Imreh István születésének 100. évfordulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt emlékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történelemtudományi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudományi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferencián. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudományosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.
szociológus
Imreh István közel négy évtizedig volt a Babeş−Bolyai Tudományegyetem tanára, színes egyéniségével, tudomány iránt elkötelezettségével, segítőkészségével, kedvességével számos diáknemzedék kedvenc oktatója, aki nemcsak tanított, hanem egyúttal nevelt és példát mutatott. Benkő Samu úgy emlékezett vissza, hogy közvetlenül a háború után, 1946 elején azért kérték fel a csak néhány évvel idősebb Imreh Istvánt a Móricz Zsigmond Kollégium igazgatójául László Gyula tanárelnök mellé, mert „mi már első találkozásunkkor megkedveltük a mondandóját érdekfeszítően, de minden mesterkéltség nélkül megformáló előadót”, aki „bennünket zöldfülű emberpalántákat intellektuális partnereknek tekintett”. „Sokoldalúsága, irodalmi és művészeti tájékozottsága, természetszeretete és érdeklődése az élő és élettelen világ tudományos kérdései iránt, mind-mind alkalmassá tették arra, hogy értő résztvevője legyen a fiatalok kezdeményezte diskurzusoknak.” Nyitottságát, fiatalos lendületét sikerült végig megőriznie, idősebb diáktársaink is lelkesedtek érte. A még ereje teljében levő tanár 1983-ban, a magyar nyelvű egyetemi oktatás felszámolása nyomán nyugdíjba vonult. A fiatal és idősebb kollégákkal azonban továbbra is tartotta a kapcsolatot, önzetlenül segítette munkájukat. Kezdő kutató vagy vidéki tanár levelére, kérdésére ugyanolyan lelkiismeretesen válaszolt, mint elismert, tekintélyes szakemberekére. Kései jóvátételként az 1989-es fordulat után professzorrá nevezték ki, most pedig születésének századik évfordulója tiszteletére a Történelem és Filozófia Kar egyik szemináriumtermét Imreh Istvánról nevezik el.
Szintén munkásságának kései elismeréseként 1991-ben a Magyar Tudományos Akadémia kültagja lett, később pedig a Kolozsvári Akadémiai Bizottság alapító tagja volt. Imreh István tudományos munkássága több előadás témája volt a konferencián. Interdiszciplináris szemlélete, elméleti érdeklődése is hozzájárult ahhoz, hogy időtálló műveket alkotott; szerencsésen tudta ötvözni a forrásfeltárást a megújuló elméleti és módszertani keretekkel. Ő még ahhoz a nemzedékhez tartozott – akárcsak a három évvel ezelőtt ünnepelt Jakó Zsigmond –, amelyik számára a népszolgálat nem puszta jelszó volt. Imreh István munkásságának is meghatározó eleme volt a népe, szülőföldje iránti elkötelezettség. Nemcsak tudományos munkássága kapcsolódik szorosan szülőföldjéhez, hanem igen fontosnak tartotta a tudomány és a közönség közti kapcsolatot, a tudománynépszerűsítést. József Attilát parafrazálva: ő egész népét akarta nem középiskolás fokon tanítani. Amíg egészsége engedte, ernyedetlen szorgalommal járta be Székelyföld és Erdély falvait és városait, előadásokat tartott, egyúttal ápolva a diktatúra nehéz éveiben is az identitástudatot, de ugyanez a szándék tudományos munkásságára is jellemző.
Találó, amit Trócsányi Zsolt írt a törvényhozó székely faluról írt kötete kapcsán: „Imreh István történetírói munkássága nem egyszerűen szakírói tevékenység. Egészében véve, akár közvetlenül is, tudatformálásra szánt munka. A sepsibodoki szociográfiától indult pályaíve végül is a kiindulópont fölé tér vissza: az óhatatlanul, akaratunkon kívül velünk élő történelemtől a megismert és tudatosan vállalt történelemig, az őrzéstől az értékőrzésig. Tudományos művének értékét egyben annak »tudományon túli« értéke is adja.”
Imreh István élete és munkássága azt példázza, hogy még a diktatúra nehéz körülményei között is meg lehetett őrizni az emberi méltóságot és lehetett – bár roppant erőfeszítések árán – értékálló műveket alkotni. Ő ezt a követezőképpen fogalmazta meg, és egy tőle származó idézettel zárom köszöntőmet: „a rendtartó székely falu világában való több évtizedes elidőzésem megtanított egy dologra, ha sorsom különben is nem tanított volna meg rá. Minden embernek tartoznia kell valahova. (…) Nem lehet elsodrottan élni. Nem lehet a napokban éppen csak elgyámbultan és a világ sodrására ráhagyottan élni, terv nélkül perspektívák és elképzelések nélkül. Kell kötődni, kell érezni azt, hogy kötelességek jármában fogottként kell életemet élnem azért, hogy igazán szabad emberként élhessek.”
 Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek. |
|
A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki. |
 A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központjában Elek apó szobrát avatták fel, szülőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hármas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Mari-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé. |
 Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szememnek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveimnek köszönhetem, melyeknek ön gyermekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szülötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez. |
 Megtörténhet, hogy „a Dávid Ferenc-szobor”-ként fog bevonulni a történelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különlegessége, hogy az első egész alakos Dávid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem maradt fenn hiteles képi ábrázolás, nem kizárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján. |
 Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része elzárkózik a többi magyartól, de szerencsére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőrizni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyományainkat, ünneplik nemzeti ünnepeinket. |
 A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők. |
 A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.” |
 A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait. |
 A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére kismonográfiát írok Pomogáts Béláról. Címe: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Alcíme: Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet”arculatépítése. Ebből szeretnék bemutatni egy részletet, abban a reményben, hogy e szíven ütően pontos fogalmi ikerpár – otthonosság és illetékesség – hozzásegít a 85. életévét októberben töltő szerző száznál több kötetet számláló életművének értelmezéséhez. |
 Az 1978–79-es tanévtől kezdődően oktattam a Salamon Ernő-középiskolában. Itt – mint korábbi munkahelyemen, Gyergyóremetén – kötelességemnek tartottam a magyar múlt reális oktatását, főleg a szülőföld történetének a megismertetését. Mivel a korabeli oktatási programok nem tették lehetővé a magyar történelem széleskörű, részletes tanítását, elhatároztam a történelemkör létrehozását. |
 Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki. |
 P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall. |
 Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én. |
 Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót. |
 |
Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
A Művelődés folyóirat megjelenik a Kolozs Megyei Tanács támogatásával / Revista Művelődés apare sub egida Consiliului Judetean Cluj
Új hozzászólás