Tamási Áron „csillaggá énekelt” falujában, Farkaslakán a szülőházon kívül van egy porta, amely őrzi nagy székely írónk emlékét. Ágnes néni, a húg gyermektelenül, sajátos temperamentumával rajongta körül a néha hazalátogató híres bátyját és annak vendégeit. Ezt ő írásaiban is említi, főként a Szülőföldemben. Sok neves személyiség megfordult itt Áronon kívül: Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Tímár Máté, Sütő András, Nagy Imre, Tompa László, Czine Mihály, Izsák József, Kányádi Sándor… Ágnes asszony portája irodalomtörténeti értékű volt, Istennek és embereknek hála, az is maradt.
Ezt az ingatlant 1993-ban vásárolta meg az EMKE országos elnöksége és a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület. Az idő múlása sajnos, meglátszott a régi épületeken, olyannyira, hogy a csűrt le kellett bontani, és a lakóház is végóráit élte. 2011-ben az EMKE országos elnöksége átadományozta az ingatlan tulajdonjogát egyesületünknek és a farkaslaki önkormányzatnak, abban bízva, hogy a helyi közösség hatékonyabban tud tenni a ház megmentése érdekében. A házat az utolsó órában sikerült megmenteni, felújítani, alapjaiban megőrizve annak régi formáját, hangulatát. A berendezés is eredeti benne. A ház felújítására nem nyertünk pályázatot, csak hozzáfogtunk, és bíztunk a Gondviselésben, aki, ha valamit arra érdemesnek talál, melléje szegődik. Velünk is így tett.
A ház felújítását 2012 szeptemberére sikerült befejezni, Tamási Áron születésének időszakában, amikor egy kis csendes ünnepséggel felavattunk. Ahhoz, hogy a régi székely porta eredeti legyen, a lebontott csűr helyett újat kellett építeni. Pontosabban álmodtuk, hogy valamikor csűr is lesz ezen a helyen. Régi, lebontott csűr átköltöztetésére is gondoltunk, de még ugyanabban a 2012-es esztendőben lehetőség nyílt a kistérségi LEADER csoporton belül új épület létrehozására pályázni. Megszülettek a tervek, amelyek a régi csűrt mintázták, de amelyek újításokat is tartalmaztak.
2013-ban pályázatot nyertünk, amiről azt hittük, hogy 100 százalékos támogatást nyújt az építkezéshez. Naivak voltunk, elhittük, mert akkor még nem tudtuk, hogy milyen és mennyi buktatója, nehézsége, zűrzavaros labirintusa van egy ilyen útnak. Egy önkormányzat vagy nagyobb pénzekkel gazdálkodó szervezet számára egyszerűbb a kezdeti engedélyek kiváltása, a tervezői, pályázatírói díjak előteremtése és a tényleges munkálatok számláinak kifizetése. Egy vállalkozó, aki felvállalta az előfinanszírozást, visszalépett, egy másik – bár hónapokig tanulmányozta a pályázati iratcsomót és reményt ébresztett bennünk – el sem vállalta. A bankok nem adtak hitelt egyesületünknek (szerencsére), mivel a helyi önkormányzat is résztulajdonosa az ingatlannak, így állami tulajdonrészt nem fogadnak el garancia gyanánt. A helyi önkormányzat sokat segített az ügyintézésben, de a nagy összegű kifizetéseink támogatására nem volt jogi lehetősége. Az idő meg csak telt, csak telt. Újabb irat, újabb papír, újabb engedély, újabb utak kellettek Csíkszeredába, Gyulafehérvárra. Már-már azt is hittük, hogy a sok befektetett munka és pénz után mégsem sikerül megkezdeni az építkezést, amikor megjelent a Gondviselés, és megkereste, akit kellett: a hitelt nyújtó vállalkozót, a biztató és segítő embereket, az iratokat elfogadó szerveket, így 2015 tavaszán, a fecske fészekrakásának idején megkezdődött az építés.
Az alvállalkozó, a munkálatok tényleges elvégzője farkaslaki, Tamási oldalági leszármazott. Ilyen apróságokra is odafigyel az a Gondviselés. Az építkezés alatt ízes farkaslaki élcelődések, szójátékok hangzottak el. Kalákában fedtük, ahogyan kell is egy közösségi épületet. Szóval kalákában dolgoztunk, munka után ettük a kemencében frissen sült tejfeles lepényt és ittuk hozzá az áldomást. Hiszen Tamási is azt írja, hogy „a közösség az első és a legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást”.
Örültünk a születésnek. A későbbi munkálatokat is mind farkaslaki emberek végezték, ami szintén jó ízét-hangulatát adja az épületnek. Októberben megvolt a hivatalos átadás, és idén januárban, a Magyar Kultúra Napja rendezvény részeként felszenteltük az új csűrt. Örvendetes, hogy az idei tél leghidegebb délutánja dacára szép számban jöttek el az emberek az avatóra, amelynek legszebb pillanata az volt, amikor a Nyikó felső folyásából merített tiszta vízzel áldották meg a kultúrának otthont adni hivatott csűrt. Sok embernek, intézménynek vagyunk hálásak, hogy a csűrt végül is sikerült felépíteni, de a köszönet legfőképpen az Istené, aki segíti a jó célért munkálkodókat.
Hogy mi lesz itt tovább?
Ebben a kultúrcsűrben az emeleten kap helyet Váradi Péter Pál sokat hányódott, meghurcolt Székelyföld 1000 pillanata című fényképkiállítása, amelyet a májusi emlékezések időszakában nyitunk meg. A földszinten a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület irodája és egy közösségi tér kap helyet, remélhetőleg sok könyvbemutatónak, vetített képes előadásnak, film- és dokumentumfilm vetítésének lesz otthona. A csűr mögötti kis gyümölcsöst – melynek fái még látták Tamásit, és amelyek szerepelnek az ő írásaiban – a Székelygyümölcs Egyesület partnerségével őrizzük, gondozzuk, ide kis emléktáblákat, sétányt tervezünk.
