A székelyudvarhelyi Balázs Árpád televíziós, rádiós szerkesztő új könyve* a környékbeli tűzoltók történetét foglalja össze. Ezzel a témával mindeddig senki nem foglalkozott, a kiadvány másfélszáz oldalán a szerző számos régi dokumentumot (fényképet, oklevelet, jegyzőkönyvet) is közöl. A nyomdából már kikerült munkáról a szerzővel beszélgettünk.
– Közel ötven udvarhelyszéki település önkéntes tűzoltóságának történetét tárod az olvasó elé új könyvedben. Mint a könyvészetből is kiderül, az utóbbi évtizedekben senki nem foglalkozott ezzel a témával. Miért volt fontos számodra?
– Egészen a gyermekoromig kell visszamennem, hiszen az első emlékeim abból az időszakból származnak. Amikor hétvégeken felvonultak és gyakorlatoztak Korondon a Papmocsára nevű részen az önkéntes tűzoltók, nagyon látványosnak tűnt. Katonásan mentek végig az utcán, köztük édesapám, nagyapám, nagybátyáim, tűzoltóruhában, vezényszóra, mintha a falu hadseregét láttam volna benne. Mi, gyermekek messziről figyeltük, miként gurítják ki a tömlőket, csatlakoztatják, majd kapcsolják rá a szekérre. Négy fogdmeg férfi pumpálta a szivattyút, a sugárcsőből megindult a víz. Látványos volt, akkor még nem ismertem az érem másik oldalát. Csak később tudatosult bennem, hogy miről szól ez a fajta önkéntesség. Évtizedek teltek el, sokat hallottam az önkéntes tűzoltókról, még a társaságukban is többször megfordultam, de eszembe sem jutott, hogy írjak róluk, mert úgymond, a birkózással voltam elfoglalva. A két sóvidéki olimpikon története foglalkoztatott éveken keresztül. Egy alkalommal Albert Csaba barátom megkért, hogy néznék utána az erdélyi önkéntes tűzoltó egyletek, egyesületek történetének. Igent mondtam rá, és rövidesen el is készült egy rövid történeti összefoglaló, amely a legnagyobb városok önkéntes testületeinek a történetét foglalta össze. Akkor derült ki számomra, hogy átfogóan senki nem foglalkozott ezzel a témával az elmúlt évtizedek alatt, ez tehát érintetlen terület. Amikor előálltam a javaslattal, hogy nekivágnék felgöngyölíteni az önkéntes tűzoltó egyletek múltját, még nem is sejtettem, hogy mennyire izgalmas téma lesz ennek a feltárása. Semmi könyvészet, fogódzó sem volt, amire támaszkodhattam volna. Először megszerkesztettem egy levelet néhány fontos kérdéssel, és elküldtem minden általam ismert egyesülethez. Alig néhányan válaszoltak rá. Ekkor döntöttem el, hogy sorra veszem a falvakat, és mindenhová bekopogtatok. Az első tapasztalatok nem voltak hízelgőek, legtöbb helyen nem ismerték az egylet történetét, nem tudtak semmi érdemlegeset mondani. Az idősebb korosztály, amely valamikor részese volt ennek a mozgalomnak, eltűnőben van. Szerencsére nagyon sok korabeli újság digitalizálva elérhető, hát elkezdtem a kutakodást. Jöttek az információk: a tűzesetek, kik voltak jelen, ki volt a tűzoltóparancsnok. Ez már a tizenkettedik óra volt, éreztem, ha nem igyekszem, az utolsó még élő szemtanúkat is elveszítem. Érdekes, hogy egyetlen falumonográfiában sem találtam leírást a tűzoltókról, noha jópárat átböngésztem. Pedig az önkéntes tűzoltók évtizedek óta ott vannak a falu életében, és működtek. A nagy rejtély minden egyletnél az volt, hogy nem tudták pontosan, mióta van jelen a tűzoltásnak e szervezett formája a településen. Sok dátum keringett. Sikerült kiderítenem, hogy 1892-ben minden udvarhelyszéki faluban létezett önkéntes tűzoltó egylet, mindegyiknek volt parancsnoka, parancsnokhelyettese, több településen már korábban. Volt, ahol többször újraalakult az egylet, de alig öt esetben volt krónikása az önkéntes tűzoltók tevékenységének. Apró mozaikokból raktam össze sok település önkéntes tűzoltóinak a történetét. Ezek a látogatások lehetőséget adtak, hogy egy kis helyi leltárt is készítsek arról, hogy mit őriztek meg a régi eszközökből. A legtöbb helyen őrzik a Tarnóczy-féle tűzoltószekereket. Olyan település is van, ahol ócskavasba került, vagy eladták. Székelykeresztúron szabadtéri múzeumot hoztak létre a régi szekerekből, tárgyakból. Van, ahol a fiatalok újították fel kalákában. Ezzel a könyvvel egyben emléket állítok a sok névtelen önkéntesnek, akik az egyletekben tevékenykedtek és tovább éltették a hagyományt. Városainkban, falvainkban több évtizedes hagyománya van az önkéntes tűzoltó alakulatoknak, tűzoltóink kiemelt tiszteletnek örvendnek a lakosság körében, miközben olyan hagyományos szakmát folytatnak, amely egyben a tűzvédelem és a tűzoltási kultúra része. Az önfeláldozás eme nemes megnyilvánulásának komoly hagyománya van a székely falvakban, hiszen régi házak régi házszámai még ma is őrzik az önkéntes tűzoltóság jeleit, rendszerét. Szigorú rendszabályzat szerint tevékenykedtek az önkéntes tűzoltók. Mindenkinek megvolt a pontos beosztása, feladata, hogy mit kell tennie tűz esetén. Sok helyen az egyesületnek fúvószenekara is volt. Nagy tűzoltóbálokat szerveztek, sok esetben a tűzkárosultakat segítették a bevétellel. Ne feledjük, ezek az emberek az életüket kockáztatva mentek és mennek tüzet oltani. Volt, aki a lángok áldozata lett. Ezt meg ne írni vétek lett volna. Sok helyen megszűnt az önkéntes tűzoltó egylet, helyüket a motorpumpák vették át, de sok településen tovább viszik a hagyományokat, amely apáról fiúra öröklődik. Nagyon sürgősen létre kell hozni minden településen egy múzeumi sarkot, hiszen a szekerek, a kürtök, a régi tömlők és egyéb eszközökből turisztikai látványosságot jelentenének. Értékes fényképek is előkerültek, és ki tudja, még milyenek lapulnak az asztalok fiókjaiban. Menteni kell a menthetőt, és be kell gyűjteni mindent, mert ez a történelmünk része.
– Van, ahol tárgyi emlékeket, eszközöket, okleveleket, fényképeket, jegyzőkönyveket is találtál. A ma felnövő fiatalok mit tudnak minderről?
– Nagyon keveset. Amit megörököltek a tűzoltószínekben az elődjeiktől, arról még tudnak, de igazából az én érdeklődésemre kezdtek el keresgélni, és volt, ahol eredményes volt a kutatás. A fiókokban még lapul a tűzoltókra vonatkozó sok értékes irat, fénykép vagy más dokumentum. Ilyen szempontból Parajdon állnak a legjobban, ahol Kelemen Vencel igazán szívén viseli a helyi dolgokat, és mondhatni, minden kéznél van az alapítási oklevéltől az első fényképig, amely 1910-ben készült, és sorolhatnám tovább. Csehétfalván az egyház és a közbirtokosság támogatásával felújították a régi tűzoltószínt, a vízhordó szekeret, valamint a szivattyút. Ma a falu látványossága. Énlakán most készülnek ezek felújítására. Tibódban is keresik a megfelelő helyet, hogy a fennmaradt eszközöket közszemlére tegyék. Homoródszentmártonban az anyaggyűjtés alkalmával érdekes korabeli dokumentumok kerültek elő az egykori néptanács archívumából. Van még jó példa, de nem sok. Sajnos, sok helyen a Tarnóczy-féle négykerekű szekérfecskendők, amelyeket 1892-ben gyártottak (de van ennél régebbi is), be vannak zárva egy félreeső épületbe (van ebben jó is, mert így legalább nem hordják széjjel), itt várják sorsuk alakulását. Talán most, a könyvet forgatva megindul egy olyan mozgalom, amely ráébreszti a helyieket, hogy vigyázni kell ezekre, mint valami ereklyékre. Azt javasolom, ne csak főparancsnokot, hanem krónikást is válasszanak, aki foglalkozik folyamatosan az egylet hagyatékával.
– Nem volt kis feladat településenként megkeresni a régi tűzoltókat, azok családjait. Több esetben említed, hogy apáról fiúra szállt a feladat, az érintettség okán váltak tűzoltókká ezek a fiatalok. Vonzó-e ma felvállalni ezt a feladatot, ezt az örökséget?
– Amíg írtam a könyvet, teljesen csőlátó lettem, ha valakivel találkoztam, mindjárt a tűzoltókra tereltem a szót, a tűzoltó emlékeket kerestem, minden arról szólt. A közösségi oldalon is megosztottam sokszor a témát, falvakként, volt, amikor szerencsém volt, jó eligazítást kaptam. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy majdnem minden környékbeli településen van ismerősöm. Sok segítséget kaptam tőlük, nélkülük nehezebb lett volna az adatgyűjtés. Eleinte csodálkoztak, hogy milyen témát választottam. Általuk sikerült felkutatni a régi tűzoltókat. Több településen tapasztaltam, hogy apáról fiúra száll a hagyomány. Az, hogy a fiú követi az édesapját, csak természetes, mi több, az unoka is, hiszen az unokának a nagyapa jó példakép. Felsősófalván a hatvanas évektől Krall András bácsi volt a tűzoltóparancsnok. Az ő idejében kapott uniformist a legénység, nagyon népszerű ember volt. Ma az unoka, Krall László irányítja az önkéneseket. Ez nem csak dicsőség a családnak, de ki is kell érdemelni azt, általában a fiatalok tesznek azért, hogy édesapjuk vagy nagyapjuk nyomdokába lépjenek. Van település, ahol nagyszerű közösségé kovácsolódott a csapat. Együtt vannak tűzoltásnál, de sokszor együtt mulatnak családjaikkal, és közösen kirándulnak. Erős közösséggé kovácsolódtak. Ahol ez létezik, ott nem nehéz megszervezni a tűzoltó napokat, különösen, ha a község fel is pártolja és támogatja őket. Akárki nem lehet tűzoltó, aki erre vállalkozik, annak jó példával kell elől járnia. A múltban is így volt, a települések vagyonára, javaira kellett és kell felvigyázni, ami nem kicsi felelősség.
– Könyvedben gazdag képanyagot használtál fel, ilyent egybegyűjtve még nem láthattunk. Szóba került, hogy ebből kiállítást is lehetne szervezni. A megjelent könyved kapcsán gyűlnek-e új adatok?
– Fontosnak tartottam, hogy az összegyűjtött képanyag vizuálisan is meséljen, amikor az olvasó lapozza a könyvet. Közel kétszáz régi és új fénykép került a kötetbe. Régi önkéntesekről, korabeli dokumentumokról, Tarnóczy-féle négykerekű szekérfecskendőkről, csoportképek, relikviák, minden, ami az önkéntes tűzoltók munkájához kapcsolódik. Ezek a képek most kerültek először a nyilvánosság elé. Újdonság ez a kívülállóknak, de a körön belül állóknak is, mert egy kicsit visszahozza a régi időket. A tűzoltóink így megismerhetik, betekinthetnek a környékbeli egyesületek történetébe, életébe, láthatják, ki milyen örökséget hordoz magával, ki hogyan gazdálkodott a rábízott örökséggel, tehát tanulhatnak is egymástól. Például, hogy a restaurálást szakemberekre kell bízni, nem elég csak újrafesteni a régi szekereket, sok mindenre oda kell figyelni. Van rossz példa is, ezeket most nem említem. Divat ma szabadtéri fényképtárlatokat rendezni, ezt hozta magával a járványhelyzet. Balázs Ödönnel, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársával tervezünk egy ehhez hasonló vándorkiállítást, amelyet elvinnénk minden udvarhelyszéki faluba, hátha jobban megnyílnak ilyenkor az emberek, és az asztalfiókok. Egyben népszerűsítenők az önkéntes tűzoltók munkáját. Ettől is azt várjuk, hogy újabb adatokkal gazdagodjon a helyi önkéntes tűzoltóélet történettára. A kéziratot alig adtam át a nyomdának, mert nem lehet sokáig húzni az időt, máris sok régi történéssel találtam szembe magam. Az állami levéltárakban is jó lenne megfordulni, kutatni. Ezeknek helye lesz a bővített kiadásban, abba a mostani kiadásból kimaradt települések is bekerülnének. Úgy látom, van igény rá.
Képek: Balázs Árpád könyve
– Ki támogatott munkádban? És mi a következő lépés?
– Említettem a beszélgetésünk elején, hogy a Hargita Megyei Önkéntes Tűzoltók Egyesületének elnöke, Albert Csaba nemcsak felkért, hogy írjak az önkéntes tűzoltókról, hanem mindvégig támogatott is munkámban. Minden érintett település polgármesterének az asztalára küldött egy példányt a könyvemből. Ment belőle határon túlra is, hisz összetartozunk. A könyv kiadási költségeit is az egyesület fedezte, de a Budapesti Tűzoltó Múzeum is segítségemre volt a régi szakirodalom elérésében. Ezen kívül sok névtelen munkatársam volt, akik igyekeztek segíteni. Tudom, sok minden hiányzik belőle, bár törekedtem a teljességre, de most ennyire futotta. Ha egészségem engedi, nem hagyom abba, már gyűjtöm az adatokat az erdélyi városok önkéntes tűzoltó egyesületeinek feltérképezéséhez. Vele párhuzamosan a Hargita megyei települések adatait is cédulázom. Könyvem egy késői fejhajtás mindazok előtt, akik létrehozták ezt a tűzvédelmi rendszert, életük árán védték az emberi életeket és anyagi javait ennek a térségnek, amit szülőföldnek hívunk. Sok névtelen ember munkája van ebben a történetben, és én megemelem a kalapomat előttük.
– Lesz-e segítséged a további adatgyűjtésben? És közben milyen témára hegyezed a tollad?
– Úgy próbálom megtervezni a továbbiakban is a munkámat, hogy minden településen legyen egy kapcsolatemberem, akivel közvetlen kapcsolatot tudok fenntartani. Az sem baj, ha az illetőnek a tűzoltói munka beletartozik az érdeklődési körébe. Kell egy helyismerő, akit, ha gondom van, bármikor felhívatok. Évekig a médiában dolgoztam, sok ismerősre, barátra tettem szert, így nem félek attól, hogy nem fog sikerülni. Folyamatosan végzem a kutatói munkát, keresem a korabeli újságokban, tűzoltó szaklapokban az új kötethez tartozó adatokat. Eközben két másik téma is az asztalomon van, az egyik a helytörténeti írásaim kötetbe való szerkesztése Emlékcserepeim címmel, a másik az oláhfalvi emberekről szólna. Az Isten látja, s két oláhfalvi ember! címmel összegyűjtöttem a sajtóban megjelent anekdotákat. Annak idején, ha valaki valamilyen eszement anekdotát kitalált, mindjárt az oláhfalviakra tolta. Mi tagadás, rajtuk is maradt. Próbálták lemosni magukról, de kevés sikerrel. Így lett Oláhfalu a székely anekdoták bölcsője. A világért sem ilyen emberek, de nekik jutott annak idején ez a kiosztott szerep. Nem unatkozom, teszem a dolgom.
*Balázs Árpád: Udvarhelyszéki önkéntes tűzoltók krónikája. Topinvest Kiadó, Székelyudvarhely, 2021.
