Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A sóvidéki táj és népi kultúra vonzásában

Sóvidék mediatizált arculata

Ha Sóvidékről látunk, hallunk mostanában az itthoni és távolabbi médiában vagy a közbeszédben, az leginkább a szovátai Medve-tóhoz és fürdőélethez, a parajdi sóbányához és gyógyturizmushoz, a Töltött Káposzta Fesztiválhoz, a korondi fazekasokhoz, a mindennapi vásári felhozatalhoz és a nyári, árcsói kerámiavásárhoz kapcsolódik. Szóba jöhet a néptánc, a néphagyományok éltetése, a sóvidéki képzőművészek, irodalmárok munkássága, az egyházak és kulturális intézmények tevékenysége is. Természetesen, a Bucsin-tető időjárása és a hóréteg vastagsága, a sízési lehetőségek is. Kétségtelen, mindezek a kistájnak nemcsak a mediatizált képébe, hanem napjainkbeli valóságos arculatába is beletartoznak. Sőt, kistájunk éppen ezek révén, ezzel a különlegességével, sokféle egyediségével vált országosan és határokon átívelőn ismertté és vonzóvá sokak számára.

 

Turisztikai pillanatképek

Vonzóvá és ismertté vált sokak számára, legalábbis úgy gondolják. Vonzóvá mindenképpen. Százak keresik fel vagy utaznak errefelé naponta egy-egy turistaszezonban, egész évben a gyógykezelésre járók vagy sokan itt töltik szabadságukat. Szippantanak a sós és egészséges levegőből, megmártóznak a tavakban, a fürdők gyógyvizében. Pihenni, gyógyulni szeretnének, kikapcsolódni a hétköznapokból. Különlegeset, egzotikumot keresnek, „a világ nyolcadik csodáját” egy helyen és azonnal. Legyen az a sóbánya, a sós vízben való „lebegés” vagy a „korondi kerámia”, akár művészi ízléssel alkotott, akár bóvli.


Rapsóné vára pünkösdi időben
(Barabás László felvétele, 2013)

Kevesebben vannak, bár egyre többen, akik nemcsak kikapcsolódni szeretnének, hanem bekapcsolódni is a táj és népének ismeretébe. Abba, amivel találkoznak. A fátlan síksághoz, kopár dombokhoz vagy a városi agglomerációhoz szokott szemük megakadhat a közeli erdős hajlatokon, sósziklákon, rácsodálkozhatnak a távolabbi hegycsúcsokra, egy-egy pihenőhelyen vagy turistaúton megkóstolhatják a tiszta források vizét, hallgathatják a patakok csobogó zenéjét. Hallhatják, hallgathatják vendégfogadó gazdáik székelyes beszédét, képszerű szófordulatait, érezhetik-élvezhetik vendégszeretetüket a megrendelt disznóvágáskor, a túrós puliszka, a töltött káposzta vagy az erdei gyümölcspálinka elköltése közben.

A „bekapcsolódók” közül sokan rendszeresen visszajárnak, hétvégi vagy állandó házat vásárolnak, építenek valamelyik sóvidéki településen vagy annak határában. Tény, hogy többségében eleven, lüktető településekből áll ez a földrajzi és néprajzi kistáj Maros és Hargita megye határán, Székelyföld közepén.

De illő, hogy pillantást vessünk az érem másik oldalára. Szóljunk azokról is, akik évszázadok óta itt élnek, megtelepedtek egykor és alkalmazkodtak e táj ökológiai adottságaihoz és különösen névadójához, a sóhoz. Szóljunk a tájba és történelmi, társadalmi kötöttségekbe, nevekbe, észjárásba kapaszkodó sóvidékiek életmódjának, mentalitásának, népi kultúrájának néhány expresszív területéről.

 

Határkerülés „Rapsóné hintóján”

Sóvidéki határkerülésünkhöz a parajdi Rapsóné vára úrnőjének, mondabeli tündérasszonyának segítségét kérem. Legtöbb idevaló felnőtt, gyermek kedvelt története és tankönyvek, gyűjtemények révén széles körben ismert monda, hogy Rapsóné utat építtetett az ördöggel, hogy a tordai vagy kolozsvári templomba járhasson, majd a fizetéskor jól rászedte a pokolbéli fajzatot. Mondánk e motívuma a történeti valóságból vehette útját a képzelet világába, hiszen a történészek szerint a 11-12. századi vár a környék lakosságának menedékvára lehetett, valamint a bucsini átjáró őrzésére szolgált. Gyermekként először éppen a vár alatt hallottam Rapsónéról. Egyik kaszálónk a szikla közelében volt, nyári szénamunka idején több éjszaka ott aludtunk a cserefák tövében összetákolt kalibában, és az esti tűz lángjainál apám Rapsónéról mesélt. Valamikor itt lakott a várban háza népével ez a tündérasszony. Vasárnaponként hatlovas hintóval száguldott a templomba, nem is akárhová, hanem éppen Tordára. Első harangszókor fésülködött, a másodikra elindult, a harmadikra már a tor-dai templomban volt. Most is megvan az út, amin járt, a Rapsóné útja, innen indult, a Várkaputól…

Ezen a mondabeli, ám annál valóságosabb úton indulhatunk határkerülni. Felkapaszkodhatunk Rapsóné hatlovas hintójára a kocsis mellé, amúgy is gyertyát kell, hogy küldjön a szomszédos Tartód és Firtos vára úrnőinek, testvéreinek, hogy a legenda szerint este egyszerre gyújthassák meg a mécseseket a három székelyföldi várban.


Sóvidéki táj, erdős és „kopac” oldal tövében napsütéses utcarészlet (Barabás László felvétele, 2013)

Azért nem árt, a mai korhoz igazodva, ha térkép is van a zsebünkben. Ez arról tájékoztat, hogy a Görgényi havasok nyugati szélén járunk. A havasok dél-nyugat felé a Görgény-Hargita-fennsíkban folytatódnak, majd a Sóvidéki-dombsággal kapcsolódnak a Küküllőmenti-dombsághoz és az Erdélyi-medence többi tájához. Havasok, fennsík, dombság: szemhatárunkat valóban ezek körvonalazzák. Közöttük szűk medencék, patakmenték. Ez a Sóvidék panorámája: hosszában is, széltében is hozzávetőlegesen harminc kilométer.

Melyik széléről induljunk?