És tovább álmodunk. Megpróbáljuk rendezni az építkezés során felgyűlt többletkiadásokat, majd kerítést, kaput, villámhárítót, berendezést, eszközöket, támfalat készítünk, közösségi pincerész kialakítását tervezzük. Támogatókat keresünk, mecénást, aki a majdani közösségi tér működését is könnyebbé teheti. És a Gondviselésben bízunk, mint ahogyan eddig is. Megint Tamási Áront idézem: „Ne mondják, hogy kevesen vagyunk, mert élőkben is érték és erő az a tömeg, amely nyelvben és érzésben magyarnak vallja ezen a földön magát. De a halottaink, akik e földön bárhogyan éltek és bármiért éltek: azok is mind bennünk és közöttünk vannak! Jó érezni és az érzés bizonyosságán tudni, hogy mindnyájan egyek vagyunk ebben a vezérlő gondolatban. S ha érezzük és valljuk ezt, abban a pillanatban hűségre kötelez közösségi életünkkel szemben, s hűségre kötelez történelmünkre vonatkozólag s mindazokat illetőleg, akik ezen a földön az anyanyelv szent jogáért és a népek építő békességéért küzdöttek.”
Ahogyan levelezéseiből kiderül, Tamási még farkaslaki jövőt álmodott magának. 1966. május 26-án hunyt el Tamási Áron Budapesten, majd szülőfalujában, Farkaslakán, június 11-én temették el, ősei közelében, két cserefa között, végakarata szerint „a nagy út kanyarulatában, a templom háta” mögött, „arccal kelet felé”. Idén májusban lesz tehát fél évszázada annak, hogy a halhatatlanok soraiba költözött. Jövőre lesz 120 éve, hogy megszületett. Mindkét évforduló nyomós ok arra, hogy figyelmünket és tevékenységeinket a nagy székely író felé fordítsuk, azon író felé, aki lelkében sohasem tudott és nem is akart elszakadni szülőföldjétől, amely nemcsak fölnevelő környezete, nyelvének, észjárásának, eszmeiségének forrása volt, hanem írói létezésének nélkülözhetetlen közege, az otthonkeresők jelképe. Ebben a két éves emlékezési időszakban hívjuk fel egymás, barátaink, ismerőseink figyelmét, hogy olvassanak vagy újraolvassanak Tamási műveket, idézeteket, mert nagyon is időszerűek, sőt, örökérvényű igazságok, olyan gondolatok ezek, amelyek sokunk lelke mélyén pihennek, de amelyeket ilyen szépen és tisztán csak ő tudta megfogalmazni. Szavait, gondolatait hallassuk, halljuk és hirdessük!
Biztassuk a műkedvelő és hivatásos színjátszókat, hogy vegyék elő Tamási műveit, mert nekünk nem a nyugat kecsegtető álszínháza kell, hanem a lélekhez magyarul szóló, mesevilágban kimondott igazságok! Figyeljük csak Tamási szavait: „Vannak örök eszmények, melyeket a kereszténység hordoz: az emberi lélek ezekhez a forrásokhoz szomjasabban fog visszatérni, mint ahogy vélnék azok a politikai és társadalmi rendszerek, amelyek csupán az anyagi jólét igazságosabb rendezését akarják végbevinni most is. Az örök eszmények mellett azonban meg kell találnunk azt a nemzeti eszmét is, amely nemcsak erős közösségbe tud egybeforrasztani minket, hanem a magyarságnak a nemzetek között méltó helyet biztosít.”
Tamási kimondott és leírt gondolataival, életével felvállalt egy határozott irányt. Ez az irány szorosan kötődött Farkaslakához és a székelységhez, így nem véletlen, hogy ő a székelység jelképévé vált. A Magyarországon való tartózkodása miatt a székely–magyar kapcsolat, a szülőföldjétől távol is a hazáért való munkálkodás, az egység jelképe lett. Az életében felvállalt iránnyal megalapozta, halálával pedig mondhatni megpecsételte későbbi farkaslaki kultuszát, így a farkaslaki emlékhelyek, a főút melletti, két cserefa alatt lévő sírja ma kiemelt helyen szerepel a Székelyföldre látogató, többnyire magyar nyelvű látogatók, turisták útvonalán. A Farkaslakára látogatók számára az emlékpark, a szülőház és a volt elemi iskolán kívül az Ágnes néni portája – a helyreállított házzal és az új kultúrcsűrrel – megannyi lehetőség, hogy Tamási Áronra emlékezzünk, lelkünk gazdagodjon, hogy szavait, gondolatait hallassuk, halljuk és hirdessük. Farkaslaka zarándokhely, és maradjon is az! Mert Tamási Áron megérdemli!
Merjünk álmodni! Álmaink szépek és nemesek legyenek! És bízzunk a Gondviselésben, aki Firtos lova hátán, lehajtott fejjel csak látszólag aluszik.
Végezetül hadd idézzek az 1928-ban megjelent Szűzmáriás királyfiból: „S a fenyvesek egy legényről beszéltek, aki elindult egyszer és ment, mint a Nép lelke, árván, és ment a földön és a föld felett, mert meg akarta keresni a fényt, a kioltott tüzet és a vizek eredetét. És sok megállott esztendők és sok rohanó esztendők múlva, megvillant egyszer előtte az elveszett fény, fellobbant előtte a kioltott tűz, és ő vérbe mentette a tüzet, lelkébe a fényt s hirdetni kezdte újra az elfelejtett Népnek.”
