Csabika. Színészről olyan könnyű nyilvános elismerést mondani, mert lételeme a nyilvánosság. Ebben él nap mint nap, mivel ez a létformája. Sokkal nehezebb az alakítások mögötti emberről mondani bármit is, mert ez az a féltve őrzött csoda, aminek ki kell tartani egy életen át, hogy újabb meg újabb átalakulásban mutatkozhasson meg.
Azt hiszem, hogy egy elismerés, díj mégiscsak az embernek szól, nem a színésznek. Az embernek, aki történetesen színész – esetünkben nem is akármilyen. László Csaba harmadik éve munkatársam, barátom, mondhatom színészem. Ennél lényegesen több ideje van a pályán, immár tizenötödik évadját tölti a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál. Nem sorolom, hogy mi mindent játszott, mivel igen hosszú a lajstrom – inkább az a fontos, hogy hogyan? A színészképzésben azt tanuljuk, hogy a mindenkori színpadi hitelesség legközelebbi állapota a gyermeki, feltétel nélküli hit. A bennünk élő gyermek tisztasága, fogékonysága, érzékenysége. László Csaba talán legmeghatározóbb kivolta, ez a gyermek. Ő Csabika. Ezen a néven él köztünk. Ez a név nem lekicsinylés, nem holmi infantilitásra utaló jel, hanem emberi és színészi létállapotának legpontosabb tükre. Olyan név, aminek kiérdemlése és megőrzése viselőjének legnagyobb titkai és varázslatai közé tartozik. Csabika olyan érzékenységgel közelíti meg a különböző fiktív karaktereket, hogy szívet ad nekik. A színész mögötti ember megtalálja a szerep mögötti embert, aki egyre csak lélegzik, izzad, szenved vagy esetleg boldog. De minden esetben él és igaz. Akkor is ember, ha történetesen épp egy nyúl. Csabika arcot ad az eljátszott figuráknak: a sajátját és a szereplőét. Még elmondva is bonyolult ez – pedig milyen egyszerűnek tűnik, amikor ő csinálja. Zavarba ejtő őszinteséggel viszonyul a környezetéhez, és ez által teremt valami érthetetlen szakmaisággal telített közeget. Ez a gyermek próbálja megfogalmazni, megérteni az őt körülvevő világot. A színház nyelvén. Tizenöt éve van a pályán. Ez annyi idő, míg egy gyerek az első osztálytól eljut az egyetemi diplomáig, és közben felnő. Csabika tehát kétszer is felnőtt – és közben megőrizte magában a gyermeket, annak őszinteségét, kíváncsiságát, nyitottságát, keresgélését. Kívánom neki, hogy tudjon ilyen maradni mindvégig. Még sok tizenöt évig. Fiatal színészként. Mondogatjuk, hogy a díjak nem kellenek, mert nem azért csináljuk. Ez így is van. Egészen addig, míg nem kapunk díjat. Egy díj, annak a megünneplése, amit addig csináltunk. Gratulálok László Csabikának ezért az ünnepéért!
(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)
