Már megszokásból gépiesen azzal kezdem a válaszom a „hova valósi vagy?” kérdésre, hogy „hagyd, úgysem hallottál róla, egy kis magyar faluból, valahol Kolozsvártól nyugatra, olyan 35 kilométerre”. És valóban, a legtöbbször erre az a reakció érkezett, hogy „ah, tényleg nem”. Miután Inaktelkét elhagytam, vagy mondjam úgy, hogy miután az iskola révén valamelyest megismertem a falum határán kívüli világot is, és megtudtam, hogy én kisebbségi vagyok ebben az országban, talán valamiképpen identitásomnak ez a része is hozzájárult ehhez a kissé lealacsonyító érzéshez. Mert nem elég, hogy kisebbségi vagyok, amit ugye kimondani is rossz, de ráadásul még a szülőfalumról sem hallottak ebben az országban – nemcsak a románok, de még a magyarok se sokan. Hogy mikor fogalmazódott meg először bennem az érzés, hogy ezen változtatni kell, nem tudom, de a döntésem, hogy ez ellen minden alkalmat megragadva tenni fogok, az egyidős kisebbségiségemre való ébredésemmel.
Tisztán emlékszem arra, amikor az egyik idősebb játszótársam vizsgáztató hangnemben megkérdezte tőlem: tudod, hogy hívják a falunkat? Nem, akkor még nem tudtam. Inaktelke, jött a válasz egy elégedett széles vigyorral kísérve, és én attól a perctől kezdve tudtam, hogy inaktelki vagyok. Valamiért ezt nem kellett nekem többször elmondani, ellentétben például azzal, hogy mossunk kezet evés előtt.
Szóval, innen indultam én, életem egyelőre 35 éves útjára, egy kalotaszegi kis faluból, amely teljesen magyar és református, amelyről nemigen hallottak az emberek.
Utólag visszatekintve, talán nem is a falum eldugottságával volt a gond; nem azzal, hogy híres magyar festő, politikus, közszereplő szülöttje hiányában egy kis fehér folt volt mindenki mentális térképén, hanem azok az ismerősök, akik akkor körülvettek engem.
Később, amint munkámból adódóan megszaporodtak körülöttem a hazai és magyarországi értelmiségiek, egyre gyakrabban kaptam válaszul, hogy: „persze, hogy hallottam!”, vagy szinte sértődött hangnemben, hogy „voltam is ott, egyszer, többször, és ismerem Kalló Feri bácsit, a táncost!”. Ekkor éreztem először azt, hogy az a hadjáratom, hogy falum hírét minél mes - szebb vigyem, nem hiábavaló, és nem is az első fecske vagyok ebben a harcban. Ugyanis sokan azok közül, akikkel egy nagy családként együtt éltem egy szűk közösségben, már rég tettek azért, hogy az ismeretlenség nyomasztó mocsárjából kiemeljék a számunkra a világ közepének tartott falucskát. A nyomasztó jelző meglehetősen szubjektív; én így éltem meg akkor fiatalként. De nyilván falum történetében akad elég sok olyan fordulópont, amikor ez az ismeretlenség, az a tény, hogy valamelyest zsákutcában helyezkedik el a Nádasdarócot érintő vasútvonal és a Gyerővásárhely határában kígyó- Az oktatóközpont keleti oldala zó E60-as között, előnyére vált. Úgy húzódik meg a dombok között, mintha elődeink kimondottan mizantrópiából bújtak volna meg ebben a paradicsomi elszigeteltségben.
Amikor megszülettem, Inaktelke nagyjából félezres lélekszámmal büszkélkedhetett – azóta ez már nem sok környékbeli településre jellemző –, és rendszeres buszjárattal rendelkezett a szomszédos Egeres-gyártelepre. Anyukám emlékei szerint volt idő, amikor ez utóbbit még csupán néhány magyar és zsidó család lakta. Az én emlékeimben viszont már csak mint lepukkant tömbházak, kitörött ablakú szürke gyárak, és rendezetlen udvarú lakóházak kaotikus egyvelegeként él Egeres. De ettől a gyárteleptől függött sokáig a közösségünk élete. Dolgozni muszáj volt: az itteni gyárak valamelyikében dolgoztak a férfiak, s ha a busz nem jött, akkor a két települést elválasztó Csutkos-tetőn átcaplatva a sárban kellett menni. Hazatérve, délután pedig várta a mezei munka az embereket, ugyanis abban az időben még úgy ragaszkodtak ehhez a falusiak, mint családjukhoz, nyelvükhöz. Identitásunk lényeges része volt mindaz, ami a gyár után, a belső közösségünkben történt. Ilyen közösségi élménynek számított a csorda várása, a tejmérés, a kalákában kapálás-kaszálás, vagy bármely banálisnak tűnő mezei munka, csakúgy, mint a meghittebb ünnepeink, s zajosabb mulatságaink.