Ha az Erdélyi-medence felől, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhelyről jövünk a Kis-Küküllő mentén, Kibéd után, Sóvárad irányában észrevehetően összeszűkül a völgy. Itt, a Sóváradi-szorosban érintkezik a marosszékiek „szent hegye”, a Bekecs (1082 m) az udvarhelyszéki Siklódi-heggyel, vagyis a Siklódi-kővel (1028 m) majd kitárul előttünk a Szovátai-medence, és a szemhatár a Mezőhavas (1777 m) csúcsáig is elér. Biztosan elér, ha a Bekecs oldalán a frissen felújított úton érkezünk, Nyárádmagyarós felől. Tiszta időben innen délre a Fogarasi havasokig ellátni, előttünk félkörben az egymást karon fogva tartó dombok sorfala. Az egyiken állott a vidék ősvára, amelyet Csombod vitéz és társai védtek a tatárok ellen, és amelyről napjainkban is több történetet hallani. Az egyik szerint alagút vitt a várból a Küküllőig, úgy menekültek meg a környékbeli falvak lakói a nagy tatárjáráskor; a másik szerint az alagút éppenséggel a Bekecsre vezetett, és annak sűrű erdei rejtették el őket az ellenség elöl. Ha Szászrégen és Felső-Nyárádmente felől közelítünk, a szakadáti nyeregben (600 m) érnénk a vízválasztóhoz, onnan a Küküllőbe folynak a vizek, az már Sóvidék határa. Innen csak hegycsúcsról hegycsúcsra, kőről kőre ugratva (Cserepeshegy, Cserepeskő, Asztalkő, Répás tető, István bérce (1390 m), Mezőhavas, Ferenczi-láza (1640 m) érnénk a Bucsin-tetőre (1287 m), a Kis-Küküllő forrásvidékére. Ez a hatalmas erdőbirodalom Szovátától Gyergyóig, az „Ősmarosszék székhavasa” az első világháború végi impériumváltozásig a 127 marosszéki község közös tulajdonát képezte, és évi jelentős jövedelmét gazdasági, tudományos és közművelődési célokra fordították, ösztöndíjakat nyújtottak tehetséges fiataloknak, iskolákat segélyeztek. A tetőn három egykori székely szék, Csíkszék (Gyergyó), Udvarhelyszék és Marosszék, valamint Torda vármegye találkozott. Napjainkban pedig Maros és Hargita megye határszélén hintóztunk végig.

Bepillanthatnánk innen a gyergyói medencébe, a „komék” falvaiba, így csúfolták tréfásan az udvarhelyszékiek a gyergyóiakat, ők pedig az udvarhelyszékieket „görjéknek”. A görjék földjén maradunk, itt kereshetjük Kis-Küküllőnk forrását is, de patakunk még a Nagyág vize névre hallgat, csak jóval lennebb, a Kisággal egyesülve veszi fel az ismert, parajdiasan ejtve, a Küköllő nevet. A Bucsin-tetőről Parajdig ki is foghatnánk a lovakat, hintónk végig lejtőn ereszkedne, előbb fenyvesek és havasi legelők, majd lennebb bükkerdők, gyertyános és tölgyes ligetek, kaszálók szegélyezik utunkat.


Építők dicsérete: életfás, szarvasos, oromdíszes sóvidéki ház Parajdon
(Barabás László felvétele, 2013)

Az északi határszéltől, a Bucsin-tetőről Sóvidék déli határáig, a Kalonda-tetőig (834 m) lenne, mit kapaszkodjanak táltos lovaink, itt is hegycsúcsról sziklára, patakmedrekből hágókra vezet az utunk. Verőfény-sarka (1456 m) és a Nagy-Somlyó (1576 m) csúcsa között rátalálhatnánk viszont az egykori Só útjára, amelyen a sóvidékiek a sót hordták, osztották és árusították a gyergyói, csíki székelyeknek. Pihenőt tarthatnánk Tartód patakánál, amely már nem a Kis-Küküllő, hanem annak nagyobbik testvére hívására hallgat, de arról is nevezetes, hogy eddig tart a sóvidéki határ, innen keletre a varsági havasi birodalom következik. S ha megtaláljuk az említett patak és a Nagy-Kükülló öszszefolyásánál emelkedő Várhegyen (840 m) Tartód várának romjait, átadhatjuk egyik várőrzőnek vagy az éppen ott tartózkodó, régészkedő cserkészcsapatnak Rapsóné legendabeli gyertyaküldeményét.

A Kalonda tetőről nyugat felé egyenesen Firtos hegyére, Firtos várába (1063 m) ugrathatnánk, hogy egykori úrnőjének, a jó tündérek mondabeli királynőjének vagy utódainak is átadhassa kocsisunk a gyertyákat. Ugratás közben belátnók a korondi medencét és a környező magaslatokat, találó nevű „köveket”, mint Hollókő, Sólyomkő, Leshegy, Fügevár, Hazanéző. A forrásokat, patakokat a Korond vize, helyi nevén Nagyvíz pataka gyűjti egybe, ez a korondi medence fő folyója, míg bele nem ömlik Parajdon a Küküllőbe.

A Firtos hegyén rég betemette a föld a 12. században épült, és azóta sok vihart kiállt védővárat. Nem találjuk az egykori jó tündérkirálynő, Firtos mondabeli palotáját sem, hiszen jól tudjuk, mire elkészült volna, az irigy testvér, Tartód, rossz tündéreivel kifeszíttette „sorokkövét”, hogy összeomoljon. Vaskaróba húzva vitték volna Tartód várába, de Korond fölött éjfélkor megszólalt a kakas, erre a vasrúd kettétörött és a kő a völgybe zuhant. Most is ott van: ez a Likaskő Korond határában, bárki megnézheti a székely észjárás, a mondabeli bölcsesség és hiedelemvilág, a természet és az emberi mesterkedés tárgyi bizonyítékát. Ha nem is léphetnénk a mondabeli palotába, a Firtos lova hátára rövid időre átnyergelhetnénk, talán nem bántanák, harapnák táltos lovaink sem. De ez a ló mozdulatlan. Egy ló alakú szikla, vulkáni kőzet viseli a Firtos lova nevet a hegy nyugati oldalán. Csak a színét változtatja. Tiszta fehéren jó időt jósol a környékbeli székelyeknek és szürkére vált, ha elkomorul az idő, vagy éppen ő jelzi a rossz időt. Firtos hegyéről messzire ellátni, fél Erdély kitárul előttünk a déli Fogarasi-havasoktól az északi Görgényi-havasokig. Közelebb, a lábunk alatt a korondi medence, nyugatra Etéd vidéke, délre a Nyikó völgye és a Firtos aljában az egykor tréfásan „vackorországinak, kütyősöknek” titulált települések.


Szántás lófogattal, háttérben Alsósófalva és a siklódi hegy (Barabás László felvétele, 2011)

Ha tovább léptetnénk Sóvidék nyugati határszélén, az atyhai nyereg után Erdély egyik legmagasabban fekvő településére, Atyhába érkeznénk. A föléje magasodó Fias-tetőről (823 m) a szemhatár a domsorokon, völgyeken át a Maros mentéig is elér. Innen már csak egy ugratás a következő kalap alakú magaslat, a Küsmődi-kő (991 m). Igaz, helyileg csak Kiskő a neve, megkülönböztetésül a nagyobb kalapú, idősebb testvérétől, a siklódi Nagykőtől (1028 m). A Kiskőről vonzón elénk tárul a korondi-parajdi medence, akár gyalog is beszaladhatnánk a legközelebbi településre, Alsósófalvára. De nem tehetjük, mert akkor nem jutnánk el a siklódi Nagykőre, márpedig ez a magaslat a Sóvidék délnyugati határa vagy kapujának egyik oszlopa. Belátni innen nemcsak névadóját, gyümölcsfák sűrűjében a pirosló cserepes Siklódot és tovább Etéd vidékét, hanem a Kis-Küküllő teljes marosszéki szakaszát a legközelebbi falutól, Sóváradtól Balavásárig, az egykori Marosszék határáig. A szintén szomszédos Kibéd felé menet, a Dávid várának nevezett területen megakadhatna a szemünk egy kisebb sziklán is, amelyről minden siklódi tudja, hogy itt harcolt a tatárok ellen Hegyi Gergely bátor székely vitéz, itt ugratott a lovával, patkójának nyoma még látszik a sziklán.

A hegygerinctől a Küküllő felé már kibédi a határ, s bár a siklódiak sokat vitatkoztak, pereskedtek a kibédiekkel s igen a szolokmaiakkal is egy-egy határrész tulajdonjogán, ne essünk mi is határsértésbe. A kör bezárult, fordítsuk a lovakat vissza észak-keletnek, és repüljünk a Harom erdős magaslatain a váradi szegelettől a siklódi-parajdi Harom tetejéig (808 m). Ez az utolsó kilátónk és határkerülésünk végpontja. Előttünk a mélyben szinte az egész sóvidéki medence, a Küküllő és a Korond vize, a Sóhegy, távolabb félkörben az emlegetett erdős vagy „kopac” dombok, és az ég peremén a hegycsúcsok. Balra, hosszan elnyúlva a találóan „szúnyogszárnyúnak” nevezett Szováta városa és a fürdőtelep villái, szállodái, középen az egykor három falurészből (Görgényalja, Bábirkó, Zsögöd) álló, mára az összekötő részeken is jól kiépült Parajd, jobbra a templomtornyával sugárzó Felsősófalva, háta mögött a legendabeli Kodáros király kincseit rejtő dombok, s távolabb a korondi nagy házak, templomok. Szemközt, a medence túlsó felén kezdődő fennsíkon, a sóvidékieknek „a sófali s a korondi hegyen” fölsejlenek Békástanya, Pálpataka és Fenyőkút szórványtelepülés házai, csűrjei.

A Harom tetőről gyalog is hazaérek egy-két óra alatt, mezei utakon, patakmelléki ösvényeken, akár Szovátára, akár Parajdra, akár Alsósófalvára indulok, mert ezt az utat Siklódra menet-jövet nem egyszer megtettem. Elbocsátom hát Rapsóné hintóját, elfáradhattak még a táltos lovak is, hadd térjenek vissza úrnőjükhöz, a Juhod vize mentén Ilyésmező falut érintve a legendák idejébe és várába.

 

A néprajzi kistáj

A domborzati magaslatokról és a legendai hintóról leszállva, igazítsuk lépteinket a parajdi, kenyér alakú Sóhegy irányába. Illő, hogy a határkerülés után a vidék névadójához közelítsünk. S ha patakmenti gyaloglásunkban utolér egy idevalósi atyafi szekere, s mellette ülve egy különös úrféle nézelődik, a lengyelfalvi Orbán Balázs báró, úgy a másfél századdal ezelőtti időből, arra a szekérre bátran felkérezkedhetünk. Arról mesélhetne a harmincas éveiben járó utazó, hogy már gyermekkorától ismeri e tájat, többször fürdött a szovátai sós vizekben és találkozott Ilyésmező legidősebb, száz éven felüli lakóival. Enciklopédikus munkájában, A Székelyföld leírásában ő vette sorra és mutatta be Sóvidék falvait, s néhány korábbi feljegyzéstől eltekintve általa vált ismertté e székelyföldi kistáj neve. Orbán Balázs szerint a Sóvidék addig terjed, ameddig a só és a sós vizű források. „Sóvidéknek nevezik pedig a Korond vize és a Kis-Küküllő völgyét is le Szovátáig, azon több négyszög mértföldnyi sófekvetről, mely itt nem csak a föld kebelében rejtőzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérceket alkot” (A Székelyföld leírása, első kötet, 1868, 133.). Ne vegye utólagos kötözködésnek, de kissé pontatlan vagy bizonytalankodik Sóvidék behatárolásában, mert fejezetcímül csak Parajd és környékének leírásában használja, sót és sós forrásokat említ viszont Korondról, Atyhából és Szovátáról is, de Sóváradról nem.


Esti itatás Pálpatakán (Bálint Zsigmond fényképe, 1983)

Efféle „bizonytalanság” azóta is fennáll a néprajzi Sóvidék behatárolásában, akárcsak más hazai tájak esetében. Rövidre fogva: mivel két egykori székely szék, Udvarhelyszék és Marosszék osztozott e területen és napjainkban is két megyéhez tartoznak a települések, vannak, akik számon tartanak egy Parajdi Sóvidéket és egy Szovátai Sóvidéket, mások külön Korond vidékét és Szováta vidékét (így Parajdnak mindkettőben helyet adnak!). Szakmailag az tűnik megalapozottabbnak, hogy egy szűkebben és egy tágabban értelmezett néprajzi kistájról beszélhetünk. A szűkebb értelmezés szerint a fentebb említett völgy települései tartoznak Sóvidékhez, Sóváradtól Korondig vagy fordítva. A tágabban értelmezett Sóvidékhez tartozónak számítják a „hegyen túli” szomszédos Siklódot , még tágabban Küsmödöt, Szolokmát, sőt ritkán még távolabbi településeket is. Meglátásom szerint bizonyos néprajzi jelenségekre érvényes lehet a szűkebb, míg másokra a szélesebb körű behatárolás; ennek értelmében a népi műveltség több közös eleme alapján Siklódot is sóvidékies kultúrájúnak, idetartozónak tekintem. Néprajzi szempontból Sóvidékhez soroljuk Atyhát, Korondot és a hozzátartozó két hegyi szórványtelepülést, Pálpatakát és Fenyőkutat, Felsősófalvát a sófalvi hegyi Békástanyával, Alsósófalvát, Parajdot és a bucsini üdülőtelepet, Illyésmezőt, Szovátát és a vele egybeépült Szakadátot, Sóváradot és Siklódot. A Sóvidékkel érintkező települések sok szállal kapcsolódnak hozzá, de meghatározó a szomszédos kistájhoz való tartozásuk: Varság az udvarhelyszéki Havasalja, Farkaslaka a Nyikómente, Pálfalva és Énlaka a Firtos alja faluja, Etéd vidéke külön kistáj a Küsmőd patak völgyében, Kibéd a Kis-Küküllő mente, Nyárádmagyarós a Bekecsalja, Vármező és Nyárádremete a Felső-Nyárádmente faluja. Gyergyó is szomszédos Sóvidékkel, igaz, félszáz kilométernyi távolságban.

Sóvidék települései a helyiek megnevezése alapján három magassági szinten helyezkednek el. Legmagasabban a hegyiek: Atyha, Pálpataka, Fenyőkút, Békástanya, Siklód. Utánuk következnek a vízmentiek, patakmentiek: Korond, Alsó- és Felsősófalva, Parajd, Szováta-Szakadát, Illyésmező. Végül Sóváradot, bár az is vízmenti, Küküllő menti, jobb termőföldjéért, enyhébb éghajlatáért, szőlőjéért már alföldnek tekintették.


Besorozott katonalegények az 1920-as évek végén Parajdon (archív)

Vidékünk egyrészt összekötő láncszem az udvarhelyszéki és marosszéki néprajzi kistájak sorában, tágabb értelemben Székelyföld és a Mezőség, a havasi és az alföldi „néprajzi világ” között. Kontaktzónának mondanák a szakmabeliek. Vallásfelekezeti és nyelvjárási vonatkozásban is az. Itt húzódik a keleti, római katolikus székelység (Csík-, Gyergyó- és Udvarhelyszék északi fele) és a nyugati, zömében református és unitárius székelység (Udvarhelyszék déli fele, Marosszék) határa. Találnánk egészében katolikus lakosságú falut, mint például Atyha, vagy egészében reformátust, mint Siklód, amelyet Orbán Balázs „protestáns szentföldnek” nevezett. Sóvárad, Alsó- és Felsősófalva zömében református, Parajd is református többségű, Szovátán viszont a katolikusok vannak többségben. Korond és a hegyi tanyák katolikus többségűek, a második felekezet itt az unitáriusoké. Szovátán és Illyésmezőben görögkatolikus felekezet is létezett, Parajdon és Szovátán nagyobb számban éltek izraeliták is.

Sóvidék ugyanakkor belsőleg is gazdagon tagolt karakteres mikrozóna. Ennek bizonyítására itt egyetlen példát hoznék, erre a szomszédvidéki, farkaslaki székelyt, Tamási Áront hívom segítségül. Ki ne emlékezne remekbe szabott novellájára, a Sóvidéki társasjátékra? Az író röviden, de annál találóbban jellemzi a társasjáték főszereplőjét, a székely fogatost, ahogy az országúton megjelenik a szekérrel. „Fent, egy keresztbe vetett deszkán tömött székely ült, derűsen, mókára született arccal. Inge messzire fehérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór… és büszkén hirdette, hogy: Én sófalvi vagyok.” Nem akárhova való székely ül tehát a szekéren átlag harisnyában, hanem sóvidéki, sófalvi. És sófalvi, pontosabban felsősófalvi harisnyában van. A felsősófalvi harisnya zsinórozása messziről valóban zöldeskék színben játszik. Abból adódik ez, hogy a zseben futó szegőszövet kék, a vitézkötés pedig zöld zsinórból készült. Elegyített díszítésű harisnyának mondták az ilyent a felsősófalviak, mert eredetileg az volt a rend, hogy a legényekét zöld, a középkorúakét kék, az idősebbekét pedig fekete zsinórral díszítették. Tamási a farkaslaki ember szemével láttatja a szekerező sófalvit, és azt emeli ki jellemzéséül, ami harisnyáját megkülönbözteti a más falusiakétól, akár egy olyan kis tájon belül is, mint Nyikómente vagy Sóvidék. A farkaslaki és a korondi harisnya zsinórozása fekete, a parajdié és az alsósófalvié kék, a siklódin és sóváradin nincsen zsinóros vitézkötés. Egyik sem tudna – még írói segédlettel sem – zöldeskék színben játszani.

 

Névadója: a só

A vidék névadója, a só az emberi élet fontos ásványi szükséglete, tápláléka. Életmódszervező és szimbolikus jelentősége, kultúrtörténete egyidős az emberiséggel. Hála Istennek, van belőle bőven erdélyi földünkben, talán sehol ennyi a világon, ekkora területen. És talán Erdélyben sincs másutt ekkora, abrosznyi, asztalnyi földben: illő és találó a megnevezése, akárkitől származik.

A kortárs helytörténeti kutatás szerint (Sófalvi András: Sóvidék a középkorban, Székelyudvarhely, 2005) a vidék legrégebbi, 13. századi települései Sóvárad, Sófalva (Felsósőfalva) és Korond. A késő középkorban, a 15-16. században alakult Atyha, Parajd, Szováta és – Sófalva kettéválásával – Alsósófalva. A harmadik szakaszban, a 18. századdal kezdődően Szováta lakóiból kirajzott Illyésmező település és Szakadát, a korondi és sófalvi hegyen a nyári szállásokból kisebb-nagyobb települések jöttek létre: Békástanya, Pálpataka és Fenyőkút. A sóhoz közelítve a települések legtöbbjének létrejötte és története ásványunk kitermeléséhez, őrzéséhez, szállításához és elosztásához kapcsolódik. A bánya a sófalvi határon volt, Szovátát a só őrzésére telepítettek, Parajdot a letelepedett székely sófuvarozók alapították a dokumentumok és a szájhagyomány szerint, Sóváradon a kitermelt só elosztását biztosították. A sót már az ókori rómaiak is bányászták és őrizték ezen a vidéken. A székelység megtelepedésével „a székely só”évszázadokon át közös tulajdonban volt és szabadon használhatták az 1562-es felkelésig, utána az erdélyi fejedelmi kincstár tulajdonába került, majd a fejedelemség megszűnésével a bécsi kincstáré lett. Ettől kezdve a só kitermelését és őrzését az állam intézte, ugyanígy a sós kutak használatát is, sóházak, sóhivatalok és sóőrök révén. A só kitermelése előbb felszíni fejtéssel, „sólikakban” történt, a sótömbbe csákányokkal harang formájú üregeket vágtak, ékekkel hasították, botokkal törték és a vállukon hozták fel sódarabokat. A mélybeli, sókamrás bányaművelés Parajdon a 18. század végén indult meg, a kifejtett sódarabokat bivalybőrökben, lovak vontatta sófelvonóval húzatták a felszínre. A korszerű, gépesített termelés a 20. század közepén váltotta fel a hagyományos bányászatot. Akkor kezdődött a légúti megbetegedések kezelése is a földalatti sókamrákban, ami azóta a szintén kiépült és korszerűsített fürdővel együtt a gyógyturizmus egyik erdélyi központjává vált, Szovátához hasonlóan.


A szüreti bál csőszleányai és csőszlegényei Sóváradon az 1960-as években, középen Király László tanító, a költő Király László édesapja (archív)

A bányában a századok során sófalvi, parajdi, korondi, atyhai sóvágók dolgoztak, leginkább télen vagy szezonálisan, és nem számosan, így nem alakult ki különálló bányásztársadalom, hanem csak a kettős foglalkozásúak rétege. Fontos foglalkozássá vált viszont a kitermelt só szállítása, fuvarozása, cseréje, csempészése. Az egykori iratok szerint a 18. században Parajdon és a két Sófalván kívül Korond, Atyha és Siklód lakói is jórészt a sófuvarozásból, sókereskedésből éltek. Gyergyóba a Bucsinon át vezető régi úton, a Só útján vitték, Székelyudvarhely és a szász városok felé a Kalonda hágóin, a Kis-Küküllő mentén vagy a Bekecs oldalán a marosszéki és mezőségi falvakba. A sót rendszerint nem pénzért árulták, hanem gabonára vagy más árura cserélték. Egy véka sóért egy véka gabonát kaptak. A sófuvarozás népi árucseréje a 20. század elejéig-közepéig tartott. Nagyjából addig tartott a sós források, a sós víz népi hasznosítása is. Sóvidéken száznál többre becsülték a sós források, sőt kisebb sós tavak számát, különösen sok volt belőlük Szovátán, Parajdon, Korondon és Atyhában. A sós források vizét só helyett étkezésre, élelmiszerek tartósítására használták, vagy az állatoknak adták, mert – amint Orbán Balázs is panaszolja – az állami tulajdonban lévő bányából még a sóvidékiek sem jutottak sóhoz. Szovátán és Parajdon sóőrök és hajdúk vigyáztak a sóra és sóskutakra. Korondon a sóbíró adott engedélyt az árcsói sóskút használatára, szerdán a korondiak, szombaton az atyhaiak számára. Amikor gyermekként korondi korsókban az őszi káposztasavanyítás idején vizet vittem a parajdi sóháti forrásból, már nem találkoztam őrrel, csak hasonló célból, sós vízért érkezett társakkal. A korondiak nemcsak sós vízként hasznosították, hanem cserépfazakakban főzték, amíg megkövesedett és ezzel a sóval is bejárták a környező falvakat.

Korondé az elsőbbség abban is, hogy a sós források gyógyhatását felismerve már a 18. századtól megindult itt a fürdőélet és a Korondi fürdő másfél évszázadon át Erdély egyik legjelentősebb gyógyfürdője volt, napi ötszáz vendégnek is szállást biztosított, majd a 20. század első harmadában lehanyatlott. Addigra már Szováta vált a sóvidéki fürdőélet központjává, előbb a Géra-fürdő, aztán a Medve-tó révén. A kiterített medvebőr alakú tó egy erdőktől körülvett kaszálóhelyen keletkezett a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben, a sósziklák mozgása elzárta két édesvizű patak útját: a só, az édes víz és a Nap melege ölelkezéséből megszületett ez a természeti és gyógyászati csoda, amely hamarosan megalapozta a fürdőváros létrejöttét.

 

Szikonyország terményei és emberei

Vidékünk sóval ízesített neve értelmiségiektől való, az egyszerű emberek nemigen ismerték, illetve használták ezt az elnevezést. Székely humorba oltva annál inkább azt, hogy a bányaközeliek, vagyis a parajdiak és a sófalviak afféle „sónyalók”. A nép körében megszokottabb volt a másik táji megnevezés, a Szikonyország. Gyermekkoromban Parajdon és későbbi érdeklődéseim során, a környéken is legtöbbször ezt hallottam. „Szikonyország ez, fiaim” – mondogatták tréfásan, de inkább keserű öniróniával az öregek, ha a megélhetésről, a gazdálkodásról beszélgettek.


Legények húsvéti öntöző-hajnalozó menete az 1980-as években Parajdon (Bálint Zsigmond fényképe)

A szikony: terméketlen, sárga, ragadós föld, agyag. Ebből legalább annyi volt nekünk Korondtól Szovátáig s vissza, mint sóból, és ez alól csak a verőfényes határú, jobb földű Sóvárad kivétel. Szikonyországban valahogy megtermett a zab, a rozs, az elegyes búza, a kender, a krumpli. A tiszta búza és a kukoricatermés sorsa, bár vetették ezeket is, bizonytalan volt. A szikonyos, sovány földet állandóan biztatni, hizlalni kellett az istállókból hordott trágyával vagy a juhseregek nyári szálláshelyén történő, kosaraztató trágyázással. A föld megművelése sziklás, oldalas helyeken a szántás előtt a kövek összegyűjtésével kezdődött – amiben nekem is bőven volt részem –, a kézi vetéstől a sarlós aratásig, a kalongyarakástól az őrlésre várakozó malombeli sorban állásig és a kenyérsütésig hagyományos módon történt, egészen a kollektivizálásig. De csupán a földből itt megélni nem lehetett.

A gazdaember élete szorosan összefonódott az állattartással, századokon át meghatározta életmódját. Ökrökkel szántottak, lovakkal fuvaroztak, sok juhot, tehenet tartottak, hogy legyen tej és túró az asztalra, csordányi bivaly is összegyűlt egy-egy faluból. A szegényebbeknek „csak” kecskére futotta, a kecskepásztor kürtjelére minden reggel kicsapták a bokros faluközeli legelőre. Nyáron a havasi legelőkön és a vetésforgó szerinti nyomáshatáron legeltették az állatokat, télire nagy mennyiségű szénát és sarjút készítettek számukra a gazdák. Szinte az egész nyaruk a kaszálással, szénacsinálással és hazahordásával telt el, a tél pedig az állatok takarmányozásával, „kúrálásával”. A csűrös istállók, amelyekben az állatokat – külön a fehér marhát és a lovakat, külön a juhokat – és a padlástérben, „az odorban” a szénát tartották, általában a lakóházaknál nagyobb építmények voltak.

A juhok teje és húsa mellett fontos évi „terményük” volt a gyapjú, a tavaszi juhnyírás után az asszonyok megfonták és megszőtték, ebből készült a legtöbb ruhanemű és a székely pokróc, a cserge. A 20. század közepéig virágzott hagyományos háziiparként a csergeszövés, és napjainkban is látni sokféle változatban ilyent a korondi napi piacon. Az önellátásra használt állatállomány mellett a jobb gazdáknak jutott a korondi, a parajdi és a távolabbi vidékek baromvásáraira is. Mindkét sóvidéki településnek évente négy kirakóvására is volt, ezek biztosították a termények és az áruk cseréjét. Ekkor voltak legnépesebbek e nagyközségek, de ez nem vezetett a városi életforma kialakulásához.

A vidék lakói hasonló ökológiai adottságokban és életmódban, hagyományos társadalmi szervezettségben és kultúrában éltek, talán ezért nem alakult ki megkülönböztető neve a sóvidéki gazdaembernek és asszonynépnek. Amelyik falu vagy, akik különböztek a többitől, azonnal nevet kaptak, legtöbbször találó tréfás, csipkelődő, csúfolódó ízű nyelvi leleményt, amiből az elismerés sem hiányzott. Korondon még a nagyharang is azt kongatta: „Nincs búza, nincs búza”, mire a kicsi harang ráfelelt: „Ád az Isten fazékért, ád az isten fazékért”. Nemcsak fazékért, hanem kisebb edényért, csuporért is. Nem hiába énekelték: „Nem kaszálok, nem kapálok, / Fazekas inasnak állok. / Kicsi csiprokat csinálok, / Miből kávéznak a lányok”. Így lettek a parajdi „sónyalók” mellett a korondiak „csiprosok, csiporguvasztók”. A Szikonyországban bőven termő agyagból, palából fazakat, csuprot, sokféle edényt és kályhacsempét lehetett formálni: erre a nyersanyagra alapozódott évszázadok óta a korondiak és egykor a küsmödiek és szolokmaiak népi fazekas kultúrája.

A 19. század végéig a falusi háztartásokban használatos máztalan tároló és főzőedényeket, korsókat készítettek és ellátták velük a fél Erdélyt. Sokáig a szegényebb rendű korondiak foglalkozása volt a fazekasság, ők a Tószeg nevű falurészen laktak, a gazdálkodók Felszegen és Alszegen. A gazdálkodók a fazekasokat „kurtaharisnyásoknak” nevezték, mert hétköznapi harisnyájuk szárából levágtak, hogy jobban tudják lábbal hajtani a korongot. A 19. század végétől rátértek az égetett, mázas, gazdag motívumú és színvilágú edények, tányérok, bokályok, dísztárgyak készítésére, és a kedvező kereslet nyomán a fazekasok társadalmilag is felemelkedtek, jómódúakká váltak. Azóta a korondi kerámia bejárta a világot, egyrészt a népművészeti alkotások és művészeti útkeresés egyik, napjainkban is virágzó erdélyi központja, másrészt identitásjelző és turistacsalogató reprezentációs célú tömegáruvá vált – olykor a giccs határán. Más efféle földi terményből dolgozó műhelyek, gyáracskák, mint a korondi aragonit gyár, vagy az egykori parajdi „bubagyár”, cserép-és téglagyár, rég beszűntették tevékenységét.


Álmenyasszony kínálása a lakodalomban (Alsósófalva, Bálint Zsigmond fényképe, 1983)

„A korondiak élelmesek” – hallottam eleget a környékbeliek félszájú, inkább irigykedő elismerését. „Még a palából s a toplóból is pénzt csinálnak”. Azzal már kevesebbet törődtek, hogyan „csinálják”, mekkora erőfeszítéssel és milyen leleményességgel. Magam előtt látom a sok évvel ezelőtt megismert toplászt, aki gyalog félmegyényi havast bejárt két nap alatt egy zsák taplóért. Korondon a toplászat jóval fiatalabb, mint tekintélyes vetélytársa, a fazekasság, de Orbán Balázs nem említi Korond kapcsán. A 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a toplászat kapóra jött a korondiaknak, hiszen a sóvidéki nagykiterjedésű bükkerdőkben bőven termett minden évben tapló. Hamar meghonosították az új háziipart, és máig kitartanak mellette. Kialakultak a toplászcsaládok, ahol nemzedékről nemzedékre öröklődik a mesterség.

A toplászatnak is megvannak a titkai. Kétféle taplót gyűjtenek, barna bükkfataplót és a nyírfa fehér taplóját, amely sokkal ritkább és így sokkal értékesebb. A bükkfán egy évben háromszor nő, tavasszal, nyáron és ősszel, a nyírfán csak ősszel. A tartós, kemény tapló az északos oldalakon, hűvös helyeken terem, a napos, déli oldali sokkal puhább, az első eső tönkreteszi. Kényes a tapló, mint a gyümölcs, ha túl hideg a tavasz, nem lesz jó termés, s ha túl száraz, meleg az ősz, nyújtogathatja nyakát a toplász, amíg gombát lát. A toplászok fiatalabb nemzedéke nem egy-két napra megy gombát gyűjteni, hanem terepjárókkal, hetekre. Bejárják a Déli-Kárpátokat, Brassó környékét, a Zsil-völgyét, a Páringot, a Retyezátot és a Keleti-Kárpátokat, a Görgényi- és a Kelemen-havasokat, a Ciblest, a Gutint egészen Nagybányáig, Máramarosszigetig. A toplászás nem csapatmunka, minden családnak megvan a maga területe, ahova évente eljár, és szinte minden fát ismer. Sok minden változott, de a toplászok közötti verseny nem; ahogy beköszönt a június, megindul a szóbeszéd: „Ez elment-e toplóért, az még itthon van-e, vajon hova számít menni, kivel”? A feldolgozás is családi háziipar. Férfimunka a gyűjtés, a faragás, a nyújtás. Egy lúdtojásnyi gombából nyújtva egy sapka lesz. A táskák és dísztárgyak készítése, általában a díszítés, a „virágozás” akárcsak a fazekasoknál, kimondottan asszonyi foglalatosság. Néhány évtizeddel ezelőtt e háziipar elsorvadását jósolták, azóta ennek az ellenkezője történt: a kibontakozó belső turizmus és az idegenforgalom újból felvirágoztatta. A taplóipar mindig is inkább erre a célra termelt, készítményeit a városiak és a turisták vásárolták. Termékei néhány kivételtől eltekintve nem váltak népi használati tárgyakká. Ennek oka első sorban az, hogy nem víz- és tűzállóak, funkcionális értékük nem nagyobb, mint a hasonló rendeltetésű használati tárgyaké. Viszont az anyag és a megmunkálás különlegessége felkelti a figyelmet. „Kézi munka, nincs rajta semmi gépi, ezt nem lehet gépesíteni” – mondják a toplászok. Népművészeti jellegű és értékű háziipar, akár a fazekasság.

A sóvidéki erdőkben száz évvel ezelőtt nemcsak toplászokkal találkoztunk volna tavasz jöttével, amikor megindul a fákban a nedvkeringés, hanem „viricselőkkel” is. A nyírfa nedvének székelyesen virics a neve, a viricselők a fa kérgét megvágva, felfogták, összegyűjtötték a csordogáló édes nedűt és cukor helyett vagy éppenséggel gyógyszerként fogyasztották, értékesítették.

Nyáron és ősszel erdei-mezei gyűjtögetőkkel, makkoltatásra, hízlalásra hajtott disznócsordákkal, a népi vadfogás különböző módjait űző felnőttekkel és gyermekekkel találkozhattunk volna. Ilyen volt a pelészés. A fák odvaiban lakó, a makkon meghízó állatkánk őszire „olyan kövér lett, mint a pele”, de nagy ügyesség kellett ahhoz, hogy „megüssék” és finom húsáért, zsírjáért a tányérba kerüljön.

Az erdő maga és a fa legalább olyan fontos terménye a vidéknek, mint a só, az egykori megkülönböztető foglalkozásnevek és falucsúfolók aránya szerint pedig a legfontosabb. Sorolom az idevágókat: a szovátaiak „bognyesők”, az atyhaiak „szenesek”, a felsősófalviak „zsindelyesek”, a váradiak „szuszékdöngetők”, a siklódiak „osztovátások”. Bognyesők, favágók voltak nemcsak a szovátaiak, hanem a többiek is, hiszen a vidék nagy részét fenyő-, bükk-, tölgy-, gyertyán-, juhar- szil- és nyírfaerdők borították, ezekből irtottak, égettek földművelésre alkalmas területeket, amint arra az Égettvész, a Vágás, a Szénégető, a Nagyaszalás, a Csutakos stb. helynevek emlékeztetnek. Fenyőfagerendákból rótták össze épületeiket, nagy csűrjeiket, vízi-fűrészmalmokban deszkát metszettek, a tetők fedésére zsindelyt faragtak. Tölgyfából leginkább kapuk és temetői fejfák készültek. Sóvidéken a fedeles kicsi székely kapu hagyományos, ebben a marosszéki falvakkal rokon, szép mértanias és virágmintás példányait látni napjainkban is, különösen Szovátán és Sóváradon. Korondon galambbúgos székely nagykapukat is állítottak és állítanak, innen hívtak mestereket más vidékekre is. A szovátai ácsok építették a fürdőtelep népies-szecessziós villáit, többek között

a Bírák villáját és Bernády György marosvásárhelyi polgármester villáját és székely kapuját. Alsósófalván és Illyésmezőben sok kőfaragó is élt és büszkén emlegették, hogy Bernády György megrendelésére sóvidékiek hasították és szállították a kockakövet Marosvásárhely utcáinak kikövezéséhez. Kőből építettek sok házat Illyésmezőben, Szovátán és Sóváradon.

A sóváradiak nem szégyellik a „szuszékdöngető” nevet sem, hiszen sokféle famunkának, így az ácsolt ládának is mesterei voltak. Az ácsolt láda tulajdonképpen a szekrény őse, formája és készítési módja egészen az ókorig követhető. A középkorban az urak ruhatartó ládája volt, majd megjelent az alsóbb társadalmi rétegeknél is. Először kelengyés, ruhatartó láda volt, majd a függőleges állású szekrény kiszorította a kamrába, a padlásra terménytartó, gabonás vagy lisztesládának. Az erdélyi szuszékkészítés és a házi szövőszékek, az osztováták mesterségbeli tudásának egyik központja a 20. század elejéig-közepéig a bükkerdőkben gazdag Sóvidék volt. Sok embernek jelentett megélhetést e háziipar, különösen Siklódon és Sóváradon. A sóvidéki falvak látták el ácsolt ládával és szövőszékkel a Nagy- és Kis-Küküllő, valamint a Maros mente magyar, szász és román lakosságát. Nem hiába énekelték a siklódiak: „Míg az erdőn bikkfa terem, / Szeretem én a kedvesem. / Míg szuszék lesz a bikkfából, / Eltartom őt az árából”. A gyenge termőföldű Sóvidéken a váradiak szakszerű földművesnek, kitűnő gazdáknak is számítottak. Nemcsak a földet és az állatokat szerették, hanem a jó és hasznos szerszámokat is, kedvüket lelték a díszítésükben.


Vidám farsangtemetési menet Alsósófalván (Barabás László felvétele, 2013)

A díszítést, a vésést, karcolást, faragást cifrázásnak nevezték, még a jármokat is cifrázták. „Gyenge legény volt az a sóváradi, aki nem tudott egy guzsalyt vagy egy sulykot a szeretőjinek megcsinálni”’ – mondták a váradiak negyedszázaddal ezelőtt. Élt a faluban olyan ember, aki még az eke szarvát is kicifrázta. A guzsalyat a szeretőjüknek ajándékozták, azzal jártak a fonóba, a leányok viszonzásul zsebkendőt varrtak a legényeknek. Készítettek domború „zergősulykokat” is, hogy legyen súlyuk a ruha sulykolásakor, ennek a lapja tulipánban végződött. A tulipán közepénél fúrtak bele egy lyukat, abba tettek egy kicsi kavicsot, az a sulyok, amikor dolgoztak vele, szépen zörgött.

 

Harmatverő és nyirginyargaló” Sóvidék

Ha eddig a sóvidékiek életmódját, foglalkozásait, mentalitását egy-egy nyelvi leleménnyel, falucsúfolóval próbáltam felvillantani, folytassuk is ezzel. Nem emlékszem pontosan, hogy melyik Sófalvát nevezték „nyirginyargalónak”, de az biztos, hogy „harmatverőknek” az alsósófalviak tartották magukat. Ők kora hajnalban indultak a mezőre, az erdőre, amikor mások még aludtak. Végigzörögtek szekereikkel, lovaikkal a köves utakon, ők ébresztették a piaci állingáláshoz vagy kereskedéshez szokott szomszéd falusi „zsebnyújtókat” vagy „pénzcsalókat” (ezek is falucsúfolók ám, de hadd ne áruljam el, hogy kikre mondták!). Az identitást és mentalitást ezek mellett sokféleképpen lehetett jelezni, a viselettel mindenképpen.

A már említett székely harisnya példájánál maradva, zsinórozásáról tudták, hogy ki hová valósi. A harisnya állapota üzent arról, hogy ünnep van-e vagy hétköznap, jelezhette viselőjének társadalmi helyzetét is. A földműves embereken kívül a bányászok és az erdei munkások is harisnyában jártak, az iparosok, a kereskedők nem. Ők voltak a nadrágosok. Tamási említett novellájában a harisnyásokon kívüli világ jellemzésére ezt használja legtöbbször: úrféle, nadrágos. A két világháború közötti időben Atyhában, Sóváradon, Siklódon minden felnőtt férfi harisnyában járt, s ez egységes népi társadalomra vall. Az iparosodó, városias településeken, Szovátán, Parajdon és Korondon sokkal több volt a nadrágos, tagoltabb a helyi társadalom. A gyermekkoromban hallott és később írásban is terjesztett csúfoló vers, amit állítólag egy siklódi gazda mondott 1900 táján a parajdi lakodalomban, éppen azzal jellemzi a különbséget, hogy a „gyárral, sóbányával ágáló” Parajd tele van „hitván nadrágossal, jövevénnyel”. Az elmúlt évtizedekben a harisnya viselése teljesen visszaszorult, a hétköznapi harisnya a gazdálkodás mellett kitartó, idős emberek szimbólumává vált. A fiatalok csak ünnepi alkalmakkor veszik fel (konfirmáció, húsvéti hajnalozás, pünkösdi hesspávázás, szüreti bál, népi tánccsoportok előadásai) társadalmi különbség nélkül. A harisnyaviselés mára ünnepi, rituális, etnikus szimbólummá vált.


Kacagókaláka a fonóban (Alsósófalva, Barabás László felvétele, 1999)

A nyirginyargaló jelző különben nemcsak a sófalviakra ragasztott jelzőnek találó, illett volna a teljes Sóvidékre, még – a falucsúfoló szerint – a „pokolba bépadolt” siklódiakra is. A földművelés, állattartás, erdőlés közben szerekességre jártak, sokaknak az volt a fő megélhetése, hogy sót, tűzifát, deszkát, épületfát, borvizet és korondi korsót, edényt, szuszékot és osztovátát vittek cserélni, eladni az azokban szűkölködő vidékekre, vásárokba, s hoztak alföldi terményeket, gabonát, városi portékát, vásárfiát, adótörleszteni pénzmagot.

