Huszonöt éves a Lakatos Demeter-egyesület

„A csángú nép szívibe betemetve

Mogyar kyncsek noprul nopra pusztulnak

Ha nem lesznek sokáig felkeresve

S’ azután mogyarok hiába búszulnak.”

(Lakatos Demeter Csángú országba)

A civil szervezetek „megalakulásának” mindig vannak előzményei, így tulajdonképpen elhatározás kérdése, hogy melyik dátumot tekintjük a születés pillanatának. Hiszen e tekintetben még az emberi élet kezdőpillanatáról is vitatkoznak a törvényhozók, a papok és – talán – az édesanyák is. De mikor kezdődik egy társadalmi szervezet élete? Amikor az alapítók gondolkodni kezdenek azon, hogy létre kellene hozni? Vagy amikor néhányan elhatározzák a megalapítását? Vagy amikor már megalapítanák, de a politikai körülmények meghiúsítják a próbálkozásukat? Ha ez utóbbi kritériumot vennénk alapul, akkor jóval korábbra tehetnénk a moldvai magyarokról gondolkodó magyarországiak szervezkedését, mégpedig az 1960-as évek végére. Amikor néhányunk kezdeményezésére egyre többen indultak el és keltek át a Keleti-Kárpátokon, és látogattak el a csángók közé. Voltak, akik fényképezték hagyományos életformájukat, mások népzenét gyűjtöttek körükben, viseletdarabokat kunyeráltak, vagy vásároltak tőlük, s volt, aki csak azért járta meg őket, hogy aztán elmesélhesse a barátainak: ő is járt Csángóföldön. De a legtöbbjüket legalábbis elgondolkodtatta a találkozás a magyar népélet múltjának szellemi és tárgyi emlékeivel, és többeket szíven ütött a csángók megaláztató helyzete, az anyanyelvű oktatástól és vallásgyakorlattól való megfosztottságuk. S miután megjártuk Moldvát, visszatértünk után sokan fölkerestük Domokos Pál Pétert, akinek moldvai magyarokról szóló könyveit egyre többen forgatták, előadásait mind többen hallgatták. Ő pedig magyarázta, értelmezte, kiegészítette tapasztalatainkat, szakkönyveket adott a kezünkbe, további utakra buzdított bennünket.

1976-ban összehívtuk azokat, akikről tudtuk, hogy érdeklődnek a csángók kultúrája és sorsa iránt, hogy megismerjük egymást. Több mint hetvenen jöttünk össze, és arról beszéltünk: fontos volna, hogy ne csak nézelődni járjunk Moldvába, de gyűjtsük is műveltségük elemeit, tájnyelvüket, dalaikat, zenéjüket, szokásaikat, hiedelmeiket, vagyis mindazt a kulturális örökséget, amit a Kárpát-medencén belüli magyarság már nagyrészt elfelejtett, vagy csak töredékesen ismer. Akkoriban készült a Magyar Néprajzi Lexikon és a Magyar Néprajzi Atlasz anyaga, s szerettük volna, ha ebbe belekerülnek a magyar népi műveltség csángók által megőrzött elemei is. Felvetődött továbbá, hogy a Moldvából hozott és – lehetőleg múzeumok részére – értékesített néprajzi anyag, meg a csángó publikációk honoráriumaiból hozzunk létre egy olyan „alapot”, amivel segíthetjük a csángók Magyarországra látogatását vagy az otthonmaradtakat.

Naiv elképzelés volt! Az államvédelmi rendőrség – nyilván besúgás nyomán – pár nap múlva már lecsapott a jó szándékú kezdeményezésre, berendelt néhányunkat, fenyegetések, kihallgatások, tiltások következtek, amiket persze nem mindnyájan vettünk egyformán komolyan. Mint utóbb kiderült, a magyarországi és a romániai „belügyesek” jól együttműködtek annak érdekében, hogy az effajta érdeklődést távol tartsák a csángóktól. Szegény Domokos Pál Péternek is el kellett viselnie – több mint hetven esztendősen – ezeket a megaláztatásokat. De a csángókkal törődés gondolata, az értük való tenni akarás összefogásának szándéka, minden bizonnyal azon az 1976 nyarára szervezett érdi találkozón született meg. Csak éppen tizennégy esztendőt kellett várni a megvalósíthatóság alkalmára.

Az érdi találkozó utáni másfél évtizedben tovább növekedett Magyarországon a csángók iránti érdeklődés. Egyre többen fordultak meg a csángók között, vállalva romániai és a magyarországi kommunista „elhárítás” zaklatásainak különböző formáit. A Moldvába járás, a moldvai magyarokról szóló előadásokon, kulturális rendezvényeken való részvétel, a határokon túli magyarokért végzett munka a nemzeti ellenállás egyik, egyre többek által vállalt formája lett. Így aztán amikor az 1990-es évek elején néhányan elhatároztuk, hogy létrehozzuk azt a szervezetet, ami összefogja a moldvai csángók iránt különböző – néprajzi, nyelvészeti, népzenei, történelmi, nemzetpolitikai, vagy „csak” érzelmi – okokból érdeklődő embereket, nem volt nehéz dolgunk a „társadalmi szervezet” megalakításához szükséges tízegynéhány ember összegyűjtésével. Volt közöttünk történész, néprajzkutató, szobrász, grafikus, népművelő, honvéd alezredes, agrármérnök, képzőművész…. és így tovább. Nem sok gyakorlatunk volt a civil szervezet alakításában, de tudtuk mit akarunk, s ami fő, megvolt annak a 70–80 embernek a listája, akiket annak idején összehívtunk az érdi tanácskozásra.

Tisztáztuk, hogy a különféle csángó népcsoportok közül elsősorban a moldvaiakkal foglalkozunk, a többiekkel csak annyiban, mint minden magyar kisebbséggel. Megfogalmaztuk az alakulófélben lévő egyesület alapvető célkitűzéseit, éspedig:

a moldvai csángómagyarok történelme, néprajza és sorskérdései iránt érdeklődők összefogása és értük tenni is akarók munkájának összehangolása, segítése;

a moldvai magyarok művelődési értékeinek, társadalmi és politikai helyzetének minél szélesebb körben való megismertetése,

a moldvai csángókkal való kulturális, vallási és emberi kapcsolatok elősegítése.

Fölmerült a szervezet nevének kérdése is. Különböző lehetőségek mérlegelése után Lakatos Demeter szabófalvi csángó költőt választottuk névadónknak, aki verseiben a moldvai táj szépségeit és „csángó népem baját” énekelte, s aki nyíltan vállalta csángómagyar voltát. Versei a magyar nyelv több száz esztendős múltjának sajátosságait őrzik, régen elfelejtett szavaink és nyelvi fordulataik elevenednek meg költeményeiben.

A Lakatos Demeter Egyesület alakuló ülése 1990. július 18-án volt, s a Fővárosi Bíróság különféle adminisztrációs „hiánypótlásokat” követően 1990. szeptember 27-én jegyezte be. Természetesen korántsem voltunk elődök és társak nélkül való szervezet. Elődünknek vallottuk az 1861-ben, hasonló feladatokra alakult Szent László Társulatot, amely az akkori Magyarország területén kívül a Bukovinában és Moldvában élő magyarok szellemi gondozására szolgált. Testvérszervezetünknek tekintettük az ugyancsak 1990-ben alakult, sepsiszentgyörgyi – 1996-tól bákói – székhelyű Moldvai Csángó Magyarok Szervezetét; továbbá rendszeresen együttműködtünk azokkal az erdélyi és belső-magyarországi közösségekkel, amelyek részben vagy egészen a határainkon kívül rekedt magyarokért tenni akarókat fogták össze.

Egy újonnan alakult civil szervezet számára óriási előny, ha olyan közismert személyiségek állnak az élén, akik hitelesítik, és széles körben ismertté teszik nevét, hitelesítik célkitűzéseit. Mert hiszen Lakatos Demeter csángó költőt akkor még igen kevesen ismerték Magyarországon, de még a csángó szóra sem jöttek tömegesen lázba az emberek 1990-ben, amikor olyan sok mindenért lehetett lelkesedni. Az olyan hívószavak, mint táncház, népművészet, csángók, amikre korábban százával, ha nem ezrével tolongtak az emberek az Egyetemi Színpadra, a Jurta Színházba vagy bárhova, jórészt elvesztették az idegen hatalommal való szembenállást jelképező tartalmukat. A politikai változásokat sürgető, majd megvalósító „ellenzék” tagjai pedig akkor már közvetlenül – pártokban, önkormányzatokban vagy éppen a parlamentben – politizáltak. Bizony, ha az éppen akkor megalakult Lakatos Demeter Egyesület élén nem állt volna három közismerten nemzeti elkötelezettségű személyiség, sokkal nehezebb lett volna az indulás. Domokos Pál Péter tiszteletbeli- és Benda Kálmán elnökünk a korábbi évtizedekben a nemzeti ellenállás két olyan jelképévé vált, akik emberi, szakmai és politikai tekintetben súlyt és tekintélyt adtak szervezetünknek. Ugyanezt mondhatjuk Jáki Sándor Teodózról, a Győri Bencés Gimnázium tanáráról, akit az 1994-ben elhunyt Benda Kálmán helyébe választottunk elnöknek, s aki a felvidéki magyar szórványgyülekezetek gondozásán kívül vállalkozott a moldvai csángók által látogatott, Bukovinában lévő kácsikai búcsú magyar nyelvű igehirdetésére is.

Már első erőpróbánk során megmutatkozott, hogy komoly teljesítményt sohasem egyedül, csak más, hasonló értékrendű szervezetekkel összefogva tudunk elérni. Domokos Pál Péter közelgő 90. születésnapjára a Magyar Néprajzi Társasággal közösen rendeztünk tudományos tanácskozást a moldvai csángók történelméről, néprajzáról, mai sorsáról. (Megjelent: „Megfog vala apóm szokcor kezemtül…” Tanulmányok Domokos Pál Péter emlékére. Szerk.: Halász Péter. Budapest, 1993.) Ezen a rendezvényen szóltunk először szélesebb körben a néhány hónapja megalakult egyesületről, célkitűzéseiről, a konferencia tehát egyszersmind tagtoborzó alkalom is volt.

Az első esztendő kiemelkedő eseménye volt a II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából Budapestre érkező több mint ezer moldvai csángó kijövetelének és programjának megszervezése, amit több más szervezettel, elsősorban a Piarista Diákszövetséggel közösen valósítottunk meg. Domokos Pál Péter a Szent István Bazilikában szólt az összegyűlt csángókhoz – „soha ne feledjétek, hogy magyarok vagytok” –, majd Jáki Sándor Teodóz bencés pap-tanár és a lujzikalagari születésű Horváth Antal esperes-plébános magyar nyelvű miséjét és igehirdetését hallgathatták. Másnap a Hősök terén átadták a Szentatyának ajándékaikat és kérésüket, melyben esedeznek: engedélyezze a Vatikán, hogy a moldvai katolikus falvak templomaiban a csángók anyanyelvükön is imádkozhassanak, gyónhassanak és hallgathassák Isten igéjét. Kérésüket sajnos máig sem teljesítette a „Szentszék”.

Ahogy visszatekintek elvégzett munkánk legfontosabb területeire, úgy látom: szinte minden komolyabb erőfeszítésünk arra irányult, hogy a csángók kulturális értékeit minél szélesebb körben megismertessük a magyar társadalommal, beleérve magukat a moldvai csángókat is, akiknek bizonytalan önismeretük s a románság részéről megnyilvánuló gyakori lenézettségük miatt erre igen nagy szükségük volt, és – van. Szellemi értékeik felmutatására jó alkalmat szolgáltattak a közülük való, vagy őket kutató tudós személyiségek életének, munkásságának egy-egy évforduló alkalmával történő felidézése, a rájuk való ünnepi megemlékezés. Ebbe a körbe tartozott névadónk, Lakatos Demeter összes műveinek kiadása. (Lakatos Demeter Csángú országba. Összegyűjtött versek, mesék és levelek. Összeáll.: Libisch Győző. Budapest, 2003. 704 old.) A könyvből száz példányt eljuttattunk Szabófalvára, ahol alkalmanként a sírját is megkoszorúztuk, s a költő születése és halála évfordulóira cikkekkel, fotókiállításokkal emlékezünk. A Szeret-Klézse Alapítvánnyal közösen emléktábla és mellszobor állításával ápoljuk a forrófalvi születésű, Pusztinán és Klézsén szolgált Petrás Incze János minorita szerzetes szellemiségét. („a’ Magyar Nemzetnek utolcsepp vé­rig háládatos fija…” Petrás Incze János két évszázados születési évfordulójára rendezett konferencia előadásai. Csángó füzetek 6. Szerk.: Barna Gábor. Budapest. 2014. 165 old.) Ugyancsak emléktáblával és síremlékkel, tudományos konferenciával, ünnepi tanulmányokkal, kiadványokkal emlékeztünk tiszteletbeli elnökünk, Domokos Pál Péter, továbbá Benda Kálmán és Jáki Sándor Teodóz személyiségére és munkásságára. (Ezekről bővebben lásd: „... teljes célomat elértem” Domokos Pál Péter születésének századik évfordulója alkalmából rendezett emlékülés előadásai. Szerk.: Halász Péter. Csángó füzetek 4. Budapest, 2004. 75 old.; Halász Péter Benda Kálmán emlékezete. Heti Nemzeti Újság, 1994. augusztus 5.; A népének, mint a hagyományos vallásgyakorlat egyik legfontosabb eleme. Jáki Sándor Teodóz OSB a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület 75 esztendős elnöke tiszteletére rendezett tudományos ülés előadásai. Szerk.: Domokos Mária és Halász Péter. Csángó füzetek 5. Bp. 2006. 120 old.) Ezek az emlékező és tisztelgő események jó alkalmak voltak arra, hogy minél szélesebb körben terjesszük a moldvai magyarokra vonatkozó ismereteket. Ugyanezt a célt szolgálta a Moldvai csángók évszázadai című vándorkiállításunk is, amit 1996-ban indítottunk útjára azzal a céllal, hogy a moldvai csángók se maradjanak ki a magyar nemzet millecentenáriumi ünnepségeiből. Múltjuk értékeit bemutató írásokból és archív dokumentumokból, Csoma Gergely színes fényképeiből, a pusztinai Szőcs Anna szőtteseiből, különböző etelközi falvakból való hagyományos viseletdarabokból, famunkákból, cserépedényekből, írott tojásokból, sok egyéb szemet és szívet gyönyörködtető tárgyakból állt össze ez a kiállítás. Aztán több mint egy évtizedig vándorolt, több mint százötven magyarországi, sőt néhány felvidéki településen is megfordult, hogy aztán néhány éve az Ipolyi Arnold Népfőiskola Újkígyóson lévő csángó gyűjtemény anyagát kiegészítve leljen átmeneti nyugalomra. Ez a tíz esztendős vándorlás sok-sok látogatót jelentett, s a legtöbb megnyitón alkalmunk volt arra, hogy több ezer érdeklődővel ismertethessük meg a moldvai csángómagyarok kulturális értékeit, keserves sorsát. Ezeket a számadatokat elsősorban nem azért sorolom, mintha elégedettek lehetnénk velük, hanem mert jól emlékezhetünk arra, amikor Domokos Pál Péter szinte minden, csángókról tartott előadása végén arra kérte hallgatóit, hogy naponta gyújtsanak meg egy szál gyufát, s amíg az leég, gondoljanak a moldvai csángómagyarokra. Ezt a szép gesztust megkönnyíti a moldvai Csíkfaluban, Lőrinc Celesztin által egyelőre internetesen működtetett Csángó Rádió, amit ugyancsak támogatott az egyesület.

