1.
Nem szoktam használni a közművelődés szót, valószínűleg azért nem, mert számomra a kultúra fogalma annyira tágassá vált olvasmányaim és szerteágazó tevékenységeim következtében, hogy voltaképpen relatívvá vált az a határ, amit a fogalom használata a művelődés és a közművelődés között implikálna. Hogyha a kultúrába a köznapi társadalmi gyakorlatokat, a mindennapokban megélt népszerű és magaskultúrát is bele tudjuk érteni, akkor nincs szükség külön közművelődés-fogalomra. A fogalmat tehát leginkább az intézményi sajátosságok felől, illetve a közösségképződés sajátosságai felől látom megragadhatónak. Innen nézve a közművelődés a kultúrának az a szegmense, amelyik a legkisebb településeken is jelen van valamiféle intézményesült formában, akár állami-önkormányzati, akár civil, akár egyházi jellegű intézményesülésről van szó. Ahol közösség van, ott léteznie kell valamiféle intézményi háttérnek a szabadidős közösségi tevékenységekhez, az ismeretterjesztéshez, (ön) képzéshez, művészeti tevékenységekhez. Ezek által ismerheti fel és élheti meg az egyén saját közösséghez tartozását és élhet azokkal az előnyökkel és lehetőségekkel, adott esetben akár segítséggel, amit a közösségi létezés nyújthat számára. Egy nagyobb városban sem magától értetődő dolog a közösségi létezés vagy közösséghez tartozás megélése, úgyhogy nyilván ilyen helyeken is rengeteg funkciója lehet egy tudatosan közösségépítő kulturális intézménynek.
Azt hiszem, a közösségben létezésünk sokat alakult az elmúlt évtizedekben: a szétforgácsolódási, atomizálódási folyamatok az életforma-változásokkal függnek össze. Talán ennek ellensúlyozásában lehet legfontosabb szerepe a közművelődési típusú intézményeknek, illetve a képzés-ismeretszerzés-önfejlesztés terén, hiszen az említett életforma-változáshoz az is hozzátartozik, hogy a tanulás, új körülményekhez való alkalmazkodás képessége, munkahely- és lakóhelyváltás jelensége egyre inkább átfogja az élet teljes időtartamát.
Szakemberek ki szokták emelni még, hogy a közművelődési intézménynek nagyon érzékenynek kell lennie a lokális, helyi közösség problémáira, sajátosságaira, igényeire. Épp ezért nem uniformizálható, hogy milyen csoportokkal, milyen területekkel a legfontosabb foglalkozni egy adott intézménytípusban: egészen más dolog kultúraszervezőnek lenni egy szórványtelepülésen vagy tömbmagyar vidéken, faluban vagy nagyvárosban. Talán épp a jelenség és a terület sokarcúsága az, ami miatt nehezen ragadható meg egységesen.
2.
A kérdéssor elgondolkodtatott abból a szempontból, hogy valamiért elsősorban a civil szférához asszociáltam a közművelődési tevékenységek hatékony, látványosabb végzését. Talán ez az intézményi szegmens tűnt mozgékonyabbnak, rugalmasabbnak, látványosabbnak számomra a rendszerváltást követően, ott történtek az újdonságok. Ugyanakkor helyesbítenem is kell saját perspektívám egyoldalúságát, mert én magam is használom önkormányzati fenntartású intézmények szolgáltatásait – könyvtárakba és ott szervezett eseményekre járok, értékelem a helyi művelődési intézmények, múzeumok, iskolák kultúraszervező, közvetítő munkáját, akár részt is veszek bennük. És lehet, hogy a kistelepüléseken épp ez a legfontosabb lehetőség továbbra is.
Azt gondolom tehát, hogy az önkormányzati háttérrel zajló kultúraközvetítés innovatívabb, látványosabb jelenléte a nyilvánosságban mindenképpen továbblépést jelenthetne ezen a területen, és a civil és egyházi szféra közösségszervező tevékenységében is további lehetőségek vannak a kultúra szempontjából. A popkultúrával, népszerű kultúrával kapcsolatos tevékenységek, reflexiók bevonása a kultúraszervezésbe például egyre fontosabb feladat, hiszen a szocializációnk vagy akár az ismereteink, emberi kapcsolataink alapjaihoz sem csupán a család, az iskola vagy az úgynevezett magaskultúra járul hozzá, hanem egyre erősebb mértékben a populáris kultúra is.
Nagyon tudok örülni ugyanakkor akár az üzleti, vállalkozói szféra részvételének is az ilyen területek dinamizálásában: ha például egy könyvesboltban rendszeres gyermekfoglalkozások zajlanak, az elsődlegesen semmiképpen nem kereskedelmi tevékenység – teljes mértékben betöltheti a közösségépítés funkcióját.
3.
Mindkét eddigi, lényegében párhuzamosan betöltött „munkakönyves állásom”, a Korunk-szerkesztői státus, majd az egyetemi oktatói munkaköröm is kapcsolódik a közművelődési intézmények munkájához, noha egyik munkahelyem sem „közművelődési”-ként definiálja magát. A Korunk civil szervezeti, egyesületi háttérrel működik, és a kilencvenes évek folyamán ugyanúgy alkalmazkodott a projektmenedzsment típusú szemlélethez, ahogy az erdélyi civil szervezetek döntő többsége. Ez azt is jelentette, hogy az önmagában is a közművelődés körébe sorolható ismeretterjesztés funkciónak, amit a Korunk folyóiratként betöltött, további csatornákat kerestünk és találtunk: elsősorban rendezvények, ismeretterjesztő előadások, művészeti események szervezésére gondolok, de akár azokra a képzéseinkre is, amelyeket Korunk Akadémia néven indítottunk 2007-ben. Azok a kreatívírás-műhelyek például, amelyeket szerveztem, s amelyekre egyetemisták, de aktív vagy nyugdíj közeli felnőttek is jelentkeztek, szerintem egyszerre voltak önképzési, önismereti illetve közösségformáló alkalmak.
Irodalomtörténészi, írói, tanári minőségeimben minden évben több helyre hívnak előadást tartani, képzést/foglalkozást vezetni, kiállítást megnyitni, művészeti alkalmakon részt venni – helyi kulturális intézményekbe, könyvtárakba, iskolákba, közösségi terekbe. Szívesen veszek részt ilyen alkalmakon, hiszen azt tapasztalom, a kultúra közvetítésének és megélésének egyre inkább a személyesség és élményszerűség a kulcsa – fontos a kultúra befogadásának elvonulós, magányos, elmélyülős formája is, de talán felértékelődött a kultúra egyszerre közösségiként és személyesként (tehát nem formálisként) való megélése, mert egyre több energiát, szervezést, tudatosságot igényel az ember társas kapcsolatainak, közösségeinek a fenntartása.
