Sütő András szülőfaluja a mezőségi Pusztakamarás. Ezt bizonyára minden erdélyi és nem erdélyi magyar tudja, tudhatja, aki találkozott az író műveivel és megérintette azok szellemisége. Az Anyám könnyű álmot ígér című dokumentumregényére gondolok most konkrétan, amely jó fél évszázaddal ezelőtt, 1970-ben jelent meg először. Annak idején nem szokásos kiadói eseménynek számított, hiszen a Kriterion Könyvkiadó ezzel indította magyar könyveinek sorozatát. Szemléletváltó, sőt sorsfordító könyve ez nemcsak Sütő Andrásnak, hanem a romániai és az összmagyarságnak is, nagy hatással volt értelmiségi nemzedékek egész sorára. Lírával, humorral, játékkal átszőtt valóságfelmérés, és makacs tények, drámai helyzetek érdes és vigasztalóan könnyes írói foglalata. Azt is mondhatnám egyszerűen: pusztakamarási családi krónika léthelyzetünkről, közelmúltunkról. A könnyű álom vágyában és ígéretében azóta Pusztakamarás jelképesen egy kicsit mindannyiunk időtlen szülőfalujává magasodott.
Hogyne csodálkoznék, és egyben örvendenék hát, hogy fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően. Névsor szerint a nevek: Istók Sándor, Nagy Ákos, Pozsony Ferenc, Székely Ferenc. Az utóbbi három szerző sokunk számára ismerős lehet: Pozsony Ferenc akadémikus rangú néprajztudósunk, Nagy Ákos fiatalabb nemzedékbeli jeles néprajzkutatónk, Székely Ferenc ismert, Vadasdon élő helytörténészünk, néprajzosunk, számos interjúkötet szerzője és Pusztakamarás szülöttjeként, az író rokonaként Sütő András-kutató is egyben. Istók Sándor neve első látásra ismeretlennek tűnik, aztán derengeni kezd, hogy Sütő idézett szociográfiájában találkozhattunk a nevével. Egy kis lapozgatással meg is találjuk. Amikor a pusztakamarási magyarság történetéről, fogyásáról ír, Sütő „Istók Sándor uram töredékes népmozgalmi dolgozatából” nyújt ízelítőt, a további lapokon pedig édesanyjával mondatja el, hogy Istók Sándor pusztakamarási tiszteletes úr, azaz református lelkész volt, és az ő anyakönyvi krónikájából sorolja saját családjának történetét, születési és halálozási adatait.
Nos, talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a kiinduló pontja ennek a mostani kötetnek: Istók Sándor neve joggal szerepel a szerzők között. Székely Ferenc részletesen szól életéről, szolgálatáról az előszóban. Istók Sándor a székelyföldi Bögözben született 1882-ben. Egyetlen szolgálati helye Pusztakamarás, ahol 1906-tól haláláig, 1939-ig hirdette az igét, sírja ott van a kamarási temetőben. Ő is osztozott a kamarásiak sorsában, fiatalon, 57 éves korában hunyt el, és öt gyermeke közül csak ketten érték meg a felnőttkort. „Pennás” lelkipásztorként két évtizednyi munkával, hangyaszorgalommal felkutatta és összeállította a pusztakamarási magyar családok történetét, házasságkötési idejük sorrendjébe állítva 1762-től 1926-ig, összesen 474-et. Ez a címe: CSALÁDKÖNYV 1762.
Ez a családkönyv került aztán az 1950-es években Sütő András kezébe, innen a dokumentumregényébe átvett adatsorok, élettények. Ekképpen Az anyám könnyű álmot ígér egyik írott forrásának tekinthető, és ez már irodalomtörténeti és alkotásmódszertani adalék is. Mint ahogy az is legalább annyira beszédes tény, hogy a 80. életéve felé járó Sütő Andrásnak gondja volt arra, Istók Sándor családkönyve ne csak megőrződjön és kutatható legyen, hanem folytatódjék az időben. Ezt a feladatot a közelében levő „pennás emberre”, Székely Ferencre bízta. Elődjéhez hasonló hangyaszorgalommal, nagy kitartással néhány év alatt feltérképezte és számítógépre vitte, egyházi nyilvántartás alapján az 1926 utáni 80 év pusztakamarási magyar családjait, összesen 226-ot. Így kerekedett ki az alcímbeli 300 év 700 magyar családja, Pusztakamarás családi térképe. „A kötet a pusztakamarási magyarok számbeli bemutatása, a családok eredetének felkutatása, a felmenő rokonsági vezérfonalak kiépítése és a leszármazottak helyben maradási, illetve kirajzási szándékának rögzítése céljából készült”. Ez bizony egyedülálló teljesítmény és példa a látóhatárunkon, akkor is, ha ADATTÁR címmel szerepel a könyvben.
