Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Új könyv Sütő András falujáról

Sütő András szülőfaluja a mezőségi Pusztakamarás. Ezt bizonyára minden erdélyi és nem erdélyi magyar tudja, tudhatja, aki találkozott az író műveivel és megérintette azok szellemisége. Az Anyám könnyű álmot ígér című dokumentumregényére gondolok most konkrétan, amely jó fél évszázaddal ezelőtt, 1970-ben jelent meg először. Annak idején nem szokásos kiadói eseménynek számított, hiszen a Kriterion Könyvkiadó ezzel indította magyar könyveinek sorozatát. Szemléletváltó, sőt sorsfordító könyve ez nemcsak Sütő Andrásnak, hanem a romániai és az összmagyarságnak is, nagy hatással volt értelmiségi nemzedékek egész sorára. Lírával, humorral, játékkal átszőtt valóságfelmérés, és makacs tények, drámai helyzetek érdes és vigasztalóan könnyes írói foglalata. Azt is mondhatnám egyszerűen: pusztakamarási családi krónika léthelyzetünkről, közelmúltunkról. A könnyű álom vágyában és ígéretében azóta Pusztakamarás jelképesen egy kicsit mindannyiunk időtlen szülőfalujává magasodott.

Hogyne csodálkoznék, és egyben örvendenék hát, hogy fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően. Névsor szerint a nevek: Istók Sándor, Nagy Ákos, Pozsony Ferenc, Székely Ferenc. Az utóbbi három szerző sokunk számára ismerős lehet: Pozsony Ferenc akadémikus rangú néprajztudósunk, Nagy Ákos fiatalabb nemzedékbeli jeles néprajzkutatónk, Székely Ferenc ismert, Vadasdon élő helytörténészünk, néprajzosunk, számos interjúkötet szerzője és Pusztakamarás szülöttjeként, az író rokonaként Sütő András-kutató is egyben. Istók Sándor neve első látásra ismeretlennek tűnik, aztán derengeni kezd, hogy Sütő idézett szociográfiájában ta­lálkozhattunk a nevével. Egy kis lapozgatással meg is találjuk. Amikor a pusztakamarási magyarság történetéről, fogyásáról ír, Sütő „Istók Sándor uram töredékes népmozgalmi dolgozatából” nyújt ízelítőt, a további lapokon pedig édesanyjával mondatja el, hogy Istók Sándor pusztakamarási tiszteletes úr, azaz református lelkész volt, és az ő anyakönyvi krónikájából sorolja saját családjának történetét, születési és halálozási adatait.

Nos, talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a kiinduló pontja ennek a mostani kötetnek: Istók Sándor neve joggal szerepel a szerzők között. Székely Ferenc részletesen szól életéről, szolgálatáról az előszóban. Istók Sándor a székelyföldi Bögözben született 1882-ben. Egyetlen szolgálati helye Pusztakamarás, ahol 1906-tól haláláig, 1939-ig hirdette az igét, sírja ott van a kamarási temetőben. Ő is osztozott a kamarásiak sorsában, fiatalon, 57 éves korában hunyt el, és öt gyermeke közül csak ketten érték meg a felnőttkort. „Pen­nás” lelkipásztorként két évtizednyi munkával, hangyaszorgalommal felkutatta és összeállította a pusztakamarási magyar családok történetét, házasságkötési idejük sorrendjébe állítva 1762-től 1926-ig, összesen 474-et. Ez a címe: CSALÁDKÖNYV 1762.

Ez a családkönyv került aztán az 1950-es években Sütő András kezébe, innen a dokumentumregényébe átvett adatsorok, élettények. Ekképpen Az anyám könnyű álmot ígér egyik írott forrásának tekinthető, és ez már irodalomtörténeti és alkotásmódszertani adalék is. Mint ahogy az is legalább annyira beszédes tény, hogy a 80. élet­éve felé járó Sütő Andrásnak gondja volt arra, Istók Sándor családkönyve ne csak megőrződjön és kutatható legyen, hanem folytatódjék az időben. Ezt a feladatot a közelében levő „pennás emberre”, Székely Ferencre bízta. Elődjéhez hasonló hangyaszorgalommal, nagy kitartással néhány év alatt feltérképezte és számítógépre vitte, egyházi nyilvántartás alapján az 1926 utáni 80 év pusztakamarási magyar családjait, összesen 226-ot. Így kerekedett ki az alcímbeli 300 év 700 magyar családja, Pusztakamarás családi térképe. „A kötet a pusztakamarási magyarok számbeli bemutatása, a családok eredetének felkutatása, a felmenő rokonsági vezérfonalak kiépítése és a leszármazottak helyben maradási, illetve kirajzási szándékának rögzítése céljából készült”. Ez bizony egyedülálló teljesítmény és példa a látóhatárunkon, akkor is, ha ADATTÁR címmel szerepel a könyvben.




A pusztakamarási református templom.
Molnár Dénes fametszete, 1997

De nem kevésbé értékes az sem, hogy ez a pusztakamarási családkönyv vagy „etnodemográfiai térkép” jól olvasható, értelmezhető, összefüggéseiben elemezhető. Ebben Nagy Ákos és Pozsony Ferenc a kalauzunk. Nagy Ákos a fenti dokumentumok alapján a családszerkezeti változásokat vizsgálja, azokat a folyamatokat, amelyek révén a hajdani életerős református magyar közösség fokozatosan átalakult, elgyengült, a sokgyermekes családot felváltotta a kevesebb gyermekű vagy gyermektelen, gyakori lett az elvándorlás és az etnikai felekezeti vegyes házasság, ami itt egyenlő az asszimilációval. Ezeket a folyamatokat a kiterjedt Járai család konkrét példáján is bizonyítja. Pozsony Ferenc összefoglaló tanulmánya a pusztakamarási történeti, etnodemográfiai adatokat, folyamatokat és tendenciákat napjainkig nyomon követve általános mezőségi, sőt erdélyi szórványvilági összefüggésekbe helyezi. Anélkül, hogy erről bővebben szólnék, elmondhatom, nem mítoszteremtő, nem szívderítő, de annál valóságosabb a végkövetkeztetése. Csak töredékét idézem: „A maroknyi pusztakamarási református gyülekezet már csak a templomban találkozik magyar szövegekkel, prédikációval, énekekkel… az anyanyelv egyre inkább visszaszorul az intim szférába, az Istennel folytatott szakrális kommunikációba.”

Ez tehát a helyzet a könnyű álom ígérete után fél évszázaddal Sütő András mezőségi falujában. A könyv megfogalmazott szándékát, hogy a „legreálisabb képet mutassa mind az olvasónak, mind a későbbi magyar­ságkutatóknak”, sikerült elérnie. Illesse késői elismerés Istók Sándor székelyből mezőségivé lett pennás tiszteletes urat és kézfogás a mai szellemi örököseit, a három társ­szerzőt, a könyv lektorát, dr. Keszeg Vilmost és a Művelődés Műhelye kiadót.

Nem könnyű álom végigolvasni, akár a végétől az elejéig, nem is szabad egy szuszra, de megéri. Eszméltető, felrázó könyv, mint annak idején az Anyám könnyű álmot ígér.

 

*Istók Sándor – Nagy Ákos – Pozsony Ferenc – Székely Ferenc: A pusztakamarási családkönyv 300 év 700 magyar családja. Készült a Művelődés Műhelyében, Kolozsvár, 2020.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.