Könyvesház

Különös dolog, ha az ember olyasmiről számol be, vagy olyasmiről akar számot adni, ami mindenképpen közel áll hozzá, és lelkileg is igen fontos neki. Ilyen helyzet az, amikor tollat – mostanában billentyűzetet – ragad, és az édesapja emlékére született könyvről kíván ismertetést adni a kedves olvasónak. Az Eke és toll – dr. Nagy Miklós emlékezete című kötetről szólok, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kiadója gondozásában, dr. Cseke Péter professzor szeretettel és gondossággal végzett munkájával született meg, és 2016 decemberében jelent meg.

A bukaresti hatalom az 1970-es évektől kezdődően már nemcsak a hazai városok szerkezetét, épített örökségét szándékozott erőszakos eszközökkel átrendezni, hanem a hosszú időn át, organikusan változó, hagyományos falusi építészet emlékeit is. Azonban mielőtt sor került volna a gyökeres falurendezésre, szisztematizálásnak nevezett falurombolásra, a központi és a helyi intézmények fiatal szakemberekkel Háromszéken is dokumentáltatták az épített örökség legjelentősebb és legjellegzetesebb helyi emlékeit.

A kötet forgatásakor az volt az első benyomásom: Lapohos András olyan szeretettel és alázattal mesél a természet különféle csodáiról, hogy az a földhöz-, mai megfogalmazásban inkább képernyőhöz ragadt embereket is könnyen rabul ejti. Vagy talán inkább elvarázsolja. A második gondolatom gyorsan követte az elsőt: ez a kiadvány nagyobb figyelmet érdemelt volna a nyomdai előkészítés során.

Él és cselekszik a falu. Éli és teremti naponta költészetét. Ahogy a kagyló a gyöngyszemet, úgy alkot a falu élményeiből rigmust, dalt, verset, mondát, hiedelmet, történetet, balladát. És pergeti, pergeti dolgos hétköznapjaiban a gyöngyszemeket, hogy könnyítsen önmagán, a lelkén és elszomorítson vagy felvidítson másokat. Réthey P.

Boldizsár Zeyk Imre szándéka a 125 éves tordaszentlászlói kórusmozgalom eddigi működésének bemutatása, rögzítése és továbbadása, „hogy általa részleteiben is megismerje az olvasó vidéki nemzetiségi közművelődésünk múltját, jelenét, hibáiból és erényeiből okulva pedig ki-ki megtalálja jövőnkhöz a cselekvés járható útjait és módszereit.”

A kommunista korszak tanításából annyi maradt meg, hogy az idő nálunk csak múlt-telt, de Szatmárban soha nem történt semmi. A történelem máshol történt. Ebből egyenesen származott a következtetés: az ifjúság nem nőhet fel az előző rendszer által jól besulykolt hazug tanokkal. A kór orvoslásának egyik lehetősége a helyismeret, a helytörténet megteremtése.

A táncházmozgalom erőteljes kibontakozása nyomán uralkodóvá vált az a szemlélet, amely szerint mind a hangszeres népzene, mind a szöveges népdal hiteles előadásmódja és hangvétele a hagyományos kultúra egészében betöltött szerepének figyelembevételével, a maga eredeti világában ismerhető meg igazán. 

Felmerülhet a kérdés, hogy elsősorban történetírói vagy inkább újságírói szempontból gondolkozott a szerző, mikor könyvét megírta. Ha a stílust nézzük mindenképpen az újságírói aspektus dominál: ha a tartalmat nézzük, mindenképpen igényesnek kell mondanunk. Még ha értelmezéseit nem is nevezhetjük minden közegben abszolút értékű kinyilatkozatásnak.