Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Pillanatkép a Beszterce környéki magyarokról

Népismereti és egyházszolgálati tábor – 2005

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk. De alig szól róluk híradás az írott és elektronikus erdélyi és magyarországi sajtóban, és a tudományos irodalom sem kényeztet el történelmi, néprajzi, egyházi, nyelvészeti szakmunkákkal e vidékről. Az erdélyi magyar embernek kétfajta halvány tudása, sejtése szokott lenni erről a vidékről. Tudja vagy hallott róla, hogy Besztercén, Lekencén, Tekében szászok is éltek, az idősebbje netán találkozott is velük a vásárokban, katonáéknál, a Maros menti falvakból besztercei szász családoknál szolgáltak a lányok, s hogy a szászok Orbán napjáig (május 25.) féltik a szőlőjüket. Aztán itt van az Erdély-szerte ismert, nagyra becsült besztercei hamvaskék, magvaváló, szilvaíznek és üstbe, pálinkának való besztercei szilva, az biztosan innen terjedt el, mint a többi szász specialitás, Segesvárról a kalap, és Brassóból a brassói posztó.

Egy sommás, általánosító vélekedés az erdélyi Mezőséghez sorolja a Beszterce környéki magyar falvakat is, elfogadva ezt sokat hallott tételt, hogy az erdélyi Mezőség a Marosvásárhely, Szászrégen, Bethlen, Dés, Kolozsvár, Torda és Marosludas által közrefogott dimbes-dombos, erdőtlen, folyótlan, közel háromszáz településből álló földrajzi-néprajzi táj.


Szikszai Szilvia Tünde óvónő, a kántor főiskola végzettje Besztercén, az Andrei Mureșanu diákjai
körében. Képek Barabás László kötetéből.

E tétel, mint minden egyszerűsítő általánosítás, árnyalásra szorul. Mint ahogyan az is, hogy Beszterce környéke a magyarság szempontjából egyértelműen szórvány, pusztuló vidék, holttenger.

Hála Istennek nem az, tapasztalatból mondom, még nem az. K. Kiss Ferenc, „a Mezőség apostola” nem véletlenül írta éppen tíz évvel ezelőtt megjelent mezőségi könyvének címéül: Még szólnak a harangok.

Még szólnak a harangok a Beszterce környéki, Beszterce-Naszód megyei magyar, vegyeslakosságú vagy kisebbségben élő magyarok lakta falvakban. Leginkább a református templomok harangjai, mert a Beszterce környéki magyarok – lélekszámuk jelenleg mintegy 30 000 – jobbára református vallásukat követik. Szólnak a harangok Sófalván, Beszterce magyar „külvárosában”, a történelmi emlékű Cserhalomra épült Cegőtelkén, a szászos magyar falu, Zsejk evangélikus híveinek, Szentmáté Árpád-kori templomában, valamint a székelyes Újősben. Továbbá a kivándorolt lekencei szász evangélikusoktól örökölt, reformátussá vált templomban is megkondul néha. Emellett csendül Tacson az új templom harangja az otthoniaknak és a vasárnap hazalátogatóknak is. Magyarberétén az idősek jó templomos gyülekezetének, Somkeréken a még megmaradottaknak. Magyardécsében, a gyümölcstermesztők falujában, a környék legnagyobb, életerős fiatalságú, 1500 lelkes református gyülekezetében nemcsak vasárnap, hanem minden hétköznap is tartanak istentiszteletet.

Sajóudvarhelyen már csak néha kondul meg a harang, nincsen kinek. És olyan településen is jártunk (Sajósárváron), ahol már egyetlen magyar lélek sincs, csak a felújított református műemlék templom emlékeztet arra, hogy itt valaha magyarok is éltek. Annak a harangja kinek szól? Nemcsak a mezőpanitiaknak, akik a puszta templombelső szószékét és úrasztalát gyülekezeti adományként elkészítették, hanem mindenkinek, emlékeztetőül, hogy vigyázzanak a gyülekezetre és az anyanyelvre!

Nekünk is szóltak Beszterce környékén a harangok 2005 augusztusában. Tíz napig, naponta más-más templomban, az imént felsoroltakban. A harangok hívó szavára naponta kisebb-nagyobb gyülekezet lépett Isten házába, hogy énekkel és imával dicsérje az Urat és meghallgassa a Református Kántor-Tanítóképző Főiskolánk szolgáló műsorát; a hitvalló énekeket, kórusműveket, az erdélyi magyar költők és írók – Reményik Sándor, Tompa László, Berde Mária, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Makkai Sándor – műveit. Az előadandó verseket, regényrészleteket úgy próbáltam összeválogatni és a diákokkal megszólaltatni, hogy minden templomban érezzék: üzenetet hoztunk. Énekben és versben, hitvalló és magyarságmegtartó üzenetet. Hogy nemcsak Holttenger – Makkai Sándor püspökünk regényével szólva – ez a vidék, nemcsak „elátkozott világ”, ahonnan menekülni kell, vagy lassan kipusztulni, hanem emberként, magyarként dolgozni, ha gondban is, de megélni, tudván tudva, hogy „nincs segedelmünk, / Magunkon kívül csak az Isten.” (Tompa László)

A szokásos évi egyházszolgálati és népismereti mozgó táborunkban a templomi harangszókon kívül arra is figyeltünk – összesen hat, egyházi és magyar kultúránkat érintő témában végeztünk vizsgálatokat –, hogy a felkeresett falvakban szól-e majd a csengő, és kinek óvoda-, illetve iskolakezdéskor. És hogyan csengenek magyar szavaink idősek, fiatalok és a gyermekek ajkán?

Jól tudom, az iskolai csengők kimentek használatból. De ha lennének is, kinek szólnának, kit hívnának magyar szóval óvodába, iskolába? Zsejken és Tacson senkit, mert nincsen iskola. E gyülekezetek otthonlakó tagjai mind hatvan éven felüliek. Gyermekszó csak vendégként hallszik néha-néha. Sófalván, Újősben, Magyarberéten és Cegőtelkén óvodásokat és kisiskolásokat vár a magyar szó. De mi legyen tovább a gyermekek sorsa? Hová ingázzanak magyar szóra: Bethlenbe, Besztercére? Azok eléggé távol vannak. Vagy maradjanak otthon, és járjanak román felső tagozatra, mint Újősben? A román nyelvű iskola a felső tagozaton – tapasztaltuk többfelé –, elhozza az anyanyelv visszaszorulását: templomi vagy konyhanyelvvé válását a magyar többségű közösségekben is. A felkeresett települések közül Szentmátéban és Magyardécsén működik nyolcosztályos magyar iskola. A templomok mellett ezek a magyar iskolák az anyanyelv végvárai. Mindkettőnek óriási a súlya, felelőssége e vidék magyarságának megtartásában. Nem mindegy, hogy kik és mit tanítanak ezekben az anyanyelvi végvárakban. Kodály Zoltán egyik megjegyzésére emlékszem szívesen, amely szerint legalább olyan fontos, hogy ki tanítja a zenét egy nyírségi faluban, mint az, hogy ki a zeneakadémia kórusának karmestere.

Kántor-Tanítóképző Főiskolánk évek óta szervez táborokat az erdélyi magyar szórványvidékeken, azzal a céllal is, hogy szórványszolgálatra biztassa a táborozó diákokat, és felkutassa a helyben élő lehetséges jövendő tanítókat.

Örülök, hogy a Beszterce környéki magyar falvakban szakképzettség nélkül oktató, vagy frissen érettségizett fiatalok közül immár csapatnyian végzik tanítói és kántori tanulmányaikat főiskolánkon. Többükkel éppen a nyári mozgótáborok során kerültünk kapcsolatba, hiszen két évvel ezelőtt is e vidéken jártunk, a Melles-patak menti falvakban.

Köszönöm a jó Istennek, hogy megadta e tíz nap testileg fárasztó, de lélekben felemelő, gyönyörűséges szolgálatának lehetőségét. Köszönöm a diákoknak, hogy vállalták a küldetést, Körösi Csoma Sándor napjainkbeli, erdélyi feladatát. „Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, / hogy felkutassak mindenegy magyart”, hangzott el minden esti istentiszteletkor, a műsor részeként Dsida Jenő: Psalmus hungaricus című versciklusában táborunk fogadalma. Többen elmondták, hogy ez a tíznapos küldetés talán életreszóló élményt jelent számukra; a már végzett kántortanítóknak: Salak Attilának, Nagy Margit Veronikának, Köntés Annamáriának, Székely Szabolcsnak, Németi Lászlónak, Póra Piroskának, Sikó Ibolyának, valamint a fiatalabbaknak, alsóbb éveseknek: Gálfi Arabellának, Györfi Melindának, Varga Timeának, Bakos Zsoltnak, Gábor Gyöngyvérnek, Káli Mártának, Kiss Emesének, Koncz Enikőnek, Kisfaludi Violának, Salak Emőkének, Dombi Győzőnek.

Köszönöm a fogadó lelkipásztorok és gyülekezetek vendégszeretetét, idősek baráti kézfogását, a fiatalok odaadó figyelmét, a gyermekek mosolyát. Köszönöm, hogy visszavárnak e vidék többi településére is, ahová a nyáron nem jutottunk el: Beszterce városába, Magyarnemegyébe, Óradnára, Tekébe, Nagysajóra. Köszönöm a figyelmeztetést is, hogy egy tanévben nem csak a nyári szünidő létezik tanulmányutakra, és Beszterce vidéke itt van Vásárhelytől egy karnyújtásnyira.

Igen, azt a bizonyos kart nemcsak egyszer, de nagyon sokszor lehetne, kellene kinyújtani: nekünk is, másoknak is.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.