Mint a legtöbb személyektől függő, intézményi háttérrel nem rendelkező civil szervezetnek, a – 2001-ben új nevet választó – Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületnek is voltak hullámvölgyei. Néhány alapító tagunk passzivitásba húzódásával, Kis Zsuzsa ügyintézőnk váratlan halálával, az egyesület titkárának – ez én volnék – Gyimesbe költözésével egy időre megtorpant a munka, de jól mutatja a szervezet életerejét, hogy Jáki Sándor Teodóz elnök hamarosan bekövetkezett elvesztése ellenére az utódok életben tudták tartani az egyesületet, sőt az új elnök, titkárok s gazdasági ügyintéző – dr. Barna Gábor, Ţampu Ştelian, majd Lengyel Gyula, Szamosi Elemér – irányításával ismét aktivizálódott a közössége. Feltámasztották a Csángó Tükör című, már jó ideje „téli” álmát alvó, néhány Magyarországon élő lelkes moldvai fiatal által indított, negyedévenként megjelenő – vagy éppen meg nem jelenő – folyóiratot; több alkalommal kiosztották a Lakatos Demeter Emlékérmet; létrehozták és működtetik az egyesület honlapját; és lehetőséget teremtettek, hogy a közösség keretei között létrejöjjön a bukovinai székely mesemondó, Kóka Rozália szervezésében ifjú csángó énekeseket és zenészeket összefogó Virággyöngy Csángó Kisegyüttes. 2015 tavaszán összehívták azokat a Magyarországon működő civil szervezeteket, amelyek valamilyen formában a moldvai magyarokkal is törődnek, az ő érdekeiket is képviselik, s tervet dolgoztak ki a munkák összehangolása érdekében. Ez azért is ígéretes kezdeményezés, mert ha visszatekintünk az elmúlt negyedszázadra, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület minden jelentősebb akcióját más szervezetekkel összefogva, anyagi, szellemi, esetenként fizikai erőinket összevetve tudta megvalósítani. Munka és feladat tehát – hála Istennek – van elegendő, ezért csak ritkán került sor olyan tülekedésre vagy éppen összeütközésre, ami rossz szájízt hagyhatott volna valamelyikünkben.

Végezetül néhány tanulság, amit az egyesület eddigi munkája alapján megfogalmazhatunk. Mint minden civil szervezet, mi is igen sok, máskülönben elvesző vagy szunnyadó energiát tudtunk és tudunk mozgósítani. Sok olyan ember él ugyanis körülöttünk, aki hajlamos a jó cselekedetekre, szívesen segítene az olyan elesett, rászoruló embereken, mint amilyenek csángó testvéreink, csak éppen nem tudja, hogyan lásson hozzá, hol ragadja meg a kátyúba ragadt szekeret? De ha valaki többé-kevésbé készen tálalja számára a segítségnyújtás lehetőségét, akkor kinyitja tárcáját, megpöki a markát, s nekigyürkőzik a feladatnak. Voltak – és bizonyára vannak is – tagjaink, akik a Magyarországon tanuló csángó diákok előmenetelét segítik, mások saját zsebükből ösztöndíjaikat egészítik ki, vagy éppen havi villamosbérletet váltanak számukra, és így tovább.

Természetesen az ilyen, mégoly lelkes tagsággal rendelkező szervezet sem intézmény. Nincs székházunk, infrastruktúránk, még csak saját irodánk sem. De így legalább minden fillérünket a kitűzött célok megvalósítására fordíthattuk. Nincsenek fizetett munkatársaink sem, ami egyrészt nehezíti és korlátozza a munkát, de legalább nem kell munkabért és közterhet fizetnünk. Megfelelőbb anyagi háttérrel, apparátussal bizonyára többet tehetnénk a moldvai csángómagyarokért, s talán több tagunkat sikerülne tevékenyebb és rendszeresebb munkára fogni.

S a huszonötödik évforduló alkalmából talán azt is elmondhatjuk, hogy a csángók iránt érdeklődő és értük tenni is akaró tagjainknak talán sikerült többé-kevésbé közösséggé formálódniuk. Olyan közösséggé, amelyre minden jó – csángó – ügy érdekében számítani lehet.