Már vagy tizenhárom éve élvezem a nyugdíjasok szabadságát, nem utolsó sorban azt, hogy reggelenként nem kell sietnem a vasútállomásra. Hollandia közepén lakom egy, a közellátás terén elvárosiasodott faluban, de nem messze a tengertől. A Leideni Egyetemen tanítottam több mint huszonöt esztendőn át, ami oda-vissza az átszállással együtt napi négy óra utazással járt. Ez nem volt elveszett idő, hisz a vonaton jól lehetett dolgozni, na meg aludni is, ha elnyomott az álom. De persze, most sokkal kényelmesebb az élet, mert reggel nem sietek az állomásra, hanem kávézás közben nyugodtan újságot olvasok, aztán pedig eldöntöm, hogy a teendőkből mit lehet elhalasztani holnapra.
A falumnak közel 26 ezer a lélekszáma. A közszolgáltatásokra csak azt lehet mondani, hogy jók. Példaként hozom fel, hogy öt nagy szupermarketünk van, ez többek között azért van így, mert a környékbeli erdőkben sok kemping és nyaralóház-park létezik, amelyek manapság nem csak a nyári idényben lakottak. Eltekintve a népesség elöregedését igazoló ősz fejű lakosoktól, akiknek már nem kell munkába járniuk, és így egész évben „nyaralnak”, említésre méltók a magyar és főleg a lengyel fiatalabbak, akik gyakran többé-kevésbé állandó lakosai a nyaralóházaknak, de több más háznak is bent, a faluban. A külföldiek közül a lengyelek túlnyomó többségben vannak, egyáltalán nem lebecsülendő tanúsága a jelenlétüknek egy kis lengyel szupermarket, ahol nem csak a rakott káposztához kellő jó savanyú káposztát, hanem ehhez jó tejfölt meg túrót is lehet kapni. Sőt, karácsony előtt még mákos bejglijük is van, amiért szerfelett hálás vagyok, mivel gyermekkorom óta szeretem a Hollandiában ismeretlen mákos bejglit.
Szóval meg vagyok elégedve a környezetemmel, de a nyugdíjba vonulás előtt mégis nyugtalanított a jövő. Ugyanis leideni tevékenységeimből kifolyólag országos és nemzetközi viszonylatban aránylag sok barátom és kollégám van, de a helybeli kapcsolataim alig voltak szóra érdemesek. Ami érthető, ha beleszámítjuk, hogy esténként gyakran elég későn és fáradtan értem haza, időm és kedvem sem volt cselekvően részt venni a helyi társadalmi életben. Így attól tartottam, hogy a nyugdíjazásom után elmagányosodom. Szerencsére azonban abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy még mielőtt nyugdíjba vonultam, meghívtak tagnak a Probus klubba.
A probus mozaikszó az angol professionals és a businessmen szavakból tevődik össze. A klub tagjai nyugdíjasok, akik életük előző szakaszában szakmájukban a vállalkozási szférában vagy azon kívül felelősségteljes állást töltöttek be. Pillanatnyilag világszerte körülbelül 5000 Probus-klub működik, ebből Hollandiában több mint négyszáz. A falumban négy van, egyikük kizárólag nőkből áll, a többi férfiakból. Másutt léteznek vegyes klubok is. Az enyém kifejezetten baráti klub, az idén ünnepeltük fennállásának 25. évfordulóját. Harmincegy tagot és két tiszteletbeli tagot számlál, az átlagos életkor 74 év.
A kedves olvasó most bizonyára olyan idősek klubjára gondol, amelyet az önkormányzat hoz létre azzal az alapvető feladattal, hogy az arra szorulóknak szociális, egészségi, mentális állapotuknak megfelelő napi életritmust biztosító szolgáltatást nyújtson. Azonban egészen másról van szó. A helyi önkormányzat nem foglalkozik velünk és mi sem vele, klubunk öntevékeny szervezet saját alapszabályzattal, és tagja az országos Probus szövetségnek. Tevékenységünk és célkitűzéseink közül első helyen áll az összetartás, szükség esetén a segélynyújtás valamilyen módon, a tudás és a tájékozottság gyarapítása, illetve elmélyítése, emellett pedig a kikapcsolódás egy pohár bor vagy sör társaságában, a közös kirándulás, a múzeumlátogatás, a nyarankénti hangulatos hússütés nyárson, valamint az újévi ünnepi vacsora élettársainkkal együttesen. Kéthetenként csütörtökön délelőtt összejövünk egy étteremben, elbeszélgetünk, és ebéd előtt meghallgatunk egy előadást. Az előadók túlnyomó többsége a saját klubunkból való, de évenként meghívunk egy-két vendégelőadót is. Idén a programon többek között Új gyógyszerek fejlesztése, Igazságos és igazságtalan háborúk, ENSZ megfigyelők a Közép-Keleten, az Alzheimer-kór, Nagyhatalmak keletkezése és hanyatlása, valamint a Klezmer szerepel műsoron. Talán mondanom sem kell, hogy az utóbbit én tartom, részben mert nagyon szeretem a zenét, és a klezmert különösen, részben mert a történelem általában igen érdekel és így a klezmer története is, ami a bibliai időkben kezdődött, és még mindig folyamatban van. Érdekes és tanulságos, ami az európai zsidók sorsát illeti.
Azon a héten, amelyen nincs az alapszabály szerint rendszeres összejövetel, csütörtök délután fél négytől hatig Happy Hour-ra, azaz boldog órára térünk be egy kávéházban. A részvétel az ilyen összejövetelen változó, mondjuk általában úgy öt és tizenöt személy szokott találkozni. Egy pohár bor vagy sör mellett elbeszélgetünk az életünk meg a világ menetéről, és mivel nincs hiány a humorérzékből, sokat nevetünk, ami jót tesz az egészségnek.
Az, hogy a legtöbb előadást saját magunk tartunk, annak is köszönhető, hogy az életben sokféle tudásra és tapasztalatra tettünk szert. Továbbá annak, hogy az érdeklődési köreink változatosak és kiterjedtek. A tudást és a tapasztalatot az évek során különféle hivatásban és állásban szereztük. Van közöttünk volt prédikátor és pap, orvos, pszichológus, üzletember, tanár, katonatiszt, a Holland Királyi Légitársaság pilótája, egy nagy holland cég bangkoki részlegének az igazgatója, egy japán cég európai részlegének az igazgatója és mások. A szerzett tudást azáltal gyarapítjuk, hogy érdeklődési köreink szerint tartunk előadásokat, amit gyakran több hónapos felkészülés előz meg. Egyikünk például nagyra becsült anatómiai patológus volt, de a csillagászat is érdekli, és előadást tartott a kozmoszról. Az említett japán cég európai igazgatója az idén fogja megtartani fent említett előadását a nagyhatalmakról. Akárki is tart előadást, mindig egyértelműen bebizonyosodik, hogy az illető a felkészülésben, a tanulásban örömét leli.
Ezzel el is jutottam egy Probus-klub kiemelkedő jellegzetességéhez, ami nem más, mint a tanulás. Tanulunk egymással és egymástól, és többet is, mint amiről az előadásaink szólnak, mégpedig azt, hogy miképp éljünk életünk mai szakaszában. A modern élet egyik jellegzetessége a földrajzi és a társadalmi mobilitás. Az én klubom 31 tagjából legfeljebb három helybeli születésű, a többiek az ország más vidékén született, és ketten vagyunk, akik nem Hollandiában láttuk meg a napvilágot.
Egészen más életet élünk, mint a szüleink. Egy kis városi tisztviselő fiából például orvos lett, egy földműveséből tengerésztiszt, egy tanár fia nagykereskedő, és így tovább. De mindannyian a falunkban vagyunk otthon, és mindannyiunk életének a minősége nagyrészt attól függ, hogy vannak-e barátaink, akik megértenek, akiket megértünk, azért is, mert hasonló értékek és normák szerint élünk. Barátok, akikkel együtt tanulunk, nem csak a lenyűgöző világról, amelyben élünk, hanem megtanuljuk egymástól azt is, hogyan éljünk ebben a világban és életünknek abban a szakaszában, ami a nyugdíjazás után jön. Tehát az öregedés művésztét gyakoroljuk, és egyben tanuljuk, egy művészetet, amit nem tanítanak az iskolákban, sem tanfolyamokon. Olyan művészet ez, amelyet a gyakorlatban kell elsajátítani, és amelynek a tökéletesítésére a Probus-klub kitűnő környezet.
