Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Pillanatkép a Beszterce környéki magyarokról

Népismereti és egyházszolgálati tábor – 2005

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk. De alig szól róluk híradás az írott és elektronikus erdélyi és magyarországi sajtóban, és a tudományos irodalom sem kényeztet el történelmi, néprajzi, egyházi, nyelvészeti szakmunkákkal e vidékről. Az erdélyi magyar embernek kétfajta halvány tudása, sejtése szokott lenni erről a vidékről. Tudja vagy hallott róla, hogy Besztercén, Lekencén, Tekében szászok is éltek, az idősebbje netán találkozott is velük a vásárokban, katonáéknál, a Maros menti falvakból besztercei szász családoknál szolgáltak a lányok, s hogy a szászok Orbán napjáig (május 25.) féltik a szőlőjüket. Aztán itt van az Erdély-szerte ismert, nagyra becsült besztercei hamvaskék, magvaváló, szilvaíznek és üstbe, pálinkának való besztercei szilva, az biztosan innen terjedt el, mint a többi szász specialitás, Segesvárról a kalap, és Brassóból a brassói posztó.

Egy sommás, általánosító vélekedés az erdélyi Mezőséghez sorolja a Beszterce környéki magyar falvakat is, elfogadva ezt sokat hallott tételt, hogy az erdélyi Mezőség a Marosvásárhely, Szászrégen, Bethlen, Dés, Kolozsvár, Torda és Marosludas által közrefogott dimbes-dombos, erdőtlen, folyótlan, közel háromszáz településből álló földrajzi-néprajzi táj.


Szikszai Szilvia Tünde óvónő, a kántor főiskola végzettje Besztercén, az Andrei Mureșanu diákjai
körében. Képek Barabás László kötetéből.

E tétel, mint minden egyszerűsítő általánosítás, árnyalásra szorul. Mint ahogyan az is, hogy Beszterce környéke a magyarság szempontjából egyértelműen szórvány, pusztuló vidék, holttenger.

Hála Istennek nem az, tapasztalatból mondom, még nem az. K. Kiss Ferenc, „a Mezőség apostola” nem véletlenül írta éppen tíz évvel ezelőtt megjelent mezőségi könyvének címéül: Még szólnak a harangok.

Még szólnak a harangok a Beszterce környéki, Beszterce-Naszód megyei magyar, vegyeslakosságú vagy kisebbségben élő magyarok lakta falvakban. Leginkább a református templomok harangjai, mert a Beszterce környéki magyarok – lélekszámuk jelenleg mintegy 30 000 – jobbára református vallásukat követik. Szólnak a harangok Sófalván, Beszterce magyar „külvárosában”, a történelmi emlékű Cserhalomra épült Cegőtelkén, a szászos magyar falu, Zsejk evangélikus híveinek, Szentmáté Árpád-kori templomában, valamint a székelyes Újősben. Továbbá a kivándorolt lekencei szász evangélikusoktól örökölt, reformátussá vált templomban is megkondul néha. Emellett csendül Tacson az új templom harangja az otthoniaknak és a vasárnap hazalátogatóknak is. Magyarberétén az idősek jó templomos gyülekezetének, Somkeréken a még megmaradottaknak. Magyardécsében, a gyümölcstermesztők falujában, a környék legnagyobb, életerős fiatalságú, 1500 lelkes református gyülekezetében nemcsak vasárnap, hanem minden hétköznap is tartanak istentiszteletet.

Sajóudvarhelyen már csak néha kondul meg a harang, nincsen kinek. És olyan településen is jártunk (Sajósárváron), ahol már egyetlen magyar lélek sincs, csak a felújított református műemlék templom emlékeztet arra, hogy itt valaha magyarok is éltek. Annak a harangja kinek szól? Nemcsak a mezőpanitiaknak, akik a puszta templombelső szószékét és úrasztalát gyülekezeti adományként elkészítették, hanem mindenkinek, emlékeztetőül, hogy vigyázzanak a gyülekezetre és az anyanyelvre!

Nekünk is szóltak Beszterce környékén a harangok 2005 augusztusában. Tíz napig, naponta más-más templomban, az imént felsoroltakban. A harangok hívó szavára naponta kisebb-nagyobb gyülekezet lépett Isten házába, hogy énekkel és imával dicsérje az Urat és meghallgassa a Református Kántor-Tanítóképző Főiskolánk szolgáló műsorát; a hitvalló énekeket, kórusműveket, az erdélyi magyar költők és írók – Reményik Sándor, Tompa László, Berde Mária, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Makkai Sándor – műveit. Az előadandó verseket, regényrészleteket úgy próbáltam összeválogatni és a diákokkal megszólaltatni, hogy minden templomban érezzék: üzenetet hoztunk. Énekben és versben, hitvalló és magyarságmegtartó üzenetet. Hogy nemcsak Holttenger – Makkai Sándor püspökünk regényével szólva – ez a vidék, nemcsak „elátkozott világ”, ahonnan menekülni kell, vagy lassan kipusztulni, hanem emberként, magyarként dolgozni, ha gondban is, de megélni, tudván tudva, hogy „nincs segedelmünk, / Magunkon kívül csak az Isten.” (Tompa László)

A szokásos évi egyházszolgálati és népismereti mozgó táborunkban a templomi harangszókon kívül arra is figyeltünk – összesen hat, egyházi és magyar kultúránkat érintő témában végeztünk vizsgálatokat –, hogy a felkeresett falvakban szól-e majd a csengő, és kinek óvoda-, illetve iskolakezdéskor. És hogyan csengenek magyar szavaink idősek, fiatalok és a gyermekek ajkán?

Jól tudom, az iskolai csengők kimentek használatból. De ha lennének is, kinek szólnának, kit hívnának magyar szóval óvodába, iskolába? Zsejken és Tacson senkit, mert nincsen iskola. E gyülekezetek otthonlakó tagjai mind hatvan éven felüliek. Gyermekszó csak vendégként hallszik néha-néha. Sófalván, Újősben, Magyarberéten és Cegőtelkén óvodásokat és kisiskolásokat vár a magyar szó. De mi legyen tovább a gyermekek sorsa? Hová ingázzanak magyar szóra: Bethlenbe, Besztercére? Azok eléggé távol vannak. Vagy maradjanak otthon, és járjanak román felső tagozatra, mint Újősben? A román nyelvű iskola a felső tagozaton – tapasztaltuk többfelé –, elhozza az anyanyelv visszaszorulását: templomi vagy konyhanyelvvé válását a magyar többségű közösségekben is. A felkeresett települések közül Szentmátéban és Magyardécsén működik nyolcosztályos magyar iskola. A templomok mellett ezek a magyar iskolák az anyanyelv végvárai. Mindkettőnek óriási a súlya, felelőssége e vidék magyarságának megtartásában. Nem mindegy, hogy kik és mit tanítanak ezekben az anyanyelvi végvárakban. Kodály Zoltán egyik megjegyzésére emlékszem szívesen, amely szerint legalább olyan fontos, hogy ki tanítja a zenét egy nyírségi faluban, mint az, hogy ki a zeneakadémia kórusának karmestere.

Kántor-Tanítóképző Főiskolánk évek óta szervez táborokat az erdélyi magyar szórványvidékeken, azzal a céllal is, hogy szórványszolgálatra biztassa a táborozó diákokat, és felkutassa a helyben élő lehetséges jövendő tanítókat.

Örülök, hogy a Beszterce környéki magyar falvakban szakképzettség nélkül oktató, vagy frissen érettségizett fiatalok közül immár csapatnyian végzik tanítói és kántori tanulmányaikat főiskolánkon. Többükkel éppen a nyári mozgótáborok során kerültünk kapcsolatba, hiszen két évvel ezelőtt is e vidéken jártunk, a Melles-patak menti falvakban.

Köszönöm a jó Istennek, hogy megadta e tíz nap testileg fárasztó, de lélekben felemelő, gyönyörűséges szolgálatának lehetőségét. Köszönöm a diákoknak, hogy vállalták a küldetést, Körösi Csoma Sándor napjainkbeli, erdélyi feladatát. „Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, / hogy felkutassak mindenegy magyart”, hangzott el minden esti istentiszteletkor, a műsor részeként Dsida Jenő: Psalmus hungaricus című versciklusában táborunk fogadalma. Többen elmondták, hogy ez a tíznapos küldetés talán életreszóló élményt jelent számukra; a már végzett kántortanítóknak: Salak Attilának, Nagy Margit Veronikának, Köntés Annamáriának, Székely Szabolcsnak, Németi Lászlónak, Póra Piroskának, Sikó Ibolyának, valamint a fiatalabbaknak, alsóbb éveseknek: Gálfi Arabellának, Györfi Melindának, Varga Timeának, Bakos Zsoltnak, Gábor Gyöngyvérnek, Káli Mártának, Kiss Emesének, Koncz Enikőnek, Kisfaludi Violának, Salak Emőkének, Dombi Győzőnek.

Köszönöm a fogadó lelkipásztorok és gyülekezetek vendégszeretetét, idősek baráti kézfogását, a fiatalok odaadó figyelmét, a gyermekek mosolyát. Köszönöm, hogy visszavárnak e vidék többi településére is, ahová a nyáron nem jutottunk el: Beszterce városába, Magyarnemegyébe, Óradnára, Tekébe, Nagysajóra. Köszönöm a figyelmeztetést is, hogy egy tanévben nem csak a nyári szünidő létezik tanulmányutakra, és Beszterce vidéke itt van Vásárhelytől egy karnyújtásnyira.

Igen, azt a bizonyos kart nemcsak egyszer, de nagyon sokszor lehetne, kellene kinyújtani: nekünk is, másoknak is.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Kelemen Lajos, Napló

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban.

Boér Ilka: Az erdélyi reformáció egy korai dokumentuma

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához. 

Süli Attila: Torda vármegye és Aranyosszék szabadságharca

A 2018-as év gyümölcsöző volt a magyarországi 1848‒49-es forradalom és szabadságharc történetírása szempontjából, ebben az évben ugyanis több, ezen tematikát feldolgozó kötet is nyomdafestéket látott. Ezen művek sorába illeszkedik Süli Attila őrnagy-hadtörténész, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) munkatársa által közreadott könyv, mely Torda vármegye és Aranyosszék 1848‒49-es eseményeit ismerteti.

redut, kolozsvár, vívás

Rejt a kolozsvári sportélet olyan kincseket is, amelyek egyediek az egyetemes sporttörténetben. Olyanokat, amelyek egyaránt részei a magyar és a román sportmúltnak, és amelyekre mi kolozsváriak igen büszkék lehetünk. Ilyen kincs a kettőszáz éves szervezett vívóélet története* – amely önmagában is óriási sikertörténet.

csata adél

A kötet többnyire 2003 és 2007 között készült interjúkat tartalmaz, amelyek a Gutinmelléki Friss Újság, illetve a Bányavidéki  Új  Szó hasábjain jelentek meg először. Ha egyetlen szóval jellemeznünk kellene a könyvet, azt mondhatnánk, hogy az emberközpontúság az, ami folyton tetten érhető. Ezt hangsúlyozzák a kötet szerzői, valamint az ajánlás összeállítója is, aki a kiadványt „máramarosi magyar személyiségalbumként és interjúlexikonként” határozta meg. 

Radó Péter: Az iskola jövője

Radó Péter az oktatási rendszerek kormányzásával és az oktatási egyenlőtlenségek kérdésével foglalkozó oktatáskutató Az iskola jövője* című könyvében, tíz fejezetben nyújt áttekintést a tanulásról szóló tudásunk gyarapodásáról, a tanulási célok újraértelmeződéséről, az egyéni tanulási környezetek kulcselemeiről, a tanulási ökoszisztémák fejlődéséről, az iskolák funkcióváltásáról és az iskolarendszerek kormányzásának várható fejlődéséről.