Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Tizenegyen fényben és árnyékban

Vigyázzon az, aki este fog hozzá olvasni Nánó Csaba nemrég megjelent interjúkötetét, mert könnyen megeshet, hogy egyéjszakás kaland lesz a dologból. Aztán másnap meg jól megnézheti magát, igaz, megéri: az Ahol fény, ott árnyék is című könyv beszélgetései jókedvvel, nosztalgiával, melegséggel, belső békével töltik el az embert, még akkor is, ha a napos mögött mindig ott honol alattomban a sötét oldal. Mert ahol fény, ott árnyék, mondja egy helyütt Mátyás Jenő operaénekes, innen kölcsönözte a nagyon találó címet a szerző, hiszen mindenik interjút jellemzi e mondat valamiként. De hát ez a mondat valójában maga az élet.

Tizenegy élet elevenedik meg a kötet lapjain. Indokolt a névsorolvasás, keserű felolvasás ez, hisz közülük ma már senki nincs közöttünk: Nagy Dezső, Dorián Ilona, Bíró Levente, Mátyás Jenő, Dehel Gábor, Kötő József, Senkálszky Endre, Bereczky Júlia, Szilágyi Ferenc, László Gerő, Harag György. Életükben két dolog biztosan közös – a színház és Kolozsvár. És persze az, hogy kortársak voltak egy olyan korban, amikor a színház, mint a kultúra, a nyelv, a közösség, az összetartozás, az önkifejezés egyik fontos mentsvára volt, s ekként színész és közönség számára megismételhetetlen és egyedülálló többletélményt is adott. Ebben a korban, a ’70–’80-as években, amelyet a színház egyik aranykorának is neveznek, nagy esték, nagy előadások jöttek létre a teátrumban. (Nemcsak színháziak, operaelőadások is: két feledhetetlen operaénekessel is beszélget a szerző, a már említett Mátyás Jenő mellett Szilágyi Ferenccel.)

Amellett, hogy a színházi formanyelv megújulásának egyik időszaka ez, és a hetvenes évek elején a prágai tavasz enyhülést hozó szele ide is elérződik, a nagy pillanatok előidézője a közönség is, amelynek, mondtuk már, ezek az esték többet jelentettek egyszerű művészi élménynél. Ezzel tisztában voltak a megszólaltatott művészek is, mindannyian kifejezik köszönetüket és hálájukat a közönségnek. Az interjúkat sok helyütt áthatja a nem úgy van már, mint volt régen életérzés – és érezhetően nem csak az idő múlása miatti nosztalgia okán, hanem e felemelő, megható, tömegeket megmozgató, összetartozást kifejező, szívet melengető, vérforraló estek hiánya miatt is, amelyek más történelmi korban más meghatározó életvitel és életfelfogás közepette már nem jöhetnek vissza többé. A rendszerváltozással bár kinyílt a világ, de be is szűkült: a színház, a közönség, az elvárások egyaránt megváltoztak, s az átmenet útja a két világ között bizony a régi nagyok közül sokaknak rögösnek bizonyult. Ezért is érdemes elolvasni ezeket a beszélgetéseket – szóljunk arról is, hogy 1998 és 2000 között készültek, és újságcikknek íródtak –, hogy lássuk, értsük, átérezzük egy kicsit, hogy milyen belső utazáson kellett végigmenniük, gyakran keserűen, sértetten azoknak, akiket az új világ már nem úgy értelmezett és értett, mint az egykori.




Georges Bizet: Carmen. Kónya Dénes Lajos, László Éva és Szilágyi Ferenc

No, de ne is időzzünk tovább az árnyékban, hisz az interjúkban ott a sok napsütés, s e napsütés maga az olvasmány: annak egyszerűsége, hétköznapisága, a szó jó értelmében. Mert nagyon emberiek, nagyon közvetlenek ezek a beszélgetések, könnyű olvasni őket. És ez jó, sok ilyen interjúkészítőt kívánok magunknak, akik úgy kérdeznek, úgy építkeznek, hogy aztán az olvasó nem sóhajtozik, nem kínlódik, nem nyomorog: Nánó Csaba a pali a szomszédból, aki ugyanazt kérdezi meg, mint amit mi kérdeznénk. Röviden, lényegre törően, olykor kellő indiszkrécióval, de – szándékosan fogalmazok így – nem pofátlanul. Azért merem leírni ezeket a szavakat, amelyek máskor talán szétfeszítenék egy ilyen jellegű írás stilisztikai kereteit, mert ilyenekkel találkozhatunk nagyon természetesen, mosolygósan a beszélgetésekben is. Piás palik, vagány csajok, vásott kölykök, rossz és kevésbé rossz férjek, egykori melósok köszönnek vissza a lapokról, akik közül többen az életben nem gondolták volna, hogy színész/operaénekes lesz belőlük. Aztán lettek, de milyenek lettek! És közben magunk is ott járunk a háború utáni évtizedek erdélyi valóságában, vékony szelet parizerek, olajfoltos utcák, pult alól szerzett disznóhúsok, tizenhárom négyzetméteres kiutalt lakások, vizespohárban mért féldecik között.




Szigligeti Ede: Liliomfi (1970). Bíró Levente
Kányai szerepében

A kötet persze azoknak mond a legtöbbet, akiknek az interjúk alanyai gyermekkoruk, fiatalságuk színházát hozzák vissza. De azok számára is érdekes, akik nem láthatták a benne szereplő művészek nagy színpadi pillanatait – ezt onnan tudom, hogy magam is ilyen volnék –, hiszen az így elmesélt történelem a miénk igazán. Mert ennek hordozói, átérzői, értő olvasói vagyunk, a történetek révén elmesélt történelem megmarad bennünk, ez a mi erdélyiségünk, az igazi, a bennünk élő. Mert nyilvánosságunk sokszor magasztos, elvont, élettelen, hangzatos Erdély-képéből éppen a legfontosabb hiányzik: az ember.

A könyvből egy kissé alaposabb szerkesztői munkát hiányolok csupán, az interjúkat nyelvileg (meghagyva persze a beszélőre jellemző sajátságokat), szerkezetileg is igényesebbé tette volna még egy szigorú olvasat, úgy érzem. Néhol magyarázatra is szorulna az olvasó, például Bereczky Júlia monológját illetően – nem tudni, miért nem interjú ez is, ha már a többi az. Utólag megkérdeztem a szerzőt, írom ezt mindazoknak, akikben esetleg felmerül még a kérdés: a színésznővel ő beszélgetett egy utazás közben, s a beszélgetés írott összegzését küldte el így a művésznő utóbb, minthogy ő így szerette volna.

Mindazonáltal egy igen igényes kivitelezésű, archív felvételekkel tarkított, értékes, megragadó kiadványt tarthatunk a kezünkben, amilyenből – túl a tudományos kiadványok steril világán – még sokra volna szükség tájainkon.

(Nánó Csaba: Ahol fény, ott árnyék is, Europrint, Nagyvárad, 2015)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.