Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nagyvárad, a templomok városa

Nem is lehetett volna alkalmasabb időpontot találni a Nagyvárad történelmi templomai és zsinagógái* című kötet megjelentetésére, hiszen az idei (emlék)év nemcsak a reformációról, Arany Jánosról és Kodály Zoltánról, hanem Szent László királyunkról is szól: a „lovagkirály” trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából a 2017-es évet Szent László-emlékévnek (is) nyilvánították, ez pedig különösen sokat jelent Nagyváradnak és a nagyváradi polgároknak. Erre Péter I. Zoltán is rávilágít a kötet bevezetőjében: „Várad alapítása Szent László nevéhez fűződik, aki a mai vár területén először az 1083-as esztendőt követően prépostságot, majd 1092-ben püspökséget is alapított, és megépíttette a katolikus egyház első váradi székesegyházát.”

A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság kiadásában, a Bihar Megyei Szociális és Közösségfejlesztési Igazgatóság támogatásával napvilágot látott 65 oldalas kiadvány rendhagyó darabnak számít, mert a társaság többnyire műemlékvédelmi, helytörténeti vagy néprajzi témavilágú köteteket ad ki, albumokat csak ritkán. A kötet összeállításakor Péter I. Zoltánnak egyrészt nem volt nehéz dolga, hiszen a Pece-parti Párizs műemlékeinek többsége templom, ezek pedig jókora szeletet képesek visszaadni a város gazdag történelméből. A váradi istenházák együttes száma 60 és 70 közé tehető, így Partium központját akár a templomok városának is nevezhetnénk. Az igazi nehézséget a szerzőnek inkább az okozta, hogy „a bőség zavarával küzdve”, a témában kevésbé jártas és érdekelt olvasóknak is hasznos kötettel, izgalmas olvasnivalóval tudjon szolgálni – ezt a feladatot pedig úgy érzem, hogy sikerrel teljesítette. A kiadvány ugyanis jól megszerkesztett, könnyen átlátható, a tartalom és a forma kiválóan igazodik egymáshoz. A templomokról szóló tömör írások és az oldalnagyságú képek között remek összhang rejlik, utóbbiak igazán hangsúlyos szerephez jutnak az albumban.

A kiadvány 28 hajlékot mutat be: ezek között akad templom, plébániatemplom, vártemplom, székesegyház, katedrális, szemináriumi templom és zsinagóga is. Vagy ha a vallások és felekezetek „nyelvén” értelmezzük az összképet, elmondhatjuk, hogy a református, a római katolikus, az ortodox, a görögkatolikus, az evangélikus, a baptista és az izraelita gyülekezet szent hajlékait egyaránt bemutatják. És bár sokan jól ismerhetik – főleg a helybéliek – ezeket a templomokat, a legtöbb esetben számos kérdés így is rejtve maradt a nagyérdemű előtt: mikor és milyen stílusban emelték a templomokat, ki tervezte, ki építette őket; valamint hogy milyen művészeti kincseket rejtenek. Ez az album ezekre a kérdésekre is olvasmányos, szemléletes válasszal igyekszik szolgálni.

A könyvben a szerző azokat a máig meglévő, történelminek számító templomokat mutatja be, amelyek a 18. század elejétől a 20. század első harmadáig épültek. Korábbra nem igazán tekinthetett vissza, hiszen az 1600-as években a törökök minden templomot leromboltak Nagyváradon, pedig előtte a város valamennyi negyedében volt istenháza: a Sebes-Körös két partján lévő Olaszinak, Péntekhelynek, Szombathelynek, Szentlőrincnek, Velencének és a többi kisebb településnek is megvoltak a világi és szerzetesrend templomai egyaránt.

Az albumban bemutatott 28 hajlékból néhány adalék erejéig háromra érdemes kitérni. A térség legrégebbi, 15. században épült temploma Biharpüspökiben áll. Püspökit ugyan 1956-ig nem tekinthettük Nagyvárad részének, hiszen addig önálló község volt, mára viszont már összeépült Váraddal, ahova közigazgatásilag tartozik. Az eredetileg római katolikus templom – amelynek déli falát még a 12. században emelhették, és 1557 előtt került a reformátusok kezébe – román kori, majd gótikus építészeti elemeket tartalmazott, de a történelem során többször is hatalmas károkat szenvedett, a folyamatos átépítéseket követően pedig keveset őrzött meg egykori fényéből. A nagytemplomban, az utólag kibontott román kori ablakokat leszámítva, a régebbi korok építészetére ma már szinte semmi sem emlékeztet, az építmény eklektikus jelleget öltött.

A nagyváradi római katolikus székesegyház a legnagyobb, barokk stílusban épült templom Romániában. A Kanokok sor melletti püspöki kertben található monumentális méretű bazilikát 1751 és 1780 között építették Giovanni Battista Ricca és Franz Anton Hillebrandt terve alapján. Egyik legnagyobb művészi értéke a kupolafreskó, amelyet Johann Schöpf festett 1774 és 1776 között, és amely Krisztus mennyei diadalát ábrázolja. A szentély hátsó ablakain Szent Erzsébet és Szent László képe látható, a főoltár képén pedig Mária mennybemenetele. A főbejárattól számított jobb oldali oltárképek sorrendje: a Szent Kereszt, Szent Mihály arkangyal, Nepomuki Szent János, a legutolsó oltárképen pedig Szent István, amint felajánlja az országot a Boldogságos Szűznek. A bal oldali mellékhajóban Szent Borbála, Szent Péter és Szent Pál búcsúzása, Szent János apostol, valamint a Szentháromság oltárképei láthatók. 1991. december 16-án a székesegyház megkapta a Basilica Minor kitüntető címet II. János Pál pápától.

Érdemes még megemlítenünk a Szent László-plébániatemplomot, amelyet Nagyvárad szívében, a Szent László téren építettek 1723 és 1741 között provinciális stílusban. A bazilika 1780. évi felépüléséig az ideiglenes székesegyház szerepét is betöltötte, a templom külső megjelenésének dísztelenségét pedig követi a belső tagozás egyszerűsége is. Amint belépünk az istenházába, rögtön feltűnik a barokk ornamentikájú főoltár, amely Várad legrégibb fennmaradt oltárfelépítménye, valószínűleg még az 1730-as évekből. Oltárképe a templom legértékesebb darabja, Friedrich Schilcher bécsi akadémiai festő műve 1863-ból – a kép Szent Lászlót ábrázolja, amint átadja a város kulcsát Várad püspökének.

Végezetül pedig emeljünk ki egy szemléletes részt a kiadványból, amely hűen tükrözi a kötet kiadásában szerepet vállalók egyházi kutatómunkához való hozzáállását: „A templomok történeti, építészeti, képzőművészeti tanulmányozása közben arról sem szabad megfeledkezni, hogy »ez a hely nem egyéb, hanem Istennek háza és a mennynek kapuja« (Zsolt. 28:17), hogy templomaink nem egyszerű művészeti alkotások, hanem szentmisék, istentiszteletek helyei. Olyan megszentelt helyek, amelyek Isten dicsőségét hirdetik.”

 

*Péter I. Zoltán: Nagyvárad történelmi templomai és zsinagógái, Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, Nagyvárad, 2017.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven.