Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Új könyv küküllővidéki műemlékekről

Örömmel fedeztem fel és vettem kézbe a könyvet.* Megjelenésében emlékeztetett a Thames and Hudson könyvkiadó puhafedelű, gyönyörű tipográfiájú, szép papírra nyomott művészeti könyveire, amilyeneket tán fél évszázaddal ezelőtt láthattam és olvashattam először, egy utólag visszapillantva elég rejtélyes nyugat-európai könyvajándékozási akció során (akik a ’60-as évek végén voltak egyetemi hallgatók Kolozsváron, emlékezhetnek erre). Színes fedelén a berethalmi evangélikus templom késő gótikus boltozata, alatta a neogót orgonaszekrény felső része. A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Kezdődik egy bevezetővel, ami azonban nem „bevezetést” ígér, hanem egy útikalauzt (ha már az a címe, hogy „útvonalak”). A fejezet – szerencsére – nem csak az, bár éppenséggel szerepel benne egy térkép is a tárgyalt műemlékek lelőhelyeivel, és még kettő az azokhoz vezető utakkal. És ezt a dimenziót valósítja meg mindegyik bemutatott településen a templom postacíme, gondnokának a neve és telefonszáma). De egy nagyon jó történelmi felvezetés, két hasznos térképpel a középkori Erdély közigazgatási és egyházi földrajzával, valamint egy hét oldalba sűrített erdélyi, illetve erdélyi szász történelmi kronológiával.




A berethalmi 15. századi erődtemplom, a Világörökség része. Kép: Wikipédia

Aztán kiderül az is, hogy a könyv 15 templomot mutat be – márpedig „a Küküllők völgyében” bizony ennél sokkal nagyobb a műemlékek száma. Majd az is, hogy a bemutatott templomok mind a Nagy-Küküllő vagy mellékvizei völgyeiben állnak, a Kis-Küküllő völgye pedig hiányzik – pedig abban is sok az értékes műemléképület.

Miután recenzens kidohogta magát, következtek az örömök.

A könyvben tárgyalt 15 településből a két szélső Segesvár és Medgyes (két középkori „szász szék” központja), közrefogják a sorban következő többi 13 települést és templomaikat: Darlac (Durrles, Dârlos), Küköllőalmás (egykor Szászalmás, Almen, Alma), Somogyom (Schmiegen, Șmig), Körös (Kirtsch, Curciu), Bogács (Bogeschdorf, Băgaciu), Ecel (Hetzeldorf, Ațel), Baráthely (Pretai, Brateiu), Berethalom (Birthälm, Biertan), Almakerék (Malmkrog, Mălâncrav), Szászivánfalva (Eibesdorf, Ighișu Nou), Nemes (Niemesch, Nemșa), Szászmuzsna (Meschen, Moșna), Riomfalva (Reichesdorf, Richiș). Ezek közül a kiegyezés, illetve az 1876-os magyarországi közigazgatási reform előtt, a középkor óta, Darlac, Bogács, Ecel, Baráthely, Berethalom, Szászivánfalva, Nemes, Muzsna és Riomfalva Medgyes-székhez tartoztak, Almás, Somogyom és Körös Küküllő vármegyéhez, és Almakerék Felső-Fehér vármegyéhez. Ez utóbbi, vármegyékben levő falvakban a középkorban (szász) jobbágyok és (magyar, illetve elmagyarosodott) nemesek, míg a szász székek településeiben szabad szász közösségek éltek. (A román etnikum jelenlétére utaló jelek későbbiek).

A könyv e falvak és templomaik bemutatása mellett tárgyalja a két várost, megismerjük ezek történetét, a két-két (gótikus) reprezentatív templomot (a segesvári Hegyi-templom és az egykori domonkos templom, és a medgyesi Szent Margit-plébániatemplom és a ferences templom és kolostor) és azok művészettörténeti értékeit, a többi templomot és műemlék-épületet, a város-erődítményeket, valamint az ezekkel kapcsolatos műtárgy-restaurálási tevékenységeket is. Jelentősek a két nagy templomban őrzött 15–16. századi oltárok és egyéb művészi famunkák, amelyeket a funkciójukat vesztett környékbeli templomokból hoztak be.

Mielőtt „beljebb lépnénk” a könyvbe, jelezzük annak néhány anyagi-tárgyi aspektusát: a kiadó egy ACS (Art Conservation Support) nevű szakmai szervezet, ami kb. tíz évvel ezelőtt jött létre Bukarestben. Egyik igen fontos vállalt feladatát, a művészettörténet, a műemlékvédelem és a műtárgy-restaurálás támogatását jó szakkönyvek kiadása révén a szintén ACS nevet viselő könyvkiadó valósítja meg – eddig másfél tucatnyi kiadványuk van, a nagyközönség, a szakemberek és a gyermekek számára kiadott sorozatokban. Egyik ilyen, a nagyközönségnek szánt sorozatuk neve a Vetre de lumină (fordítható „a fény tűzhelyeinek” vagy „otthonainak”). E sorozatban, hasonló tipográfiájú kötetekben eddig Bukovina (a hajdani Moldvai Fejedelemség északi része), és Olténia (a középkori Szörényi Bánság, Havasalföld nyugati része) műemléképületeinek a bemutatására került sor, majd – 2018-ban – megjelent a kezünkben tartott kötet, ami tulajdonképpen csak kóstoló Erdélyből, és azon belül a szász örökségből. Hogy felmérjük a vállalkozást: a 415 oldalon több mint 700 színes fénykép ad fogalmat ennek az örökségnek a 15 templomban fennmaradt látványairól-látnivalóiról. A kolofonoldalon jelzett logók szerint a könyv megvalósításában részt vállalt a romladozó fületelkei (Felldorf, Filitelnic, Balavásár község) templomerődben nemrég létrejött Monumenta ­Trans­sylvaniae Műhely Fületelke, a bukaresti CERECS ART Kft. építőipari kisvállalat, valamint a romániai Nemzeti Kulturális Alap.

A szerzők: Dragoș Gh. Năstăsoiu, a CEU-n tanult és doktorált művészettörténész, ő írt az épületekről, történetükről és mellékleteikről; Kiss Lóránd, marosvásárhelyi falkép-restaurátor; valamint Mihály Ferenc szovátai faműtárgy-restaurátor; ők a bemutatott falképek, illetve a templomokban fennmaradt középkori oltárok, bútorok, ajtók restaurálásáról, sajátos problémáiról írtak.




A szászmuzsnai erődtemplom. Deák Zsolt fényképe. Forrás: Wikipédia

A bemutatott templomok természetesen különböznek egymástól, építésük ideje, stílusuk, méreteik szerint, s e szempontokhoz ma sajnálatosan hozzájárul állapotuk különbözősége – amit történetük, az egész erdélyi szász népcsoport legújabbkori története határoz meg –, azaz az őket létrehozó és használó-fenntartó közösségek eltűnése, elvándorlása. Mai állapotuk veszélyeztetett voltára utal pl. a völci (Wölz, Velț, Medgyes közelében) szentélyboltozat beomlása (2003) vagy a barcasági Veresmart (Rotbach, Rotbav) templomtornyának leomlása 2016-ban.

Mint tudjuk, a szászok katolikus keresztényekként települtek be valamikor a 12. századtól, majd, a 16. század folyamán, a reformáció hatására túlnyomó többségük evangélikus lett. Első templomaik román stílusban épültek, általában háromhajós bazilikaként, majd, településeik fejlődése, növekedése – és gazdagodása – során e templomok kiegészültek vagy átépültek, a 14–16. századok folyamán, gótikus stílusban. Igen gyakran a belső, sőt a külső falfelületeket falképekkel díszítették, amelyek, az oltárokhoz hasonlóan, az írástudatlan hívők számára bemutatták, illusztrálták a vallásos hitük számára legfontosabb tudnivalókat: a Bibliában megírt Szent Történeteket, a Teremtés, a Megváltás, a Feltámadás eseményeit, a Megváltó, a Szűzanya valamint a hívők által tisztelt szentek életének és szenvedéseinek sarkalatos pillanatait. A 16. század folyamán Közép-Európában is végbement a reformáció, sok, addig katolikus templomot azután protestáns (evangélikus, református, unitárius) liturgia előírásai szerint használtak – ami sok helyen a régi falképek és oltárok megsemmisítéséhez vezetett. Az evangélikus (lutheri) templomhasználat nem volt oly gyökeresen ellentétes a katolikus örökséggel, ez magyarázza, hogy könyvünkben oly sok, reformáció előtti falképet és oltárt láthatunk.

A könyv legérdekesebb újdonsága a legnagyobb részt 1989 után felfedezett falképek nagy száma. Ezek feltárása, rögzítése, alkalmasint restaurálása azóta is folyik. Meglepetésszámba megy a napvilágra került számos Szent László-képsor – lévén, hogy eddig az volt a szakemberek véleménye, hogy a szászok nem kedvelték e szentet.

A vizsgált vidéken fennmaradt középkori (14–16. századi) oltárokban a korabeli festőművészet csúcsai valósultak meg. Közöttük jópár szárnyasoltár, nyitható-csukható ajtókkal, közepükben díszes szekrényszerű fülke, benne szobrokkal (ilyen oltárszobor volt a csíksomlyói Mária-„kegyszobor”). A könyvben bemutatott templomok más berendezéseket, műtárgyakat is megőriztek: több templom déli szentélyfalában falba mélyesztett ülőfülke maradt fenn (nem egy esetben díszes falfestéssel), ezzel átellenben gyakoriak a szentségtartó fülkék, akár egyszerűbb, falba mélyesztett, de kőfaragványokkal díszített, akár különálló, magas, díszes gótikus tornyot képező változatban. Sok helyen felmaradtak ezeknek a középkori eredetű, vasból aprólékosan kovácsolt rácsajtócskái. Több templomban megmaradt a szentély északi fala mellett a középkori egy vagy kétszintes sekrestye, belsejében régi bútorzattal, esetleg kőből faragott késő gótikus kő ajtókerettel, illetve a fa ajtószárny komplex zárral, kovácsoltvas megerősítéssel.

Külön tárgycsoportot képeznek a falhoz simuló, szintén a 15–17. században készült nagyméretű stallumok (padok). Ezek faragott, intarziával díszített mellvédje, háta, mennyezete a hajdani asztalosmesterek művészetéről vallanak. Egyesek még eredeti helyükön találhatók, másokat begyűjtötték a segesvári vagy medgyesi plebániatemplomokba. A korabeli famegmunkálás művészi színvonaláról árulkodnak a bejárati és belső ajtók többszínű intarziás díszítményei, címerei is. A templomi bútorok a reformáció után, az Erdélyi Fejedelemség évtizedeiben is módosultak, „fejlődtek”, akkor jelentek meg a templomi ülőpadok, esetleg az azokat létrehozó – és azokban ülő – céhek jelvényeivel. Gyakoriak a templomi zászlók (esetleg céhzászlók), valamint a kereskedők ajándékaként megjelenő, értékes török szőnyegek.

Egyedülállók a somogyomi és a szász­ivánfalvi templom szentélyében, az ablak mérművei-faragott kőfaragványai között megmaradt színes üvegbetétek.

A mellékletek között említjük meg az erdélyi szász városokban öntött középkori harangokat, díszes bronz keresztelőmedencéket.

A korábbi szószékeket gótikus stílusban faragták, kőből (pl. Berethalom és Muzsna), majd a reformáció utáni századokban a fából készült oltár, szószékmellvéd és -korona a barokk stílus térhódításáról vall. A templomok orgonái 18. vagy gyakrabban 19. századiak, ez utóbbi esetben a fából készült orgonaszekrény klasszicista stílusú.

Művészi, kőből faragott domborművű sírkövek őrzik egyik-másik templomban vagy toronyban egy 16–17. századi püspök, tudós vagy birtokos nemes emlékét. De a gyászt és az emlékezést szolgálják a néhány templom belsejében falra függesztett, fából és papírból készült, díszes, barokk stílusú „epitáfiumok”, jó emlékű papok életrajzi adataival, megrendült hangú, több strófás emlékversekkel.

De e templomok fél évezredes története folyamán sor került más, változást előidéző eseményekre is: 1396, a nikápolyi csata után egyre gyakoribbak lettek az oszmán hadak betörései, majd hódításai a Duna-medencében. Ennek sajátos, építészeti következménye volt a szabad szász és székely közösségekben a település legnagyobb, legerősebb épületének, a templomnak kisebb-nagyobb átépítése, megerősítése, erőddé való átépítése – e jelenséget megannyi kutatás és könyv dokumentálja. E hibrid épületcsoportoknak még az elnevezése is problémákat vet fel (templomerőd vagy vártemplom?) Van, ahol a templom érintetlen, de körülötte akár két-három falgyűrű és több torony védi, és van, ahol a templom testét alakították-módosították, olyannyira, hogy szinte rá sem ismerhetni eredeti funkciójára... Erdélyben legalább 200-ra tehető a számuk. A könyvben tárgyalt 15 templomból 11-nek volt erődítménye, közöttük a több kerítőfalú medgyesi, muzsnai és berethalmi ma is ép – és lenyűgöző látvány (a berethalmi együttes, valamint Segesvár történelmi városközpontja szerepelnek az UNESCO világörökségi jegyzékben).

A könyv imponálóan érdekes és információgazdag – e kvalitások semlegesíthetnék esetleges hiányérzetünket. De mégis szóvá tesszük, hogy jópár olyan művészettörténeti szakszó van a könyvben, amelyeket a legtöbb potenciális olvasó nem ismer, nem ért (recenzens többnek próbált utánanézni művészettörténeti szótárakban, sikertelenül). Abban a reményben, hogy a könyvet még kiadják a jövőben, célszerű lenne kiegészíteni egy glosszáriummal, szómagyarázattal – hiszen, mint említettük, a nagyközönségnek szánt sorozatban jelent meg.

 

* Năstăsoiu Dragoș Gh., Mihály, Ferenc, Kiss, Lóránd: Monumente Medievale de pe Valea Târnavelor (magy. ford.: Középkori műemlékek a Küküllők völgyében), București, 2018.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*