Tizenegyen fényben és árnyékban

Vigyázzon az, aki este fog hozzá olvasni Nánó Csaba nemrég megjelent interjúkötetét, mert könnyen megeshet, hogy egyéjszakás kaland lesz a dologból. Aztán másnap meg jól megnézheti magát, igaz, megéri: az Ahol fény, ott árnyék is című könyv beszélgetései jókedvvel, nosztalgiával, melegséggel, belső békével töltik el az embert, még akkor is, ha a napos mögött mindig ott honol alattomban a sötét oldal. Mert ahol fény, ott árnyék, mondja egy helyütt Mátyás Jenő operaénekes, innen kölcsönözte a nagyon találó címet a szerző, hiszen mindenik interjút jellemzi e mondat valamiként. De hát ez a mondat valójában maga az élet.

Tizenegy élet elevenedik meg a kötet lapjain. Indokolt a névsorolvasás, keserű felolvasás ez, hisz közülük ma már senki nincs közöttünk: Nagy Dezső, Dorián Ilona, Bíró Levente, Mátyás Jenő, Dehel Gábor, Kötő József, Senkálszky Endre, Bereczky Júlia, Szilágyi Ferenc, László Gerő, Harag György. Életükben két dolog biztosan közös – a színház és Kolozsvár. És persze az, hogy kortársak voltak egy olyan korban, amikor a színház, mint a kultúra, a nyelv, a közösség, az összetartozás, az önkifejezés egyik fontos mentsvára volt, s ekként színész és közönség számára megismételhetetlen és egyedülálló többletélményt is adott. Ebben a korban, a ’70–’80-as években, amelyet a színház egyik aranykorának is neveznek, nagy esték, nagy előadások jöttek létre a teátrumban. (Nemcsak színháziak, operaelőadások is: két feledhetetlen operaénekessel is beszélget a szerző, a már említett Mátyás Jenő mellett Szilágyi Ferenccel.)

Amellett, hogy a színházi formanyelv megújulásának egyik időszaka ez, és a hetvenes évek elején a prágai tavasz enyhülést hozó szele ide is elérződik, a nagy pillanatok előidézője a közönség is, amelynek, mondtuk már, ezek az esték többet jelentettek egyszerű művészi élménynél. Ezzel tisztában voltak a megszólaltatott művészek is, mindannyian kifejezik köszönetüket és hálájukat a közönségnek. Az interjúkat sok helyütt áthatja a nem úgy van már, mint volt régen életérzés – és érezhetően nem csak az idő múlása miatti nosztalgia okán, hanem e felemelő, megható, tömegeket megmozgató, összetartozást kifejező, szívet melengető, vérforraló estek hiánya miatt is, amelyek más történelmi korban más meghatározó életvitel és életfelfogás közepette már nem jöhetnek vissza többé. A rendszerváltozással bár kinyílt a világ, de be is szűkült: a színház, a közönség, az elvárások egyaránt megváltoztak, s az átmenet útja a két világ között bizony a régi nagyok közül sokaknak rögösnek bizonyult. Ezért is érdemes elolvasni ezeket a beszélgetéseket – szóljunk arról is, hogy 1998 és 2000 között készültek, és újságcikknek íródtak –, hogy lássuk, értsük, átérezzük egy kicsit, hogy milyen belső utazáson kellett végigmenniük, gyakran keserűen, sértetten azoknak, akiket az új világ már nem úgy értelmezett és értett, mint az egykori.

No, de ne is időzzünk tovább az árnyékban, hisz az interjúkban ott a sok napsütés, s e napsütés maga az olvasmány: annak egyszerűsége, hétköznapisága, a szó jó értelmében. Mert nagyon emberiek, nagyon közvetlenek ezek a beszélgetések, könnyű olvasni őket. És ez jó, sok ilyen interjúkészítőt kívánok magunknak, akik úgy kérdeznek, úgy építkeznek, hogy aztán az olvasó nem sóhajtozik, nem kínlódik, nem nyomorog: Nánó Csaba a pali a szomszédból, aki ugyanazt kérdezi meg, mint amit mi kérdeznénk. Röviden, lényegre törően, olykor kellő indiszkrécióval, de – szándékosan fogalmazok így – nem pofátlanul. Azért merem leírni ezeket a szavakat, amelyek máskor talán szétfeszítenék egy ilyen jellegű írás stilisztikai kereteit, mert ilyenekkel találkozhatunk nagyon természetesen, mosolygósan a beszélgetésekben is. Piás palik, vagány csajok, vásott kölykök, rossz és kevésbé rossz férjek, egykori melósok köszönnek vissza a lapokról, akik közül többen az életben nem gondolták volna, hogy színész/operaénekes lesz belőlük. Aztán lettek, de milyenek lettek! És közben magunk is ott járunk a háború utáni évtizedek erdélyi valóságában, vékony szelet parizerek, olajfoltos utcák, pult alól szerzett disznóhúsok, tizenhárom négyzetméteres kiutalt lakások, vizespohárban mért féldecik között.

A kötet persze azoknak mond a legtöbbet, akiknek az interjúk alanyai gyermekkoruk, fiatalságuk színházát hozzák vissza. De azok számára is érdekes, akik nem láthatták a benne szereplő művészek nagy színpadi pillanatait – ezt onnan tudom, hogy magam is ilyen volnék –, hiszen az így elmesélt történelem a miénk igazán. Mert ennek hordozói, átérzői, értő olvasói vagyunk, a történetek révén elmesélt történelem megmarad bennünk, ez a mi erdélyiségünk, az igazi, a bennünk élő. Mert nyilvánosságunk sokszor magasztos, elvont, élettelen, hangzatos Erdély-képéből éppen a legfontosabb hiányzik: az ember.

A könyvből egy kissé alaposabb szerkesztői munkát hiányolok csupán, az interjúkat nyelvileg (meghagyva persze a beszélőre jellemző sajátságokat), szerkezetileg is igényesebbé tette volna még egy szigorú olvasat, úgy érzem. Néhol magyarázatra is szorulna az olvasó, például Bereczky Júlia monológját illetően – nem tudni, miért nem interjú ez is, ha már a többi az. Utólag megkérdeztem a szerzőt, írom ezt mindazoknak, akikben esetleg felmerül még a kérdés: a színésznővel ő beszélgetett egy utazás közben, s a beszélgetés írott összegzését küldte el így a művésznő utóbb, minthogy ő így szerette volna.

Mindazonáltal egy igen igényes kivitelezésű, archív felvételekkel tarkított, értékes, megragadó kiadványt tarthatunk a kezünkben, amilyenből – túl a tudományos kiadványok steril világán – még sokra volna szükség tájainkon.

(Nánó Csaba: Ahol fény, ott árnyék is, Europrint, Nagyvárad, 2015)