Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Új könyv küküllővidéki műemlékekről

Örömmel fedeztem fel és vettem kézbe a könyvet.* Megjelenésében emlékeztetett a Thames and Hudson könyvkiadó puhafedelű, gyönyörű tipográfiájú, szép papírra nyomott művészeti könyveire, amilyeneket tán fél évszázaddal ezelőtt láthattam és olvashattam először, egy utólag visszapillantva elég rejtélyes nyugat-európai könyvajándékozási akció során (akik a ’60-as évek végén voltak egyetemi hallgatók Kolozsváron, emlékezhetnek erre). Színes fedelén a berethalmi evangélikus templom késő gótikus boltozata, alatta a neogót orgonaszekrény felső része. A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Kezdődik egy bevezetővel, ami azonban nem „bevezetést” ígér, hanem egy útikalauzt (ha már az a címe, hogy „útvonalak”). A fejezet – szerencsére – nem csak az, bár éppenséggel szerepel benne egy térkép is a tárgyalt műemlékek lelőhelyeivel, és még kettő az azokhoz vezető utakkal. És ezt a dimenziót valósítja meg mindegyik bemutatott településen a templom postacíme, gondnokának a neve és telefonszáma). De egy nagyon jó történelmi felvezetés, két hasznos térképpel a középkori Erdély közigazgatási és egyházi földrajzával, valamint egy hét oldalba sűrített erdélyi, illetve erdélyi szász történelmi kronológiával.




A berethalmi 15. századi erődtemplom, a Világörökség része. Kép: Wikipédia

Aztán kiderül az is, hogy a könyv 15 templomot mutat be – márpedig „a Küküllők völgyében” bizony ennél sokkal nagyobb a műemlékek száma. Majd az is, hogy a bemutatott templomok mind a Nagy-Küküllő vagy mellékvizei völgyeiben állnak, a Kis-Küküllő völgye pedig hiányzik – pedig abban is sok az értékes műemléképület.

Miután recenzens kidohogta magát, következtek az örömök.

A könyvben tárgyalt 15 településből a két szélső Segesvár és Medgyes (két középkori „szász szék” központja), közrefogják a sorban következő többi 13 települést és templomaikat: Darlac (Durrles, Dârlos), Küköllőalmás (egykor Szászalmás, Almen, Alma), Somogyom (Schmiegen, Șmig), Körös (Kirtsch, Curciu), Bogács (Bogeschdorf, Băgaciu), Ecel (Hetzeldorf, Ațel), Baráthely (Pretai, Brateiu), Berethalom (Birthälm, Biertan), Almakerék (Malmkrog, Mălâncrav), Szászivánfalva (Eibesdorf, Ighișu Nou), Nemes (Niemesch, Nemșa), Szászmuzsna (Meschen, Moșna), Riomfalva (Reichesdorf, Richiș). Ezek közül a kiegyezés, illetve az 1876-os magyarországi közigazgatási reform előtt, a középkor óta, Darlac, Bogács, Ecel, Baráthely, Berethalom, Szászivánfalva, Nemes, Muzsna és Riomfalva Medgyes-székhez tartoztak, Almás, Somogyom és Körös Küküllő vármegyéhez, és Almakerék Felső-Fehér vármegyéhez. Ez utóbbi, vármegyékben levő falvakban a középkorban (szász) jobbágyok és (magyar, illetve elmagyarosodott) nemesek, míg a szász székek településeiben szabad szász közösségek éltek. (A román etnikum jelenlétére utaló jelek későbbiek).

A könyv e falvak és templomaik bemutatása mellett tárgyalja a két várost, megismerjük ezek történetét, a két-két (gótikus) reprezentatív templomot (a segesvári Hegyi-templom és az egykori domonkos templom, és a medgyesi Szent Margit-plébániatemplom és a ferences templom és kolostor) és azok művészettörténeti értékeit, a többi templomot és műemlék-épületet, a város-erődítményeket, valamint az ezekkel kapcsolatos műtárgy-restaurálási tevékenységeket is. Jelentősek a két nagy templomban őrzött 15–16. századi oltárok és egyéb művészi famunkák, amelyeket a funkciójukat vesztett környékbeli templomokból hoztak be.

Mielőtt „beljebb lépnénk” a könyvbe, jelezzük annak néhány anyagi-tárgyi aspektusát: a kiadó egy ACS (Art Conservation Support) nevű szakmai szervezet, ami kb. tíz évvel ezelőtt jött létre Bukarestben. Egyik igen fontos vállalt feladatát, a művészettörténet, a műemlékvédelem és a műtárgy-restaurálás támogatását jó szakkönyvek kiadása révén a szintén ACS nevet viselő könyvkiadó valósítja meg – eddig másfél tucatnyi kiadványuk van, a nagyközönség, a szakemberek és a gyermekek számára kiadott sorozatokban. Egyik ilyen, a nagyközönségnek szánt sorozatuk neve a Vetre de lumină (fordítható „a fény tűzhelyeinek” vagy „otthonainak”). E sorozatban, hasonló tipográfiájú kötetekben eddig Bukovina (a hajdani Moldvai Fejedelemség északi része), és Olténia (a középkori Szörényi Bánság, Havasalföld nyugati része) műemléképületeinek a bemutatására került sor, majd – 2018-ban – megjelent a kezünkben tartott kötet, ami tulajdonképpen csak kóstoló Erdélyből, és azon belül a szász örökségből. Hogy felmérjük a vállalkozást: a 415 oldalon több mint 700 színes fénykép ad fogalmat ennek az örökségnek a 15 templomban fennmaradt látványairól-látnivalóiról. A kolofonoldalon jelzett logók szerint a könyv megvalósításában részt vállalt a romladozó fületelkei (Felldorf, Filitelnic, Balavásár község) templomerődben nemrég létrejött Monumenta ­Trans­sylvaniae Műhely Fületelke, a bukaresti CERECS ART Kft. építőipari kisvállalat, valamint a romániai Nemzeti Kulturális Alap.

A szerzők: Dragoș Gh. Năstăsoiu, a CEU-n tanult és doktorált művészettörténész, ő írt az épületekről, történetükről és mellékleteikről; Kiss Lóránd, marosvásárhelyi falkép-restaurátor; valamint Mihály Ferenc szovátai faműtárgy-restaurátor; ők a bemutatott falképek, illetve a templomokban fennmaradt középkori oltárok, bútorok, ajtók restaurálásáról, sajátos problémáiról írtak.




A szászmuzsnai erődtemplom. Deák Zsolt fényképe. Forrás: Wikipédia

A bemutatott templomok természetesen különböznek egymástól, építésük ideje, stílusuk, méreteik szerint, s e szempontokhoz ma sajnálatosan hozzájárul állapotuk különbözősége – amit történetük, az egész erdélyi szász népcsoport legújabbkori története határoz meg –, azaz az őket létrehozó és használó-fenntartó közösségek eltűnése, elvándorlása. Mai állapotuk veszélyeztetett voltára utal pl. a völci (Wölz, Velț, Medgyes közelében) szentélyboltozat beomlása (2003) vagy a barcasági Veresmart (Rotbach, Rotbav) templomtornyának leomlása 2016-ban.

Mint tudjuk, a szászok katolikus keresztényekként települtek be valamikor a 12. századtól, majd, a 16. század folyamán, a reformáció hatására túlnyomó többségük evangélikus lett. Első templomaik román stílusban épültek, általában háromhajós bazilikaként, majd, településeik fejlődése, növekedése – és gazdagodása – során e templomok kiegészültek vagy átépültek, a 14–16. századok folyamán, gótikus stílusban. Igen gyakran a belső, sőt a külső falfelületeket falképekkel díszítették, amelyek, az oltárokhoz hasonlóan, az írástudatlan hívők számára bemutatták, illusztrálták a vallásos hitük számára legfontosabb tudnivalókat: a Bibliában megírt Szent Történeteket, a Teremtés, a Megváltás, a Feltámadás eseményeit, a Megváltó, a Szűzanya valamint a hívők által tisztelt szentek életének és szenvedéseinek sarkalatos pillanatait. A 16. század folyamán Közép-Európában is végbement a reformáció, sok, addig katolikus templomot azután protestáns (evangélikus, református, unitárius) liturgia előírásai szerint használtak – ami sok helyen a régi falképek és oltárok megsemmisítéséhez vezetett. Az evangélikus (lutheri) templomhasználat nem volt oly gyökeresen ellentétes a katolikus örökséggel, ez magyarázza, hogy könyvünkben oly sok, reformáció előtti falképet és oltárt láthatunk.

A könyv legérdekesebb újdonsága a legnagyobb részt 1989 után felfedezett falképek nagy száma. Ezek feltárása, rögzítése, alkalmasint restaurálása azóta is folyik. Meglepetésszámba megy a napvilágra került számos Szent László-képsor – lévén, hogy eddig az volt a szakemberek véleménye, hogy a szászok nem kedvelték e szentet.

A vizsgált vidéken fennmaradt középkori (14–16. századi) oltárokban a korabeli festőművészet csúcsai valósultak meg. Közöttük jópár szárnyasoltár, nyitható-csukható ajtókkal, közepükben díszes szekrényszerű fülke, benne szobrokkal (ilyen oltárszobor volt a csíksomlyói Mária-„kegyszobor”). A könyvben bemutatott templomok más berendezéseket, műtárgyakat is megőriztek: több templom déli szentélyfalában falba mélyesztett ülőfülke maradt fenn (nem egy esetben díszes falfestéssel), ezzel átellenben gyakoriak a szentségtartó fülkék, akár egyszerűbb, falba mélyesztett, de kőfaragványokkal díszített, akár különálló, magas, díszes gótikus tornyot képező változatban. Sok helyen felmaradtak ezeknek a középkori eredetű, vasból aprólékosan kovácsolt rácsajtócskái. Több templomban megmaradt a szentély északi fala mellett a középkori egy vagy kétszintes sekrestye, belsejében régi bútorzattal, esetleg kőből faragott késő gótikus kő ajtókerettel, illetve a fa ajtószárny komplex zárral, kovácsoltvas megerősítéssel.

Külön tárgycsoportot képeznek a falhoz simuló, szintén a 15–17. században készült nagyméretű stallumok (padok). Ezek faragott, intarziával díszített mellvédje, háta, mennyezete a hajdani asztalosmesterek művészetéről vallanak. Egyesek még eredeti helyükön találhatók, másokat begyűjtötték a segesvári vagy medgyesi plebániatemplomokba. A korabeli famegmunkálás művészi színvonaláról árulkodnak a bejárati és belső ajtók többszínű intarziás díszítményei, címerei is. A templomi bútorok a reformáció után, az Erdélyi Fejedelemség évtizedeiben is módosultak, „fejlődtek”, akkor jelentek meg a templomi ülőpadok, esetleg az azokat létrehozó – és azokban ülő – céhek jelvényeivel. Gyakoriak a templomi zászlók (esetleg céhzászlók), valamint a kereskedők ajándékaként megjelenő, értékes török szőnyegek.

Egyedülállók a somogyomi és a szász­ivánfalvi templom szentélyében, az ablak mérművei-faragott kőfaragványai között megmaradt színes üvegbetétek.

A mellékletek között említjük meg az erdélyi szász városokban öntött középkori harangokat, díszes bronz keresztelőmedencéket.

A korábbi szószékeket gótikus stílusban faragták, kőből (pl. Berethalom és Muzsna), majd a reformáció utáni századokban a fából készült oltár, szószékmellvéd és -korona a barokk stílus térhódításáról vall. A templomok orgonái 18. vagy gyakrabban 19. századiak, ez utóbbi esetben a fából készült orgonaszekrény klasszicista stílusú.

Művészi, kőből faragott domborművű sírkövek őrzik egyik-másik templomban vagy toronyban egy 16–17. századi püspök, tudós vagy birtokos nemes emlékét. De a gyászt és az emlékezést szolgálják a néhány templom belsejében falra függesztett, fából és papírból készült, díszes, barokk stílusú „epitáfiumok”, jó emlékű papok életrajzi adataival, megrendült hangú, több strófás emlékversekkel.

De e templomok fél évezredes története folyamán sor került más, változást előidéző eseményekre is: 1396, a nikápolyi csata után egyre gyakoribbak lettek az oszmán hadak betörései, majd hódításai a Duna-medencében. Ennek sajátos, építészeti következménye volt a szabad szász és székely közösségekben a település legnagyobb, legerősebb épületének, a templomnak kisebb-nagyobb átépítése, megerősítése, erőddé való átépítése – e jelenséget megannyi kutatás és könyv dokumentálja. E hibrid épületcsoportoknak még az elnevezése is problémákat vet fel (templomerőd vagy vártemplom?) Van, ahol a templom érintetlen, de körülötte akár két-három falgyűrű és több torony védi, és van, ahol a templom testét alakították-módosították, olyannyira, hogy szinte rá sem ismerhetni eredeti funkciójára... Erdélyben legalább 200-ra tehető a számuk. A könyvben tárgyalt 15 templomból 11-nek volt erődítménye, közöttük a több kerítőfalú medgyesi, muzsnai és berethalmi ma is ép – és lenyűgöző látvány (a berethalmi együttes, valamint Segesvár történelmi városközpontja szerepelnek az UNESCO világörökségi jegyzékben).

A könyv imponálóan érdekes és információgazdag – e kvalitások semlegesíthetnék esetleges hiányérzetünket. De mégis szóvá tesszük, hogy jópár olyan művészettörténeti szakszó van a könyvben, amelyeket a legtöbb potenciális olvasó nem ismer, nem ért (recenzens többnek próbált utánanézni művészettörténeti szótárakban, sikertelenül). Abban a reményben, hogy a könyvet még kiadják a jövőben, célszerű lenne kiegészíteni egy glosszáriummal, szómagyarázattal – hiszen, mint említettük, a nagyközönségnek szánt sorozatban jelent meg.

 

* Năstăsoiu Dragoș Gh., Mihály, Ferenc, Kiss, Lóránd: Monumente Medievale de pe Valea Târnavelor (magy. ford.: Középkori műemlékek a Küküllők völgyében), București, 2018.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven. 

Márki Sándor nevét három évtizeden át jóformán minden kolozsvári ismerte. Alig volt olyan nagyobb esemény a városban, ahol ő ne jelent volna meg, s ünnepi beszédeit is gyakran hallhatták. A legnépszerűbb egyetemi tanárok közé tartozott. Világ- és hatalomváltozások, nemzedékek cseréje után, egy század elteltével napjainkban csak a történészek ismerik munkáit, s legfeljebb az egyetem történetében játszott szerepét emelik ki. Csak kevesen tudtak róla, hogy Márkinak van egy forrásértékű kiadatlan műve, amelyet a család őriz, s amely föltétlenül megérdemli a nyomdafestéket. 

Meleg szívvel ajánlom az Erdélyi srácok című kötetet mindazoknak, akik megismernék az 1956-os forradalom erdélyi hétköznapi hőseit is, akiknek elszántsága példamutató lehet mindenki számára. Bár a szerzők nem szánták tudományos munkának a kötetet, véleményem szerint forrásanyagként is használható dolgozatok, tanulmányok megírásához.

Krajnik-Nagy Károly: Anno domino ’89. Kriterion, Kolozsvár

Krajnik–Nagy Károly erdélyi magyar tanár, újságíró és műfordító által írt Anno domino ’89 című munkája 2019-ben a Kriterion Kiadó gondozásában jelent meg, és más szemszögből közelíti meg a különböző rendszerváltások történéseit. A szerző elsősorban nem szakkönyvírás szándékával nyúlt a témához, hanem a megjelenített eseménysor mellett igyekszik az időszakot olvasmányosan és érdekesen, az esetleges más forrásokban elfeledett vagy csak említőlegesen használt történeteket érintve bemutatni.

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.