A pusztakamarási református templom.
Molnár Dénes fametszete, 1997
De nem kevésbé értékes az sem, hogy ez a pusztakamarási családkönyv vagy „etnodemográfiai térkép” jól olvasható, értelmezhető, összefüggéseiben elemezhető. Ebben Nagy Ákos és Pozsony Ferenc a kalauzunk. Nagy Ákos a fenti dokumentumok alapján a családszerkezeti változásokat vizsgálja, azokat a folyamatokat, amelyek révén a hajdani életerős református magyar közösség fokozatosan átalakult, elgyengült, a sokgyermekes családot felváltotta a kevesebb gyermekű vagy gyermektelen, gyakori lett az elvándorlás és az etnikai felekezeti vegyes házasság, ami itt egyenlő az asszimilációval. Ezeket a folyamatokat a kiterjedt Járai család konkrét példáján is bizonyítja. Pozsony Ferenc összefoglaló tanulmánya a pusztakamarási történeti, etnodemográfiai adatokat, folyamatokat és tendenciákat napjainkig nyomon követve általános mezőségi, sőt erdélyi szórványvilági összefüggésekbe helyezi. Anélkül, hogy erről bővebben szólnék, elmondhatom, nem mítoszteremtő, nem szívderítő, de annál valóságosabb a végkövetkeztetése. Csak töredékét idézem: „A maroknyi pusztakamarási református gyülekezet már csak a templomban találkozik magyar szövegekkel, prédikációval, énekekkel… az anyanyelv egyre inkább visszaszorul az intim szférába, az Istennel folytatott szakrális kommunikációba.”
Ez tehát a helyzet a könnyű álom ígérete után fél évszázaddal Sütő András mezőségi falujában. A könyv megfogalmazott szándékát, hogy a „legreálisabb képet mutassa mind az olvasónak, mind a későbbi magyarságkutatóknak”, sikerült elérnie. Illesse késői elismerés Istók Sándor székelyből mezőségivé lett pennás tiszteletes urat és kézfogás a mai szellemi örököseit, a három társszerzőt, a könyv lektorát, dr. Keszeg Vilmost és a Művelődés Műhelye kiadót.
Nem könnyű álom végigolvasni, akár a végétől az elejéig, nem is szabad egy szuszra, de megéri. Eszméltető, felrázó könyv, mint annak idején az Anyám könnyű álmot ígér.
*Istók Sándor – Nagy Ákos – Pozsony Ferenc – Székely Ferenc: A pusztakamarási családkönyv 300 év 700 magyar családja. Készült a Művelődés Műhelyében, Kolozsvár, 2020.
Deák Endre halálának 10. évfordulójára, 2022 végén jelent meg Boros Ernő nagykárolyi újságíró, publicista Ostinato című könyve*, a szerzőnek immár harmadik kötete az Otthonom Szatmár megye sorozatban. Talán nem véletlen, hogy helye van ennek a könyvnek ebben a sorozatban. Deák Endre Marosvásárhelyről indult ugyan, de magáénak tekinti őt Nagykároly, mivel 1976-tól 2012-ig a város művelődési életének egyik meghatározó, központi alakjává vált, ahogyan magáénak tekinti őt Szatmár megye és az erdélyi közművelődés is, hiszen fontos zenei mozgalom alapkő letevője volt.
Amennyiben alaposabban betekintünk Páskándi alkotói világába, a műfajok színes kavalkádját fedezhetjük fel. Az egyes műfajok megjelenését követve Cseke Péter ezt a sorrendet jegyezte fel az 1965 és 1973 közötti Utunk-gyűjtemények első átlapozása során: karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mesekomédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudomány-népszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.