A siklódiak másik neve „cseresnyések”. Magaslati, délies oldalaikon jól termett a cseresznye, s ezt kóberes szekerekkel Gergyóba hordták, faluról falura árulták, de jutott belőle Székelykeresztúrra, a korondi és a parajdi piacokra is. Az atyhaiak meggyet vittek a piacokra, s a korondiak elkezdték róluk a csúfondároskodást: „Gyere nálunk Magdolnára, / Feltoszítlak a meggyfára”. (Atyhában a legnagyobb ünnep meggyéréskor a Mária-Magdolna napi búcsú). A korondiak eljártak aratni a marosmenti nagybirtokokra, igaz, abban nem volt köszönet, legalábbis a legények táncbeli rikoltása szerint, hogy azt mondja: „Sáromberkén arattam, / Gatya nélkül maradtam”. Az egész vidéken jól ismert szólásmondás Atyhát és Korondot állítja szembe és egy egész történelmi korszakot, hosszú folyamatot jellemez: „Atyhába hiába, Korondon a haszon”. A 20. század elejétől, a hagyományos életforma átalakulásával, felbomlásával egyre többen érezték úgy, hogy nemcsak Atyhában, hanem Siklódon és a többi településen is hiába… tehát nem tértek vissza a nyirginyargaló utakról, hanem városokban kerestek munkát, életlehetőséget, különösen a fiatalok. A leányok fiatal koruktól szolgálni mentek, cselédeskedni álltak, legtöbben néhány évre, mások tíz-tizenkettőre. Megbecsülték a parajdi, sófalvi, Korondi-hegyi, atyhai leányok munkáját, szorgalmát, becsületességét, leleményességét a szebeni szászok, a kolozsvári és budapesti magyarok, a temesvári zsidók és svábok, a bukaresti román királyi család is. Később a román tengerparti éttermekben, vendéglőkben a legdolgosabb és így a legkeresettebb fehérkötényeseknek tartották őket, még akkor is, ha nem beszéltek jól románul. (Sok társukhoz hasonlóan édesanyám az előzőek, egyik nővérem az utóbbiak közé tartozott).

Ugyanez a folyamat ment végbe azoknak a családoknak az esetében is, akik főleg a kollektivizálás után telepedtek le a közelebbi és távolabbi városokban, ipari központokban. Az utóbbi évtizedekben Atyha és Siklód lakossága a töredékére csökkent, Szováta város, Korond és Parajd népessége viszont gyarapodott, a két Sófalva és Sóvárad lakossága sem fogyott lényegesen. A gyors életmódváltással viszont a hagyományos társadalmi, felekezeti és etnikai szerkezet átalakulása is felgyorsult. Ebben a gyors változásban mindenik település keresi a jövőjét: az egyik az iparában, mesterségeiben, a másik a fürdőjében, gyógyászatában, a harmadik a vendégfogadásban vagy a falusi turizmusban, a negyedik a havasi gazdálkodásban.

 

Akiket fog a figura

A sóvidéki felnőttek és gyermekek, aszszonyok és emberek, leányok és legények többsége szeretett és szeret játszani. Leginkább közösségben, társakkal, hétköznap és ünnepen, szertartásosan, halálosan komolyan, ha úgy van kedvük, vagy űzik az eszüket, komédiáznak. „Fogja őket a figura”. Akiket nem fog, azokat „monyókoknak”, „burrancsoknak” nevezgették vagy afféle „szomorú péntekeknek”. Játékkultúrájuk beláthatatlan: a gyermekjátékoktól, a játékos mondókáktól a fonóbeli játékokig és kacagókalákákig, a lakodalmaktól az ünnepi dramatikus népszokásokig a hétköznapi ugratásokig, a nyelvi játékosságig hullámzik. Nagy baj lehet velünk, mondogatták az alsósófalvi öregek a diktatúra legsötétebb éveiben, ha már nem fogja az embereket a figura. Folytatva őket, nagy baj lehet velünk egyénileg és közösségileg is, ha elveszítjük játszó emberi minőségünket, mert azután következik, hogy más is lehámlik rólunk, a kulturális és nemzeti azonosság, az anyanyelv, a vallás.


Pünkösdkor összegyül és ünnepi székely viseletet ölt a vidék gyermekserege (Siklód, Barabás László
felvétele, 2000)

A parajdi gyermekkori élmények után az alsósófalvi asszonyok és férfiak, jórészt szüleim nemzedéke részeltetett ebből a játékkultúrából: farsangtemetési paródiájuk életet, reményt sugárzott, a nehézségekkel dacoló kedvet és mentalitást. Kinevették és dacoltak azzal a társadalmi halállal, tetszhalott állapottal is, amelyben az 1980-as évek alatt mindannyian léteztünk. Az asszonyok, a leányok beengedtek a fonójukba, és megajándékoztak fonóbeli játékaik bőségével, a maszkurázás izgalmas jeleneteivel. A felfedezés örömével írhattam le, hogy aminek részese voltam, a székely-magyar népi kultúra kevés figyelemre érdemesített kincsesbányája: a népi színjáték, a népi színjátszás. A bányászokhoz hasonlóan kutatni kezdtem az emlékekben és nyirginyargalni a népszokások jelenében: jöhettek a szovátai, atyhai és parajdi betlehemes játékok, a sóváradi és siklódi kántálások, névnapköszöntések, a sokféle fonóbeli, farsangi játék és tánc, a húsvéti szokások gazdagsága fenyőágazással, hajnalozással, piros tojással, a pünkösdi királynézás és hesspávázás, őszi szüreti bál, az egyházi év ünnepeinek megülése és a népi kalendárium jeles napjai.

Mindezek helyi változatai és tágabb összefüggései karakteres szokáskultúrájú kistájjá avatták, avatják Sóvidéket. Ez még akkor is érvényes, ha a fenti szokásrendszerből éppen az ezredforduló táján hullott ki néhány, addig elmaradhatatlan elem, vagy megjelentek helyükben más típusú ünnepek, mint a parajdi nemzetközi töltött káposzta fesztivál vagy a falunapok és a kortárstalálkozók.

Hasonlóan gazdag a népzene- és néptánc kultúrája is, amint azt legutóbb Pávai István összefoglalóan, hangzásvilágával együtt bemutatta (Pávai István: A Sóvidék népzenéje. Hagyományok Háza, Budapest, 2016). Sóvidék néprajzi irodalma egyébként az elmúlt negyedszázadban is bőségesen gyarapodott, felsorolására is oldalakra lenne szükség. Ez igen örvendetes. Az már kevésbé, hogy a sokféle széttagoltság miatt – bár több tájházat alapítottak és gyűjteményt hoztak létre, legutóbb Sóváradon –, Sóvidéknek máiglan nincsen a teljes kulturális örökségét bemutató regionális vagy kistáji múzeuma, pedig – talán a fentiekből is kiderült –, igazán megérdemelné. Az egykoriak intelmét megfogadva, ebben jobban foghatna bennünket a figura.

 

Új hozzászólás

Hozzaszolas

  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <img> <p> <br>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

Plain text

  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.
CAPTCHA
Ellenőrzés