a hátunk mögött, az erdélyi kulturális életünk megszervezése főleg egyéni vagy közösségi, gyakran egyházi támogatáson alapult itt Erdélyben, s így a kultúra terjesztését jórészt a közművelődési folyamatok segítették. Trianon után a kisebbségi sorba került erdélyi nemzeti közösségünk kulturális életében – véleményem szerint – még erőteljesebben felértékelődött a közművelődés. Mert ekkor kellett igazán rádöbbenünk arra, hogy sorsunk elsősorban saját magatartásunkon múlik, és mindnyájan felelősek vagyunk ezért a sorsért. S bár 1989 karácsonya után a Romániára szakadt újabb kori demokráciának mi is haszonélvezői lettünk, ennek ellenére nagyon kevés állam által fenntartott és működtetett magyar kulturális intézményeink vannak. Talán nem tévedek, ha kijelentem, hogy az elmúlt negyed évszázadban is jórészt a közművelődés éltette erre mifelénk a magyar kultúrát.
Mindezek után úgy gondolom, megérdemli a Közművelődés, hogy évente egyszer, április 12-én tudatosítsuk fontosságát az erdélyi magyar kultúrkörben.
(Művelődés, 2015. március, LXVIII. évfolyam, 3. szám, 3. oldal)