Ilyen volt Inaktelke, és most hadd ugorjak kicsit az időben. Inaktelke 1200-as évekbeli első említése óta az évszázadok általában a mennyei állandóság jegyében teltek. Mindig minden olyan volt, mint rég, legfennebb egyes családok csillaga esett, másoké felvillant, a nagygazda ház előtt kinőtt a konkoly, a szalmás házra hódfarkú cserép került. A dolgok mindig változtak, de a maguk ütemében. Ez az utolsó harminc év, ami viszont mindent megváltoztatott nálunk, a feje tetejére állította azt a világot, amit az öregek olyan jól ismertek, és eltakarított sok mindent, amit ők kreáltak. A szerencsésebbje még megélte, hogy lássa, a szerencsésebbje pedig nem kellett megélje ezt az új világot.
2017-et írtunk: Bukarest belvárosában, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság dísztermében olyan képzésen vettünk részt, ahová éppen egy minisztert hívtak meg, hogy politikában jártasságával tágítsa világnézetünket. A találkozót követő kiértékelőn oxfordi előadónk apró lapocskákat osztott ki, és arra kért, hogy a társaságból mindenki írja fel azt a három dolgot, amelyek a leginkább jellemzik. Első olvasatra egyszerű feladatnak tűnik, ugye!? Próbálják ki! Unalmas lenne azt a vívódást ecsetelni, de a végén három, de inkább két szót sikerült a cetlimre kaparni: „magyar, inaktelki, férfi”. Utóbbit azért nem számítom, mert jó sok vonalkával áthúztam, hogy még véletlenül se lehessen kiolvasni, hogy mit írt ott. Mindent lecsupaszítva, lemenve a gyökerekig, ennyit tudtam nagyon fontosnak tartani. Ha húsz dolgot kért volna az előadónk, nyilván sokkal egyszerűbb dolgunk lett volna, de mi az a három fránya dolog, ami a legfontosabb… Mi határoz meg engem leginkább? Nos, az, hogy magyar vagyok, magyarul gondolkodom, beszélek, értek és értetek meg a legjobban, ebből adódóan mindent másképpen fogok fel, mint a nem magyar anyanyelvűek. Nyelvünk ugyanis messzemenően hatással van arra, ahogyan a környezetünket felfogjuk. Magyarként azt mondom, hogy eltörtem a kezem. Ha egy spanyol ezt hallaná, igen furcsán nézne, ugyanis neki eltörött a keze, nem ő törte el, nem vállalja érte a felelősséget, hogy hozzájárult a szerencsétlenség megtörténéséhez; ő csak elszenvedője, semmiképpen nem okozója.
Aztán: inaktelki. Miért fontos ez annyira? Nem csak a magyarságomnak egy alfejezetéhez tartozna? Én akkor és azóta is úgy érzem, hogy nem. Mindamellett, az inaktelkiségem bizonyos aspektusait a leginkább akkor érezhettem, amikor negyedik osztály után olyan iskolába kerültem közösségemen kívül, ahol más nyelvjárásban beszélő, más szóhasználaton nevelkedett magyar gyerekek is voltak. Olyanok, akiknek számára más közösség jelentette a biztonságot, az otthont. Olyanná próbálom azóta is alakítani az engem körülvevő világot, amilyennek ezt az otthont megéltem. Hogy hol nőtt fel, az a teljes emberhez, karakteréhez szervesen hozzátartozik. Ez az én történetem egy szeletkéje, hogy a továbbiakban érthető legyen, hogy mit miért csinálok.
Gyerekkoromból van egy emlékem, amikor Csép Sándor fehér öltönyben, operatőrökkel, kamerákkal, mikrofonnal sürög-forog Inaktelke központjában, és filmezi csapatával, amint a lányok népviseletben táncolnak. Mint valami istenségre, úgy tekintettem rá.
Másik emlékem, amikor személyesen találkoztam vele, a Magyar Polgári Párt akkori kolozsvári főhadiszállásán, valahol a Mócok útján, egy nem kimondottan pompájáról jellegzetes szobában volt. Sok mindenről beszélgettünk, mivel akkor már én is újságíró voltam, kollégájaként kezelt. És én ittam szavait annak az embernek, akit csak mint a romániai magyar tévézés újraindításának a letéteményeseként, az Egyetlenem dokumentumfilm készítőjeként ismertem addig. Itt kezdődött el az az út, amelyről ő már sosem tudta meg, hogy közös utunk. Halála után Simon Csaba vette át az Áldás Népesség Egyesület elnökségét, amelyet abban a szellemben szándékozott tovább vinni, ahogyan azt Csép elképzelte.