Kulcsár Beáta munkája* a Weiszlovits/Vaiszlovich család élettörténetét meséli el, több nemzedéken át bemutatva a családhoz tartozó férfiak életpályáját. A szerző a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte tanulmányait, a kötet pedig a doktori dolgozatához elkészített kutatás gyümölcse. Kulcsár Beáta doktori munkáját az Egy nagyváradi vállalkozó család (Weiszlovits) tevékenysége és megítélése (1858–1944) címmel védte meg, majd a kötet publikáláskor kapta az „Adónyomorítás miatt zárva”. Egy nagyváradi család történetei (1858–1944) címet.
A szatmári, illetve erdélyi költők verseit népszerűsítő műsorokat nemcsak helyben, hanem környékbeli településeken is bemutatták – esetenként olyan kivételes szerzők részvételével, mint Kányádi Sándor vagy Gellért Sándor. A szavalóműsorok egyfajta folytatásaként Csirák Csaba diákvetélkedőket hirdetett, amelyeken a versmondás mellett a megszólaltatott szatmári és erdélyi költők személyével kapcsolatos kérdések is fontos szerepet kaptak. Mivel ezek a magyar nyelvű, magyarokról szóló rendezvények rendszerint népes közönség előtt zajlottak, sok magyar embert megmozgattak, népszerűségre tettek szert, szervezőjük idővel szálkává vált a hatóságok szemében.
A téma, ahogy a kötet címe is sugallja, a középkori magyar egyházi személyek felszentelése a Római Kúriában. A feldolgozott anyag időintervalluma kilencvenhét évet ölel fel. Fedeles Tamás összegző bevezetést írt arról, hogy miről is van szó a kutatásban, majd a Vatikáni Levéltár iratainak másolatait írta át, és készített melléjük regesztát.
Ahogy azt már megszokhattuk, akár egyedüli szerzőként, akár Ucu Bodiceanu történésszel közösen írt, helytörténeti tárgyú könyvvel jelentkezik, Ancuța-Lăcrimioara Chiș egyben utazásra invitál minden olyan turistát, aki nyitott a könyveiben bemutatott helyszínek felfedezésére, különleges kulturális információk befogadására. Ezúttal háromnyelvű (román, magyar és angol) albumot adott közre, Kolozsvári paloták / Palatele Clujului / Palaces of Cluj címmel (Școala Ardeleană, Kolozsvár, 2022).
Karácsonyi Károly a Babeş–Bolyai Egyetem biológia–földrajz szakának végzettjeként (1964) közel húsz éven át (1969–1988) dolgozott a Károlyi-kastély épületében működő nagykárolyi múzeum botanika szakirányú muzeológusaként. Ez idő alatt hivatali feladatai közé tartozott a kastélyt övező dendrológiai kert gondozásának az irányítása. (...) Akkoriban mondhatni minden ott termesztett fát, cserjét, növényt ismert, de a parkbeli vegetáció sorsát utána is figyelemmel kísérte, legújabb könyve megírásának időpontjáig gyakran szolgált tanácsokkal a kert későbbi gondozóinak.
Salamon András könyvének elévülhetetlen erénye, hogy Seprődi életútját nem „hideg” akadémiai életrajzi adatokon keresztül állítja elénk, hanem megláttatja a tépelődő, kísérletező művészt, aki egy új színházi formanyelvet szeretne meghonosítani Sepsiszentgyörgyön, mert vallja: „a színház nincs pusztán nyelvi értéshez kötve”.
Új, fokos kötettel lepte meg olvasóit a Gyergyóban élő szorgalmas történész, Garda Dezső. A szerzőnek egyre szaporodnak a könyvei, és földrajzilag is egyre tágabb témákat tárgyal, amelyekben a legfontosabb székely és magyar sorsfordulatokat veszi sorra. Munkáiból egy összerdélyi kép bontakozik ki előttünk, ugyanakkor roppantul érdekes a művek mögött álló alkotó életútja is.
A szám szerint kilenc erdélyi író miniatúráját tartalmazó könyv szerzőjének válogatási szempontjait nem ismerem, de ismerem a szerzőt, és eligazít a könyv címe: Erdély lelke szólal*. Azok kaptak ide meghívót, akikből Erdély lelke szólal, Erdély lelke sugárzik. Nemcsak műveikből, hanem életükből, emberi tartásukból, nemzettudatuk nyilvánvaló vállalásából.
A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.
László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.
Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.
Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyve, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.
Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás