Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Száz éve született Imreh István (1919-2003)

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.


Imreh István erdélyi magyar történész,
szociológus

Imreh István közel négy évtizedig volt a Babeş−Bolyai Tudományegyetem tanára, színes egyéniségével, tudomány iránt elkötelezettségével, segítőkész­ségével, kedvességével számos diák­nemzedék kedvenc oktatója, aki nem­csak tanított, hanem egyúttal nevelt és példát mutatott. Benkő Samu úgy emlé­kezett vissza, hogy közvetlenül a háború után, 1946 elején azért kérték fel a csak néhány évvel idősebb Imreh Istvánt a Móricz Zsigmond Kollégium igazgatójá­ul László Gyula tanárelnök mellé, mert „mi már első találkozásunkkor meg­kedveltük a mondandóját érdekfeszí­tően, de minden mesterkéltség nélkül megformáló előadót”, aki „bennünket zöldfülű emberpalántákat intellektuá­lis partnereknek tekintett”. „Sokoldalú­sága, irodalmi és művészeti tájékozott­sága, természetszeretete és érdeklődése az élő és élettelen világ tudományos kérdései iránt, mind-mind alkalmassá tették arra, hogy értő résztvevője legyen a fiatalok kezdeményezte diskurzusok­nak.” Nyitottságát, fiatalos lendületét sikerült végig megőriznie, idősebb diák­társaink is lelkesedtek érte. A még ereje teljében levő tanár 1983-ban, a magyar nyelvű egyetemi oktatás felszámolása nyomán nyugdíjba vonult. A fiatal és idősebb kollégákkal azonban továbbra is tartotta a kapcsolatot, önzetlenül se­gítette munkájukat. Kezdő kutató vagy vidéki tanár levelére, kérdésére ugyan­olyan lelkiismeretesen válaszolt, mint elismert, tekintélyes szakemberekére. Kései jóvátételként az 1989-es fordu­lat után professzorrá nevezték ki, most pedig születésének századik évforduló­ja tiszteletére a Történelem és Filozófia Kar egyik szemináriumtermét Imreh Istvánról nevezik el.

Szintén munkásságának kései elis­meréseként 1991-ben a Magyar Tudo­mányos Akadémia kültagja lett, később pedig a Kolozsvári Akadémiai Bizottság alapító tagja volt. Imreh István tudományos munkás­sága több előadás témája volt a konfe­rencián. Interdiszciplináris szemléle­te, elméleti érdeklődése is hozzájárult ahhoz, hogy időtálló műveket alko­tott; szerencsésen tudta ötvözni a for­rásfeltárást a megújuló elméleti és módszertani keretekkel. Ő még ah­hoz a nemzedékhez tartozott – akár­csak a három évvel ezelőtt ünnepelt Jakó Zsigmond –, amelyik számára a népszolgálat nem puszta jelszó volt. Im­reh István munkásságának is meghatá­rozó eleme volt a népe, szülőföldje iránti elkötelezettség. Nemcsak tudományos munkássága kapcsolódik szorosan szü­lőföldjéhez, hanem igen fontosnak tar­totta a tudomány és a közönség közti kapcsolatot, a tudománynépszerűsítést. József Attilát parafrazálva: ő egész népét akarta nem középiskolás fokon taníta­ni. Amíg egészsége engedte, ernyedet­len szorgalommal járta be Székelyföld és Erdély falvait és városait, előadáso­kat tartott, egyúttal ápolva a diktatúra nehéz éveiben is az identitástudatot, de ugyanez a szándék tudományos mun­kásságára is jellemző.

Találó, amit Trócsányi Zsolt írt a törvényhozó székely faluról írt kö­tete kapcsán: „Imreh István történet­írói munkássága nem egyszerűen sza­kírói tevékenység. Egészében véve, akár közvetlenül is, tudatformálásra szánt munka. A sepsibodoki szociográfiától indult pályaíve végül is a kiindulópont fölé tér vissza: az óhatatlanul, akara­tunkon kívül velünk élő történelemtől a megismert és tudatosan vállalt tör­ténelemig, az őrzéstől az értékőrzésig. Tudományos művének értékét egy­ben annak »tudományon túli« értéke is adja.”


Falusi származásának tudományos munkássága szempontjából is jelentősége van: Sepsibodok
és a székely falvak történetének kutatása történetírói tevékenységének központi témájává vált.
Fényképek forrása: az Imreh család archívuma

Imreh István élete és munkássága azt példázza, hogy még a diktatúra ne­héz körülményei között is meg lehetett őrizni az emberi méltóságot és lehe­tett – bár roppant erőfeszítések árán – értékálló műveket alkotni. Ő ezt a kö­vetezőképpen fogalmazta meg, és egy tőle származó idézettel zárom köszön­tőmet: „a rendtartó székely falu vilá­gában való több évtizedes elidőzésem megtanított egy dologra, ha sorsom különben is nem tanított volna meg rá. Minden embernek tartoznia kell vala­hova. (…) Nem lehet elsodrottan élni. Nem lehet a napokban éppen csak el­gyámbultan és a világ sodrására ráha­gyottan élni, terv nélkül perspektívák és elképzelések nélkül. Kell kötődni, kell érezni azt, hogy kötelességek jár­mában fogottként kell életemet élnem azért, hogy igazán szabad emberként élhessek.”

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez.

Dávid Ferenc szobor, Kolozsvár

Megtörténhet, hogy „a Dávid Fe­renc-szobor”-ként fog bevonulni a törté­nelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégi­um, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különleges­sége, hogy az első egész alakos Dá­vid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem ma­radt fenn hiteles képi ábrázolás, nem ki­zárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján.

Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része el­zárkózik a többi magyartól, de szeren­csére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőriz­ni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyo­mányainkat, ünneplik nemzeti ünne­peinket.

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.

Szentlászló kórustalálkozó

A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”

A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait.

A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére kismonográfiát írok Pomogáts Béláról. Címe: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Alcíme: Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet”arculatépítéseEbből szeretnék bemutatni egy részletet, abban a reményben, hogy e szíven ütően pontos fogalmi ikerpár – otthonosság és illetékesség – hozzásegít a 85. életévét októberben töltő szerző száznál több kötetet számláló életművének értelmezéséhez. 

Az 1978–79-es tanévtől kezdődően oktattam a Salamon Ernő-középiskolában. Itt – mint korábbi munkahelyemen, Gyergyóremetén – kötelességemnek tartottam a magyar múlt reális oktatását, főleg a szülőföld történetének a megismertetését. Mivel a korabeli oktatási programok nem tették lehetővé a magyar történelem széleskörű, részletes tanítását, elhatároztam a történelemkör létrehozását. 

Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki.

P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall.

Simon Ferenc bécsi esperes-plébános, a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség lelkipásztora

Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.

Gálfalvi Gábor

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.