Az Egyetlenem filmje szívenütő korés kórképet fest a hetvenes évek Kalotaszegéről, az egykézés gyilkos, a közösség saját magát felszámoló szokásáról. Erről akkor, amikor az abortusz törvénynek köszönhetően eleve sokkal több gyerek született, mint egyébként született volna. Csép a saját korát megelőzően látta azt a demográfiai hullámvölgyet, amely közelgett, és aztán ennek bekövetkezését is megélte. Azt, hogy negyven évvel a filmje után hatalmas porták, félutcányi sorok állnak üresen Kalotaszeg-szerte.
Az Áldás Népesség Egyesület nevéből adódhat némi elképzelése az olvasónak, hogy milyen célkitűzésekkel jött létre Nagyváradon a szervezet, amelynek megszületésén jelen volt Orbán Viktor magyar miniszterelnök is.
Unalmas olvasmány egy egyesület statútumát böngészni, de 2016-ban, amikor az egyesülethez kerültem munkatársként, „heuréka!”, kiáltottam fel, ugyanis én csak munkát kerestem, de kiderült, hogy ez a munkakör tökéletesen megfelel nekem.
Azóta különböző projektjeinkkel megszólítottuk az ausztráliai magyar gyermekektől a németországiakig, a kárpátaljaiaktól a székelységig mindenkit, akit kapacitásunk volt elérni. Ezen sorok írása közben csengett a telefonom: egy anyuka hívott, hogy elmondja, van egy hathetes kisfia, Rolandnak hívják, és köszöni szépen azt az anyagi támogatást, amelyet egyesületünktől kapott, hogy elérhetővé váljon számukra az egyébként olcsónak semmiképpen nem mondható in vitro beavatkozás. Persze az állam is támogatja azokat a családokat, amelyek a meddőség valamilyen formájával küzdenek, éppen csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy az a bürokrácia, amely Romániában a legtöbb szolgáltatást szinte elérhetetlenné teszi az in vitro esetében eldöntheti, hogy valakinek az egész kálvária végén lesz-e teljes családja, vagy nem. Talán a legutolsó dolog, amire egy egyébként is nehezen teherbe eső anyuka vágyik, az, hogy az állami egészségügyi biztosítóhoz szinkronizálja a peteérését, hogy amikor a legnagyobb nyugalomra lenne szüksége, akkor elszámolásokat intézzen egy olyan rendszerben, ahol folyamatosan ügyfélablaktól ablakig küldenek, és vissza.
Ennek a hiányosan működő rendszernek a hibáit orvosolandó született meg az Én is szeretnék gyereket! családalapítást segítő programunk, amelynek köszönhetően Romániában él hét olyan magyar kisgyermek, akik többek között a támogatáskereső kilincselésünknek, koldulásunknak köszönhetően születhetett meg. Bizonyára kár lenne ezzel a programmal most leállnunk, de ha ez az egyesület létezése óta semmit nem csinált volna, csupán ennyit, hogy hét erdélyi magyar gyerekkel több van – jelenleg több kismamánk is babát vár –, akkor már azzal is tett.
De nyilván, nem ennyiből áll a tevékenységünk; ha egyik fő célkitűzésünket nagyon röviden kellene megfogalmazni, akkor azt mondhatnánk, hogy az nem más, mint Inaktelke megmentése. Drámaian hangzik, de a lényegét illetően nem rugaszkodik el a valóságtól. A félezres lélekszámú közösség mára egy döcögően működő, óvoda nélküli, elöregedő, alig valamivel több mint 200 főt számláló faluvá vált. Ez a tény egyre nyilvánvalóbb többek számára, ugyanakkor ahogyan Csép Sándor is a korát meghaladóan tette, a felismerésnek előbb kell megtörténnie, a bajt prekonizálni kell, cselekedni, mielőtt bekövetkezne! Talán azt is mondhatjuk, hogy utolsó órákban épült ki az a kapcsolatrendszer és az infrastrukturális fejlesztés, amely ismét reménysugárral kecsegtet azt illetően, hogy Inaktelke ismét egy zsibongó falu legyen, amelynek utcáit nemcsak kóbor tyúkok és öreg nénék álmos macskái szelik át, hanem a folytatást ígérő fiatalokkal és gyerekekkel is találkozni lehet, ha az ember végig megy rajta.
Hogy mitől maradnak a fiatalok otthon, hogy miként lehet rábírni egy közösséget, hogy apátiába esve ne számolja fel saját magát, hogy milyen hatása van valóban a demográfiai pániknak a nagyon sérülékeny, pár száz lelket számláló erdélyi magyar közösségekre, konkrétan nem tudjuk. Az viszont számunkra is nyilvánvaló, hogy ahova életet viszünk, ahol érték teremtődik, ott az egészséges lokálpatriotizmus ismét szirmot bont.
Ezzel a céllal fogtunk neki egy olyan központ építésének Inaktelkén, amely párját ritkítja a környéken abban, amit kínál, s abban, amilyen céllal született. Ebben a pillanatban munkálatok folynak még rajta, az egyesület munkatársai és a falubeliek is néha elcsodálkozunk rajta, hogy tényleg megvalósul a szemünk előtt az, amit ide megálmodtunk.
Az épületegyüttes, amely Csép Sándor emléke előtt tiszteleg, s nevét viseli, egyelőre egy Oktatóközpontból, egy Kultúrcsűrből és Kalotaszeg első Tájházából áll.
A Tájház
A falu nyugati végén, a temetővel szomszédosan található az a telek, amelyet a Bálint Ferenc lelkész vezette inaktelki református gyülekezet megvásárolt és tájházzá alakított. A múzeum berendezése nem okozott gondot, a hehelőt, gerebent, favillát, esztovátát, vetettágyat, bagaziát stb. a falu népe hordta össze, a házat tatarozták, tereprendeztek úgy, hogy az 1996-os millecentenáriumi Református Világtalálkozóra teljes pompában várta látogatóit a szomszéd falvakból, Magyarországról.
A nagyon idős ház azóta több ízben állagmegőrző tatarozásra szorult, ennek érdekében az Áldás Népesség Egyesület koncesszióban évtizedekre a gondozásába fogadta, mint ahogyan az udvar szerves részét képező csűrt is, amelyre az elmúlt két év időjárása végzetes csapást mért.
A Kultúrcsűr
Annak köszönhetően, hogy napi gyakorisággal látogatjuk az épületegyüttest, elég hamar kiderült számunkra, hogy a repedés a falán az összeomlásához fog vezetni, így a mentendő tárgyakat biztonságba helyeztük. A csűrt úgy építettük át, hogy lehetőség szerint jellegét megőrizte, s immár arra is alkalmas, hogy a mellette áthaladó Mária út zarándokainak civilizált körülmények között szállást, a kiállítást szervezőnek egyszerre ódon és modern teret, a táborozó, táncoktatásra, közösségi együttlétre érkező fiataloknak próbákra, előadásokra alkalmas termet biztosítson.
A Csép Sándor Oktatóközpont
Röviden összegezve: tizenhárom többágyas, fürdővel felszerelt szoba, nagy kapacitású uniós szabványoknak megfelelő konyha, zöldenergiát használó, természetbarát közművesítés, konferenciaterem, játszótér a gyerekek számára, szabadidős foglalkozásokhoz szükséges infrastruktúra, a környék felfedezésére alkalmas kerékpárok, esti terasz a fák lombjai között… és persze a kilátás, amely bármennyire is megfizethetetlen, számokban precízen kifejezhető: ez a projekt egymillió euróba került. Egymillió ok arra, hogy a legjobb tudásunk szerint szervezzük az épület kihasználtságát. Egymillióval több ok arra, hogy ezt a viszonylag érintetlen kis falut ne elkerüljék, hanem meglátogassák az emberek. Egymillióval több esély arra, hogy ismét nyüzsgés legyen az utcáin, hogy a falunak a most felnövő, vagy már elköltözött fiataljai lássák, még nem mondtak le róla. Otthona lesz ez idegenből jövő fiataloknak, akik számára az ide tervezett kézműves műhelymunkáinkon megpróbálunk olyat mutatni, hogy úgy érezzék, jobban megismerték népünknek e tájon lakó részét, hogy többek lettek, értéket kaptak. Otthona kíván lenni azon erdélyi magyar nagycsaládosoknak, akiket táborainkba fogunk ide várni. Otthona az inaktelkieknek, ha egy közös teret keresnek, ha az együttlétben gyönyörködnének.
Ezen sorok írása közben 2019 karácsonya közeledtének a hangulata sem hagyható figyelmen kívül. Ilyen érzésekkel eltelve jut eszembe, hogy még néhány nap, és hazamegyek Inaktelkére. Amint beérni a faluba, a központjával szemben egy épület jól láthatóan a fák mögé magaslik fehéren. Egy sokak számára példakép ember nevét viseli majd, amint felavatjuk jövő tavasszal. Addig is sok a munka vele, de az a jó, ha van mit tenni. Így jó hazajönni.
