Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Tizenegyen fényben és árnyékban

Vigyázzon az, aki este fog hozzá olvasni Nánó Csaba nemrég megjelent interjúkötetét, mert könnyen megeshet, hogy egyéjszakás kaland lesz a dologból. Aztán másnap meg jól megnézheti magát, igaz, megéri: az Ahol fény, ott árnyék is című könyv beszélgetései jókedvvel, nosztalgiával, melegséggel, belső békével töltik el az embert, még akkor is, ha a napos mögött mindig ott honol alattomban a sötét oldal. Mert ahol fény, ott árnyék, mondja egy helyütt Mátyás Jenő operaénekes, innen kölcsönözte a nagyon találó címet a szerző, hiszen mindenik interjút jellemzi e mondat valamiként. De hát ez a mondat valójában maga az élet.

Tizenegy élet elevenedik meg a kötet lapjain. Indokolt a névsorolvasás, keserű felolvasás ez, hisz közülük ma már senki nincs közöttünk: Nagy Dezső, Dorián Ilona, Bíró Levente, Mátyás Jenő, Dehel Gábor, Kötő József, Senkálszky Endre, Bereczky Júlia, Szilágyi Ferenc, László Gerő, Harag György. Életükben két dolog biztosan közös – a színház és Kolozsvár. És persze az, hogy kortársak voltak egy olyan korban, amikor a színház, mint a kultúra, a nyelv, a közösség, az összetartozás, az önkifejezés egyik fontos mentsvára volt, s ekként színész és közönség számára megismételhetetlen és egyedülálló többletélményt is adott. Ebben a korban, a ’70–’80-as években, amelyet a színház egyik aranykorának is neveznek, nagy esték, nagy előadások jöttek létre a teátrumban. (Nemcsak színháziak, operaelőadások is: két feledhetetlen operaénekessel is beszélget a szerző, a már említett Mátyás Jenő mellett Szilágyi Ferenccel.)

Amellett, hogy a színházi formanyelv megújulásának egyik időszaka ez, és a hetvenes évek elején a prágai tavasz enyhülést hozó szele ide is elérződik, a nagy pillanatok előidézője a közönség is, amelynek, mondtuk már, ezek az esték többet jelentettek egyszerű művészi élménynél. Ezzel tisztában voltak a megszólaltatott művészek is, mindannyian kifejezik köszönetüket és hálájukat a közönségnek. Az interjúkat sok helyütt áthatja a nem úgy van már, mint volt régen életérzés – és érezhetően nem csak az idő múlása miatti nosztalgia okán, hanem e felemelő, megható, tömegeket megmozgató, összetartozást kifejező, szívet melengető, vérforraló estek hiánya miatt is, amelyek más történelmi korban más meghatározó életvitel és életfelfogás közepette már nem jöhetnek vissza többé. A rendszerváltozással bár kinyílt a világ, de be is szűkült: a színház, a közönség, az elvárások egyaránt megváltoztak, s az átmenet útja a két világ között bizony a régi nagyok közül sokaknak rögösnek bizonyult. Ezért is érdemes elolvasni ezeket a beszélgetéseket – szóljunk arról is, hogy 1998 és 2000 között készültek, és újságcikknek íródtak –, hogy lássuk, értsük, átérezzük egy kicsit, hogy milyen belső utazáson kellett végigmenniük, gyakran keserűen, sértetten azoknak, akiket az új világ már nem úgy értelmezett és értett, mint az egykori.




Georges Bizet: Carmen. Kónya Dénes Lajos, László Éva és Szilágyi Ferenc

No, de ne is időzzünk tovább az árnyékban, hisz az interjúkban ott a sok napsütés, s e napsütés maga az olvasmány: annak egyszerűsége, hétköznapisága, a szó jó értelmében. Mert nagyon emberiek, nagyon közvetlenek ezek a beszélgetések, könnyű olvasni őket. És ez jó, sok ilyen interjúkészítőt kívánok magunknak, akik úgy kérdeznek, úgy építkeznek, hogy aztán az olvasó nem sóhajtozik, nem kínlódik, nem nyomorog: Nánó Csaba a pali a szomszédból, aki ugyanazt kérdezi meg, mint amit mi kérdeznénk. Röviden, lényegre törően, olykor kellő indiszkrécióval, de – szándékosan fogalmazok így – nem pofátlanul. Azért merem leírni ezeket a szavakat, amelyek máskor talán szétfeszítenék egy ilyen jellegű írás stilisztikai kereteit, mert ilyenekkel találkozhatunk nagyon természetesen, mosolygósan a beszélgetésekben is. Piás palik, vagány csajok, vásott kölykök, rossz és kevésbé rossz férjek, egykori melósok köszönnek vissza a lapokról, akik közül többen az életben nem gondolták volna, hogy színész/operaénekes lesz belőlük. Aztán lettek, de milyenek lettek! És közben magunk is ott járunk a háború utáni évtizedek erdélyi valóságában, vékony szelet parizerek, olajfoltos utcák, pult alól szerzett disznóhúsok, tizenhárom négyzetméteres kiutalt lakások, vizespohárban mért féldecik között.




Szigligeti Ede: Liliomfi (1970). Bíró Levente
Kányai szerepében

A kötet persze azoknak mond a legtöbbet, akiknek az interjúk alanyai gyermekkoruk, fiatalságuk színházát hozzák vissza. De azok számára is érdekes, akik nem láthatták a benne szereplő művészek nagy színpadi pillanatait – ezt onnan tudom, hogy magam is ilyen volnék –, hiszen az így elmesélt történelem a miénk igazán. Mert ennek hordozói, átérzői, értő olvasói vagyunk, a történetek révén elmesélt történelem megmarad bennünk, ez a mi erdélyiségünk, az igazi, a bennünk élő. Mert nyilvánosságunk sokszor magasztos, elvont, élettelen, hangzatos Erdély-képéből éppen a legfontosabb hiányzik: az ember.

A könyvből egy kissé alaposabb szerkesztői munkát hiányolok csupán, az interjúkat nyelvileg (meghagyva persze a beszélőre jellemző sajátságokat), szerkezetileg is igényesebbé tette volna még egy szigorú olvasat, úgy érzem. Néhol magyarázatra is szorulna az olvasó, például Bereczky Júlia monológját illetően – nem tudni, miért nem interjú ez is, ha már a többi az. Utólag megkérdeztem a szerzőt, írom ezt mindazoknak, akikben esetleg felmerül még a kérdés: a színésznővel ő beszélgetett egy utazás közben, s a beszélgetés írott összegzését küldte el így a művésznő utóbb, minthogy ő így szerette volna.

Mindazonáltal egy igen igényes kivitelezésű, archív felvételekkel tarkított, értékes, megragadó kiadványt tarthatunk a kezünkben, amilyenből – túl a tudományos kiadványok steril világán – még sokra volna szükség tájainkon.

(Nánó Csaba: Ahol fény, ott árnyék is, Europrint, Nagyvárad, 2015)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

redut, kolozsvár, vívás

Rejt a kolozsvári sportélet olyan kincseket is, amelyek egyediek az egyetemes sporttörténetben. Olyanokat, amelyek egyaránt részei a magyar és a román sportmúltnak, és amelyekre mi kolozsváriak igen büszkék lehetünk. Ilyen kincs a kettőszáz éves szervezett vívóélet története* – amely önmagában is óriási sikertörténet.

csata adél

A kötet többnyire 2003 és 2007 között készült interjúkat tartalmaz, amelyek a Gutinmelléki Friss Újság, illetve a Bányavidéki  Új  Szó hasábjain jelentek meg először. Ha egyetlen szóval jellemeznünk kellene a könyvet, azt mondhatnánk, hogy az emberközpontúság az, ami folyton tetten érhető. Ezt hangsúlyozzák a kötet szerzői, valamint az ajánlás összeállítója is, aki a kiadványt „máramarosi magyar személyiségalbumként és interjúlexikonként” határozta meg. 

Radó Péter: Az iskola jövője

Radó Péter az oktatási rendszerek kormányzásával és az oktatási egyenlőtlenségek kérdésével foglalkozó oktatáskutató Az iskola jövője* című könyvében, tíz fejezetben nyújt áttekintést a tanulásról szóló tudásunk gyarapodásáról, a tanulási célok újraértelmeződéséről, az egyéni tanulási környezetek kulcselemeiről, a tanulási ökoszisztémák fejlődéséről, az iskolák funkcióváltásáról és az iskolarendszerek kormányzásának várható fejlődéséről.

Csíkszék az 1848‒49-es forradalom és szabadságharc idején

A mű „egy letűnt korba kalauzolja a nem szakmabeli olvasót is, ahol az olyan fogalmak, mint például az erkölcs, a hűség, a bátorság vagy a hazaszeretet egy más értelmezési keretbe helyeződnek”. A kötet összesen 529 iratot tartalmaz, melyek az 1848. március 20-a és 1849. október 16-a közötti időszakból származnak. 

Katona Lajos: A vakok kolozsvári intézetének története 1900–1920 között

Az átlag kolozsvári legfeljebb hallott róla, hogy Kolozsvárt működik egy különleges szakiskola, amelyben a siketeket, s egy másik, amelyben a vakokat nevelik-oktatják. Azt már csak kevesen tudják, hogy hol és mióta működnek ezek a tanintézetek, s még kevesebben, hogy milyen munka folyik bennük. Nagyon keveset írtak róluk, s ennek fő oka, hogy e fogyatékosságoktól megkímélt tollforgatók félnek, idegenkednek betekinteni ebbe a különös világba, nem is tudják beleélni magukat az ottani élethelyzetekbe.

Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése

A Budapesten megjelenő Enigma című művészetelméleti folyóirat XXIV. évfolyamának 2017/92. száma Hívószó – Kós Károly és Papp Aurél levelezése címmel 155 oldalt szentel a két kimagasló erdélyi személyiség barátságát és együttműködését felvillantó tematikának. S hogy ezt a rendkívül izgalmas, történelmi és művészettörténeti párhuzamokkal gazdagon fűszerezett anyagot éppen Sümegi György, az erdélyi művészeti élet egyik legavatottabb szakértője méltatja, és bocsátja közlésre a dokumentumokat, korántsem véletlen. Hiszen személyében nem egy hazai talányra derített már fényt az évek, évtizedek folyamán. Elegendő csupán a Miklóssy Gáborról, Nagy Istvánról, Szolnay Sándorról, Thorma Jánosról írott monográfiáit, a nagybányaiakat és a kolozsvári festőket bemutató tanulmányait említenem.

A tordaszentlászlói amatőr színjátszás története – a népi kultúrától a magas kultúráig . Laczi Enikő

Igényesen összeállított, tetszetős kivitelű és nagy körültekintéssel megírt, olvasmányos monográfiát, gazdag forrásfeltáró és forrásközlő kötetet vehet kezébe a polgárosodás, az egyesületi élet, a néptanítók és lelkészek közösség- és művelődésszervező munkássága, valamint a kalotaszegi nagytelepülés, Tordaszentlászló múltja iránt érdeklődő olvasó Laczi Enikő tollából. 

Erdély jogtörténete

Kiemelkedő jelentőségű kiadványról van szó, amely Erdély jogtörténetét az ókortól úgyszólván napjainkig tárgyalja és mutatja be. Erdély jogtörténete tudományos munka és tankönyv egyszerre, amely történetiségében mutatja be Erdély jogi helyzetének alakulását. Számos kérdésben új szempontokat érvényesít. 

Hidán Csaba László - Fegyverek magyar kézben

A kötet lényegéről annyit lehet mondani: nagyszerű szintézise a kora középkori íjfeszítő népek hadművészetének, betekintést nyújtva az olvasó számára a legegyszerűbb technikáktól egészen a harcosok freskón történő ábrázolásáig. Ezek figyelembe vételével tudom ajánlani elolvasásra a kimondottan szakmai és a pusztán csak érdeklődő olvasóközönségnek egyaránt.

Furu Árpád

Nemcsak a magyar népi építészetet, annak táji tagolódását dolgozza fel – mint ahogyan ez egy hasonló nagy földrajzi táj népi kultúrájának valamely jelensége esetében megszokott dolog. Itt valóban Erdélyről van szó és az ezt benépesítő etnikumok összességéről.

furu arpad

Szakított a korábbi etnocentrikus hagyományokkal: bejárta az erdélyi magyarsággal szomszédos, együtt élő, szomszédos népcsoportok (szászok, románok, örmények) építészeti szempontból legjelentősebb, legkararkterisztikusabb kulturális zónáit és településeit. Elemzéseit józan és szakszerű komparatív szemlélet és módszer jellemzi.

Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, művészeti íróként, az exlibrisek alkotójaként és népszerűsítőjeként tartjuk számon. Barcsay Jenő és Gy. Szabó Béla tanítványának vallja magát. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, művészszemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket.

Csinos kivitelezésű, érdekes és ritka témájú könyvet adott ki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum a Pro Havadtő Egyesülettel közösen. Egy település régi sírjeleit veszi számba a szerző, Kinda István, a néprajztudományok doktora, a múzeum munkatársa.

Fodor Nagy Éva: Az égből küldött napló

Egy hosszadalmas, bizonytalan várakozást követően mégis eljött a pillanat, hogy kezünkben tarthatjuk Az égből küldött naplót. Nagy öröm a számomra, hiszen éveken keresztül végigkísértem és együtt aggódtam Éva nénimmel, ahogy kereste, kutatta a megfelelő utat, amely elvezetett e könyv megjelenéséhez.

hitter ferenc nagybányai panteon

Globalizálódó, szekularizálódó világunkban anakronizmusnak tűnhet, ha valakit a lokálpatriotizmus, a szülőföld sajátos hagyományai, a nemzeti hagyományok iránti ragaszkodás motivál, buzdít arra, hogy tollat ragadjon a kezébe, könyvek sorával ápolja – ébressze vagy erősítse, mélyítse – kötődésünket bölcsőhelyünkhöz. S azon túlmenően: mutassa fel a szűkebb és tágabb világnak azokat az értékeket, amelyeket az évszázadok során nemzetünknek, a világnak adott. A felsőbányai Hitter Ferenc egy korábbi vallomásában azt is elmondta, hogy mindezen fölül adott volt egy harmadik indíték is ahhoz, ami írásra ösztönözte: a történelemhamisítás, a hamis mítoszteremtés törekvéseivel szemben fölmutatni a valós folyamatokat, a sajátos helyi értékeket, hagyományokat.